Vagyok...

Bocs, két nap ROBorálás után (BD2 és rugógyári értekezlet, némileg módosított léböjt- és M&M-kúrával) be kell valljam, esélyem sem volt befejezni a következő részt, úgyhogy kis türelmet, majd holnap valamikor napközben ... most pedig mindjárt kezdődik a New Moon :nuts:
Szép estét mindenkinek!

... és ide kell egy medvebőr! :D

Mielőtt bárki a szívéhez kap, amiért Robert barátunk ilyen úri huncutságokra vágyik, álljon itt egy kép egy természet- és medvebarát megoldásról.
Amúgy, ugye tudjátok, hogy ez csak mese...

A menedék 65.

Cara elégedetten tette le maga mellé a fényképezőgépet. Végre a fényképezőgép keresője nélkül is szétnézett. Már számtalanszor megfogadta, hogy el sem hozza magával, egyszerűen csak megpróbálja élvezni a természet buja szépségét, de aztán képtelen volt ellenállni a kísértésnek, hogy újabb és újabb felvételeken meg ne örökítse. Ezt a vízesést képtelenség megunni, ha egész életében már csak ezt fotózná, akkor is találna olyan apró részleteket a közelben, amik eddig még elkerülték a figyelmét. Molly fáradtan hevert mellette, az elmúlt másfél órában mást se csinált, mint a környék apróvadjait üldözte. Nem annyira vérszomjasan, mint inkább játékosan, de azért engedve az ősi vadászösztönnek. Megsimogatta a selymes bundát, aztán pakolászni kezdett.

-Gyere, hazamegyünk! A gazdi este érkezik, csinálunk valami finomat, mert biztosan éhes lesz.

A kutya lelkesen követte, mert a finom és éhes szavakat egészen határozottan tudta már összefüggésbe hozni a saját korgó gyomrával.  Cara óvatosan kerülgette a nagyobb kátyúkat, az öreg járgány zörögve küzdötte le a természet alkotta útakadályokat. A lány szinte automatikusan vezette hazafelé a kocsit, mert a gondolatai messze jártak. 

Azon a verőfényes napon, amikor Sean izgatottan hívta fel őket a nagy hírrel, Kristen kislánya megszületett. Kicsit korábban érkezett, apró volt, de egészséges, és ez volt a lényeg. Robert melegen gratulált és Cara szívdobogva várta, hogy megkérdezze, melyik kórházban vannak, mert biztos volt benne, hogy a férfi lesz Kristen első látogatója. De Robert nem tette fel a kérdést, csak vidáman elbúcsúzott és letette a telefont. Aztán magához húzta Carát és végigsimított a még mindig lapos hasán, miközben orrával a nyakában szaglászott. Olyan volt mint egy kölyökkutya, aki nem tud betelni egy finom illat aromájával.

-2,5 kg, 50 centi és Jodienak hívják. Jól vannak. 

Cara töprengve fordította maga felé a férfi fejét, aki közben látszólag a hírrel mit sem törődve a válla felett a tűzhelyen rotyogó fazékba lesett.

-Be akarsz menni hozzá?

-Ha velem jössz, szívesen. De egyedül nem megyek oda. Végre elültek körülöttünk a spekulációk, nem hiányzik, hogy újra kezdődjön. De ha te is jössz, akkor egy baráti látogatás, nem több. Neked nem kell megmutatnod magad a dokinak? Mert akkor egy füst alatt azt is elintézhetjük.

-Miért, ugyanott fekszik, ahova mi is járunk? Egyébként meg tényleg mennem kéne...

-Szívem, Los Angeles tehetősebb része mind oda jár, teljesen mindegy, hogy szülni vagy a manduláját kivetetni. Hívd fel az orvost, kérj egy időpontot és pár percre beugrunk hozzájuk is; legalább letudjuk az udvariassági látogatást!

Másnap hatalmas csokor virággal, lufival és egy puha plüssmacival felszerelkezve ott toporogtak Kristen szobája előtt. A lány láthatóan örült a látogatásnak, aztán Cara ott hagyta őket, hogy Dr. Ross-al beszéljen. A férfi éppen a műtőben volt, várni kellett rá, így visszaballagott Kristen szobájához. Sean a gyerekorvossal beszélgetett kint a társalgóban és Cara a félig nyitott ajtóban csak azt látta, hogy Robert az ágy szélén ülve Kristen kezét dédelgeti. Már a látvány sem esett  jól, de amikor meghallotta a lány hangját, legszívesebben világgá ment volna:

-Sajnálom Robert, ennek a babának a mienkének kellett volna lennie. Most már tudom. Ha egy kicsit erőszakosabb vagy... – és ebben a pillanatban észrevette Carát, aki döbbenten állt az ajtóban. Robert rá emelte a tekintetét, amit abban a pillanatban még megfejteni sem tudott. De nem is akart. Csak egyszerűen el akart tűnni, minél messzebb és egyedül. Nem akarta hallani se Kristen szabadkozását, se Robert  káromkodását, aztán az elmeorvosi megnyugtató szavait. Elviharzott Sean mellett, aki csodálkozva nézett utána, aztán a kocsinál állva hiába rángatta a kilincset, az ajtó nem nyílt ki. Robertnek pont ennyi időre volt szüksége, hogy utolérje. Magához rántotta ott a parkolóban és bárhogy igyekezett szabadulni a szorításából, csak szorította magához. Hiába verte ököllel a férfi mellkasát, az csak tartotta erősen a karjai között. Annyira tudta… valahol a tudata legmélyén mindig is érezte, hogy ez a vipera nem adta fel. Nem elég neki, hogy feldúlta Sean házasságát, most újra Robertet akarja. Valószínűleg azért, mert tudja jól, hogy alig egy hónap múlva a férfi mást vezet az oltár elé. Csak az örömüket  akarja megmérgezni, mert annyira már ismerte, hogy tudja, hosszú távon úgysem tartana ki Robert mellett sem. De hogy a férfi ilyen könnyedén hagyja magát behúzni a csőbe, ezt képtelen volt feldolgozni.

Amikor az első roham elmúlt, Robert kinyitotta a kocsit és maga előtt betuszkolva beültek. Amikor végre nem voltak szem előtt, a férfi újra magához húzta és a sírástól rázkódó vállait ölelve suttogott a fülébe:

-Teljesen mindegy, hogy miket mondott! Ő a múlt, a jövő pedig mi ketten vagyunk. Együtt.  Ne hagyd, hogy közénk álljon, amit hallottál! Én nem sajnálom most már, hogy úgy alakult az életem, ahogy... hiszen ennek köszönhetlek Téged. Higgy nekem, Cara! Nekem nem kell senki más, csak Te! 

Aztán hazamentek, szeretkeztek és hajnalban felültek az első gépre, ami Billingsbe tartott. Úgy hagyták maguk mögött a várost, hogy nem mondták senkinek, hova mennek és mennyi időre. Jasmine alighanem beleőszült az újabb húzásukba, de mivel Robert mostanában úgysem dolgozott, semmi olyan befejezetlen ügye nem volt, ami visszatartotta volna. Ráadásul érezte, ez a néhány hét csak kettesben most élet-halál kérdése a kapcsolatukban. Nem állhatnak az oltár elé tisztázatlan kérdésekkel a szívük mélyén. És az első napokban – úgy érezték – sikerült is kibeszélniük magukból minden kétséget, minden képzelt vagy valós fájdalmat. Egy hete voltak már a Menedékben, amikor Robert elutazott Londonba, az esküvői előkészületek miatt, és most, öt nap elteltével végre visszatér. A világnak ebben a mindentől és mindenkitől elzárt kis zugában volt ideje gondolkodni; és a bizalom győzött. Mondhat, tehet Kristen bármit, Robertet már elvesztette. A férfi minden idegszálával a közös jövőjükre készül. A jövőre, amire egy hét múlva Isten és ember előtt esküt tesznek majd. 

Ha őszinte akar lenni, nem volt mindig ennyire bizakodó, de ez az öt nap,  amit egyedül töltött itt az Isten háta mögött ráébresztette arra is, hogy semmit nem ér a sokat hangoztatott szerelme, az éjszakáikat és sokszor a nappalaikat megédesítő érzékiség, ha a legfontosabbat nem tudja megadni a férfinak. A bizalmat. Mint ahogy ő is erre vágyik a legjobban. Nemcsak szerelmes szavakra, hanem a tudatra, hogy legyen a párja bárhol a nagy világban, a szíve, a gondolatai vele vannak. Hogy soha nem lenne képes akarattal megbántani vagy szégyenbe hozni. Ez nem olyan dolog volt, amit bárki sugallatára el tudott volna fogadni, saját magával kellett egyezségre jutnia, hogy képes-e bízni Robertben. És mostanra biztos volt benne, hogy igen. 

A házhoz érve meglepve látta, hogy a fények égnek odabent. Benyitott és szinte röpült a kandalló előtt guggoló férfihoz. Robert nevetve ölelte magához.

-Korábbi géppel jöttem, mert már nem bírtam anyám lelkes készülődését. Az esküvőszervezőt naponta kétszer készíti ki, de egyelőre még bírja a fickó, nem adta vissza a megbízást. A családod péntek estére kérte a szállásfoglalást és vasárnap korán reggel már el is utaznak. És mindenkit az érdekelt, hogy hol a menyasszony. Sokan már azt a feltételezést is megengedték maguknak, hogy talán nagy pocakkal fogsz felbukkanni a templom kapujában. Én tagadtam a végsőkig és csak mosolyogtam nagy titokzatosan, de azért készülj fel rá, hogy a legtöbb szempár ezt fogja kutatni.

Cara elmosolyodott. Az alakján még alig látszott a terhesség, csak a bőre lett érzékenyebb, és ahogy a dereka egy kicsit bővült, megduzzadt mellei visszaállították a korábbi arányokat. Lesz még néhány napjuk az esketés előtt, ha a ruhája mégsem menne rá, a varrónő még vidáman alakíthat rajta.  Robert nyakában csimpaszkodva hagyta, hogy a férfi a begyújtott kandalló előtti kanapéra ültesse. Finoman lefejtette a nyakából a lány ujjait, aztán egy csókot nyomva rájuk türelemre intette.

-Meglepetés!

Egy lapos kis csomagot bányászott elő utazótáskája feneketlen mélyéből és óvatosan kicsomagolta. Egy díszes kötésű kis napló, egy emlékkönyv került elő. 

-Tudod, apám mesélte, hogy ők annak idején maguk írták a fogadalmukat, és arra gondoltam, hogy ezt hagyománnyá tehetnénk. A magányos estéimen volt éppen elég időm, hogy átgondoljam a szavaimat és miután megvettem ezt a kis naplót, le is írtam, mert mindenki jobban jár, ha szombaton meg sem próbálok rögtönözni. Nem akarom, hogy az esküvőnket a suta marhaságaimmal tegyem emlékezetessé, amiket ott zavaromban hablatyolnék. Erősen remélem, hogy amiket itt leírtam, azok a szavak fognak az eszembe jutni, mert igazán úgy érzem, hogy kifejezik a legbensőbb érzéseimet. A legszebb szövegkönyv, amit valaha olvastam – vigyorgott szégyenlősen. –Látod, egy kis kulccsal le is zártam a napló felét. A másik fele és a másik kulcs a tiéd. Aztán majd az oltárnál kinyitjuk és felolvassuk. De persze, ha neked nem tetszik az ötlet, nem kötelező…

A hangja elhalt, ahogy orrával finoman a lány nyakában kalandozott. Carán végigsöpört a vágyakozás és még jobban átadta magát a simogatásnak és a férfi forró szájának. Aztán a könyvért nyúlt és Robert kezéből kivéve maga mellé tette a kanapéra.

-Nagyon szívesen beleírom én is a fogadalmamat, mert az elmúlt napokban szinte máson sem járt az eszem. Nem lesz már nehéz leírnom, és boldog vagyok, hogy gondoltál erre; de még boldogabb lennék, ha most inkább megszabadítanál a ruháimtól és a gátlásaimtól, mert majd meggyulladok.

-Igazán követelőző nő lett belőled – vigyorgott rá a férfi, miközben engedelmesen bontogatta Cara ruháját – de én leszek az utolsó, aki emiatt reklamálni fog. – Egyre szenvedélyesebben, mohón csókolta Carát, aki már reszketett a vágytól, amikor a férfi hirtelen elengedte.

-Abba kell hagynunk – suttogta elgyötörten.

-Miért? – döbbent meg a lány.

-Mert a hagyománynak része az is, hogy az esküvő előtt már nem…

-Robert! Ezt nem mondhatod komolyan! Az esküvő csak szombaton lesz, ma pedig még csak vasárnap van. Nem hiheted, hogy egy hétig csak kerülgetjük majd egymást, főleg itt, ahol az egész elkezdődött. A  Menedék mindig is a szerelmünk helyszíne volt, itt egyszerűen nem teheted meg, hogy visszakozol.

A férfi elnevette magát, aztán magához húzta a lány fejét.

-Csak vicceltem. Kíváncsi voltam,hogy reagálsz, és meg kell mondjam, kiálltad a próbát. – újra hozzáhajolt, hogy megcsókolja, de Cara indulatosan ellökte magától.

-Szóval csak vicc volt? Nos, kedves Robert, akkor magadra hagylak, hogy átgondold a viccelődésről alkotott fogalmaid. Én ugyanis képtelen vagyok lefeküdni egy férfival, aki az érzelmeimmel képes viccelődni. – azzal durcásan felpattant és a konyha felé vette az irányt. Robert egy grimaszt vágva nézett utána, de nem mozdult. Oké, ezt most elszúrta, de ez még nem a világvége. Legalább megvacsoráznak, mert a gépen kapott falatok egy diétázó modellnek is kevésnek bizonyultak volna. 

Látta, hogy Cara harciasan szeletelni kezdi a zöldségeket, miközben a serpenyőben már az előre bepácolt hússzeletek sültek. Amikor már úgy látta, hogy a lány nagyjából végzett, felállt, mögéje settenkedett és egy csókot nyomott a tarkójára. Cara megmerevedett.

-A legnagyobb és legélesebb konyhakés van a kezemben. Nem ajánlom, hogy a kéretlen közeledéseddel felbosszants! – mormogta, de nem tudta megakadályozni, hogy a csóktól meg ne borzongjon.

-Tudom – suttogott a férfi. -De mást is tudok.

-Ugyan mit? – kérdezett vissza lemerevedve a lány.

-Hogy nem bántanál soha. Tehetnék, mondhatnék bármit, sosem lennél képes bántani, mint ahogyan én sem téged. Sem szóval, sem tettel… szándékosan sosem.

-Ezért aztán visszaélsz ezzel a tudással, mi?

-Soha! – Robert előrenyúlt és kikapcsolta a gázt, aztán maga felé fordította Carát.

-Amióta csak megérkeztem, hibát hibára halmozok. Az első pillanatban, amikor benyitottál az ajtón, a karomba kellett volna kapjalak és meg sem állni a hálószobáig, hiszen egy örökkévalóság telt el azóta, hogy utoljára ölelhettelek. A gépen egész úton erről fantáziáltam, csoda, hogy senkinek szúrt szemet a sátrazó takaró, amit kértem a stewardesstől. És amikor végre itt vagyok veled, nekiállok majomkodni, mint egy kamasz. Igazad van, hogy megsértődtél, de azt hiszem, már éppen eléggé megbüntettél. 

Az elmúlt napokban mindkettőjükben felgyülemlett vágy elemi erővel készült kitörni. Úgy kapaszkodtak egymásba, mint két fuldokló, miközben Robert keze egy pillanatra sem állt le. Miközben egyre közelebb húzta magához a lányt, simogatta a hátát és egyre szorosabban ölelte magához, hogy Cara is érezze a vágyakozását. Lesöpörte róla a ruhadarabokat, amik elrejtették előle az apró változásokat.

-Lélegzetelállítóan gyönyörű vagy! – suttogta hódolattal, miközben segített neki kigombolni a saját ingét és egy türelmetlen mozdulattal félredobta. Aztán felkapta a lányt és visszacipelte a melegséget árasztó kandalló elé, a kanapéra. Óvatosan lefektette a lányt, aztán villámgyorsan megszabadult a nadrágjától és beborította a testével. Cara élvezettel simult hozzá, elégedett mosollyal cirógatta a combjai közt fészkelődő testet, és amikor Robert végtelenül óvatosan, lassan belé hatolt, belemarkolt és egyre vadabb iramra ösztökélte. Amikor a kéj végighasított mindkettőjükön, Robert Cara nevét suttogva rogyott rá. Néhány percig az ébrenlétért és levegőért küzdöttek, aztán a férfi felült és körbenézett.

-Ide szerzek egy medvebőrt. Minden rendes romantikus filmben van kandalló és medvebőr. Ez a kanapé meg amúgy is keskeny, képtelenség rajta összebújni.

-Mintha az előbb azért sikerült volna – kuncogott a lány, miközben a férfi karját cirógatta.

-Az ember időnként kénytelen megalkudni, de ide akkor is kell egy medvebőr.

A menedék 64.

-Mi a baj, Cara? Ki volt az? Mi van a levélben?

Cara szótlanul nyújtotta át neki a papírlapot.

-Becsengettek, de mire az ajtóhoz értem, már csak ez volt betűzve a bejáratnál. Arra figyelmeztetnek, hogy Alonso tárgyalásáig semmisítsem meg az összes felvételt, amin szerepel, és kétszer is gondoljam át, mit fogok mondani a bíró előtt, ha nem akarom, hogy bármelyikünket is baleset érje. De hiszen ez képtelenség, mert az eredeti kártyákat a rendőrség lefoglalta. Éppen csak annyit engedélyeztek, hogy a képeimet lementhessem róluk, de az eredeti felvételek jegyzőkönyvezve a bizonyíték-raktárban vannak.

Robert örült, hogy a döbbenettől nem volt ideje megfogni a papírlapot. Ha ujjlenyomatot vesznek róla, máris eggyel kevesebbet kell vizsgáljanak. Gondterhelt arccal a telefonhoz lépett és a rendőrséget tárcsázta.

-Jackson nyomozót keresem!

*

A tárgyalás napján a feszültség akkora volt a tengerparti házban, hogy a legapróbb szikra is robbanáshoz vezetett volna. Robertet mindenki megfenyegette, akinek csak legközelebbi filmjéhez köze volt, hogy a kártérítési perekbe belebukik, ha bármi baja lesz, ezért aztán eltiltották még a tárgyaláson való megjelenéstől is. Ő azonban hajthatatlan maradt, Carát egyedül nem engedte oda. Ha bármi baja lesz, akkor úgysincs értelme semminek, vigyék a házat és a bankbetétjét. Nagy ügy, nem ez jelentette számára a boldogságot. Rendőri védelmet kaptak mindketten, de tisztában voltak vele, ha a kartell ténylegesen meg akarná őket büntetni, nincs az a védelem, ami az útjukat állná.

Robert kinézett az ablakon, rendőrök vizsgálták át éppen a kocsi alvázát, amivel nemsokára a bíróság épületéhez mennek. Jackson nyomozó a nappali közepén üldögélt és Mollyt simogatta, nem törődve vele, hogy sötét nadrágján lassan több szőr lesz, mint a kutyán. A héten kimaradt a kutyakozmetika – jutott erről eszébe a férfinak ez a teljességgel hétköznapi és a feszültséghez nem illő gondolat, aztán átfókuszált Carára, aki a konyhapultnál állt és éppen egy narancsleves dobozt nyitott ki. Az édes, ragacsos lé kifröccsent az ideges mozdulattól. Gépiesen nyúlt a törlőkendő után és takarította fel a nyomokat. Aztán a csaphoz ment és inkább egy pohár vizet töltött magának, amit lassú, nagy kortyokban ivott meg. Aztán a pultra támaszkodva mélyeket lélegzett. Robert azonnal odament hozzá.

-Rosszul érzed magad?

-Nem, semmi baj, csak az idegesség. Jó lenne már ezen az egészen túl lenni. Bár, van egy olyan rossz érzésem, hogy a dolgok majd csak akkor durvulnak el, ha kihívnak a tanúk padjára.

Robert a száját rágva gondolkodott, hogyan óvhatná meg a lányt, és kifejezetten idegesítette a tudat, hogy egyetlen épkézláb ötlete sincs, már csak azért sem, mert fogalma sincs, mi vár rájuk. Az ideges csendet a nyomozó telefonjának csörgése szakította meg. Oké, akkor itt a pillanat – szorult össze Robert gyomra, miközben idegesen nézte Jackson hadnagy ráncba szaladó homlokát.

-Köszönöm Mr.Herlands, igen, megmondom, köszönöm Uram!

Robertre nézve megköszörülte a torkát.

-Hát, azt hiszem, megnyugodhatunk, mert a dolgok váratlan és tragikus fordulatot vettek. Az ügyész hívott, hogy Alonso a zárkában öngyilkosságot követett el. Lehet, hogy nem kizárt az idegenkezűség, de ezt még pillanatnyilag vizsgálják. Az is lehet, hogy csak nem tudta feldolgozni a feszültséget, a lényeg, hogy a tárgyalás vádlott hiányában elmarad.

Carából az eddig visszafojtott idegesség sírásban tört ki, és Robert a pillanat tört része alatt lépett mellé, hogy a karjába szorítsa.

-Csss, nyugi, vége van! Vége van!

-Miattam halt meg. – szipogott Cara. –Ha nem fotóztam volna ott, éppen akkor, ez az egész borzalom nem lett volna. De nekem olyan fontos volt, hogy a hülye fotóimat kiállíthassam, hogy…

-Cara! Hagyd abba! Nem miattad halt meg! Semmi közöd ahhoz, hogy rossz úton járt. Drogot árult és életeket tett tönkre. Egyszerűen annyi történt, hogy utolérte a végzete. Nem a Te hibád! Gondolj arra a sok fiatal életre, amiket Alonso tett tönkre azzal, hogy rendre megjelent és szállította nekik a halált. Na, gyere, feküdj le egy kicsit! – bocsánatkérően biccentett a nyomozó felé és beterelte Carát a hálószobába.

-Mindjárt visszajövök. – suttogta a fülébe, miközben ráborított egy könnyű kis takarót.

Eközben Jackson az embereit terelte össze és elmondta nekik is az új fejleményeket. A társaság lassan szedelőzködni kezdett. Robert becsukta mögöttük az ajtót és nekidőlt. Huh, ezt megúsztuk! – sóhajtott nagyot, aztán kigombolta az ingét és vetkőzni kezdett. Ő sem tudott éjszaka aludni, mindkettőjükre ráfér egy kis pihenés.

Cara szipogva ült az ágyon, a fejtámlának támaszkodva. A belépő férfit meglátva szinte azonnal felszáradtak a könnyei. A felsőteste meztelen volt, a puha szövetnadrág a csípőjére csúszva szinte hivogatta a tekintetét és az ujjait is. Hirtelen úgy érezte, túlságosan sok őrajta is a ruha és gombolni kezdte a blúzát.

*

A vékony takaró alatt szorosan összebújva ölelték egymást. Robert éppen arra gondolt, hogy egy jó kis feszültségoldó szex végképp elterelné mindkettőjük figyelmét az utóbbi napok és főleg az utolsó órák idegölő várakozásáról, amikor Cara ujjai lassú kis köröket kezdtek cirógatni a mellkasára. Ohó, a kis gondolatolvasó! Hanyatt feküdt, hogy a lány kedvére barangolhasson a testén. Egy gondolat futott át az agyán, aztán a dolog képtelenségén felvidulva elnevette magát. Cara keze megállt a simogatásban és kíváncsian nézte a férfi vidám szemeit.

-Mi volt olyan vicces?

-Tudod, éppen arra gondoltam, hogy mielőtt nagyon belemennénk ebbe a dologba, kotorásznom kéne a fiókban a szükséges védőfelszerelés után, aztán eszembe jutott, hogy ezzel a gondolattal mennyire elkéstem. És hogy mennyire vicces, hogy amíg foglalkozni kellett volna vele, soha nem jutott eszembe, most meg...

Cara megcsóválta a fejét, aztán ráhajolt és egy különösen alapos csókkal belefojtotta a szót. Amikor már egyikőjük sem bírta levegővétel nélkül, a lány kuncogva végigsimított a lepedő takarásában büszkélkedő testrészen.

-Hát, ez tényleg vicces.

Robert nekifeszülve nyomta magát még közelebb a kéjesen kutakodó tenyérnek.

-Mennyire vicces? –nyögte vágytól elfúló hangon.

-Nagyon, nagyon vicces. Annyira vicces, hogy a szavam eláll tőle – sóhajtott Cara, aki mostanra már a hátán fekve fogadta magába a férfit. Körbefonta a lábaival és hamarosan tényleg elállt a szava, de előtte még a gyönyörbe feszülve Robert nevét sikította a szoba csendjébe.

*

A küldönc zavartan toporgott a küszöbön a gondosan becsomagolt törékeny képkerettel. Csak mostanában kapta meg ezt a körzetet, és ugyan nap mint nap találkozott össze hírességekkel, de a mai lesz alighanem a legemlékezetesebb kézbesítése. Az ajtót nyitó nő könnyű köntösben igazán szemrevaló teremtés volt. Élénk képzelőereje máris fürdőruhára vetkőzve látta az óceán felé nyíló teraszon napozni, könnyű koktéllal a keze ügyében; de a háttérben egy szál boxerben végigvonuló férfi láttán hirtelen minden érzéke vigyázzba állt. A huga, Monica falán ott virított ennek a díszpéldánynak jónéhány posztere, de meg volt győződve róla, hogy élőben korántsem lehet olyan izgalmas, mint a jól retusált fotókon. Hát, nem is! A valóság felülmúlta a képzelgéseit. A közvetlen, családias jelenet azonban eszébe juttatta a közelmúltban olvasott cikkeket is, miszerint a Bálvány nősülni készül. A csinos, köpenyes nő, aki éppen az átvételi jegyzéket írta alá,  innentől sokat veszített a vonzerejéből. Basszus, akkor most az egyszer ezek a szennylapok mégis az igazságot írták meg? Robert képes cserbenhagyni a rajongóit és megnősül,  mint egy hétköznapi pasi? Veronica a száját rágva próbálta újra meglesni a férfit, aki azonban immár egy farmerben vágott át megint a nappalin, majd feléjük indult.  Elvörösödve vette át a mappáját és egy köszönömöt dadogva a kocsija felé vette az irányt. Mielőtt beszállt, a házat még jól megnézte magának. Ha csak a távoli csodálat marad neki, legalább már tudni fogja, hol kell lesben állnia.

Ahogy az ajtó becsukódott, Robert kíváncsian nyújtotta a kezét, hogy a csomag tartalmát ő is megnézze. Ahogy Cara kibontotta a csomagolóanyagból, elnevette magát.

-Az első családi fotónk? Molly! Gyere csak ide! – kiabált a kutyának, aztán az orra alá dugta a bekeretezett képet. –Mit szólsz hozzá? Szerinted hova rakjuk? – A kutya lelkes farokcsóválással szaglászta a furcsa négyszögletű valamit, ami olyan vidámmá tette a gazdáit, aztán a lelkesedése és az éhsége a konyhába űzte, hogy a tányérját a kövön tologatva emlékeztesse a ház úrnőjét, hogy róla itt ma már megint megfeledkeztek.

A menedék 63.

Robert feszengve rángatta a mandzsettáját a zakó ujjában, amíg a taxi bekanyarodott a szálloda elé.

-Biztos, hogy szükség van erre a puccparádéra? – nézett végig mindkettőjükön. -Végülis az anyádéknak jelentjük be a dolgot, nem az elnöknek. –morgolódott folyamatosan.  Cara a szemét forgatva nyúlt a kilincs után.

-Tudod mit, az elnöknek egyszerűbb lenne elmondani, és utána talán még egy jó hangulatú estét is sikerülne eltölteni. Itt erre esély sincs. Csak annyit kérek, hogy ne kapd fel a vizet! Mert abban biztos vagyok, hogy valaki a családomból okot fog szolgáltatni rá.

Robert a lány kezéért nyúlt és visszahúzta a már nyíló ajtóból.

-Adj egy csókot mielőtt az oroszlánok elé vetnél! Aztán ülj nyugodtan a formás kis seggeden, amíg átmegyek a túloldalra és kisegítelek, rendben? Ha esetleg idelent ácsorognak és várnak, akkor lássák, hogy igazi angol úriember lesz a férjed. És azt hiszem, jobb ha a gyereket sem hozzuk egyelőre szóba. A két hír alighanem kicsit ütné egymást. – vágott egy játékos grimaszt és Cara végigsimított a férfi állán.

-Nyugi! Két órát féllábon is kibírunk, aztán úgysem látjuk őket egy jó ideig.

Robert kiszállt, körbesétált és kisegítette a lányt. Egy pillanatra magához ölelte, egy rövid csókot nyomott a szájára, aztán a bejárat felé fordultak, és egymásba karolva elindultak az ajtót szolgálatkészen tartó boy felé. Az étterem rögtön a bejárattól balra volt, és a hosstess a jól fizető vendégeknek kijáró szívélyes mosollyal kísérte őket az asztalhoz, ahol már többen ültek. Senki nem emelkedett fel az üdvözlésükre. Cara  úgy álldogált a néma társaság mellett, mint egy megilletődött kamaszlány. Aztán erőt vett magán és megszólalt.

-Anyu, apu... ő a vőlegényem, Robert Pattinson. Robert, ők a szüleim, Anna és Jeffrey Hamilton. Ő pedig a bátyám, James és a felesége, Sylvia. Nagyon köszönjük, hogy eljöttetek.

A Hamilton család hűvös, távolságtartó mosollyal biccentett, egyedül Sylvia arcán csillant fel érdeklődés, és magáról megfeledkezve megszólalt:

-Örülünk, hogy megismerhetjük Cara új barátját. Foglaljatok helyet!

James az asztal alatt jól láthatóan bokán rúgta a feleségét, mire Sylvia elpirult és Cara apjára nézett.

-Bocsáss meg, megfeledkeztem magamról, természetesen te vagy a vendéglátó! – mondta és lehajtotta a fejét. Robert kissé ideges mosolyát elképedt csodálkozás váltotta fel. Ezek az emberek ennek a nyílt, őszinte és kedves lánynak a rokonai lennének? Még  Madame Tussauds viaszfigurái is élettelibbek, emberibbek ennél a nyársat nyelt társaságnál. Zavartan toporgott Cara mellett, mire a családfő végre megszólalt.

-Természetesen nagyon örülünk, hogy megismerhetjük Mr. Pattinson. Eddig csak az újságokból hallottunk róla, hogy ismerik egymást a lányunkkal, és amit hallottunk az elég nyugtalanító volt. Úgyhogy remélem, ez a vacsora jó alkalom lesz arra is, hogy a kétségeinket eloszlassa. – Hangjában világosan érezhető volt a rosszallás és kétkedés.

Cara megunta a zavarbaejtő ácsorgást az asztal mellett és az édesanyja melletti széket kihúzva leült, aztán a mellette levő székre lehúzta Robertet is. Majd nagy levegőt vett és megszólalt.

-Nem igazán azért vagyunk itt apa, hogy a keresztkérdéseidre megkaphasd a válaszokat, amiket majd amúgy is kedved és hangulatod szerint értelmezel. Igazából csak szerettük volna megragadni az alkalmat, hogy a városban jártok. A napokban ugyanis nagy döntést hoztunk és szeretnénk, ha elsőként ti értesülnétek róla. Már persze Robert szülein kívül – mosolygott a férfira. –Szóval, úgy döntöttünk, hogy rövidesen összeházasodunk.

A bejelentést néma csend követte. Robert érezte leendő apósa neheztelését, és legszívesebben megszólalt volna, hogy az elnézését kérje, amiért nem hagyományosabban intézik a dolgot, de Cara előre figyelmeztette, hogy Jeffrey Hamiltonnál nem kell, sőt nem szabad a hagyományok szerint intézni a lánykérést. Az apja nem gesztusként, hanem a gyengeség jelenként venné, ha Robert tőle kérné meg a lányát. Egy férfi tudja, hogy mit akar és szerezze meg! – ez volt a jelszava. Uralkodott a családján, ezt csak a vak nem látta, és egyedül Cara volt az, aki elég akaratos volt, hogy föléje tudjon kerekedni, bár egyértelmű volt, hogy az apja elismerését ezzel sem tudta kivívni.

-Mr. Pattinson, nem tudom tudja-e, hogy Cara már férjnél volt korábban. – kezdett bele a mondandójába a férfi. És nem volt túl sikeres az első házassága. A lányom hajlamos elhamarkodott döntéseket hozni, ezért bocsássa meg nekem, ha kicsit szkeptikus vagyok ezzel a nagy bejelentésével kapcsolatban is. Maga híres ember és nem hiszem, hogy örülne, ha azután derülnének ki a lányom múltbéli botlásai, miután Ön elkötelezte magát.

A felesége nagyot sóhajtott és egyetértően bólogatott. Cara már éppen kinyitotta volna a száját, hogy visszafeleseljen, amikor Robert keze megnyugtatóan ráborult az ökölbe szorított kezére. Összefonta ujjaikat, hogy a gyűrűik jól láthatóan összesimuljanak és megszólalt.

-Mr.Hamilton, mindent tudunk egymásról, amit tudnunk kell. Megkockáztatom, Caráról én talán még többet is tudok, mint Önök. És bár valóban nem túl régi az ismeretségünk, de volt alkalmunk megtapasztalni, hogy a választott párunk mennyire képes társként állni mellettünk. Meggyőződésem, hogy ha még évekig együtt élnénk, akkor sem tudnánk már meg nagy újdonságokat egymásról. Ahogy Cara is mondta, az elhatározásunk megmásíthatatlan és ez a vacsora tulajdonképpen csak azt a célt szolgálja, hogy ne a templomban találkozzunk először. Sajnos a meghívók még nem készültek el, de Londonban tartjuk majd az esküvőt viszonylag szűk körben, meghitt családi eseményként, és rövid időn belül, talán egy hónap múlva. Természetesen Önök a vendégeink.  És most, ha ezzel a bejelentéssel nem vettük el az étvágyukat, talán meg is rendelhetnénk a vacsorát.

*

A taxitól a házig botladozva jutottak csak el, mert Robert képtelen volt elszakadni Carától. Amikor kisegítette, megcsókolta és ez a mély, érzelmes csók egyszerűen nem akart véget érni. Aztán magához ölelte a lányt, amíg a kulcsot előkotorta a zsebéből és odabent beütötte a biztonsági kódot.

-Jézusom, el sem hiszem, hogy itthon vagyunk végre! Cara, nem akarlak megbántani, de nem cseréltek el téged véletlenül annak idején a szülészeten? Ha nem tudtam volna, hogy a családoddal ülünk egy asztalnál, soha nem jöttem volna rá. Egy új film forgatása előtti stábmegbeszélésen több érzelem és közös téma kerül terítékre vadidegen emberek között, mint ma este. A szüleidről jót vagy semmit, így inkább nem mondok semmit. A bátyád apuci jó kisfia, a sógornőd meg egy ribanc, de ezt valószínűleg tudtad te is. Nem győztem elhúzni a bokámat az ismerkedési kísérletei elől.

-Tudom, egyszer majdnem engem talált meg. – grimaszolt Cara. –Mondjuk, ez várható volt, mert a szent asszony mindig is egy nagy ribanc volt. Ha apa tudná, már biztosan repülne a családból, de James miatt hallgatok, mert neki valamiért Sylvia kell.  Amúgy egészen jó kis szónoklatot vágtál ki, bár a frász jött rám, nehogy végső érvként kicsapd eléjük az orvosi leleteimet is. Így is éppen elég volt fenntartani a látszatot, hogy semmi okunk a sietségre. Ha tudnák, mi a helyzet, talán még az esküvőre se jönnének el, mert már megint csak szégyent hozok a fejükre. A válásomat a mai napig nem emésztették meg, Marco mellett álltak, mondhattam bármit.

-Nem mondod komolyan? Ha ezt előbb tudom, biztos, hogy eldicsekszem a bébivel, de még nem késő egy táviratot küldenem nekik. – kacsintott rá a férfi.

-Ne viccelj ezzel Robert! Igazság szerint fogok én még miattuk görcsölni a nagy napig, érzem. Sylviának különösen nagy tehetsége van hozzá, hogy kiszúrja, ha valaki simliskedik. Talán a saját ügyei kapcsán szerzett nagy tapasztalata teszi. És semmi sem tehetné boldogabbá, mintha megkeverhetné a dolgokat. Te inkább annak örülj, hogy a Te családod teljesen normális. A szemük nem rebbent, mintha csak egy hétköznapi bejelentést tettünk volna. Bár, azt épppen hallottam, ahogy apád megkérdezte tőled, amikor azt hittétek senki sem hallja, hogy de ugye nem azért olyan sürgős az esküvő megszervezése, mert be akarjuk hozni Kristenéket? Egyedül az a szerencséd, hogy jó választ adtál neki. Akkor legszívesebben odamentem volna hozzátok, hogy megöleljelek. Nagyon jól esett minden szó, annál is inkább, mert nem tudhattad, hogy hallom.  „Apa! Sokkal jobban szeretjük egymást annál, hogy ez a gondolat, és egyáltalán Kristen felmerült volna. Hidd el nekem, ez egy igazi szerelemgyerek és ennél fogva biztos lehetsz benne, hogy gyönyörű lesz.”- idézte a férfi szavait. -Apád meg nem kapott levegőt, mert azt az apróságot addig nem említetted neki, hogy unoka is van a láthatáron. Aztán jött Claire és megrémült, hogy apád miért olyan vörös. Már azt hitte, valamivel úgy felhúztad, hogy gutaütést kap azonnal. Aztán a vacsoránál már egyikőtök sem tudta magában tartani a nagy hírt. Kíváncsi vagyok, azóta még hányan tudnak róla, fél Londonon kívül. Egy kis lelkiismeret-furdalásom van is, amiért apáék előtt titkoltuk, de talán egy hónap alatt nem futnak össze senkivel, aki valahol valakitől hallott a dologról.

-Kicsim, nincsenek illúzióim, híre fog menni. Az első újság, amelyik a közelgő esküvőről beszámol, azonnal a háttérben megbújó izgalmas részleteket fogja kutatni. És vagy némaságot fogadunk vagy megerősítjük a dolgot, más lehetőség nincs. Meglepő módon most úgy érzem, hogy képes lennék büszkén nyilatkozni róla, hogy minden szó igaz, de azt hiszem, mindenkinek jobb, ha a büszke és férfisoviniszta kijelentéseimet a barátaimra korlátozom. – vigyorodott el, miközben végigsimított Cara hátán és fenekén.

-Te nem érzed úgy, hogy le kéne pihennünk? – nézett rá hívogatóan bársonyos szemekkel, de Cara kibújt az öleléséből.

-Valakiről elfeledkeztél. – biccentett a teraszra nyíló ajtónál ücsörgő kutyára.

-Jaj, ne már! Molly! Fél délután Melákkal rohangáltak, nem igaz, hogy még egyszer le kell vinni.

-Oké, akkor csak engedd ki, had fusson egyet! Ha látja, hogy nem megyünk utána, a közelben fog maradni.

Robert a kertajtóban ácsorogva várta, hogy Molly kirohangálja magát és megadóan visszajöjjön. Közben hallotta a bejárati ajtó csengőjét. Kíváncsi volt, hogy ki lehet az ilyen későn. Bezárta a kaput és odabent bekapcsolta a teraszajtót védő riasztót. Amikor megfordult Cara sápadt  arca volt az első, amit észrevett, aztán a remegő kezében tartott levél.

A menedék 62.

Robert vigyorogva pattant be a kocsiba, a jól végzett munka örömével. Még sosem volt ilyen felkérése, de határozottan élvezte, hogy csak és kizárólag a hangjával játszhat. Még azt se bánta különösebben, hogy napok óta hajnalok hajnalán kezdtek, mert ma legalább együtt reggelizhet Carával, miután  az utolsó javításokat is elvégezték. A szinkronszínészet mindenesetre nem könnyű munka, erre rájött az első napon, amikor a rajzfilmbe befeledkezve nehezen érzett rá a ritmusra, de aztán egyre összeszedettebb lett és ezzel együtt egyre jobban kezdte élvezni a munkát.  Ha egyszer lesz egy fiam, legalább lesz egy olyan filmem is, ami elé gond nélkül odaültethetem – gondolta vidáman, miközben a gyorsforgalmi úton majdnem tövig nyomta a gázt.  Meg akarta lepni Carát, és a teraszon reggelizve feltenni neki a kérdések kérdését.

Nehéz időszakon voltak túl, és a lány mindvégig olyan féltő gondoskodással állt ki mellette, hogy néha egészen elérzékenyült. Ha ez nem bizonyíték rá, hogy a szó legnemesebb értelmében is társ, akkor semmi.  A gyűrűket tapogatta meg a zsebében, amiket már napok óta magával hordott. Csak abban nem jutott még elhatározásra, milyen körítést szervezzen a mondandója mellé. Az apja tanácsa jutott az eszébe: ne legyen túl romantikus, ha Cara mégis nemet mondana, ne feszélyezze őket a környezet. De hát nem kezdheti azzal sem, hogy becsönget és az orra alá dugja a gyűrűt. Egy ilyen eseményhez azért némi romantika mégiscsak dukál!

Csak úgy porzott alatta a kocsibejáró, amikor a fékre lépett. Nana, Robert, nem rontunk ajtóstól a házba! – semmilyen értelemben! – figyelmeztette önmagát, aztán a kocsi mellett mélyeket lélegezve az ajtó felé fordult. Most vagy soha! Előkapta a kulcsát, és benyitott. Odabent csak Molly nyüszögését hallotta, aki a hálószoba csukott ajtaja előtt toporzékolt. A görcs egy pillanat alatt rántotta össze a gyomrát.

Érezte, ahogy a hideg veríték elönti a homlokát, aztán határozottan a kilincs után nyúlt és benyitott. A szoba üres volt, csak a fürdőből szűrődött ki fény és Cara öklendezésének hangja. Az előbbi baljós gondolataitól még mindig feszülten és kicsit remegve beljebb hajtotta az ajtót és ott találta a lányt, amint a wc előtt térdepelve szabadul meg gyomra tartalmától. Térdre esett mellette és a dereka után nyúlt, hogy legalább tartani segítsen.

-Istenem, kicsim, rosszul vagy, hívjak orvost?

Felnyúlt és a mosdó szélén lévő kis törülközőt benedvesítve a lány homlokát, arcát kezdte törülgetni. Cara hálás mosollyal bújt hozzá, aztán a világ legcsodálatosabban csillogó zöld szeme ragyogni kezdett, miközben kuncogva megszólalt.

-Nem vagyok rosszul, csak hányok.

Robert értetlenül nézett rá, aztán lassan összeállt benne a megfejtés és elvigyorodott. Ez nem lehet igaz! Felpattant, egy pohár vizet töltött a lánynak, aztán visszatérdelt mellé.

-Tessék, öblítsd ki a szádat!

Cara engedelmesen öblögetett és a vizet a wc-be köpte. Már éppen fel akart állni, amikor Robert a zsebéből egy kis dobozt kotort elő, és Cara kezéért nyúlva megszólalt.

-Cara Angelina Hamilton! Szeretlek! Megtisztelnél azzal, hogy elfogadod a szívemet, a kezemet, a nevemet és a gyűrűmet?

-Robert! Emiatt igazán nem kell, ne hidd, hogy ezt várom …

-Cara! Itt térdelek veled a wc-kagyló mellett. Senki nem gyanúsíthat meg azzal, hogy előre megterveztem ezt az egészet. Nem mentem a hír hallatán köröket, hogy gondoskodjak gyűrűről, ha nem vetted volna észre. Ez pedig azt jelenti, ha te most nem itt rókáznál vidáman, hanem a teraszon szürcsölnéd a narancslevedet, én akkor is megkértem volna a kezedet, csak talán valamivel romantikusabb körülmények között. Napok óta erre készülök ugyanis. De váratlan helyzetek váratlan megoldásokat szülnek, úgyhogy úgy érzem, ez volt most itt a megfelelő pillanat.

Cara elmosolyodott és felé nyújtotta a kezét.

-Szeretlek Robert Thomas Pattinson és boldogan elfogadom a szívedet, ha a sajátomat adhatom cserébe.

Robert a rátörő boldogságtól szinte kábán Cara ujjára húzta a gyűrűt, aztán felhúzta a sajátját is. Aztán összekulcsolta a kezüket és így jól látható lett a két összesimuló félszívből egyesülő szív.

-Tökéletes, és nem is akarnám megtörni ezt a megismételhetetlen pillanatot, de egyrészt itt hagyhatnánk a klotyót, másrészt azt hiszem, egy csókkal kéne megpecsételni a döntést, de előtte…

Cara elvigyorodott.

-Na menj, tölts valamit inni, én addig fogat mosok!

*

-Hát, azt hiszem, ezen a sztorin valamit finomítani kéne, mire a gyerekeinknek elmeséljük. – simogatta meg Robert a lány vállát, ahogy a teraszon hevertek a nyugágyon. Az óceán lassú, lusta hullámai hangosan dübörögve robajlottak ki a partra. A felhők közül időnként kibukkanó nap különös fényeket, az őket körülvevő zöldek különös árnyakat vetítettek rájuk. Felemelte Cara kezét és a szívet nézte, amit kettőjük gyűrűje rajzolt ki. Határozottan jó érzés volt nézni az összetartozásnak ezt az apró jelképét. Legszívesebben lefotózta volna az összekapcsolódó kezüket, aztán a kinagyított fotót bekeretezve kirakta volna a nappali főfalára.

-Idehoznád a gépemet? – szólalt meg a hóna alatt a lány.

-Persze, máris. – bontakozott ki Robert, aztán visszatérve a lány kezébe nyomta a masinát.

-Újabb megismételhetetlen kép az óceánról? – nézett hunyorogva a lányra, aki elmélyülten állítgatott a gépen.

-Nem szívem, ez ugyan megismételhetetlen kép lesz, de határozottan nem az óceánról. Add csak ide a kezed! – azzal ugyanúgy összefonta ujjait a férfiéval, mint korábban voltak, aztán kicsit kényelmetlenül kicsavarodva ugyan, de megtalálva a megfelelő szöget, megnyomta a gombot. A kijelzőn összekulcsolt kezük és a szívet formázó gyűrűk jelentek meg.

-Ez az! – szólalt meg elégedetten. –Arra gondoltam, hogy ebből csinálok egy nagyítást. – nézegette a képet, mire Robert  magához húzta és a csókjába belesuttogta:

-Gondolatolvasó!

-Be tudod lőni, hogy mikor hozhattuk össze? – cirógatta meg az ujjával a lány hasát.

-Fogalmam sincs, de ahogy odafigyelsz a védekezésre, csoda hogy csak most futottál be a zsákutcába.

-Meglepett, hogy ilyen vidáman fogadtad. Nem is olyan régen még késhegyre menő vitáink voltak, most meg a rókázás kellős közepén is olyan ragyogva beszéltél róla, mintha igazán, szívből akarnád te is. – mormolta a férfi várakozásteljesen.

Cara felkönyökölt és ránézett.

-Robert! Én megmondtam, nagyon szívesen szülnék neked egy gyereket, mert szeretlek és mert meggyőződésem, hogy belőled nagyon jó apa válna. Csak azt nem akartam, hogy azt a gyereket jobban akard, mint engem. Amikor Kristen meggondolta magát, szinte megszállottan próbáltad behozni a lemaradásodat, és ettől begörcsöltem, nem akartam. Abban a pillanatban, amikor elmúlt belőled ez a mániákusság, én kinyíltam; a szívem és a testem egyaránt elfogadóbb lett, mert tulajdonképpen erre vágytam én is.

-Azt mondod, mániákus voltam? Megszállott? – lassan ráhajolt a lányra és a csókjaival egyre inkább elkalandozott. Aztán Molly kezdte nyaldosni a fülét és nevetve összerezzent.

-E mellett a szőrös erkölcscsősz mellett nem is lehetek megszállott, ez maga a négy lábon járó fogamzásgátlás. Hééé, Molly! Legyél egy kis belátással! Ne irigykedj, amiért kedvet kaptunk mi is egy kis huncutkodásra, hiszen te kezdted Melákkal. – lekapta magáról a pólóját és megdörzsölte vele a fülét, aztán hátrahanyatlott a nyugágyra és a mellére húzta Carát.

-Azt hiszem, most aztán itt az ideje egy csomó dolognak. Neked el kell menned orvoshoz, nekem át kell néznem a következő évem munkáit, hogy még véletlenül se jöjjön közbe semmi, amikor itt lesz a nagy nap. És el kell mondjuk a családjainknak. Át kell gondolnunk, hogy ez a ház megfelel-e továbbra is. Hamarosan itt a karácsony; szeretném, ha hazautaznánk Londonba és ha beleegyezel, szeretném, ha összeesküdnénk még mielőtt a kicsi megérkezik. Nem szeretnék ezzel sokat várni, mert most még senkinek nem szúrna szemet, hogy a gyönyörű fehér ruhás menyasszony terhes, és téged látni akarlak talpig fehérben a templomban. Kihagytam valamit?

Cara elnevette magát. –Nem hiszem, hogy kihagytál volna valamit, hiszen te mindig mindenre gondolsz, kivéve azt az egyet, ami ehhez az egész helyzethez vezetett. 

A menedék 61.

-Nocsak, az úrnak volt gyerekszobája is? -  nézett rá kacéran Cara, ahogy az ajtó becsukódott mögöttük.

-Volt, és most ezért nem a konyhaasztalon szerelmeskedünk. Nem akartalak anyámék előtt lerohanni, de ez a nadrág veszettül jól feszült a fenekeden, ahogy a szekrényben pakolásztál – simított végig a lány gömbölyű fenekén. –Eszembe jutott néhány pajzán gondolat, de nem akartam megbotránkoztatni őket, úgyhogy gondoltam, felcsallak ide, ahol mégiscsak illedelmesebben tudlak elcsábítani.

-Úgy gondolod, hogy el tudsz csábítani, a szüleid házában? – nézett rá vidáman a lány és eszébe sem jutott kibontakozni a forrón ölelő karok közül. –Elég magabiztos vagy, nem? Talán csináltál már ilyet itt korábban is, hm?

-Hááát, nem is emlékszem, annyian megfordultak már itt, talán cuppant néhány puszi is, nem is tudom… - mormolt Robert, ahogy a keze már a lány blúza alatt kalandozott. A mellbimbók merev karcolására felhördült és a nadrág gombolását kereste. Cara elbűvölve hagyta, hogy a férfi lassan, de magabiztosan kibontsa a ruháiból. Aztán a szeme megakadt egy fotón és ez kicsit lehűtötte a lelkesedését. Robert, a szülei és Kristen álltak összeölelkezve a zongora tetejére állított kis karácsonyfa mellett. Bensőséges kép volt, túl bensőséges. Lassan, mintha táncolnának és ő vezetne, arrafelé tolta a férfit, aztán kinyúlt és kissé hangos csattanással felborította a képet. 

Robert megrezzent a váratlan hangra, de aztán nem törődött vele, a keze és a szája fáradhatatlanul kényeztette tovább. Mintha megérezte volna, hogy a lány nem őrá figyel, a térde alá nyúlt és felkapta, aztán az ágy felé lépett vele. Kicsit tétován ácsorgott vele, aztán lerakta és azzal a lendülettel mellé is hengeredett.

-Kicsi hülyén érzem magam. Mint a tinik… - húzta össze a szemöldökét. –Mit művelsz velem te nő? Felnőtt férfi létemre, a majdnem változatlanul hagyott kamasz szobámban próbállak elvarázsolni. Tisztára nevetséges vagyok. -  grimaszolt, aztán kinyújtózott a lány mellett.

Cara felé fordult és lassú kis körökkel cirógatta az arcától indulva lefelé. A farmerból kicsúszott póló alá nyúlva folytatta az édes kínzást, aztán felhúzódszkodott és egy csókot nyomott a férfi lehunyt pillájú szemére.

-A szerelemben mindenki újra kamasszá válik, nem? Szerintem még a szüleink is engednek a kísértésnek, amikor újra akarják élni azokat a borzongató időket. Nekem egyébként tetszik, hogy megőrizték a szobádat olyannak, mint amikor még itt laktál. Igaz, némelyik emlékeddel nehéz egy szobában lenni, de végülis az is te voltál, az ember pedig nem tagadhatja meg a múltját, ezt nekem kell a legjobban tudnom és megértenem.

Robert homlokráncolva nézett rá.

-Hazudnék, ha azt mondanám, hogy értem, miről beszélsz. – Kicsit megemelte a fejét és körbenézett.

-Milyen emlékekkel nehéz ebben a szobában együtt lenned, hm? – aztán eszébe jutott az előbbi csattanás és észrevette a polcon felborított fotót. –Ja, hogy az… - még élénken emlékezett arra a karácsonyra, amikor az apjával pont így beszélgettek róla, hogy mi lenne, ha eljegyezné Kristent. Akkor az apja azt mondta, szerinte még egyikőjük sem ért meg erre a lépésre, de ez az ő döntésük és ebbe senki nem szólhat bele. Akkor készíttette Los Angelesben a gyűrűt, amin a neve szerepelt és Kris hordta is szívesen, de továbblépni úgy tűnt, soha nem akart. Visszagondolva, akkoriban egészen más indokok vezérelték, hogy egy gyűrűvel  kösse magához a lányt, aki a tengerentúlon a világot jelentette neki. Itthon elbizonytalanodott, és végül az a gyűrű csak egy helyes kis ékszer volt a lány gyűjteményében, de nem kötődött hozzá semmilyen ígéret. A kezébe fogta Cara gyűrűs kezét és megcsókolta az ujjait. Ez a gyűrű korántsem kelt eljegyzési gyűrű hatást, mégis úgy érzi, hogy megtette az első lépést,  egy nagyon fontos lépést az oda vezető úton.

-Azt hiszem, kamaszként sokkal rámenősebb voltam. Már percek óta csak heverészünk itt, és még a bugyid is rajtad van – hengeredett rá a lányra. Cara felnyúlt és megsimogatta a most nyugodt és kisimult arcot.

-Ebből látszik, hogy időközben felnőtté váltál.

-Azért erre ne vegyél mérget – dörzsölte hozzá az ágyékát a férfi. –Talán több az önuralmam, vagy csak most jobban tartok a visszautasítástól.

-Robert! Soha, de komolyan… soha nem utasítanálak el. Ez nem olyan dolog, amivel büntetni vagy jutalmazni lehet. Ha az ember szeret valakit, akkor időnként talán legszívesebben kitekerné az illető nyakát, de minden körülmények között vágyna az érintésére, a szerelmére. De most az az igazság, hogy nagyon tetszik nekem ez a csendes, meghitt összebújás, amiben ugyan érzek egy csöppnyi szexuális felhangot, de alapvetően arról szól, hogy jó együtt.

-Csöppnyi szexuális felhang? – lendült újra föléje a férfi. Porba alázod az önbizalmamat, ha ez neked csöppnyi … - feszítette neki felhevült testét, aztán lehajolt, hogy még jobban felszítsa ezt a csipetnyi szexuális felhangot, és nyilvánvalóvá tegye Cara számára, hogy addig nem hagyják el ezt a szobát, amíg bizonyos jóval korábbi kamaszos álmok be nem teljesülnek.

*

A los angelesi reptéren kocsi várta őket; és kiszabadulva az utastársak kíváncsi szemeinek kereszttüzéből most jól eső bágyadtsággal dőltek hátra az ülésen. Cara maga elé emelte a kezét és az utastér félhomályában a tarka gyűrűt nézte.

-Tudod, egy pillanatra azt hittem egy eljegyzési gyűrűt rejt a doboz.

-És? Örültél volna neki vagy frászt kaptál volna? – kérdezte Robert látszólag közömbösen, de összeszűkült gyomorral.

-Nem tudom. Az olyan végérvényes dolog, nem?

-Én nem tudom, még sosem jegyeztem el senkit. De Te voltál már férjnél. Marco mivel lepett meg?

-Az ötlettel, hogy menjek hozzá. Gyűrűt csak az anyakönyvvezető előtt húzott az ujjamra. De olyan gyorsan történt az egész, hogy ennek nem is volt jelentősége. – rántotta meg a vállát Cara, miközben eszébe jutott az a felfűtött érzékiséggel teli időszak; és bár sosem vallotta be, de igenis vágyott volna valami romantikus gesztusra Marcotól, aki a romantikát letudta a gyorsasággal.

-…és a templomban? -  kérdezősködött tovább Robert.

-Nem volt templomi esküvőnk. Meg is lepett, hogy a templomok városában kihagytuk a pap előtti ceremóniát és fogadalmat, de a történtek fényében így utólag örülök neki. Ha még egyszer megpróbálom, akkor az a házasság mindenféle értelemben lehet egyszeri és megismételhetetlen. Bár, annyit azért tanultam a dologból, hogy soha többé nem hozok ilyen elhamarkodott döntést.

A férfi megfejthetetlen tekintettel nézett rá. Cara kapcsolt. Amiről eddig beszélt, alighanem bántotta a férfi önérzetét, hiszen ő sem szívesen hallgatta volna, hogy Kristennel milyen hamar mélyült el a kapcsolatuk. Ezért aztán mosolyt erőltetett az arcára és legyintett egyet.

-De hát ez a kérdés momentán úgysem aktuális, úgyhogy kár is szót fecsérelni rá. Aztán látva Robert ráncba gyűrődő homlokát, még hozzátette:

-Ha valaki egyszer nem a pillanat hevében teszi majd fel a kérdést, és látom a szemében a közös jövőnket, akkor talán újra igent fogok tudni mondani, úgy hogy nem kísért közben a múlt.

Robert csak nézte, aztán egy félmosollyal a szája sarkában a kezéért nyúlt, a gyűrűsujjára adott egy puszit és csendesen csak annyit mondott: Helyes!

*

A napok óta tartó őrület az első napon idegesítő volt, aztán szép lassan nevetségesbe ment át. Robert csak azokat sajnálta, akiket a ki tudja honnan előbányászott régi fotókkal hírbe hoztak. A találgatások épp olyan nevetségesek voltak, mint annak idején, amikor egy rendezvényen vagy összejövetelen  egy nővel lefotózták és másnap már hirdette is a sajtó, hogy X, Y, Z az aktuális barátnője, akivel Kristen után vigasztalódik. Aztán belépett az életébe Cara és ezek a híresztelések is megszűntek. 

Szinte már unalmassá vált a sajtó számára, és akkor jött a londoni kiruccanás. Most újult lendülettel bányásztak elő róla mindenféle képeket, ahol férfi kollégákat vagy a barátait ölelte meg egy-egy díjátadón vagy éppen baráti társaságban. A rosszindulatú feltételezések alátámasztására pedig ott virított a címlapon a mindent leleplező fotó, ami bármilyen gyenge felvétel volt, de mégis jól felismerhetően vigyorgott rajta enyhén szólva is illuminált állapotban, és egy csillogó kővel a fülében. Mindez London egy ismert melegbárja előtt. Kösz Clyde! Kicsit keserűen állapította meg, hogy a régi barátságokat is alighanem felülírhatja a pénz és egy kis hírverés.

Cara tanácsára mégsem bújtak el a nyilvánosság elől. Naponta kéz a kézben végigsétáltak Mollyval a parton; néha le is ültek a víz partján és a bolondozó kutyát nézték. Aki nem szégyellte, nyugodtan fotózhatta őket, nem foglalkoztak vele. Robert néha elkísérte Carát a galériába vagy érte ment és utána együtt bóklásztak a városban. Élték az életüket, mintha a nyomdafesték nem próbálta volna őket is bemocskolni. Mint minden csoda, ez is három napig tartott. Mivel nem nyilatkoztak se pro, se kontra és láthatóan a kapcsolatukat sem sodorta a szakítás szélére a dolog, a firkászok taktikát váltottak. Carát kezdték ki, hogy csak alibit szolgáltat a férfinak, és ki tudja, milyen ellenszolgáltatást kap cserébe. Ez volt az a pillanat, amikor majdnem feladták. De aztán Cara egy reggel émelygő gyomorral nézte a karikákat a szeme alatt és lassan elvigyorodott. Hát, akkor alighanem valaki más döntött az életükről…

A menedék 60.

Már visszafelé tartottak a szállodához, amikor fotósok serege figyelt fel rájuk. Az elmúlt órában érkezhettek, mert kifelé még nem vették körbe őket. A szokásos kiabálásba most gúnyos és provokáló hangok vegyültek. Robert és Clyde kapcsolatát firtatták és ennek eredményeként sikerült is olyan fotókat készíteniük, amelyek majd jó illusztrációk lesznek egy végletesen sarkított cikkhez. Cara védelmezően ölelte a férfi derekát és felszegett fejjel bújt hozzá.

A szobába érve Robert dühösen bontott fel egy üveg sört, aztán mielőtt meghúzta volna, kérdőn Cara  felé kínálta. A lány megrázta a fejét, aztán leült a kanapéra és szinte automatikusan a tv távirányítója után nyúlt. Igazából nem volt meglepve. Ha ő maga képes volt kínos kérdéseket feltenni a férfinak, várható volt, hogy a botrányra éhes sajtó ezerszer mohóbban veti majd magát a témára. Mindenesetre a kellemes kikapcsolódásnak akkor ezek szerint itt a vége, ülhetnek repülőre, hátha LA-ben nem veszi őket körül majd ekkora hisztéria. Bár, ebben azért nem nagyon bízott.

Robert idegesen járkált fel-alá előtte, úgyhogy kinyújtotta a karját és belekapaszkodott a farzsebébe, hogy lehúzza magához.

-Ne idegeskedj már ezen! Akármit is műveltetek aznap éjjel, valakinek hozott egy kis zsebpénzt az információ. Nem az első és nem is az utolsó alkalom, gondolom. Majd elfelejtik ezt is, főleg, ha többet mutatkozunk együtt. És tudod mit, én a helyedben azzal a helyre kis kővel ülnék fel a repülőre, már csak dafke is. Én majd szerelmesen nézlek, aztán próbálják meg eldönteni, hogy beléd, vagy a fülbevalódba vagyok-e belezúgva – kuncogta el a végét. Robert villámló szemekkel nézett rá.

-Cara, ez nem vicc! Ha rám sütik a bélyeget, én meg tagadok és magyarázkodom, úgysem hisznek nekem, ráadásul jó néhány barátomat is megsértem vele. Ha nem nyilatkozom a dologról, akkor meg igazolva látják a hazugságaikat. Egyszerűen nem tudok jót lépni, és ettől megőrülök. És akkor azt az apróságot már ne is említsem, hogy anyámék már megint az újságokban micsoda baromságokat fognak rólam olvasni. Tényleg, fel is kéne hívnom őket…

-Miért nem ugrunk át hozzájuk? – nézett rá Cara csodálkozva, aztán kapcsolt, hogy az érkezése óta ezt az információt, miszerint a szülei is már itthon vannak, még nem volt alkalma megosztani a férfival. Látva a férfi meglepett arcát, elmosolyodott.

-Nem vagy egyedül. A családod és én itt vagyunk, és kihúzunk a csávából. Aki meg az újsághírek alapján ítélkezik rólad, annak a véleményével aligha érdemes foglalkoznunk, nem? Ez a csoda is csak három napig tart, aztán úgyis teszel valamit, amivel újabb csámcsognivalót adsz nekik – kacsintott rá, mire Robert végre elvigyorodott.

-Igazad van, lehet, már most azonnal kéne nekik valami csámcsognivaló. Nem akarod kipróbálni, milyen a szex London felett? Kimehetnénk az erkélyre, biztosan vannak már páran a környező házak tetején, akik csak az alkalomra várnak, hogy meglessék, mit művelünk.

Cara megcsóválta a fejét.

-Jól van, vicceld csak el! De inkább hívd fel a mamádat, hogy átmehetünk-e most hozzájuk. És ha kérhetem, a fotósok előtt ne úgy vonulj el lehajtott fejjel, mint akinek titkolnivalója van, hanem vigyorogj bele a képükbe. Ezzel sokkal inkább elbizonytalanítád őket, mint azzal a búsképű lovag kifejezéssel, amit állandóan magadra öltesz, ha egy kamerát meglátsz a közeledben. Vedd úgy, hogy a rajongóid sorfala között megyünk a taxiig.

-A dolog csak ott sántít Cara, hogy a rajongóim nem ordibálnak mindenféle obszcén dolgokat a képembe.

-Hát, nekem a „vegyél feleségül, Rob!” is már annak tűnt a tv képernyőjén keresztül. – vágott egy grimaszt a lány, mire Robert átölelte.

-Tudod jól, hogy neked csak egy szavadba kerülne, és karikát fűzhetnél az orromba. Igazából vettem is egy karikát ajándékba, de ha már itt vagy, akkor én sem húzom az időt, gyere, próbáld fel!

Cara ijedten nézett fel rá. Karikát? Csak nem gyűrűt? Még nem érezte időszerűnek a dolgot, de nem akarta a férfi frissen feltámadt jókedvét letörni a húzódozásával. Közben Robert az utazó táskájából előbányászott egy kis dobozt. Cara megkönnyebbülve ismerte fel a Frey Wille cég emblémáját a tetején. Akkor talán semmi komoly, csak egy kis emlék, hogy a távollét magányos perceiben is eszébe jutott a férfinak.

Robert szégyenlősen a vállát húzkodva nyújtotta felé a dobozt.

-Látod, nem is tudom, hogy örülnél-e egy ilyen kis semmiségnek. Szinte soha nem viselsz semmilyen ékszert, aztán nem tudtam, hogy ezzel mennyire lövök mellé, de amikor megláttam, Velence jutott róla eszembe. Nem is tudom miért. Talán a házak, talán a színek, de tényleg az volt az első gondolatom. A második pedig az, hogy ha nem vagy velem, és ránézel, akkor talán én is eszedbe jutok.

Cara óvatosan bontogatta a kis csomagot. A gyűrű láttán elmosolyodott. Ha valaha vett volna magának ékszert, egészen biztosan valami ilyesmit választott volna. Kivette a dobozból a kis karikát és Robert felé nyújtotta.

-Nagyon tetszik, felhúznád az ujjamra?

-Szívesen, de előbb nézd meg alaposan, mert ha már az ujjadon lesz, nem fogod észrevenni a lényeget. – vigyorgott továbbra is szégyenlősen.

Cara forgatta a gyűrűt, de az egymást érő kis minták között nem vett észre semmi különöset, aztán végre kapcsolt és a belsejét kezdte vizsgálni. „Szerelem = Cara&Robert” – hirdette a gravírozás. Elmosolyodott és felhúzta az ujjára a kis karikát, aztán magához húzta a férfit.

-Ez így igaz!

*

A taxi pontosan a bejárat előtt állt meg, és mire becsapták az ajtaját, Claire már sarkig tárta a bejáratot. Csendesen a fejét ingatva várta őket az ajtóban és Robert tekintetét kereste, hogy lássa, mennyire akadt ki a híreken, de a fia látszólag derűsen lépkedett befelé, hóna alatt a nővel, aki egyetlenként képes nála ezt a nyugodt állapotot előidézni. Claire már ezért hálás volt Carának.

Robert megölelte, aztán mentegetőzni kezdett.

-Bocs, hogy így rátok törtünk, de holnap utazunk vissza és gondoltuk, eltölthetnénk együtt pár nyugodt órát.

-Drága fiam! Bárcsak sűrűbben törnéd ránk az ajtót! Örülök, örülünk, hogy itt vagytok. És egészen biztosan Jack is örül majd – nevette el magát.

Robert értetlenül nézett rá. Jack? Senkit nem ismert sem a családban, sem a szülei barátai között, de még a szomszédok között sem, akit Jacknek hívtak volna. A következő pillanatban egy fekete gombóc kavarodott a bokájuk közé.

Robert vidáman kapta fel.

-Ó, hát te lennél Jack? Rád emlékszem, vizsgálgatta a kölyköt, akinek a körmei olyanok voltak, mintha valaki fehérre festette volna őket. Ezek szerint, lassan mindegyiküknek meglesznek a gazdáik? – nézett Carára.

-Ó igen, Jacket a szüleid hozták el, Bernie már Kristennél van, Uma is elvitt egy szöszkét. A többiekért meg sorban álltak Melákéknál. Jeff volt olyan rendes, hogy lebonyolította a dolgot, hogy ne menjen híre, hogy honnan vannak a kiskutyák. Molly is ott van velük. Azt mondta, ez a legkevesebb, ha a baj már megesett. Meghirdette őket az edzőteremben és néhány napon belül túl is adott rajtuk. Egyedül csak Molly miatt aggódtunk, hogyan fogadja majd, ha sorra eltűnnek mellőle a kölykök, de úgy tűnik, hogy nem viseli meg a dolog. Most minden energiájával Melákot igyekszik távol tartani magától, mert a srác úgy tűnik, nagyon rákapott a jóra.

-Meg tudom érteni – simított végig Cara fenekén Robert, mire a lány nevetve csapott a kezére.

*

Claire és Cara a konyhában tüntették el a vacsora nyomait, s eközben Robert az édesapja dolgozó szobájában két krákogás közt belekezdett:

-Apa, mi a véleményed, ha megkérem Cara kezét? Tudom, hogy még rövid ideje ismerjük egymást, és rengeteg bizonytalanság van mindkettőnkben sok dologgal kapcsolatban, de egy valamit világosan érzek, mellette megnyugszom és biztonságban érzem magam. Csak fogalmam sincs, hogy ő mit szólna a dologhoz, és nem akarom megijeszteni. Ő már volt férjnél és a rossz tapasztaltok miatt talán nem akar újra fejest ugrani a dologba, de én jobban érezném magam tőle, ha vállalná az elköteleződést. Tudom, ez elég régimódi hozzáállás, de ilyen vagyok. Nekem ez nagyon sokat jelentene, ha mindenki előtt nyilvánvalóvá tehetnénk, hogy összetartozunk.

-Fiam, ismered a történetünket anyáddal. Két hónap ismeretség után feleségül kértem és hozzám is jött, mert ő is éppen olyan biztos volt benne, hogy megtalálta a párját, mint én. Az idő semmit nem jelent. Ha úgy érzed, ő az igazi, akkor kérd meg!Ha félsz, hogy kosarat kapnál tőle, akkor csak azt tudom mondani, kockázat nélkül nincs nyereség. Nem hiszem, hogy Cara ne akarna téged, de ha tényleg időre van még szüksége, hogy dönteni tudjon, akkor próbáld megadni neki, mert egy mostani nem még nem jelent végleges nemet. A kérdés csak az, hogy te tudod-e kezelni, ha most nemet mond? Mert erőltetni nem érdeme. Olyan ez, mint a szex, sokkal nagyobb benne az  élvezet, ha ő is kezdeményez, mert állítson bárki bármit, a férfiaknak is kell, hogy tudják, akarják őket.

-Richard, vidd innen a kutyádat! – kiabált a konyha felől Claire.

-Máris szívem! – kiabált vissza, aztán a fia felé fordult:

-Nem tudom, hogy tervezted, de ne most, ne itt! Ez a kettőtök ügye. Találj rá egy csendes zugot, de ne túl csendeset, mert ha most még nemet mond, akkor ne nyomasszon titeket, hogy túl romantikus a környezet; és éppen ezért kerüld a tanukat is. Ha igent mond, akkor meg úgyis mindegy, mert azt a percet amíg élsz nem fogod elfelejteni. – azzal vállon veregette a fiát és indult, hogy asszonya kérésének eleget tegyen.

Robert utána somfordált és a konyhaajtóból nézte, ahogy Cara az alsó szekrényben pakolászik. A panoráma minden érzékét felforrósította. Megköszörülte a torkát, hogy magára vonja a figyelmet.

-Cara, gyere! Még nem is láttad a gyerekszobámat…