"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2012. november 23., péntek

A menedék 65.



Cara elégedetten tette le maga mellé a fényképezőgépet. Végre a fényképezőgép keresője nélkül is szétnézett. Már számtalanszor megfogadta, hogy el sem hozza magával, egyszerűen csak megpróbálja élvezni a természet buja szépségét, de aztán képtelen volt ellenállni a kísértésnek, hogy újabb és újabb felvételeken meg ne örökítse. Ezt a vízesést képtelenség megunni, ha egész életében már csak ezt fotózná, akkor is találna olyan apró részleteket a közelben, amik eddig még elkerülték a figyelmét. Molly fáradtan hevert mellette, az elmúlt másfél órában mást se csinált, mint a környék apróvadjait üldözte. Nem annyira vérszomjasan, mint inkább játékosan, de azért engedve az ősi vadászösztönnek. Megsimogatta a selymes bundát, aztán pakolászni kezdett.

-Gyere, hazamegyünk! A gazdi este érkezik, csinálunk valami finomat, mert biztosan éhes lesz.
A kutya lelkesen követte, mert a finom és éhes szavakat egészen határozottan tudta már összefüggésbe hozni a saját korgó gyomrával.  Cara óvatosan kerülgette a nagyobb kátyúkat, az öreg járgány zörögve küzdötte le a természet alkotta útakadályokat. A lány szinte automatikusan vezette hazafelé a kocsit, mert a gondolatai messze jártak. 

Azon a verőfényes napon, amikor Sean izgatottan hívta fel őket a nagy hírrel, Kristen kislánya megszületett. Kicsit korábban érkezett, apró volt, de egészséges, és ez volt a lényeg. Robert melegen gratulált és Cara szívdobogva várta, hogy megkérdezze, melyik kórházban vannak, mert biztos volt benne, hogy a férfi lesz Kristen első látogatója. De Robert nem tette fel a kérdést, csak vidáman elbúcsúzott és letette a telefont. Aztán magához húzta Carát és végigsimított a még mindig lapos hasán, miközben orrával a nyakában szaglászott. Olyan volt mint egy kölyökkutya, aki nem tud betelni egy finom illat aromájával.
-2,5 kg, 50 centi és Jodienak hívják. Jól vannak. 

Cara töprengve fordította maga felé a férfi fejét, aki közben látszólag a hírrel mit sem törődve a válla felett a tűzhelyen rotyogó fazékba lesett.
-Be akarsz menni hozzá?
-Ha velem jössz, szívesen. De egyedül nem megyek oda. Végre elültek körülöttünk a spekulációk, nem hiányzik, hogy újra kezdődjön. De ha te is jössz, akkor egy baráti látogatás, nem több. Neked nem kell megmutatnod magad a dokinak? Mert akkor egy füst alatt azt is elintézhetjük.
-Miért, ugyanott fekszik, ahova mi is járunk? Egyébként meg tényleg mennem kéne...
-Szívem, Los Angeles tehetősebb része mind oda jár, teljesen mindegy, hogy szülni vagy a manduláját kivetetni. Hívd fel az orvost, kérj egy időpontot és pár percre beugrunk hozzájuk is; legalább letudjuk az udvariassági látogatást!

Másnap hatalmas csokor virággal, lufival és egy puha plüssmacival felszerelkezve ott toporogtak Kristen szobája előtt. A lány láthatóan örült a látogatásnak, aztán Cara ott hagyta őket, hogy Dr. Ross-al beszéljen. A férfi éppen a műtőben volt, várni kellett rá, így visszaballagott Kristen szobájához. Sean a gyerekorvossal beszélgetett kint a társalgóban és Cara a félig nyitott ajtóban csak azt látta, hogy Robert az ágy szélén ülve Kristen kezét dédelgeti. Már a látvány sem esett  jól, de amikor meghallotta a lány hangját, legszívesebben világgá ment volna:

-Sajnálom Robert, ennek a babának a mienkének kellett volna lennie. Most már tudom. Ha egy kicsit erőszakosabb vagy... – és ebben a pillanatban észrevette Carát, aki döbbenten állt az ajtóban. Robert rá emelte a tekintetét, amit abban a pillanatban még megfejteni sem tudott. De nem is akart. Csak egyszerűen el akart tűnni, minél messzebb és egyedül. Nem akarta hallani se Kristen szabadkozását, se Robert  káromkodását, aztán az elmeorvosi megnyugtató szavait. Elviharzott Sean mellett, aki csodálkozva nézett utána, aztán a kocsinál állva hiába rángatta a kilincset, az ajtó nem nyílt ki. Robertnek pont ennyi időre volt szüksége, hogy utolérje. Magához rántotta ott a parkolóban és bárhogy igyekezett szabadulni a szorításából, csak szorította magához. Hiába verte ököllel a férfi mellkasát, az csak tartotta erősen a karjai között. Annyira tudta… valahol a tudata legmélyén mindig is érezte, hogy ez a vipera nem adta fel. Nem elég neki, hogy feldúlta Sean házasságát, most újra Robertet akarja. Valószínűleg azért, mert tudja jól, hogy alig egy hónap múlva a férfi mást vezet az oltár elé. Csak az örömüket  akarja megmérgezni, mert annyira már ismerte, hogy tudja, hosszú távon úgysem tartana ki Robert mellett sem. De hogy a férfi ilyen könnyedén hagyja magát behúzni a csőbe, ezt képtelen volt feldolgozni.

Amikor az első roham elmúlt, Robert kinyitotta a kocsit és maga előtt betuszkolva beültek. Amikor végre nem voltak szem előtt, a férfi újra magához húzta és a sírástól rázkódó vállait ölelve suttogott a fülébe:
-Teljesen mindegy, hogy miket mondott! Ő a múlt, a jövő pedig mi ketten vagyunk. Együtt.  Ne hagyd, hogy közénk álljon, amit hallottál! Én nem sajnálom most már, hogy úgy alakult az életem, ahogy... hiszen ennek köszönhetlek Téged. Higgy nekem, Cara! Nekem nem kell senki más, csak Te! 

Aztán hazamentek, szeretkeztek és hajnalban felültek az első gépre, ami Billingsbe tartott. Úgy hagyták maguk mögött a várost, hogy nem mondták senkinek, hova mennek és mennyi időre. Jasmine alighanem beleőszült az újabb húzásukba, de mivel Robert mostanában úgysem dolgozott, semmi olyan befejezetlen ügye nem volt, ami visszatartotta volna. Ráadásul érezte, ez a néhány hét csak kettesben most élet-halál kérdése a kapcsolatukban. Nem állhatnak az oltár elé tisztázatlan kérdésekkel a szívük mélyén. És az első napokban – úgy érezték – sikerült is kibeszélniük magukból minden kétséget, minden képzelt vagy valós fájdalmat. Egy hete voltak már a Menedékben, amikor Robert elutazott Londonba, az esküvői előkészületek miatt, és most, öt nap elteltével végre visszatér. A világnak ebben a mindentől és mindenkitől elzárt kis zugában volt ideje gondolkodni; és a bizalom győzött. Mondhat, tehet Kristen bármit, Robertet már elvesztette. A férfi minden idegszálával a közös jövőjükre készül. A jövőre, amire egy hét múlva Isten és ember előtt esküt tesznek majd. 

Ha őszinte akar lenni, nem volt mindig ennyire bizakodó, de ez az öt nap,  amit egyedül töltött itt az Isten háta mögött ráébresztette arra is, hogy semmit nem ér a sokat hangoztatott szerelme, az éjszakáikat és sokszor a nappalaikat megédesítő érzékiség, ha a legfontosabbat nem tudja megadni a férfinak. A bizalmat. Mint ahogy ő is erre vágyik a legjobban. Nemcsak szerelmes szavakra, hanem a tudatra, hogy legyen a párja bárhol a nagy világban, a szíve, a gondolatai vele vannak. Hogy soha nem lenne képes akarattal megbántani vagy szégyenbe hozni. Ez nem olyan dolog volt, amit bárki sugallatára el tudott volna fogadni, saját magával kellett egyezségre jutnia, hogy képes-e bízni Robertben. És mostanra biztos volt benne, hogy igen. 

A házhoz érve meglepve látta, hogy a fények égnek odabent. Benyitott és szinte röpült a kandalló előtt guggoló férfihoz. Robert nevetve ölelte magához.
-Korábbi géppel jöttem, mert már nem bírtam anyám lelkes készülődését. Az esküvőszervezőt naponta kétszer készíti ki, de egyelőre még bírja a fickó, nem adta vissza a megbízást. A családod péntek estére kérte a szállásfoglalást és vasárnap korán reggel már el is utaznak. És mindenkit az érdekelt, hogy hol a menyasszony. Sokan már azt a feltételezést is megengedték maguknak, hogy talán nagy pocakkal fogsz felbukkanni a templom kapujában. Én tagadtam a végsőkig és csak mosolyogtam nagy titokzatosan, de azért készülj fel rá, hogy a legtöbb szempár ezt fogja kutatni.

Cara elmosolyodott. Az alakján még alig látszott a terhesség, csak a bőre lett érzékenyebb, és ahogy a dereka egy kicsit bővült, megduzzadt mellei visszaállították a korábbi arányokat. Lesz még néhány napjuk az esketés előtt, ha a ruhája mégsem menne rá, a varrónő még vidáman alakíthat rajta.  Robert nyakában csimpaszkodva hagyta, hogy a férfi a begyújtott kandalló előtti kanapéra ültesse. Finoman lefejtette a nyakából a lány ujjait, aztán egy csókot nyomva rájuk türelemre intette.
-Meglepetés!
Egy lapos kis csomagot bányászott elő utazótáskája feneketlen mélyéből és óvatosan kicsomagolta. Egy díszes kötésű kis napló, egy emlékkönyv került elő. 

-Tudod, apám mesélte, hogy ők annak idején maguk írták a fogadalmukat, és arra gondoltam, hogy ezt hagyománnyá tehetnénk. A magányos estéimen volt éppen elég időm, hogy átgondoljam a szavaimat és miután megvettem ezt a kis naplót, le is írtam, mert mindenki jobban jár, ha szombaton meg sem próbálok rögtönözni. Nem akarom, hogy az esküvőnket a suta marhaságaimmal tegyem emlékezetessé, amiket ott zavaromban hablatyolnék. Erősen remélem, hogy amiket itt leírtam, azok a szavak fognak az eszembe jutni, mert igazán úgy érzem, hogy kifejezik a legbensőbb érzéseimet. A legszebb szövegkönyv, amit valaha olvastam – vigyorgott szégyenlősen. –Látod, egy kis kulccsal le is zártam a napló felét. A másik fele és a másik kulcs a tiéd. Aztán majd az oltárnál kinyitjuk és felolvassuk. De persze, ha neked nem tetszik az ötlet, nem kötelező…

A hangja elhalt, ahogy orrával finoman a lány nyakában kalandozott. Carán végigsöpört a vágyakozás és még jobban átadta magát a simogatásnak és a férfi forró szájának. Aztán a könyvért nyúlt és Robert kezéből kivéve maga mellé tette a kanapéra.
-Nagyon szívesen beleírom én is a fogadalmamat, mert az elmúlt napokban szinte máson sem járt az eszem. Nem lesz már nehéz leírnom, és boldog vagyok, hogy gondoltál erre; de még boldogabb lennék, ha most inkább megszabadítanál a ruháimtól és a gátlásaimtól, mert majd meggyulladok.
-Igazán követelőző nő lett belőled – vigyorgott rá a férfi, miközben engedelmesen bontogatta Cara ruháját – de én leszek az utolsó, aki emiatt reklamálni fog. – Egyre szenvedélyesebben, mohón csókolta Carát, aki már reszketett a vágytól, amikor a férfi hirtelen elengedte.
-Abba kell hagynunk – suttogta elgyötörten.
-Miért? – döbbent meg a lány.
-Mert a hagyománynak része az is, hogy az esküvő előtt már nem…
-Robert! Ezt nem mondhatod komolyan! Az esküvő csak szombaton lesz, ma pedig még csak vasárnap van. Nem hiheted, hogy egy hétig csak kerülgetjük majd egymást, főleg itt, ahol az egész elkezdődött. A  Menedék mindig is a szerelmünk helyszíne volt, itt egyszerűen nem teheted meg, hogy visszakozol.

A férfi elnevette magát, aztán magához húzta a lány fejét.
-Csak vicceltem. Kíváncsi voltam,hogy reagálsz, és meg kell mondjam, kiálltad a próbát. – újra hozzáhajolt, hogy megcsókolja, de Cara indulatosan ellökte magától.
-Szóval csak vicc volt? Nos, kedves Robert, akkor magadra hagylak, hogy átgondold a viccelődésről alkotott fogalmaid. Én ugyanis képtelen vagyok lefeküdni egy férfival, aki az érzelmeimmel képes viccelődni. – azzal durcásan felpattant és a konyha felé vette az irányt. Robert egy grimaszt vágva nézett utána, de nem mozdult. Oké, ezt most elszúrta, de ez még nem a világvége. Legalább megvacsoráznak, mert a gépen kapott falatok egy diétázó modellnek is kevésnek bizonyultak volna. 

Látta, hogy Cara harciasan szeletelni kezdi a zöldségeket, miközben a serpenyőben már az előre bepácolt hússzeletek sültek. Amikor már úgy látta, hogy a lány nagyjából végzett, felállt, mögéje settenkedett és egy csókot nyomott a tarkójára. Cara megmerevedett.
-A legnagyobb és legélesebb konyhakés van a kezemben. Nem ajánlom, hogy a kéretlen közeledéseddel felbosszants! – mormogta, de nem tudta megakadályozni, hogy a csóktól meg ne borzongjon.
-Tudom – suttogott a férfi. -De mást is tudok.
-Ugyan mit? – kérdezett vissza lemerevedve a lány.
-Hogy nem bántanál soha. Tehetnék, mondhatnék bármit, sosem lennél képes bántani, mint ahogyan én sem téged. Sem szóval, sem tettel… szándékosan sosem.
-Ezért aztán visszaélsz ezzel a tudással, mi?
-Soha! – Robert előrenyúlt és kikapcsolta a gázt, aztán maga felé fordította Carát.

-Amióta csak megérkeztem, hibát hibára halmozok. Az első pillanatban, amikor benyitottál az ajtón, a karomba kellett volna kapjalak és meg sem állni a hálószobáig, hiszen egy örökkévalóság telt el azóta, hogy utoljára ölelhettelek. A gépen egész úton erről fantáziáltam, csoda, hogy senkinek szúrt szemet a sátrazó takaró, amit kértem a stewardesstől. És amikor végre itt vagyok veled, nekiállok majomkodni, mint egy kamasz. Igazad van, hogy megsértődtél, de azt hiszem, már éppen eléggé megbüntettél. 

Az elmúlt napokban mindkettőjükben felgyülemlett vágy elemi erővel készült kitörni. Úgy kapaszkodtak egymásba, mint két fuldokló, miközben Robert keze egy pillanatra sem állt le. Miközben egyre közelebb húzta magához a lányt, simogatta a hátát és egyre szorosabban ölelte magához, hogy Cara is érezze a vágyakozását. Lesöpörte róla a ruhadarabokat, amik elrejtették előle az apró változásokat.
-Lélegzetelállítóan gyönyörű vagy! – suttogta hódolattal, miközben segített neki kigombolni a saját ingét és egy türelmetlen mozdulattal félredobta. Aztán felkapta a lányt és visszacipelte a melegséget árasztó kandalló elé, a kanapéra. Óvatosan lefektette a lányt, aztán villámgyorsan megszabadult a nadrágjától és beborította a testével. Cara élvezettel simult hozzá, elégedett mosollyal cirógatta a combjai közt fészkelődő testet, és amikor Robert végtelenül óvatosan, lassan belé hatolt, belemarkolt és egyre vadabb iramra ösztökélte. Amikor a kéj végighasított mindkettőjükön, Robert Cara nevét suttogva rogyott rá. Néhány percig az ébrenlétért és levegőért küzdöttek, aztán a férfi felült és körbenézett.
-Ide szerzek egy medvebőrt. Minden rendes romantikus filmben van kandalló és medvebőr. Ez a kanapé meg amúgy is keskeny, képtelenség rajta összebújni.
-Mintha az előbb azért sikerült volna – kuncogott a lány, miközben a férfi karját cirógatta.
-Az ember időnként kénytelen megalkudni, de ide akkor is kell egy medvebőr.

3 megjegyzés:

Bulika írta...

Medvebőr? :D

zsorzsi írta...

Csak támogatni tudom Marci medvebőrös elképzeléseit ...... Ha apa legközelebb megy vadászni ,majd megkérem ,hogy egy medvénél ne adja alább........és isten'bíz elküldöm Jutka ! XD

Most az egyszer igazat adtok Carának a kórházas dolog miatt,de a bizalomnak továbbra is ott kell lennie,bár látom ezt most már Ő is pedzi....

csez írta...

Na, kardoskodhattam én Kris furcsa barátsága mellett ... *szememforog*
De a reakció nagyjából rendben volt, a többit meg foghatjuk a hormonokra ;)
DE MACIT NEEEEEE!!!! *szépennéz*
Tetszett ám! ;)