"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2012. november 20., kedd

A menedék 62.


Robert vigyorogva pattant be a kocsiba, a jól végzett munka örömével. Még sosem volt ilyen felkérése, de határozottan élvezte, hogy csak és kizárólag a hangjával játszhat. Még azt se bánta különösebben, hogy napok óta hajnalok hajnalán kezdtek, mert ma legalább együtt reggelizhet Carával, miután  az utolsó javításokat is elvégezték. A szinkronszínészet mindenesetre nem könnyű munka, erre rájött az első napon, amikor a rajzfilmbe befeledkezve nehezen érzett rá a ritmusra, de aztán egyre összeszedettebb lett és ezzel együtt egyre jobban kezdte élvezni a munkát.  Ha egyszer lesz egy fiam, legalább lesz egy olyan filmem is, ami elé gond nélkül odaültethetem – gondolta vidáman, miközben a gyorsforgalmi úton majdnem tövig nyomta a gázt.  Meg akarta lepni Carát, és a teraszon reggelizve feltenni neki a kérdések kérdését.

Nehéz időszakon voltak túl, és a lány mindvégig olyan féltő gondoskodással állt ki mellette, hogy néha egészen elérzékenyült. Ha ez nem bizonyíték rá, hogy a szó legnemesebb értelmében is társ, akkor semmi.  A gyűrűket tapogatta meg a zsebében, amiket már napok óta magával hordott. Csak abban nem jutott még elhatározásra, milyen körítést szervezzen a mondandója mellé. Az apja tanácsa jutott az eszébe: ne legyen túl romantikus, ha Cara mégis nemet mondana, ne feszélyezze őket a környezet. De hát nem kezdheti azzal sem, hogy becsönget és az orra alá dugja a gyűrűt. Egy ilyen eseményhez azért némi romantika mégiscsak dukál!

Csak úgy porzott alatta a kocsibejáró, amikor a fékre lépett. Nana, Robert, nem rontunk ajtóstól a házba! – semmilyen értelemben! – figyelmeztette önmagát, aztán a kocsi mellett mélyeket lélegezve az ajtó felé fordult. Most vagy soha! Előkapta a kulcsát, és benyitott. Odabent csak Molly nyüszögését hallotta, aki a hálószoba csukott ajtaja előtt toporzékolt. A görcs egy pillanat alatt rántotta össze a gyomrát.

Érezte, ahogy a hideg veríték elönti a homlokát, aztán határozottan a kilincs után nyúlt és benyitott. A szoba üres volt, csak a fürdőből szűrődött ki fény és Cara öklendezésének hangja. Az előbbi baljós gondolataitól még mindig feszülten és kicsit remegve beljebb hajtotta az ajtót és ott találta a lányt, amint a wc előtt térdepelve szabadul meg gyomra tartalmától. Térdre esett mellette és a dereka után nyúlt, hogy legalább tartani segítsen.
-Istenem, kicsim, rosszul vagy, hívjak orvost?
Felnyúlt és a mosdó szélén lévő kis törülközőt benedvesítve a lány homlokát, arcát kezdte törülgetni. Cara hálás mosollyal bújt hozzá, aztán a világ legcsodálatosabban csillogó zöld szeme ragyogni kezdett, miközben kuncogva megszólalt.
-Nem vagyok rosszul, csak hányok.

Robert értetlenül nézett rá, aztán lassan összeállt benne a megfejtés és elvigyorodott. Ez nem lehet igaz! Felpattant, egy pohár vizet töltött a lánynak, aztán visszatérdelt mellé.
-Tessék, öblítsd ki a szádat!
Cara engedelmesen öblögetett és a vizet a wc-be köpte. Már éppen fel akart állni, amikor Robert a zsebéből egy kis dobozt kotort elő, és Cara kezéért nyúlva megszólalt.
-Cara Angelina Hamilton! Szeretlek! Megtisztelnél azzal, hogy elfogadod a szívemet, a kezemet, a nevemet és a gyűrűmet?
-Robert! Emiatt igazán nem kell, ne hidd, hogy ezt várom …

-Cara! Itt térdelek veled a wc-kagyló mellett. Senki nem gyanúsíthat meg azzal, hogy előre megterveztem ezt az egészet. Nem mentem a hír hallatán köröket, hogy gondoskodjak gyűrűről, ha nem vetted volna észre. Ez pedig azt jelenti, ha te most nem itt rókáznál vidáman, hanem a teraszon szürcsölnéd a narancslevedet, én akkor is megkértem volna a kezedet, csak talán valamivel romantikusabb körülmények között. Napok óta erre készülök ugyanis. De váratlan helyzetek váratlan megoldásokat szülnek, úgyhogy úgy érzem, ez volt most itt a megfelelő pillanat.

Cara elmosolyodott és felé nyújtotta a kezét.
-Szeretlek Robert Thomas Pattinson és boldogan elfogadom a szívedet, ha a sajátomat adhatom cserébe.
Robert a rátörő boldogságtól szinte kábán Cara ujjára húzta a gyűrűt, aztán felhúzta a sajátját is. Aztán összekulcsolta a kezüket és így jól látható lett a két összesimuló félszívből egyesülő szív.
-Tökéletes, és nem is akarnám megtörni ezt a megismételhetetlen pillanatot, de egyrészt itt hagyhatnánk a klotyót, másrészt azt hiszem, egy csókkal kéne megpecsételni a döntést, de előtte…
Cara elvigyorodott.
-Na menj, tölts valamit inni, én addig fogat mosok!
*
-Hát, azt hiszem, ezen a sztorin valamit finomítani kéne, mire a gyerekeinknek elmeséljük. – simogatta meg Robert a lány vállát, ahogy a teraszon hevertek a nyugágyon. Az óceán lassú, lusta hullámai hangosan dübörögve robajlottak ki a partra. A felhők közül időnként kibukkanó nap különös fényeket, az őket körülvevő zöldek különös árnyakat vetítettek rájuk. Felemelte Cara kezét és a szívet nézte, amit kettőjük gyűrűje rajzolt ki. Határozottan jó érzés volt nézni az összetartozásnak ezt az apró jelképét. Legszívesebben lefotózta volna az összekapcsolódó kezüket, aztán a kinagyított fotót bekeretezve kirakta volna a nappali főfalára.

-Idehoznád a gépemet? – szólalt meg a hóna alatt a lány.
-Persze, máris. – bontakozott ki Robert, aztán visszatérve a lány kezébe nyomta a masinát.
-Újabb megismételhetetlen kép az óceánról? – nézett hunyorogva a lányra, aki elmélyülten állítgatott a gépen.
-Nem szívem, ez ugyan megismételhetetlen kép lesz, de határozottan nem az óceánról. Add csak ide a kezed! – azzal ugyanúgy összefonta ujjait a férfiéval, mint korábban voltak, aztán kicsit kényelmetlenül kicsavarodva ugyan, de megtalálva a megfelelő szöget, megnyomta a gombot. A kijelzőn összekulcsolt kezük és a szívet formázó gyűrűk jelentek meg.
-Ez az! – szólalt meg elégedetten. –Arra gondoltam, hogy ebből csinálok egy nagyítást. – nézegette a képet, mire Robert  magához húzta és a csókjába belesuttogta:
-Gondolatolvasó!

-Be tudod lőni, hogy mikor hozhattuk össze? – cirógatta meg az ujjával a lány hasát.
-Fogalmam sincs, de ahogy odafigyelsz a védekezésre, csoda hogy csak most futottál be a zsákutcába.
-Meglepett, hogy ilyen vidáman fogadtad. Nem is olyan régen még késhegyre menő vitáink voltak, most meg a rókázás kellős közepén is olyan ragyogva beszéltél róla, mintha igazán, szívből akarnád te is. – mormolta a férfi várakozásteljesen.
Cara felkönyökölt és ránézett.
-Robert! Én megmondtam, nagyon szívesen szülnék neked egy gyereket, mert szeretlek és mert meggyőződésem, hogy belőled nagyon jó apa válna. Csak azt nem akartam, hogy azt a gyereket jobban akard, mint engem. Amikor Kristen meggondolta magát, szinte megszállottan próbáltad behozni a lemaradásodat, és ettől begörcsöltem, nem akartam. Abban a pillanatban, amikor elmúlt belőled ez a mániákusság, én kinyíltam; a szívem és a testem egyaránt elfogadóbb lett, mert tulajdonképpen erre vágytam én is.

-Azt mondod, mániákus voltam? Megszállott? – lassan ráhajolt a lányra és a csókjaival egyre inkább elkalandozott. Aztán Molly kezdte nyaldosni a fülét és nevetve összerezzent.
-E mellett a szőrös erkölcscsősz mellett nem is lehetek megszállott, ez maga a négy lábon járó fogamzásgátlás. Hééé, Molly! Legyél egy kis belátással! Ne irigykedj, amiért kedvet kaptunk mi is egy kis huncutkodásra, hiszen te kezdted Melákkal. – lekapta magáról a pólóját és megdörzsölte vele a fülét, aztán hátrahanyatlott a nyugágyra és a mellére húzta Carát.

-Azt hiszem, most aztán itt az ideje egy csomó dolognak. Neked el kell menned orvoshoz, nekem át kell néznem a következő évem munkáit, hogy még véletlenül se jöjjön közbe semmi, amikor itt lesz a nagy nap. És el kell mondjuk a családjainknak. Át kell gondolnunk, hogy ez a ház megfelel-e továbbra is. Hamarosan itt a karácsony; szeretném, ha hazautaznánk Londonba és ha beleegyezel, szeretném, ha összeesküdnénk még mielőtt a kicsi megérkezik. Nem szeretnék ezzel sokat várni, mert most még senkinek nem szúrna szemet, hogy a gyönyörű fehér ruhás menyasszony terhes, és téged látni akarlak talpig fehérben a templomban. Kihagytam valamit?
Cara elnevette magát. –Nem hiszem, hogy kihagytál volna valamit, hiszen te mindig mindenre gondolsz, kivéve azt az egyet, ami ehhez az egész helyzethez vezetett. 

7 megjegyzés:

Henrieme írta...

Hát ez extra romantikus lett! XDDDDDDDDDD Ezt a balféket!

Pusza!

hella_eila írta...

Ohhh csöpögött már a máztól, de imádtam :-D azért Rob is komolyan mondom a wc mellett?? Nem is ő lenne ha csak "simán" kérte volna meg a kezét.. :-D kíváncsi leszek majd krisre... :-P

Névtelen írta...

Szia.

Végre sikerült elolvasni, az össze feltöltött fejezetedet. Igazából szavakat nem találok az érzéseimre,de biztos vagyok benne, hogy fantasztikus író vagy kimeríthetetlen ötlettárral. Ritka az az író aki ilyen gyakran hozz frisst. Köszönöm mindenki nevében <3 Cara személyisége nagyon szerethető. Annak ellenére, hogy szeretem Kristent, ebben a történetben inkább Cara:) Az utolsó fejezeted nagyon szép lett és igen végre megtörtént aminek történnie kellett. megkérte a kezét és hamarosan lesz egy mini Rob(legalább is reménykedem benne).. Kíváncsian várom a folytatást és csak reménykedem benne, hogy nem tervezel semmi gonoszkodást a szerelmeseinkkel. Puszillak

Bulika írta...

Csak a virtuális farkam tudom én is csóválni mint Molly :) :) :)

vusi írta...

Robert szót fogadott Apucinak és ügyelt arra nehogy túl romantikusra vegye a figurát :) Kivételesen próbáltam nem vizualizálni, mert épp az ebédemet fogyasztottam közben...
Ügyesen oldottad meg az őket foglalkoztató, néha nyomasztó kérdéseket, két legyet egy csapásra!
Nagyon tecc, kissé vége feelingem van, ugye még nem??

Névtelen írta...

Imádtam!

zsorzsi írta...

Félre ne értsd ,de nekem tetszett a wc felöli megközelítés .Már kezdtem félni ,hogy nagyon csöpögős lesz ez a lánykérés ,de örülök ,hogy ismét egy véleményen vagyunk . :) /mondhatnám ,ha sziruposra vágyna Cara ,egyen inkább vattacukrot .../
Lehet ,hogy ezzel a mondatommal nem leszek túl népszerű ,itt a csajok közt ,de nekem már úgy is mindegy....XD/
A fejem továbbra is fáj ,bár azt látom ,hogy ezzel a dologgal ,most nem vagyok egyedül ,ha Őket nézem ...
Pusza