"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2012. november 3., szombat

A menedék 48.


A napok csak teltek gyors egymásutánban, és Robert bármennyit is volt távol, nem tudta nem észrevenni, hogy a lány egyre magába fordulóbb lett. Először azt hitte azért van elkeseredve, mert ő olyan sokat jön-megy, intézi az ügyeit, míg végül az egóját alaposan megtépázva, de a lelkét megnyugtatva Cara végül kibökte, hogy a tétlenség kínozza. 
Desmond állta a szavát, nem küldött más megbízást, Los Angelesben pedig mindenkit jobban érdekelt, hogy hogyan telnek Roberttel a hétköznapjaik, mintsem munkát adjon neki. Az a néhány megbízás csak laza ujjgyakorlat lett volna.

-Nem fotózhatok örök életemben hulló őszi faleveleket! – csattant fel Cara a beszámolója végén.
Robert viccelve szúrta közbe: -Lehet a szörfösöket is. – aztán elkomorodott, ahogy tovább gondolta ezt a dolgot. Na nem, Cara inkább csak ne nézze a gép keresőjén keresztül a sok kigyúrt, izmos férfitestet. Még a végén valami nem túl előnyös összehasonlításnak lenne a részese. Pattinson, ez már megint egy elhamarkodott, hülye ötlet volt! – rótta meg önmagát. Aztán eszébe jutott egy sokkal jobb, de azt előbb Sean-nal, régi jó barátjával kellett megbeszélnie, aki egy galériát vezetett a város szívében.

Robert régebben gyakran rajzolgatott. Nem igazi rajzok voltak ezek, csak inkább aféle firkálgatások, de egy alapítvány jótékonysági árverésén szép anyagi sikert ért el az egyikkel. Akkor barátkoztak össze Sean-nal, aki szakértő szemmel elmagyarázta neki, hogy miért jó az a rajz, és miért nem állná meg a helyét egy galériában. Egyszerűen nem lehetett haragudni a nyíltságára, mert nem bántó volt a véleménye, hanem építő jellegű kritika. Nem is vette el a kedvét a további próbálkozásoktól, és a lelke mélyén megnyugodott, hogy soha nem kell megmérettetnie magát egy kiállításon. De Cara fotói... ez egészen más tészta. Teljességgel nyilvánvaló, hogy tehetséges, és Sean véleménye a döntő amúgy is. Ha vállalja egy kiállítás megrendezését, biztos nem a barátságuk kedvéért fogja tenni.
*
Sean összehúzott szemmel nézett Robertre. Vajon  a srác azt szeretné, ha a kedvéért rendezne a barátnőjének egy kiállítást? De a felvezetésben a kérés nem hangzott el, csak a figyelmébe ajánlotta a lány munkáit. Hm, Cara Hamilton... hát, még nem sűrűn futott össze a nevével, leginkább csak a társasági rovatban, mint Rob partnere. Annyit ott is megemlítettek róla, hogy fotós, de az igazság az volt, hogy nem nézett utána a képeinek. Pedig az ötlet nem lenne rossz, ha a kislány legalább olyan tehetséges lenne, mint amilyen szerencsés, amiért kifogta ezt a jómaradarat. Megadóan emelte fel a kezét.

-Oké, Rob, utánanézek... de nem ígérek semmit. Ha úgy ítélem meg, hogy nem vinne el a vállán egy önálló kiállítást, akkor legfeljebb megnézem, van-e valaki, aki tematikus kiállítást szervez, és oda beprotezsálom, de ez a legtöbb, amit ígérhetek. Te is tudod, hogy ebben a városban a pénz az úr. Ami nem piacképes, azzal nem szabad foglalkozni.

-Hálásan köszönöm Sean, nem is kérek többet. Ezt se tenném, de nem akarom, hogy csak azért elvállaljon valami életveszélyes megbízást megint, mert annyira dolgozni akar.
-Oké, akkor mondd meg neki, hogy hívjon fel, aztán majd meglátjuk, hova futnak ki a dolgok.
-Hát, nem tudom, talán az lenne a legjobb, ha úgy csinálnánk, mintha nekem nem lenne közöm a dologhoz. Nem akarom, hogy azt higgye, csak szívességet teszel nekem, szóval érted...
-Értem Rob, de szerintem jobb, ha egyenesek vagyunk vele. Én nem szoktam ilyen kisded játékokat játszani, biztos elég hamar kiderülne előtte, ha tényleg olyan jóeszű csaj, ahogy mondod. Akkor pedig nagyobb slamasztikában lennénk mind a ketten. Én azt mondom, jobb az egyenes út. Mondd el neki, hogy megkerestél, a többi pedig a kettőnk ügye.
*
Robert turkálta a tésztasalátát maga előtt. Nem az volt a baj, hogy nem ízlett, mert igazából fogalma sem volt róla, mi van előtte, csak a gondolatai máshol jártak. Cara nézte egy ideig, aztán lecsapta a villát.
-Nem muszáj megenned, ha nem ízlik! Hozok valami mást.
-Mi? Tessék? – nézett rá zavartan a férfi. Cara a fejét csóválva a kezéért nyúlt.
-Valamivel nagyon tele lehet a fejed, mert fogalmad sincs, mit mondtam, az ételt csak bökdösöd. Ha nem vagy éhes, vagy nem ízlik, mondd meg nyugodtan!
-Nem, tényleg finom, csak mondani akarok valamit. – sóhajtott Robert és letette a villát.
Cara rosszat sejtve nézett a szemébe: -Ne kímélj!

-Á, azért annyira nem vészes, csak... Szóval, látom mennyire bánt, hogy nincs igazán kedvedre való munkád és azt gondoltam, rendezhetnél a régebbi képeidből egy kiállítást. Igazából már beszéltem is valakivel, aki szívesen megnézné a munkáidat és talán meg tudtok egyezni. – bökte ki megkönnyebbülve, amiért túl van a nagy vallomáson. Na, nem is volt olyan nehéz!
Cara azonban ingerülten reagált, mint ahogy tartott is tőle.
-Robert, nem kell egyengesd az utamat! Nem szorulok rá senki alamizsnájára, és nekem ne rendezzen senki kiállítást csak azért, mert a nagy Robert Pattinson ágyát melegíthetem!

-Cara, te is tudod, hogy hülyeségeket beszélsz. Ez egyrészt nem alamizsna, másrészt Sean lenne az utolsó, aki ilyen okból beengedne a galériájába. Az neki egy templom, és csak az igazán érdemesek léphetik át a kapuját. Már ha kiállításról van szó, mert egyébként még engem is beenged a szent falak közé – próbálta elviccelni a rosszul indult beszélgetést. –Én  csak egyszerűen összehoztalak a megfelelő emberrel, de ezért sem te, sem ő nem lesztek a lekötelezettjeim. Arról nem is beszélve, hogy még az sem biztos, hogy meg tudtok egyezni, kár előre összeveszni ezen az egészen.
-Robert, ez így még ... nem is tudom, még rosszabb, mert mi van, ha bukik a kiállítás? A barátságotok látná a kárát, és ezt nem akarom.

-Értsd már meg, Sean nem az a fickó, aki akkor is kipakolja a képeidet, ha nem tetszenek neki. Őt elsősorban a zsebe vezérli. Csak sikeres kiállításai voltak eddig. Ha úgy érzi, nem éri meg a befektetést, nemet fog mondani, függetlenül attól, hogy a barátom. És én el is tudom ezt fogadni. Most már csak az a kérdés, te mered-e vállalni a kihívást, hm?

Cara a szája szélét rágcsálva nézett maga elé. A francért kell neki mindenért felkapni a vizet? Robert tényleg csak jót akart, és hát ez a Sean... még messze nem biztos, hogy megegyeznek-e bármiben is, tényleg semmi értelme itt hisztizni. Ha pedig a fickó lát a munkáiban fantáziát, akkor az a képek miatt lesz, nem azért mert együtt él Roberttel. Lesütötte a szemeit, mint mindig ha érezte, hogy ő a hunyó a hangulat elpuskázásában. Robert pedig ismerte már annyira, hogy tudja, Carában végre felülkerekedett a józanság. A kezéért nyúlt és megszorította.

-Na látod, okos kislány vagy te, úgyis rájönnél, ha sumákolnék, úgyhogy már tudod, nem is mernék – kacsintott rá. –Sean rendes pasi, ha nemet mond, azt is olyan szépen fogja becsomagolni, hogy még meg is köszönöd. Na, gyere! – tolta félre maga elől a tányért, és az asztalt megkerülő Carát az ölébe ültette. –Szeretlek Cara, és rossz volt nézni, ahogy rágod magad a tétlenségen, viszont megőrültem a gondolattól, hogy emiatt esetleg mégis igent mondasz Desmondnak. Úgy éreztem, hogy ez egy járható út lenne a számodra is, de mivel még nem ismered a megfelelő embereket errefelé, hát szóltam annak az egynek, akit én ismerek. Nincs ebben semmi rossz! Hívd fel Seant, és beszéljetek meg egy találkozót! Ha semmi másra nem lesz jó, akkor biztosan ad ötleteket, merrefelé próbálkozz. Nekem csak az a fontos, hogy a közelemben legyél és élvezd, hogy itt vagy velem. Ha bármiben hiányérzeted támad, az tőlem visz messzebbre és ezt nem akarom. Ráadásul éltet a remény, hogy csak egy kis időre kell ezzel lekötni téged, mert aztán találsz magadnak egy egész csomó elfoglaltságot, ami végképp hozzám köt majd.

A lány értetlen tekintetét látva elnevette magát, és Cara blúzát kezdte gombolgatni: -Kicsim, én még mindig a baby-projektben gondolkozom. Ne tévesszem meg a látszat, amiért pillanatnyilag még behódolok a szeszélyeidnek, de egyszer – remélem minél hamarabb – te is be fogod látni, hogy az lesz nekünk az igazán testhez álló feladat.
*
Sean Monroe meglepve és egyre növekvő érdeklődéssel nyitotta meg a különböző könyvtárakat, amelyekben Cara korábbi munkái szerepeltek. Kicsit elkönyvelte magában előre, hogy Robert túlzott, amikor a lány tehetségéről beszélt, de hát nem róhatta fel neki, hiszen egy szerelmes férfi sokszor ott is csillogónak látja a felszínt, ahol a valóságban nem az. De ezek a képek tagadhatatlanul arról mesélnek, hogy a fotós jó szemű, jó technikájú és igen... valóban tehetséges nő, aki még egy sziklából is érzelmeket tudna fakasztani némelyik képével. Ráadásul igazán sokféle területen bizonyította be már eddig is, hogy nemcsak néz a fényképezőgépen keresztül, hanem lát is. Csak egyetlen szépséghibája volt a dolognak, az itteni vásárlóközönségnek ilyen kifinomult dolgokat nem nagyon lehet eladni. Európában sokkal jobbak lennének az esélyei. Persze így első látásra is össze tudna szedni egy kiállításnyi anyagot, de még jobb is lehetne, ha a lány előbb helybéli fotókkal is gazdagítaná a képtárát.

Felemelte a fejét és az ideges, türelmetlen szempárba nézett. Aztán megköszörülte a torkát:
-Ms.Hamilton, azt kell mondjam, hogy valóban van érzéke a pillanat rabulejtéséhez. Szívesen dolgoznék is együtt Önnel, de ...
Cara felemelte a kezét.
-Nagyon köszönöm Mr. Monroe, hogy rám áldozta az idejét, nem is tartom akkor fel tovább.
A gombóc a torkában egyre növekedett és már csak egyetlen vágya volt, minél előbb az ajtón kívülre kerülni, hogy a szeme sarkában gyülekező könnycseppeket elrejthesse a fickó elől. Sean Monroe valóban kedves, szimpatikus ember, de hát ott az a DE... ő pedig már túlságosan beleélte magát abba, hogy végre valami értelmes elfoglaltságot talál majd magának. A visszautasítás fájt, és egy kicsit haragudott most Robertre, pedig tisztában volt vele, hogy a férfit a legjobb szándék vezérelte. Mindegy, most csak az a fontos, hogy még azelőtt ajtón kívül kerülhessen, mielőtt szégyenszemre elbőgi magát, mint egy óvodás.

-De hiszen még el sem mondtam, hogy mi a véleményem a munkáiról! – emelte fel a szemöldökét a férfi. Aha, akkor erről beszélt Robert, amikor azt mondta, hogy csak óvatosan, mert érzékeny és forrófejű a tündérke, és hamarabb reagál, mintsem kiderülne, mire is kellene reagálnia.
Cara keze megállt a pakolásban.
-Ne haragudjon, nagyon kedves, hogy ennyi időt és energiát szakított rám, de ha ott az a DE, akkor nyilvánvaló, hogy nem akar együtt dolgozni velem, úgyhogy megyek, mert mostanában túlságosan érzékenyen vagyok a visszautasításokra. Majd egyszer, más körülmények között szívesen meghallgatom a szakmai véleményét.

-Tegye már le azt a francos laptopot és üljön le a fenekére! – csattant fel a férfi és Cara tágra nyílt, kicsit ijedt tekintettel engedelmeskedett. –Mondja, Robertnek is ennyit kell küzdenie, hogy végighallgassa a mondandóját, mert akkor igazán nem irigylem szegény fickót? – nézett rá vidáman a férfi, amikor újra helyet foglalt az asztal túloldalán. –Azt mondtam, hogy szívesen dolgoznék együtt Önnel, DE előbb meg kell nézzem, a többi fotókiállításokat szervező galériákban éppen milyen jellegű kiállítások mennek. Véletlenül sem akarom, hogy egy legyen a tömegből, nem, én valami egyedit szeretnék. És nem kizárt, hogy ehhez még további fotókat kellene készítenie itt a környéken. A vevőknek fontos lehet, hogy a képek kötődjenek valamennyire a személyes életterükhöz. De hogy azok szociofotók legyenek vagy a tájról, vagy... szóval, mielőtt megmondom, mire van szükségem, egy kis időt kérek a tájékozódásra. Na, csak ezt akartam mondani. Most pedig várom a válaszát, hogy így megfelelne-e az együttműködésünk!?

Cara bokáig elpirulva csak egy bólintásra volt képes. Basszus, már megint előbb nyitotta ki a száját, minthogy a két füle között feldolgozta volna az információt! Még szerencse, hogy ez a pasi már megszokhatta, hogy a művészek néha irracionálisan viszonyulnak hétköznapi helyzetekhez. Sean Monroe felállt és felhúzta őt is, aztán a kezébe nyomta a laptopot és az ajtó felé fordította.
-Nemsokára hívni fogom. A barátomnak meg üzenem, hogy kösse fel a gatyáját maga mellett, mert nem lesz egyszerű követni a szárnyalását, ha egyszer belekezdünk ebbe az egészbe. Mellesleg meg mondja meg neki, hogy a lekötelezettje vagyok, úgyhogy egyszer majd kérhet tőlem egy olyat is, ami amúgy a kedvem ellenére lenne – kacsintott rá a lányra, aztán játékosan kirakta az ajtón. Cara a reménytől és a hirtelen rátörő jókedvtől mámorosan szinte tánclépésben ment az autóig.

3 megjegyzés:

zsorzsi írta...


Még mindig azt gondolom ,hogy Cara és Hana barátnők ,vagy rokonok vagy valami ...az tuti . Végre egy fickó ,aki helyre tette ezt a futkosását.....!
Amúgy gratulálok a kiállításhoz !<3
/cukorka ez a miMarcink !! / Nekem is szervezhetne egy kiállítást . XD Előre is köszi .!! Ígérem ,megpróbálnék nem elfutni !!!!! XDDDDDDDDDD -bááár, ahogy magamat ismerem ,márpedig ismerem , valszeg elöbb érnék az ajtóhoz ,mint Cara !!XDDDDD Aztán vállalom a helyretevést Marcitól !XD Na jó befejeztem . Pusza . Szerintem a fehér-száraz beszél csak belőlem !!!!XDDD

Gabó írta...

JAJJJ, ez a Cara! XDDDD
Előbb jár a szája, mint az esze... Várjunk csak... asszem ismerek még egy ilyen emberkét a világon. XDDD Ja, hogy Robert az? Milyen véletlen. XDDD
Mondjuk ebben legalább egyformák!
Aranyos azért, hogy ilyen jó fotós létére még van benne önbizalomhiány!
Na bakker, még egy hasonló tulajadonság! XDD
De mint tudjuk zsák a foltját... ;)
Csak tudnám miért nem tetszik nekem, hogy baba kérdésben nem egyeznek. Hmm..
Nehogy egy idő után Kristen húzódozása jusson Robertünk eszébe Caráról, mert ugyi ott is ezen állt vagy bukott a dolog, na meg persze a megcsaláson nagyrészt. :/
Marcoval mi a helyzet? Ő sem mostanában kavart be a párosnál... Ööööö nem mintha azt szeretném, csak az a vonal kicsit elsikkadt mostanság.( Bár lehet jobb is! :O )
Nagyon rendes dolog volt Robtól amúgy, hogy megpróbált elfoglaltságot találni Carának. Szép dolog, ha egy férfi felismeri, mi kell egy nőnek ahhoz, hogy szeressen hozzá hazamenni. Nagyon cuki volt ez tőle! *sóh


csez írta...

Ez a nőőőő?!?! ;) / kiállítás...
Ha meg Rob tudja, mit akar/gyerek... És tudja azt is, mit akar Cara hallani, akkor mi ez a behódolok duma, ahelyett, hogy cselekedne?!?!