"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2012. november 16., péntek

A menedék 58.


Robert kedvelenül üldögélt a londoni szállodai szobában. Ilyen elveszettnek még soha nem érezte magát, pedig tulajdonképpen haza érkezett. Ám a szülei és a testvérei Los Angelesben vannak, a barátai is, és Cara sincs itt, hogy a szabadidejükben együtt barangolhassanak a városban. Pedig itt úgy ahogy meg is tudná tenni. Magányosnak érezte magát és kicsit elhanyagoltnak, mert még a telefon se rezdült meg, amióta visszaért a szobájába. Oké, a többiek a legszebb álmukat alusszák éppen, de azért valaki őrá is gondolhatna. – nézte búsan a villódzó képernyőt, ahol éppen valami z kategóriás borzalom ment. Egy pillanatra sem tudta lekötni, így aztán inkább kikapcsolta, aztán végigfeküdt a kanapén és a mennyezetet bámulva Carára gondolt.

Az egész család beszállt a meggyőzésébe, hogy értse már meg, Cara féltékeny Kristenre, és nem is ok nélkül, mert nem normális, ahogy a történtek után még mindig ott kerülgetik egymást. Érdekes módon, talán éppen Carának tudta a legösszeszedettebben elmagyarázni, hogy ez a barátság milyen sokat jelent neki, és egyszerűen nem teheti meg, hogy egyik napról a másikra megszakít Kristennel minden kapcsolatot. De azért próbálkozott. A megnyitó után megköszönte, hogy a kutyákra vigyáztak, de egy pillanatig sem tartóztatta őket, és a búcsúzásnál meg sem ölelte a lányt. Ha őszinte akar lenni, nem is hiányzott a testi kontaktus. Ha egy testet akart maga mellett, csak és kizárólag Cara járt a fejében. Ez az egész ölelgetős marhaság amúgy is olyan amerikás felvett szokása volt, LA-ben csimpaszkodott mindenki a másikba, itt Londonban alighanem furcsán néznének rá, ha ugyanúgy ráborulna mindenkire, akivel találkozik.

Felült, mert a fekvő póz és Cara képe egészen más irányba terelte a gondolatait meg a vért a testében, és nem hozhatja a frászt a szobapincérre, ha beállít a vacsorával. Ez is milyen szar dolog – dohogott elkeseredetten. Ahelyett, hogy beülne az étterembe és nyugodtan nézelődve vacsorázgatna, itt gubbaszt tök egyedül a szobájában. Bár a kezdeti hisztéria mostanra sokat csendesedett, de azért még mindig jó esélye volt rá, hogy két falat között megzavarják egy aláírásért vagy egy fotóért. És az még a jobbik, ha odajönnek és egy fotót kérnek, de a stikában ellőtt telefonos képektől a hideg rázta. Ezek alapján volt ő már minden, nyílt színen felizgult szerelmes, buzi vagy éppen tök részeg; ahogy a meredek fantáziájú  lesifotósnak kedve volt őt beállítani, hogy aztán az ócska képét minél többen lájkolják a közösségi oldalakon.

A kopogásra az ajtóhoz lépett és beengedte a pincért. Kifelé menet a kezébe nyomta a borravalót és majdnem becsukta az ajtót, amikor egy ismerős arc állt meg a szobája előtt és vigyorogva rákacsintott. Robert egy pillanat alatt szaladt vissza a távoli múltba.


-Istenem, Clyde! Tényleg te vagy? Basszus, gyere be! Ezer éve nem láttalak.
-Hát, féltem is, hogy majd meg sem ismersz. Amióta együtt dolgoztunk, veled eléggé elszaladt a ló, film film hátán, én meg ott ragadtam a reklámszakmában, bár, ahogy teltek az évek, egyre inkább a kamera másik oldalán. – vágott egy grimaszt a valaha jóképű férfi. –Hallottam, hogy most az új filmed promója miatt jársz itt, és gondoltam megiszunk valamit a régi szép évek emlékére.
-Hát, hogy szép, azt most már ennyi év távlatából merném csak állítani. – morgott Robert az orra alatt. –Akkoriban nem tűnt annyira szépnek. Nem miattatok, de rajtatok kívül mindenki csak kis köcsögnek hívott, úgyhogy azt hiszem, nem voltak azok annyira szép évek…  Most akartam vacsorázni, mit kérjek neked?
-Kösz, én nem vagyok éhes. De ha végeztél, akkor lemehetnénk valahova egy jó sörre. Esetleg még egy-két régi cimborát is összetrombitálhatunk és csapunk egy görbe estét, hm?
-Hát, nem is tudom. Lehet, hogy jobban járnék, ha korán lefeküdnék, mert holnap fogalmam sincs, hányan fognak megint mikrofont dugni az orrom alá, és nem akarok a szokásosnál is több marhaságot összehordani.
-Ó, ne már ember! Ennyi év után csak nem adsz kosarat egy régi havernak? Na, gyere! Csak egy sör… legfeljebb a haveroknak most nem szólunk.
Robert beletörődően bólintott, aztán a hűtőből kikapott egy sört és Clyde kezébe nyomta.
-Egy pillanat és végzek, addig érezd magad otthon!
*
Másnap reggel két aszpirin pezsgett a poharában és még mindig háborgott a gyomra. Tudnia kellett volna, hogy Clyde nem fog megállni egy sörnél, mint ahogy ő is képtelen volt rá. A fürdőszobába botorkált, közben megdörzsölte a fülét, mert érzékenynek érezte és furcsán ragacsosnak. Valami szúrósat érzett és tágra nyílt szemmel nézte a képmását a tükörben. A bal fülében egy csillogó kő virított. Jézusom, Clyde! Mit műveltünk az éjjel?

Még egyszer megvizsgálta az arcát, ami pillanatnyilag nem volt túl fotogén, aztán elvigyorodott. Tulajdonképpen, egészen jól áll; csak ha ezt bent hagyja, na, onnantól számíthat a legvadabb képzelgésekre, úgyhogy jobb lesz, ha kiszedi. Óvatosan és némi sziszegéssel kísérve szétnyitotta a fülbevalót, aztán az arcszeszével lefertőtlenítette a helyét. Hülyén néz ki! .- állapította meg a lyukat vizsgálgatva, aztán előkotort egy apró ragtapaszt és a cimpájára ragasztotta. Ha bárki kérdezi, akkor borotválkozás közben megvágtad magad! – értetted? – egyezkedett a tükörképével, aztán rendelt magának reggelit.

A telefon már megint gépiesen ismételgette a fülébe: A hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható. Mi a jó büdös franc van már megint? Tegnap két sms-t is írt Carának, az e-mailekről már nem is beszélve, hívta is, de egyszerűen képtelenség vele kapcsolatot teremteni. A kisasszony ráadásul a fáradtságot sem vette, hogy visszahívja vagy legalább pár soros életjelet küldjön.

A következő riporter már a székében ült és a jegyzeteit lapozgatta. Istenem, ha még egyszer valaki felteszi ugyanazt a kérdést, hát, lehet, hogy feláll és kirohan. Legalább egy sört hozna valaki, a tegnap éjszakaiakat feledtetni. – sóhajtott, aztán gépiesen elmosolyodott, ahogy a kis indiainak látszó fickó nagy levegőt vett és belekezdett.
-Mr.Pattinson! Mi történt a fülével? – és tollával a ragtapasz felé bökött.
Na, bazz... muszáj volt erre rákérdezned? – gondolta Robert, de azért egy legyintéssel próbálta elintézni a kérdést. –Semmiség, csak borotválkozás közben megvágtam magam.
-Nem inkább egy gáláns ajándék nyomát hivatott eltüntetni ez a ragtapasz?
-Nem igazán értem, mire gondol – ráncolta a homlokát Robert.
-Clyde Galloway közismert fotós és az ő társaságában látták tegnap éjjel egy melegbárban, ahova együtt érkeztek, és akkor egy feltűnő kő csillogott pont azon a helyen, ahol most ez a diszkrét ragtapasz van. – nézett a szemébe kihívóan a kis féreg.

Robertnek néhány frappáns válasz futott át az agyán, de egyik sem volt igazán mikrofonbarát, így aztán a mosolyt továbbra is az arcára erőltetve próbált egy diplomatikus választ összehozni.
-Nem igazán értem, hova akar kilyukadni, de a tegnap estével kapcsolatban annyit elmondhatok, hogy egy régi jó baráttal töltöttem különböző kocsmákban. Clyde-al valamikor régen együtt modellkedtünk, aztán mindkettőnknek más irányba fordult az élete. Hosszú idő után futottunk össze, és tagadhatatlan, hogy az este kellemesen telt. Egy fogadás miatt, amit elvesztettem, vállaltam ezt a viccet, de biztosíthatom róla, hogy szó sincs gáláns ajándékról, sem mögöttes okokról. Clyde szexuális irányultsága nyílt titok volt már sok évvel ezelőtt is, de ez még nem ok arra, hogy valaki ne merjen mutatkozni a társaságában. Ahogy mondani szokták, rossz az, aki rosszra gondol. – azzal megköszönte az interjút és felállt, holott a riporternek még hosszú percei lettek volna hátra. A sötét arc kicsit gúnyosan, kicsit sejtetőn vigyorgott és Robert tisztában volt vele, ennek a félbeszakított interjúnak egészen biztos lesz még folytatása.
*
Cara izgatottan toporgott a kocsira várva, amiért Richard a parkolóba ment. Robert apja jókedvűen állt meg előttük, bepakolta a csomagokat, aztán kinyitotta a nők előtt a hátsó ajtót. Cara a kis állathordozó ketrecet az ülésre téve halkan nyugtatta a koromfekete kölyköt, akit Richard végül mégiscsak magával hozhatott. A szálloda előtt elbúcsúzott tőlük, Claire átvette a kis vakarcs pesztrálását, Cara pedig felnézett a viktoriánus épületre. Ha szerencséje van, Robert még valahol a városban időzik, és neki lesz ideje lezuhanyozni.

A recepciónál bejelentkezve a portás homlokráncolva törte a fejét. Senki nem szólt, hogy a vip-vendégüknek társasága érkezik. Merje vagy sem ezt a nőt, aki ilyen határozottan kérte a lakosztály kulcsát, felengedni? Közben előkeveredett Marie Olsson, a kolléganője, aki káprázatos mosolyt villantott erre a nőre. Tehát ismeri. Egy perc türelmet kért, aztán Mariet hátrahívva rákérdezett:
-Biztos vagy benne, hogy nem fog az állásunkba kerülni, ha ennek a tyúknak odaadjuk a kulcsot?
Marie a szemeit forgatva, nevetve bokszolta vállon:
-Az kerülne az állásunkba, ha nem tennénk. Te nem olvasol pletykaújságokat? Együtt él ezzel a nővel, aki mellesleg jó nevű fotós.
-Jó, de akkor miért nem tudtunk róla, hogy érkezik?
-Meglepetésről még nem hallottál? Gondolom, a feleséged Jenna is örülne, ha néha meglepnéd, akár csak annyival, hogy korábban mész haza.
-Hát, én nem vagyok ebben olyan biztos. Lehet, hogy a válóperi papírokat rakná elém, ha váratlanul rátörnék.
-Harold, te egy fafej vagy, de hidd el nekem, a művészvilágban ezek a dolgok másként működnek. Úgyhogy ne várakoztasd tovább, hanem add oda neki azt a nyavalyás kulcsot!
*
Robert a homlokát masszírozva ácsorgott a férfi wc hatalmas tükre előtt. A reggeli aszpirin jótékony hatása már elillant, köszönhetően valószínűleg ennek a kis faszfejnek is, aki a mikrofon előtt így beégette. Utálta, ha hazugságon kapják, és hát most, bármennyire is szeretné szépíteni, ez történt. Ráadásul még várnak rá néhányan, és ezek után szinte biztos, hogy ezt a kérdést még páran boncolgatni fogják. Egyébként is kár volt olyan hirtelen ott hagyni azt a kis görényt, mert jó lett volna megtudni, honnan ilyen jól értesült. Már bánta, hogy azt a francos fülbevalót ott hagyta a mosdó szélén, mert most már dacból is visszatenné, aztán fantáziáljanak róla kedvükre.
Ivott egy korty vizet, aztán megtörölte a kezét és eltökélten visszament, hogy a következő kellemetlenkedőn verje le verbálisan az előző fiaskót.
*

Cara végre becsukta maga mögött az ajtót. Végülis jó jel, hogy nem adják oda csak úgy szíre-szóra bárkinek Robert kulcsát, de azért kínos volt ott ácsorogni és a portás jóindulatában bízni. Az órájára nézett. Hát, ha a szokásos módon zajlanak a dolgok, akkor még bőven van ideje kipakolni és lezuhanyozni. Amikor az a kevés holmi, amit magával hozott, a szekrénybe került Robert cucca mellé, fogta a neszeszerét és a fürdőbe indult. Megindította a kádban a vizet, aztán a tükör felé fordulva végignézett magán. Lefogyott. Először azt hitte, valami baj van, de aztán az orvosi vizsgálatok megnyugtatták, hogy csak a kutyák körüli állandó sportos készenlét ugrasztotta le róla azt a néhány kilót. Amióta a szervezete hozzászokott a rendszeres mozgáshoz, lassan az elvesztett zsírpárnácskák is kezdtek visszakerülni a helyükre. Miközben visszafordult a kád felé, valami apró csillogó pont villant a szemébe a mosdó szélén. Egy fülbevaló, egy csillogó, apró kő! Robert már lassan egy hete lakik ebben a szobában, aligha az előző lakó felejtette itt. Elsápadt és leroskadt a kád szélére, aztán szinte öntudatlan mozdulattal elzárta a vizet. Hát, erre a meglepetésre nem számított!

4 megjegyzés:

Bulika írta...

Na jo, ez még nem gond, csak nehogy elszaladjon őnagysága :)

zsorzsi írta...

Azt hiszem ,hogy leginkább én is ebben reménykedem ,hogy nem rohan sehova Cara,úgyis lefogyott manapság egy kicsit a sok futkosástól...
Bár amit kértél tőlem ,hogy meséljek az arra ad reményt ,hogy elég fáradt Cara és inkább lefekszik aludni ,aztán majd megvizsgáljuk azokat a füleket közelebbről ,ha Marci végez az interjúkkal ,vagy korán reggel olvas valami szennylapot /bors ,kis kegyed XD.....vagy mit tudom én ?:):)
Szóval ,te vagy e iromány gazdája ,de kérlek ,ne futkosson sehova se ez a nő ,mégha reális is volna egy mosdón talált ékszer után ,de hát akkor hol van a bizalom ,ami ,ha nincs ,akkor ki is írhatjuk ,hogy vége ,the end ,konec,fin...vagy:gá-gá-gá .

csez írta...

Leginkább gá-gá-gá.... ;) zsó: <3 XDDD
Furcsán szomorkás, érdekes hangulata volt ennek a résznek. Kíváncsi vagyok, mi lehetett ennek az oka... A későbbi részekben keresendő vagy az én készülékemben van a hiba?! ;)
Nos, ha ilyen fülbevalót látnék rajta, én is beállnék találgatni ;) XDDDDD
Sztem a Kris vonalat is sikerült jól lezárni, remélem, a többiek is így látják majd!

Nóri írta...

Szia!
nagyon jól írsz, mindig a végére megcsavarod a részeket.:)
már megint egy félreértés a fülbevalóval csillogós ékszer ajjajjj most Cara rendesen kombinálhat :/ :)
nagyon várom a következőt :)
puszi Nóri