A menedék 62.

Robert vigyorogva pattant be a kocsiba, a jól végzett munka örömével. Még sosem volt ilyen felkérése, de határozottan élvezte, hogy csak és kizárólag a hangjával játszhat. Még azt se bánta különösebben, hogy napok óta hajnalok hajnalán kezdtek, mert ma legalább együtt reggelizhet Carával, miután  az utolsó javításokat is elvégezték. A szinkronszínészet mindenesetre nem könnyű munka, erre rájött az első napon, amikor a rajzfilmbe befeledkezve nehezen érzett rá a ritmusra, de aztán egyre összeszedettebb lett és ezzel együtt egyre jobban kezdte élvezni a munkát.  Ha egyszer lesz egy fiam, legalább lesz egy olyan filmem is, ami elé gond nélkül odaültethetem – gondolta vidáman, miközben a gyorsforgalmi úton majdnem tövig nyomta a gázt.  Meg akarta lepni Carát, és a teraszon reggelizve feltenni neki a kérdések kérdését.

Nehéz időszakon voltak túl, és a lány mindvégig olyan féltő gondoskodással állt ki mellette, hogy néha egészen elérzékenyült. Ha ez nem bizonyíték rá, hogy a szó legnemesebb értelmében is társ, akkor semmi.  A gyűrűket tapogatta meg a zsebében, amiket már napok óta magával hordott. Csak abban nem jutott még elhatározásra, milyen körítést szervezzen a mondandója mellé. Az apja tanácsa jutott az eszébe: ne legyen túl romantikus, ha Cara mégis nemet mondana, ne feszélyezze őket a környezet. De hát nem kezdheti azzal sem, hogy becsönget és az orra alá dugja a gyűrűt. Egy ilyen eseményhez azért némi romantika mégiscsak dukál!

Csak úgy porzott alatta a kocsibejáró, amikor a fékre lépett. Nana, Robert, nem rontunk ajtóstól a házba! – semmilyen értelemben! – figyelmeztette önmagát, aztán a kocsi mellett mélyeket lélegezve az ajtó felé fordult. Most vagy soha! Előkapta a kulcsát, és benyitott. Odabent csak Molly nyüszögését hallotta, aki a hálószoba csukott ajtaja előtt toporzékolt. A görcs egy pillanat alatt rántotta össze a gyomrát.

Érezte, ahogy a hideg veríték elönti a homlokát, aztán határozottan a kilincs után nyúlt és benyitott. A szoba üres volt, csak a fürdőből szűrődött ki fény és Cara öklendezésének hangja. Az előbbi baljós gondolataitól még mindig feszülten és kicsit remegve beljebb hajtotta az ajtót és ott találta a lányt, amint a wc előtt térdepelve szabadul meg gyomra tartalmától. Térdre esett mellette és a dereka után nyúlt, hogy legalább tartani segítsen.

-Istenem, kicsim, rosszul vagy, hívjak orvost?

Felnyúlt és a mosdó szélén lévő kis törülközőt benedvesítve a lány homlokát, arcát kezdte törülgetni. Cara hálás mosollyal bújt hozzá, aztán a világ legcsodálatosabban csillogó zöld szeme ragyogni kezdett, miközben kuncogva megszólalt.

-Nem vagyok rosszul, csak hányok.

Robert értetlenül nézett rá, aztán lassan összeállt benne a megfejtés és elvigyorodott. Ez nem lehet igaz! Felpattant, egy pohár vizet töltött a lánynak, aztán visszatérdelt mellé.

-Tessék, öblítsd ki a szádat!

Cara engedelmesen öblögetett és a vizet a wc-be köpte. Már éppen fel akart állni, amikor Robert a zsebéből egy kis dobozt kotort elő, és Cara kezéért nyúlva megszólalt.

-Cara Angelina Hamilton! Szeretlek! Megtisztelnél azzal, hogy elfogadod a szívemet, a kezemet, a nevemet és a gyűrűmet?

-Robert! Emiatt igazán nem kell, ne hidd, hogy ezt várom …

-Cara! Itt térdelek veled a wc-kagyló mellett. Senki nem gyanúsíthat meg azzal, hogy előre megterveztem ezt az egészet. Nem mentem a hír hallatán köröket, hogy gondoskodjak gyűrűről, ha nem vetted volna észre. Ez pedig azt jelenti, ha te most nem itt rókáznál vidáman, hanem a teraszon szürcsölnéd a narancslevedet, én akkor is megkértem volna a kezedet, csak talán valamivel romantikusabb körülmények között. Napok óta erre készülök ugyanis. De váratlan helyzetek váratlan megoldásokat szülnek, úgyhogy úgy érzem, ez volt most itt a megfelelő pillanat.

Cara elmosolyodott és felé nyújtotta a kezét.

-Szeretlek Robert Thomas Pattinson és boldogan elfogadom a szívedet, ha a sajátomat adhatom cserébe.

Robert a rátörő boldogságtól szinte kábán Cara ujjára húzta a gyűrűt, aztán felhúzta a sajátját is. Aztán összekulcsolta a kezüket és így jól látható lett a két összesimuló félszívből egyesülő szív.

-Tökéletes, és nem is akarnám megtörni ezt a megismételhetetlen pillanatot, de egyrészt itt hagyhatnánk a klotyót, másrészt azt hiszem, egy csókkal kéne megpecsételni a döntést, de előtte…

Cara elvigyorodott.

-Na menj, tölts valamit inni, én addig fogat mosok!

*

-Hát, azt hiszem, ezen a sztorin valamit finomítani kéne, mire a gyerekeinknek elmeséljük. – simogatta meg Robert a lány vállát, ahogy a teraszon hevertek a nyugágyon. Az óceán lassú, lusta hullámai hangosan dübörögve robajlottak ki a partra. A felhők közül időnként kibukkanó nap különös fényeket, az őket körülvevő zöldek különös árnyakat vetítettek rájuk. Felemelte Cara kezét és a szívet nézte, amit kettőjük gyűrűje rajzolt ki. Határozottan jó érzés volt nézni az összetartozásnak ezt az apró jelképét. Legszívesebben lefotózta volna az összekapcsolódó kezüket, aztán a kinagyított fotót bekeretezve kirakta volna a nappali főfalára.

-Idehoznád a gépemet? – szólalt meg a hóna alatt a lány.

-Persze, máris. – bontakozott ki Robert, aztán visszatérve a lány kezébe nyomta a masinát.

-Újabb megismételhetetlen kép az óceánról? – nézett hunyorogva a lányra, aki elmélyülten állítgatott a gépen.

-Nem szívem, ez ugyan megismételhetetlen kép lesz, de határozottan nem az óceánról. Add csak ide a kezed! – azzal ugyanúgy összefonta ujjait a férfiéval, mint korábban voltak, aztán kicsit kényelmetlenül kicsavarodva ugyan, de megtalálva a megfelelő szöget, megnyomta a gombot. A kijelzőn összekulcsolt kezük és a szívet formázó gyűrűk jelentek meg.

-Ez az! – szólalt meg elégedetten. –Arra gondoltam, hogy ebből csinálok egy nagyítást. – nézegette a képet, mire Robert  magához húzta és a csókjába belesuttogta:

-Gondolatolvasó!

-Be tudod lőni, hogy mikor hozhattuk össze? – cirógatta meg az ujjával a lány hasát.

-Fogalmam sincs, de ahogy odafigyelsz a védekezésre, csoda hogy csak most futottál be a zsákutcába.

-Meglepett, hogy ilyen vidáman fogadtad. Nem is olyan régen még késhegyre menő vitáink voltak, most meg a rókázás kellős közepén is olyan ragyogva beszéltél róla, mintha igazán, szívből akarnád te is. – mormolta a férfi várakozásteljesen.

Cara felkönyökölt és ránézett.

-Robert! Én megmondtam, nagyon szívesen szülnék neked egy gyereket, mert szeretlek és mert meggyőződésem, hogy belőled nagyon jó apa válna. Csak azt nem akartam, hogy azt a gyereket jobban akard, mint engem. Amikor Kristen meggondolta magát, szinte megszállottan próbáltad behozni a lemaradásodat, és ettől begörcsöltem, nem akartam. Abban a pillanatban, amikor elmúlt belőled ez a mániákusság, én kinyíltam; a szívem és a testem egyaránt elfogadóbb lett, mert tulajdonképpen erre vágytam én is.

-Azt mondod, mániákus voltam? Megszállott? – lassan ráhajolt a lányra és a csókjaival egyre inkább elkalandozott. Aztán Molly kezdte nyaldosni a fülét és nevetve összerezzent.

-E mellett a szőrös erkölcscsősz mellett nem is lehetek megszállott, ez maga a négy lábon járó fogamzásgátlás. Hééé, Molly! Legyél egy kis belátással! Ne irigykedj, amiért kedvet kaptunk mi is egy kis huncutkodásra, hiszen te kezdted Melákkal. – lekapta magáról a pólóját és megdörzsölte vele a fülét, aztán hátrahanyatlott a nyugágyra és a mellére húzta Carát.

-Azt hiszem, most aztán itt az ideje egy csomó dolognak. Neked el kell menned orvoshoz, nekem át kell néznem a következő évem munkáit, hogy még véletlenül se jöjjön közbe semmi, amikor itt lesz a nagy nap. És el kell mondjuk a családjainknak. Át kell gondolnunk, hogy ez a ház megfelel-e továbbra is. Hamarosan itt a karácsony; szeretném, ha hazautaznánk Londonba és ha beleegyezel, szeretném, ha összeesküdnénk még mielőtt a kicsi megérkezik. Nem szeretnék ezzel sokat várni, mert most még senkinek nem szúrna szemet, hogy a gyönyörű fehér ruhás menyasszony terhes, és téged látni akarlak talpig fehérben a templomban. Kihagytam valamit?

Cara elnevette magát. –Nem hiszem, hogy kihagytál volna valamit, hiszen te mindig mindenre gondolsz, kivéve azt az egyet, ami ehhez az egész helyzethez vezetett.