Cara elégedetten
tette le maga mellé a fényképezőgépet. Végre a fényképezőgép keresője nélkül is
szétnézett. Már számtalanszor megfogadta, hogy el sem hozza magával, egyszerűen
csak megpróbálja élvezni a természet buja szépségét, de aztán képtelen volt
ellenállni a kísértésnek, hogy újabb és újabb felvételeken meg ne örökítse. Ezt
a vízesést képtelenség megunni, ha egész életében már csak ezt fotózná, akkor
is találna olyan apró részleteket a közelben, amik eddig még elkerülték a
figyelmét. Molly fáradtan hevert mellette, az elmúlt másfél órában mást se
csinált, mint a környék apróvadjait üldözte. Nem annyira vérszomjasan, mint
inkább játékosan, de azért engedve az ősi vadászösztönnek. Megsimogatta a
selymes bundát, aztán pakolászni kezdett.
-Gyere,
hazamegyünk! A gazdi este érkezik, csinálunk valami finomat, mert biztosan éhes
lesz.
A kutya lelkesen
követte, mert a finom és éhes szavakat egészen határozottan tudta
már összefüggésbe hozni a saját korgó gyomrával. Cara óvatosan kerülgette a nagyobb kátyúkat,
az öreg járgány zörögve küzdötte le a természet alkotta útakadályokat. A lány szinte
automatikusan vezette hazafelé a kocsit, mert a gondolatai messze jártak.
Azon a verőfényes
napon, amikor Sean izgatottan hívta fel őket a nagy hírrel, Kristen kislánya
megszületett. Kicsit korábban érkezett, apró volt, de egészséges, és ez volt a
lényeg. Robert melegen gratulált és Cara szívdobogva várta, hogy megkérdezze,
melyik kórházban vannak, mert biztos volt benne, hogy a férfi lesz Kristen első
látogatója. De Robert nem tette fel a kérdést, csak vidáman elbúcsúzott és
letette a telefont. Aztán magához húzta Carát és végigsimított a még mindig
lapos hasán, miközben orrával a nyakában szaglászott. Olyan volt mint egy
kölyökkutya, aki nem tud betelni egy finom illat aromájával.
-2,5 kg, 50 centi
és Jodienak hívják. Jól vannak.
Cara töprengve
fordította maga felé a férfi fejét, aki közben látszólag a hírrel mit sem
törődve a válla felett a tűzhelyen rotyogó fazékba lesett.
-Be akarsz menni
hozzá?
-Ha velem jössz,
szívesen. De egyedül nem megyek oda. Végre elültek körülöttünk a spekulációk,
nem hiányzik, hogy újra kezdődjön. De ha te is jössz, akkor egy baráti
látogatás, nem több. Neked nem kell megmutatnod magad a dokinak? Mert akkor egy
füst alatt azt is elintézhetjük.
-Miért, ugyanott
fekszik, ahova mi is járunk? Egyébként meg tényleg mennem kéne...
-Szívem, Los
Angeles tehetősebb része mind oda jár, teljesen mindegy, hogy szülni vagy a
manduláját kivetetni. Hívd fel az orvost, kérj egy időpontot és pár percre
beugrunk hozzájuk is; legalább letudjuk az udvariassági látogatást!
-Sajnálom Robert,
ennek a babának a mienkének kellett volna lennie. Most már tudom. Ha egy kicsit
erőszakosabb vagy... – és ebben a pillanatban észrevette Carát, aki döbbenten
állt az ajtóban. Robert rá emelte a tekintetét, amit abban a pillanatban még
megfejteni sem tudott. De nem is akart. Csak egyszerűen el akart tűnni, minél
messzebb és egyedül. Nem akarta hallani se Kristen szabadkozását, se
Robert káromkodását, aztán az elmeorvosi
megnyugtató szavait. Elviharzott Sean mellett, aki csodálkozva nézett utána,
aztán a kocsinál állva hiába rángatta a kilincset, az ajtó nem nyílt ki.
Robertnek pont ennyi időre volt szüksége, hogy utolérje. Magához rántotta ott a
parkolóban és bárhogy igyekezett szabadulni a szorításából, csak szorította
magához. Hiába verte ököllel a férfi mellkasát, az csak tartotta erősen a
karjai között. Annyira tudta… valahol a tudata legmélyén mindig is érezte, hogy
ez a vipera nem adta fel. Nem elég neki, hogy feldúlta Sean házasságát, most
újra Robertet akarja. Valószínűleg azért, mert tudja jól, hogy alig egy hónap
múlva a férfi mást vezet az oltár elé. Csak az örömüket akarja megmérgezni, mert annyira már ismerte,
hogy tudja, hosszú távon úgysem tartana ki Robert mellett sem. De hogy a férfi
ilyen könnyedén hagyja magát behúzni a csőbe, ezt képtelen volt feldolgozni.
Amikor az első
roham elmúlt, Robert kinyitotta a kocsit és maga előtt betuszkolva beültek.
Amikor végre nem voltak szem előtt, a férfi újra magához húzta és a sírástól
rázkódó vállait ölelve suttogott a fülébe:
-Teljesen
mindegy, hogy miket mondott! Ő a múlt, a jövő pedig mi ketten vagyunk.
Együtt. Ne hagyd, hogy közénk álljon,
amit hallottál! Én nem sajnálom most már, hogy úgy alakult az életem, ahogy...
hiszen ennek köszönhetlek Téged. Higgy nekem, Cara! Nekem nem kell senki más,
csak Te!
Aztán hazamentek,
szeretkeztek és hajnalban felültek az első gépre, ami Billingsbe tartott. Úgy
hagyták maguk mögött a várost, hogy nem mondták senkinek, hova mennek és mennyi
időre. Jasmine alighanem beleőszült az újabb húzásukba, de mivel Robert
mostanában úgysem dolgozott, semmi olyan befejezetlen ügye nem volt, ami
visszatartotta volna. Ráadásul érezte, ez a néhány hét csak kettesben most élet-halál
kérdése a kapcsolatukban. Nem állhatnak az oltár elé tisztázatlan kérdésekkel a
szívük mélyén. És az első napokban – úgy érezték – sikerült is kibeszélniük
magukból minden kétséget, minden képzelt vagy valós fájdalmat. Egy hete voltak
már a Menedékben, amikor Robert elutazott Londonba, az esküvői előkészületek
miatt, és most, öt nap elteltével végre visszatér. A világnak ebben a mindentől
és mindenkitől elzárt kis zugában volt ideje gondolkodni; és a bizalom győzött.
Mondhat, tehet Kristen bármit, Robertet már elvesztette. A férfi minden
idegszálával a közös jövőjükre készül. A jövőre, amire egy hét múlva Isten és
ember előtt esküt tesznek majd.
Ha őszinte akar
lenni, nem volt mindig ennyire bizakodó, de ez az öt nap, amit egyedül töltött itt az Isten háta mögött
ráébresztette arra is, hogy semmit nem ér a sokat hangoztatott szerelme, az
éjszakáikat és sokszor a nappalaikat megédesítő érzékiség, ha a legfontosabbat
nem tudja megadni a férfinak. A bizalmat. Mint ahogy ő is erre vágyik a
legjobban. Nemcsak szerelmes szavakra, hanem a tudatra, hogy legyen a párja
bárhol a nagy világban, a szíve, a gondolatai vele vannak. Hogy soha nem lenne
képes akarattal megbántani vagy szégyenbe hozni. Ez nem olyan dolog volt, amit
bárki sugallatára el tudott volna fogadni, saját magával kellett egyezségre
jutnia, hogy képes-e bízni Robertben. És mostanra biztos volt benne, hogy igen.
A házhoz érve
meglepve látta, hogy a fények égnek odabent. Benyitott és szinte röpült a
kandalló előtt guggoló férfihoz. Robert nevetve ölelte magához.
-Korábbi géppel
jöttem, mert már nem bírtam anyám lelkes készülődését. Az esküvőszervezőt
naponta kétszer készíti ki, de egyelőre még bírja a fickó, nem adta vissza a
megbízást. A családod péntek estére kérte a szállásfoglalást és vasárnap korán
reggel már el is utaznak. És mindenkit az érdekelt, hogy hol a menyasszony.
Sokan már azt a feltételezést is megengedték maguknak, hogy talán nagy pocakkal
fogsz felbukkanni a templom kapujában. Én tagadtam a végsőkig és csak
mosolyogtam nagy titokzatosan, de azért készülj fel rá, hogy a legtöbb szempár
ezt fogja kutatni.
Cara
elmosolyodott. Az alakján még alig látszott a terhesség, csak a bőre lett
érzékenyebb, és ahogy a dereka egy kicsit bővült, megduzzadt mellei
visszaállították a korábbi arányokat. Lesz még néhány napjuk az esketés előtt,
ha a ruhája mégsem menne rá, a varrónő még vidáman alakíthat rajta. Robert nyakában csimpaszkodva hagyta, hogy a
férfi a begyújtott kandalló előtti kanapéra ültesse. Finoman lefejtette a nyakából
a lány ujjait, aztán egy csókot nyomva rájuk türelemre intette.
-Meglepetés!
Egy lapos kis
csomagot bányászott elő utazótáskája feneketlen mélyéből és óvatosan
kicsomagolta. Egy díszes kötésű kis napló, egy emlékkönyv került elő.
-Tudod, apám
mesélte, hogy ők annak idején maguk írták a fogadalmukat, és arra gondoltam,
hogy ezt hagyománnyá tehetnénk. A magányos estéimen volt éppen elég időm, hogy
átgondoljam a szavaimat és miután megvettem ezt a kis naplót, le is írtam, mert
mindenki jobban jár, ha szombaton meg sem próbálok rögtönözni. Nem akarom, hogy
az esküvőnket a suta marhaságaimmal tegyem emlékezetessé, amiket ott zavaromban
hablatyolnék. Erősen remélem, hogy amiket itt leírtam, azok a szavak fognak az
eszembe jutni, mert igazán úgy érzem, hogy kifejezik a legbensőbb érzéseimet. A
legszebb szövegkönyv, amit valaha olvastam – vigyorgott szégyenlősen. –Látod,
egy kis kulccsal le is zártam a napló felét. A másik fele és a másik kulcs a
tiéd. Aztán majd az oltárnál kinyitjuk és felolvassuk. De persze, ha neked nem
tetszik az ötlet, nem kötelező…
A hangja elhalt,
ahogy orrával finoman a lány nyakában kalandozott. Carán végigsöpört a
vágyakozás és még jobban átadta magát a simogatásnak és a férfi forró szájának.
Aztán a könyvért nyúlt és Robert kezéből kivéve maga mellé tette a kanapéra.
-Nagyon szívesen
beleírom én is a fogadalmamat, mert az elmúlt napokban szinte máson sem járt az
eszem. Nem lesz már nehéz leírnom, és boldog vagyok, hogy gondoltál erre; de
még boldogabb lennék, ha most inkább megszabadítanál a ruháimtól és a
gátlásaimtól, mert majd meggyulladok.
-Igazán
követelőző nő lett belőled – vigyorgott rá a férfi, miközben engedelmesen
bontogatta Cara ruháját – de én leszek az utolsó, aki emiatt reklamálni fog. –
Egyre szenvedélyesebben, mohón csókolta Carát, aki már reszketett a vágytól,
amikor a férfi hirtelen elengedte.
-Abba kell
hagynunk – suttogta elgyötörten.
-Miért? – döbbent
meg a lány.
-Mert a
hagyománynak része az is, hogy az esküvő előtt már nem…
-Robert! Ezt nem
mondhatod komolyan! Az esküvő csak szombaton lesz, ma pedig még csak vasárnap
van. Nem hiheted, hogy egy hétig csak kerülgetjük majd egymást, főleg itt, ahol
az egész elkezdődött. A Menedék mindig is
a szerelmünk helyszíne volt, itt egyszerűen nem teheted meg, hogy visszakozol.
A férfi elnevette
magát, aztán magához húzta a lány fejét.
-Csak vicceltem.
Kíváncsi voltam,hogy reagálsz, és meg kell mondjam, kiálltad a próbát. – újra
hozzáhajolt, hogy megcsókolja, de Cara indulatosan ellökte magától.
-Szóval csak vicc
volt? Nos, kedves Robert, akkor magadra hagylak, hogy átgondold a viccelődésről
alkotott fogalmaid. Én ugyanis képtelen vagyok lefeküdni egy férfival, aki az
érzelmeimmel képes viccelődni. – azzal durcásan felpattant és a konyha felé
vette az irányt. Robert egy grimaszt vágva nézett utána, de nem mozdult. Oké,
ezt most elszúrta, de ez még nem a világvége. Legalább megvacsoráznak, mert a
gépen kapott falatok egy diétázó modellnek is kevésnek bizonyultak volna.
Látta, hogy Cara
harciasan szeletelni kezdi a zöldségeket, miközben a serpenyőben már az előre
bepácolt hússzeletek sültek. Amikor már úgy látta, hogy a lány nagyjából
végzett, felállt, mögéje settenkedett és egy csókot nyomott a tarkójára. Cara
megmerevedett.
-A legnagyobb és
legélesebb konyhakés van a kezemben. Nem ajánlom, hogy a kéretlen
közeledéseddel felbosszants! – mormogta, de nem tudta megakadályozni, hogy a
csóktól meg ne borzongjon.
-Tudom –
suttogott a férfi. -De mást is tudok.
-Ugyan mit? –
kérdezett vissza lemerevedve a lány.
-Hogy nem
bántanál soha. Tehetnék, mondhatnék bármit, sosem lennél képes bántani, mint
ahogyan én sem téged. Sem szóval, sem tettel… szándékosan sosem.
-Ezért aztán
visszaélsz ezzel a tudással, mi?
-Soha! – Robert
előrenyúlt és kikapcsolta a gázt, aztán maga felé fordította Carát.
-Amióta csak
megérkeztem, hibát hibára halmozok. Az első pillanatban, amikor benyitottál az
ajtón, a karomba kellett volna kapjalak és meg sem állni a hálószobáig, hiszen
egy örökkévalóság telt el azóta, hogy utoljára ölelhettelek. A gépen egész úton
erről fantáziáltam, csoda, hogy senkinek szúrt szemet a sátrazó takaró, amit
kértem a stewardesstől. És amikor végre itt vagyok veled, nekiállok majomkodni,
mint egy kamasz. Igazad van, hogy megsértődtél, de azt hiszem, már éppen eléggé
megbüntettél.
Az elmúlt
napokban mindkettőjükben felgyülemlett vágy elemi erővel készült kitörni. Úgy
kapaszkodtak egymásba, mint két fuldokló, miközben Robert keze egy pillanatra
sem állt le. Miközben egyre közelebb húzta magához a lányt, simogatta a hátát
és egyre szorosabban ölelte magához, hogy Cara is érezze a vágyakozását.
Lesöpörte róla a ruhadarabokat, amik elrejtették előle az apró változásokat.
-Lélegzetelállítóan
gyönyörű vagy! – suttogta hódolattal, miközben segített neki kigombolni a saját
ingét és egy türelmetlen mozdulattal félredobta. Aztán felkapta a lányt és
visszacipelte a melegséget árasztó kandalló elé, a kanapéra. Óvatosan
lefektette a lányt, aztán villámgyorsan megszabadult a nadrágjától és
beborította a testével. Cara élvezettel simult hozzá, elégedett mosollyal
cirógatta a combjai közt fészkelődő testet, és amikor Robert végtelenül
óvatosan, lassan belé hatolt, belemarkolt és egyre vadabb iramra ösztökélte. Amikor
a kéj végighasított mindkettőjükön, Robert Cara nevét suttogva rogyott rá.
Néhány percig az ébrenlétért és levegőért küzdöttek, aztán a férfi felült és
körbenézett.
-Ide szerzek egy
medvebőrt. Minden rendes romantikus filmben van kandalló és medvebőr. Ez a
kanapé meg amúgy is keskeny, képtelenség rajta összebújni.
-Mintha az előbb
azért sikerült volna – kuncogott a lány, miközben a férfi karját cirógatta.
-Az ember
időnként kénytelen megalkudni, de ide akkor is kell egy medvebőr.
3 megjegyzés:
Medvebőr? :D
Csak támogatni tudom Marci medvebőrös elképzeléseit ...... Ha apa legközelebb megy vadászni ,majd megkérem ,hogy egy medvénél ne adja alább........és isten'bíz elküldöm Jutka ! XD
Most az egyszer igazat adtok Carának a kórházas dolog miatt,de a bizalomnak továbbra is ott kell lennie,bár látom ezt most már Ő is pedzi....
Na, kardoskodhattam én Kris furcsa barátsága mellett ... *szememforog*
De a reakció nagyjából rendben volt, a többit meg foghatjuk a hormonokra ;)
DE MACIT NEEEEEE!!!! *szépennéz*
Tetszett ám! ;)
Megjegyzés küldése