Vegyetek példát!

Az írásaimat a családom eleinte értetlenül, majd egyre támogatóbban vette tudomásul. Azt nem állítanám, hogy kísérte figyelemmel :) Mostanra pedig eljutottunk ide is...
1. Nagyfiam rendszeresen remek ajánlókat ír a könyvekről (bár, sejtem, hogy a fülszövegen kívül nem sokat olvasott belőlük, de azért imádom ennyiért is)
2. A kicsi a minap olyan elemzést nyomott le a telefonba, építő jellegű kritikával bőven fűszerezve, hogy csak tátottam a számat. Ugyanis megvette az összeset e-könyvben és sűrű reptéri várakozásai, utazásai alatt képes és az anyja írásait olvassa. Élvezi a stílust, de nem ment el szó nélkül némelyik karakter megnyilvánulásai mellett, akik - szerinte - túlságosan az én hangomon szólalnak meg, nem a megrajzolt figura hangján. És nagyon örültem ennek az észrevételnek, mert ezt magamtól nem venném észre. Ehhez az olvasó kell, aki - bármennyire is szereti esetleg a történetet - kívülállóként figyel az ilyen részletekre.
Szóval, hajrá! Írjatok! Ma még átfésülöm az első részt és talán már este felkerül, de legkésőbb holnap reggel. A címe a történetek között már ott van ;)

Valami új, valami más...

Igen, nem tévedés... az oldal neve lett a mai poszt címe is egyben. Egy hónap telt el a "búcsú" óta és ez az egy hónap írás szempontjából nem volt túl termékeny... nyugodtan mondhatom úgy is, hogy egy árva sort nem írtam. Bár, ez így nem lenne teljesen igaz, mert írogattam ezt-azt, például egy mesét, amihez rajzok készülnek, a szövegen is van még mit finomítani. Ezenkívül nyomda alá szerkesztettem egy korábbi írásomat és dolgoztam egy másikon. De új történet igazából tényleg nem született. Aztán tegnap este beütött a mennykő! 

Egy kedves barátnőm ötletelt nekem egy régebbi novellám kapcsán. Ennek már jó  néhány hónapja, de itt a tavasz, a rég elvetett mag megfogant és kihajtott. Amit ilyen virágnyelven fogalmazok, az azt jelenti, hogy belekezdtem az írásba. Nem lesz könnyű! Kicsit számomra idegen területre kalandozok, de hát volt már ilyen a mesénél is. (Szenvedek is vele rendesen :) )

Velence lesz a fő helyszín és alapvetően romantikus műnek készül, amely azonban nem lesz híján némi misztikumnak sem. Nem akarom lelőni a poént! Annál inkább nem, mivel ezen az oldalon szeretném tesztelni az elkészült fejezeteket. Úgyhogy - ha nem is napi vagy hetenként több alkalommal frisselek - azért kísérjétek csak figyelemmel az oldalt, mert időről időre feltöltöm az elkészült részeket. Nem lehet rohanni vele, mert Velencéről nem lehet laza csuklógyakorlatként írni, némi kutatómunkát is követel a munka, szóval lassabban fogok haladni, mint egy megszokott történetemmel. Nagyon szeretném, ha őszintén megírnátok a véleményeteket majd az aktuális történésekről, a szereplőkről, a bonyodalmakról. Nyugodtan lehet ötletelni, mert akár bele is kerülhet egy átdolgozott változatba mindaz, amit jó tanácsként, véleményként megfogalmaztok. Előre is nagyon köszönöm, ha valaki veszi a fáradtságot és megosztja velem a gondolatait. 

A Cím: Egy lélek útja ... egyelőre munkacím, de kezdünk összebarátkozni :) 

Hamarosan! Remélem, akik szerették a blogom, újra megtalálnak. Ha megosztjátok az elérhetőségét más érdeklődőkkel, azért külön hálás lennék. Hiszen több szem többet lát! Hamarosan!

Itt a vége ... *kommentben frissítve! :D

Felszisszentetek, amikor a végén megláttátok az odabiggyesztett Vége feliratot? Vagy hidegen hagyott? Nem tudom, hogy végül is ezzel a történettel hány emberhez sikerült eljutnom, de picit elbizonytalanított a nagy hallgatás. Pedig már a statisztikát sem lesem megszállottan, csak csendben várom a visszajelzéseket. Nem nagyon érkeztek. Mindegy. Nyilván lehetne még folytatni a történetet, de szerintem, ha itt kiteszem a pontot, akkor azért már nem hagyok olyan érzést senkiben, hogy befejezetlenül léptem le. Most kicsit tényleg hallgatni fogok, esetleg majd ötletelek itt a blogon, de belevágtam egy gyerekmese írásába és most tényleg ott kéne lennem fejben, egy kb. 8 éves gyerek fejében, és meg kell mondjam, nem könnyű kihívás. Könnyebb lenne, ha lenne egy ilyen korú gyerekem, vagy inkább már unokám, de nincs. Úgyhogy, ha bárkinek van ötlete, milyen nyelvezetet értékelnek, milyen történetvezetést, és főleg milyen rajzokat, ossza meg velem bátran. Hálás vagyok minden écáért. A történet két kutyus kalandjairól fog szólni, terveim szerint a 6-10 éves korosztály számára.

Az írás persze nem marad abba, most éppen az a baj, hogy egyszerre szeretnék legalább négy féle történetet görgetni előre, de ezt nyilván nem lehet anélkül, hogy egynek vagy többnek a rovására ne menne. És persze tényleg nem egészséges egyszerre akarni mesehős, misztikus thriller szereplője és romantikus hős fejében élni. Úgyhogy erős leszek és megpróbálok a feladatra koncentrálni. Az elsődlegesre! Aztán ha azzal végeztem, akkor megint dolgom lesz, karácsonyig gatyába kéne rázni a Velencei mesék 2. részét is. Közben úgy alakult, hogy a már megjelent könyvvel meghívtak egy író-olvasó találkozóra Pécsre. Izgatott vagyok, mert fogalmam sincs hogy lehet elmondani, hogy Velencében én ébren álmodom. Olyan meséket, amiknek közük lehet a valós városhoz, de mégis csupa kitaláció, egy-egy villanás a hétköznapokból. A reneszánsz korából és napjainkból. Jézusom, csak leírom a nevét: Velence, és máris locsogásba kezdek. Ez már tényleg ...

Szóval, ha érdekel majd valakit, mivel telik az idő, akkor a judithsarayblog.wordpress.com-on megtalál és ígérem, időnként itt is adok valami életjelet. Még egyszer elmondom, hogy nagyon örülök (örültem volna) bárminemű levelezésnek akár a történettel, akár bármi mással kapcsolatban. Tudom, hogy mindenki idő szűkében van, de ha tényleg úgy gondoltátok, gondoljátok, hogy ennek a blognak és benne szereplő történeteknek van értelmük, akkor írjatok. Akár így utólag is. Ha csak egy-két sort, akkor is! Kritikát éppúgy, mint dicséretet, mert az egyikből tanulok, a másik meg megerősít. Előre is köszönöm! És elmondhatatlanul hálás lennék, ha hírét vinnétek a blognak, ennek is, a másiknak is, a könyveknek, amiket itt is hirdettem, mert el sem hinnétek, milyen nehéz eljutni az olvasókhoz. Nézzétek el egy betűvetőnek, hogy olvasókra vágyik :D

Bízom benne, hogy nem feledkeztek meg rólam, és találkozunk még itt, vagy valahol az éterben. Pusza és ölelés!

Jutka

Távol a világ zajától 22.

Jonas Harper tekintete felvont szemöldökkel követte valamikor reményteljes alkalmazottját, ahogy az elegáns öltönynadrág jobb szárát összeszorította a gondosan beállított járósín, és Robert a titkárnő bejelentése után besántikált a szobába.

-Robert! Nem mondta, hogy sérült! Talán ezért volt szüksége a hosszú gondolkodási időre? – nyújtott neki kezet, aztán hellyel kínálta a hatalmas ablak előtt terpeszkedő kanapén. Robert az íróasztal felé nézett és kissé zavartan válaszolt.

-Lehetne inkább a székre? Onnan könnyebb felállnom.

-Természetesen. Bocsásson meg! Foglaljon helyet – forgatta ki neki a karosszéket volt főnöke. –Mi történt? – kérdezte atyáskodó gondoskodással. Nyugodtnak tűnt, mint aki biztos Robert válaszában, így aztán megengedheti szigorú időbeosztásában a baráti érdeklődés gesztusát.

-Egy kisebb baleset. Szerencsére nem törés, csak egy roppant kellemetlen ficam, és a szalagok nyúltak meg. Tegnapelőtt történt – adta meg a felvilágosítást Robert. –Mr. Harper! Tulajdonképpen nem is akarom rabolni az idejét, csak úgy éreztem, ilyen hosszú várakozás után a legkevesebb, ha személyesen válaszolom meg az ajánlatát.

-Köszönöm, Robert! Tudom, hogy maga a megtestesült udvariasság. Ezt bírtam magában mindig. Olyan elegánsan, udvariasan adta be a legaljasabb ötletét is, hogy az üzletfelei még meg is köszönték, ami igazán elismerésre méltó. – mosolygott Jonas Harper. Robertet a hideg is kirázta a férfi által felvázolt múltjától. Ő nem így emlékezett magára, de ijesztő volt a kép, ami megjelent lelki szemei előtt. Egy görény lehetett. És most ez után az énje után sóvárogna? Két napja világos előtte, hogy nem. Az az este, Jeremy után kutatva a viharban, nyitotta fel a szemét, hogy az öccse gyerekei mindennél fontosabbak lettek az életében. És egy nő. Sofia Bennett, aki a kezét tördelve zokogva borult a nyakukba, amikor Normannal és a gyerekkel visszaértek az ügyeletről. A nő – nagy lelkierőről téve bizonyságot – lefektette Lizzyt, mesét mondott neki, majd az eresz alatt ülve várta őket. Normann volt olyan rendes és felhívta őt a kórházból, ahol Jeremyt is megvizsgálták, valamint ellátták Robert lábát. Megnyugtatta, hogy komoly baj nincs és hamarosan otthon lesznek. Amikor pedig néhány óra múlva látszólag Jeremyre támaszkodva besántikált a házba, Sofia előbb a gyereket ölelte meg, aztán tétovázás nélkül őt is. Megkérdezte, hogy kapott-e gyógyszert, aztán cseppet sem finomkodva megkérte, hogy rakja le a fenekét és ne mozduljon, amíg Jeremyt ágyba nem dugja. Ő pedig beletörődően engedelmeskedett. Amíg egyedül üldögélt a kanapén, eszébe jutott a beszélgetés, amit Jeremyvel folytattak, amíg Normannra vártak, aki a bejelentkezést végezte a recepción. A kölyök a lábait lóbálva ült mellette, kerülve a tekintetét.

-Mi a baj? – bökte oldalba, mire Jeremy őszinte gyermeki kíváncsisággal a szemében nézett vissza rá.

-Miért nem veszed feleségül Sofiát? – kérdezte.

-Nem akar hozzám jönni. – válaszolta Robert. Ez így nem volt igaz, de az tény, hogy Sofia még csak el sem gondolkozott azon, hogy elkísérje Washingtonba.

-Szereted? – érkezett a következő kérdés, ami egy gránát erejével robbant fel a bensejében.

-Hát, ez bonyolult – kezdett be a válaszba, de még ő is érezte, hogy nem őszinte.

-A szeretetben nincs semmi bonyolult – jelentette ki a gyerek olyan határozottan, hogy Robert elismeréssel adózott neki. Hogy tudhatja ezt ilyen magabiztossággal egy kisiskolás? 

-Fájna, ha eltűnne az életedből? – kérdezte a kölyök és Robert szinte azonnal bele is borzongott a gondolatba. Fájna? Igen. Nagyon. Időközben felbukkant a szomszéd kíséretében egy orvos, és egy időre megszabadította a gondolkodás luxusától, ahogy a fájdalmas ínakat tapogatta. Most pedig itt ült és várta, hogy felbukkanjon a nő, akinek a hiánya már gondolatban is fájdalmas volt. A szíve mélyén nem akarta kipróbálni, hogy a valóságban hogyan élné meg. Kíváncsi volt, hogy ezek után hova fut ki az este, és amikor rá került a sor, a minden férfiban ott rejtőző gyerek örömmel fogadta a kényeztetést. Sofia segített neki levetkőzni, meglepő találékonysággal megoldotta, hogy le is tudjon zuhanyozni. Amikor pedig végzett, minden szexuális kísértés nélkül fektette le őt is, majd finoman megvizsgálta a lábát. Mintha egy ló, vagy egy kutya lába lenne... gyengéden duruzsolva, óvatos érintésekkel tapogatta végig, miközben félszemmel a kórházi jelentést böngészte. A vizsgálat végén Robert minden idegszála vigyázzba állt, de Sofia láthatóan most az orvos szerepét alakította. Elégedetten borította be a takaróval, aztán megcsóválta a fejét.

-Ez most keresztbe tesz a terveidnek? – kérdezte halkan a két nap múlva esedékes tárgyalásra célozva. Robert megrázta a fejét. A tervei abban a pillanatban váltak semmissé, amikor meghallotta Jeremy vékonyka hangját a szakadó esőben. Előrenyúlt és gyengéden végigrajzolta a nő szájának ívét. Bár a bokája sajgott, most nem érzett mást, mint szenvedélyt, és nyugalmat, amiért végre tudta, hogyan kell döntenie. Egyetlen pillanatig sem érezte, hogy feladja az álmait, hogy megalkudott volna. Csak abban volt biztos, hogy egy kisfiú meggondolatlan kalandja felnyitotta a szemét és végre meglátta maga előtt az igazi értéket, amit világ életében hajszolt. Némán megcsóválta a fejét, majd magához húzta Sofiát és az ajkára tapadt. Bár az orvos azt javasolta, hogy pihentesse a lábát a következő napokban, de most semmi sem állíthatta volna meg. Különben is, amit tenni szándékozott, ahhoz a bokájára szinte nem is volt szüksége.

-A terveimnek csak Te tudnál keresztbe tenni – suttogta a lány szájába, aztán többet nem is nagyon szónokolt, hagyta, hogy a teste mondja el, amit a szája eddig képtelen volt.

*

-Uram! – szakította félbe volt főnöke dagályos szívélyességét, és önnön frivol gondolatait. –Nem akarom húzni a drága idejét. Csak annyit szerettem volna személyesen közölni, hogy jól meggondoltam a dolgot és a válaszom: Nem! Köszönöm, hogy felajánlott a pozíciót. Be kell valljam, jót tett a korábban megtépázott szakmai önérzetemnek, de időközben olyan változások álltak be a családi életemben, amelyek lehetetlenné teszik, hogy visszaköltözzünk Washingtonba és ismét munkába álljak a cégnél. – Amíg Jonas Harper megnyúlt ábrázattal hallgatta Robert elutasító válaszát, megcsörrent a férfi íróasztalán a telefon. A főnök az órára pislogott és reménykedve szusszantott egyet.

-Küldje be! – vakkantott a mikrofonba, nyilván tudva, ki várakozik odakint. A következő pillanatban Nora Bolton lépett be. Csinos volt, talán csinosabb, mint amilyennek Robert emlékeiben élt. Magabiztos és sugárzó, és a szemében a korábbi számító hidegség helyett most őszintének tűnő mosoly ragyogott. 

-Uram! Robert! – rebegtette meg a pilláit. Robert túlesve az első sokkon, egy halvány biccentéssel válaszolt. –Nora! – aztán Harperre nézett.

-Úgy tájékoztatott, hogy Miss Bolton Ázsiában talált magának kihívást. – Hangjában nem lehetett nem észrevenni a neheztelést, amiért Harper úgyszólván felültette.

-Nos, valóban. Ázsia már behódolt Miss Bolton előtt, így aztán úgy gondoltuk, maguk régen is nagyon jó csapatot alkottak. Nem gondolná át ennek fényében a válaszát? – kérdezte ravasz számító mosollyal a férfi. Robert elmosolyodott, és ettől a hangulat azonnal már-már barátivá vált a helyiségben. Jonas Harper és Nora tekintetének cinkos összevillanását nem lehetett nem észrevenni. Arcukra kiült a jól sikerült csel sikerének elégedettsége. Aztán Robert elkomolyodott és nehézkesen, de felállt. A hátán végigfutott a hideg Nora elégedett, győztes tekintetét látva.

-Sajnálom. Időközben egy másik, minden korábbinál remekebb csapathoz szegődtem. –jelentette be ellentmondást nem tűrő hangon, mire a nő szeme hideg szikrát vetett, amiért számára megalázó módon nem vált be a cselszövése.

-Hogyan? – kerekedett el az idős férfi szeme is. –De hát úgy tudtam, magánvállalkozásba kezdett, nincsenek társai? – nézett kérdőn Robertre, aki gunyorosan elmosolyodott.

-Az üzleti életben valóban egyedül dolgozom, de családom lett, két gyerekem és egy menyasszonyom, uram. Nekik vagyok elkötelezve és azt kell mondjam, a dolgok állása ennél remekebb nem is lehetne. Ha azt mondom, hogy a jövőre nézve kifejezetten ígéretes társulás, akkor egy cseppet sem túloztam. 

-Család! Bah... – rántotta meg a vállát Harper és szinte megrázkódott, amiért bárki képes volt az üzleti élet elitjét a családi tűzhely unalmával felcserélni. –Komolyan gondolja, hogy egy év múlva, vagy öt év múlva is megelégszik egy kisváros és a maga nagyra tartott családjának a kihívásaival? Maga cápa volt Robert! A cápák pedig nem keverednek a tavi halakkal. – jelentette ki megfellebbezhetetlenül, a maga igazában biztosan. Robert összerázkódott, már nem először, amikor a múltjára emlékeztették.

-Sajnálom uram! Azt hiszem, a múltban sem jól mért fel engem. Mára azonban – és ebben tökéletesen biztos vagyok – egy másik ember áll maga előtt. Leghőbb vágyam, hogy a fiam focimeccsén vehessek részt, hogy ott legyek a lányom első iskolás napján, hogy alkalomadtán a feleségem helyett vigyem őket reggel iskolába, mert neki éppen sürgős műtétje van. Hogy távol  a világ zajától, nyugalomban éljek, csak annyit vegyek el, amennyi az élethez kell és adjak annak, aki rászorul. Csupa olyan dologra vágyom, amitől embernek érzem magam, családfőnek, és nem cápának, ahogy volt szíves fogalmazni az imént.

-Menjen innen, Mr. Hazard! – dörrent rá türelmetlenül a férfi, önkéntelenül is visszatérve a hivatalos megszólításhoz. –Nincs egyetlen szabad percem sem, amit vesztesekre pazarolhatnék. Azt azonban megígérhetem, hogy az ajánlatom ezennel semmis, és a jövőben nem lesz cég a városban, amelyik szóba állna magával, ha esetleg a nagybetűs családi élete nem elégítené ki. Csalódtam magában! Azt hittem, egyszer a tulajdonostársak egyikévé válhat, de most látom, hogy maga nem más, mint egy igavonó.

-Köszönöm, uram! – hajolt meg egy leheletnyit Robert. –Ez volt a legszebb bók, amit kaphattam – hajtotta meg a fejét, aztán az ajtóhoz sántikált. –Örültem a találkozásnak! – mondta, azzal kilépett, maga mögött hagyva az előnytelenül tátott szájjal ácsorgó Norát és a dühös Mr. Harpert. Odakint Sofia kissé idegesen emelkedett fel a látogatóknak fenntartott kanapéról. A szeme kérdezett, a szája néma volt, és Robert már ezért is meg tudta volna csókolni. Tökéletes nő! Kedvesen odabiccentett a titkárnőnek, aztán Sofiával az oldalán a lifthez bicegett. Már megindultak a földszint felé, amikor Sofia halkan megkérdezte:

-Nehéz menet volt?

Robert elmosolyodott. –Egyáltalán nem. Talán nem erre a válaszra számítottak, de sok boldogságot kívántak a közös életünkhöz. Szinte sajnálom, hogy nem kértelek meg, gyere be velem – mosolygott megnyugtatóan a nőre, és szavait megerősítendő, megpaskolta a kezét. Sofia könyörtelenül a bordái közé bökött a könyökével.

-Tudom, hogy füllentesz. Szerintem nehéz menet volt. Amikor az a szőke nő megigazította a blúzát, mielőtt belépett a szobába, tudtam, hogy a nehéz tűzérséget vetik be ellened, és féltem, hogy megtalálták a gyenge pontod.

-Nora, mint nehéz tűzérség? Tévedsz! Az a nő a szememben akkor szűnt meg nőnek lenni, amikor cserbenhagyott a két gyerekkel. Azt a pillanatot semmivel sem tudná jóvátenni a szememben. De igazad van. Nem volt felhőtlen az örömük, amikor világosan a tudtukra adtam, hogy a lehető legjobb döntést hoztam, amikor a családomat választottam. Már csak egy apró ponton kellene módosítanom a bejelentésemet. – A nő kérdő tekintetén elvigyorodva folytatta: -A családom pillanatnyilag két gyerekből és egy menyasszonyból áll. A hölgy még igazán nem is mondott igent. Pedig, ha családként akarok az ashevillei otthonomra gondolni, akkor egy feleséget képzelek a falak közé. Nagyon remélem, Miss Bennett, hogy nem támaszt akadályokat a tervem... az álmaim valóra válása útjába. Remélhetem, hogy a közeljövőben Mrs. Hazardra változtatja a nevét? – kacsintott a lányra éppen abban a pillanatban, amikor a földszinten kitárult a lift ajtaja, és egy sereg szájtáti irodakukac szeme láttára Sofia a férfi szájára tapadt. Amikor a felcsattanó tapsra szétváltak, Sofia ajka némán az igent formálta. Robertnek ennyi elég volt. Akkor nem veszett kárba a titkon megkezdett szervezkedése. Mire beköszönt a karácsony, a gyerekek egy igazi mamát kapnak ajándékba, ő pedig egy igazi feleséget.

Vége!

Távol a világ zajától 21.

Sofia összerezzent a dörgéstől. Ez az átkozott eső sosem akar már elállni? Mostanában mindig szakadt, az egész ház úgy festett, mint valami disznóól, mert a kutyák persze ki-bejártak kedvük szerint. Már elege volt az állandó felmosásból, így csak akkor törölte fel a kövezetet, ha a két szőrös éppen aludt. Még egyszer megvizsgálta a kennel zárjait, sóhajtott és visszaindult a házba. A rutinszerűen végzett feladatok kicsit elterelték a figyelmét a pillanatnyi helyzetről, de most újult erővel törtek rá a visszafojtott gondolatok. Szóval, akkor megint magára marad? Szerette volna azt mondani, hogy semmi baj, volt már ilyen, majd megbirkózik a helyzettel, de igazság szerint most kétségbe ejtette a helyzet. Nem merte volna kiejteni a száján, hogy szereti Robertet, főleg úgy nem, hogy a férfi előbb nem mond neki valami hasonlót, de igazság szerint mi más lehetne az a fájdalom, amikor összeomolni lenne kedve az elhagyatottság érzésétől? Annyira akarta, hogy ez a fura, felemás kapcsolat előbb-utóbb révbe érjen és működjön, de még az esélyt sem kapja meg, hogy kiderítse, mi lehetett volna kettejük találkozásából. Robert elmegy, mert nem elég erős a kapocs közöttük, hogy visszatartsa. De hát nem azt mondják, ha eléggé szeretsz valakit, el is tudod engedni? – gondolt azokra a romantikus marhaságokra, amiket magányos óráin olvasgatott, ha már tele volt a feje a marhák inszeminációs eljárásairól szóló tudományos munkával. Nos, akkor ő elengedi. Ha a férfi bármit is érez iránta, akkor vissza fog jönni. Úgy döntött, ezt az álomképet fogja dédelgetni a közeljövőben. Hogy mi lesz akkor, ha nem lesz igaza? Azzal majd akkor fog foglalkozni. 

-Láttad Jeremyt? Árnyék az étkezőben retteg a dörgés miatt, de a gyerek nincs sehol, pedig ilyenkor ő az első, aki vigasztalni próbálja – lépett ki elé Robert a fedett verandára és a szemét meregetve nézte a hatalmas telek sötétségbe boruló távoli részeit, hátha felfedezi a kölyköt. Ilyen időben csak nem ment ki, ráadásul a kutya nélkül, de akkor hol a fenében lehet? – ráncolódott a homloka az aggodalomtól.

-Idekint nem láttam – ment el mellette Sofia, mert nem érezte még elég erősnek friss elhatározását ahhoz, hogy a férfi közelségében maradjon. Még a végén a nyakába borul és úgy rimánkodik, hogy maradjanak.

-Sofie! A házban nincs! Már mindenütt megnéztem – kiabált utána a férfi és a hangján tisztán érezhető volt a pánik. Jeremy annyira érzékeny lélek. Ha bármit is meghallott a beszélgetésükből, megijedhetett a közelgő újabb változástól, és csak a jó isten a megmondhatója, mi jut eszébe egy rémült gyereknek. Sofia visszakanyarodott hozzá és ő is a telket fürkészte.

-Tiszta sár minden, biztos nem bóklászik odakint. Hacsak... talán a kiserdő felé ment, mert ott az avar csúszik ugyan, de mégse merül nyakig a sárba. De miért indult volna el bárhova, hiszen sötétedik és Árnyék nélkül sosem tesz egy lépést sem?

-Nem tudom. Csak arra gondoltam, talán hallotta a beszélgetésünket, és ... nem tudom, valamiért ez jár a fejemben. Olyan fura az a kölyök - sóhajtott Robert.

-Nem fura! Csak bizonytalan. Elvesztette a szüleit, aztán egy idegen városba került, ahonnan ráadásul továbbálltál vele vidékre... és ha most tényleg hallott valamit, akkor attól fél, hogy amikor végre kezdené megszokni ezt az életet, akkor megint kiszakítják belőle. Én is világgá mentem, amikor a szüleim veszekedtek valamin gyerekkoromban.

-Mi nem veszekedtünk – mutatott rá a férfi, miközben az agya próbált lehetőségek után kutatni, hova indulhatott el a fiú.

-Nos jó, nem kiabáltunk, de ha hallott, akkor azt is hallotta, hogy nem vagyunk egy véleményen. Te menni akarsz, én maradni. Neki meg nincs választása, de nem biztos, hogy azt szeretné, amit te. Ennyi elég hozzá, hogy a saját kis kezébe vegye a maga sorsát. Bár, csodálom, hogy nem vitte magával Lizzyt. azt hittem, erősebb a kötődése a testvéréhez bárkinél.

-Jézusom, még csak az kéne. Két apró gyereket hajkurászni odakint a viharban. De nem akarok tovább várni. Nagy ez a birtok, de annyira azért nem, hogy ne találjam meg a nyomát. Csak abban bízom, nem a tó felé ment, mert ha belecsúszik a vízbe, akkor ...

-Robert! Ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik! – riadt meg Sofia is. Menj a kiserdő felé. Ott van egy kapu Seanék telkére. Talán csak a barátjához ment át. Fel is hívom őket, hátha már ott van, mi meg feleslegesen szaporítjuk a szót – nyúlt a telefonja után, de néhány perc múlva csak némán megrázta a fejét. –Nincs ott. De Sean papája megígérte, elnéz a kapu felé, hátha találkozik vele.

-Oké, akkor én is arra indulok. Talán a fák között várja a kis süket, hogy csillapodjon a vihar, pedig milliószor elmagyaráztam neki, hogy ilyen villámlásban a legrosszabb azok alá a fák alá húzódni – kapott magára Robert egy viharkabátot, a gyerek dzsekijét pedig a dereka köré kötötte, hogy szárazon tartsa. –Van nálam telefon, majd hívlak, ha találok valami nyomot – lépett ki a szakadó esőbe, aztán nem törődve vele, hogy sportcipője már a veranda előtt átázik, arrafelé indult, amerre a gyereket remélte megtalálni.

*

Jeremy ijedten kuporgott az összetákolt kis menedék alatt. Napfényes, szép időben csinálták Seannal, még mohát is hordtak rá, ami azóta már kiszáradt, de most szivacsként szívta magába a rengeteg vizet. Egyelőre védve volt az elemek tombolása elől, de tudta, csak idő kérdése, hogy vagy a szél, vagy a bőven ömlő égi áldás lerombolja ezt a helyet. Pedig nem lett volna olyan nagy a távolság, de a domboldalon végigdübörgő mennydörgés és a villámok fénye elvette a bátorságát, hogy egészen Seanék házáig rohanjon. Inkább itt várta volna ki a vihar végét, de már kételkedett benne, hogy ez jó döntés volt-e. Két morajlás között, a sűrűsödő sötétségben mintha a nevét hallotta volna, de aztán megint csak a kis erdőcske neszei, a fák hajladozása és a levelek surrogása vette körül. Egyedül volt és fázott. A trikója átnedvesedett, a cipője átázott. Örülhet, ha láz és tüsszögés nélkül megússza ezt a kalandot. Már szinte el is felejtette, miért indult neki az ítéletidőnek, amikor újra a nevét hallotta, Robert bácsi hangját. Egy pillanatra arra gondolt, hogy meglapul, hátha akkor nem veszi észre, de egyrészt hallotta a nagybátyja hangjából az aggodalmat, másrészt ő is szívesebben csatlakozott volna végre egy biztonságot adó felnőtthöz, mint hogy ki tudja meddig itt kuksoljon a sötétben.

-Itt vagyok! – kiabált ki az ágak között, de még ő is meg volt győződve róla, hogy a hangja erőtlen és nem jutott el a felnőttig. Robert pedig csak ment előre csúszkálva, magában szentségelve, de a reményt fel nem adva, hogy a kölyök előkerül. Balra mintha valami kis dombocska állt volna a fák között. Annyira nem odaillő volt, hogy önkéntelenül is arra fordult. A szemét meresztgette, aztán rájött, hogy egymásra hányt törött ágakat lát, rajtuk valami sáros réteget, s eszébe jutott az este, amikor Jeremy szokatlanul beszédes kedvében mesélt a kis kalyibáról, amit a barátjával építettek. –Jeremy! – kiáltott újra egy nagyot, és már majdnem továbbment, amikor a földkupacnak látszó valami felől a gyerek vékony hangja válaszolt: -Itt vagyok! 

A megkönnyebbülés hulláma söpört végig rajta és azonnal abba az irányba indult, csak a kis boglyát maga előtt látva, így nem vette észre a gödröt. A következő pillanatban éles fájdalom emlékeztette rá, hogy körültekintőbben kellett volna átcsörtetnie a sötétségen. –Bassza meg! – nyögött elkeseredetten, ahogy estében érezte az ágak karmolását, a tenyerébe szúró újabb fájdalmat. –Jer! Jövök! Mindjárt ott leszek! – kiáltotta, miközben enyhe hányingerrel küzdött. Szerencséje lesz, ha nem törte el a lábát, csak egy csúnya ficam – gondolta reménykedve, de egyre lemondóbban, ahogy próbált a sérült lábára ránehezedni. Sajgó tenyerével nem törődve letörte az első keze ügyébe eső alkalmasnak látszó ágat, hogy arra nehezedjen, aztán fél lábon ugrálva próbált a gyerek felé közelíteni. Az utolsó méteren már nem érdekelte semmi, csak hogy leülhessen a vizes talajra. Szinte leroskadt a kis bejárat előtt, amin amúgy sem fért volna be. Kicsomózta a dereka köré kötött kis esőkabát ujjait és bedugta a menedékbe.

-Vedd fel! Nem sok, de kicsit melegebben tart. – Jeremy szótlanul engedelmeskedett. Hihetetlenül megnyugtató volt Robert bácsi közelsége és a tény, hogy nem hordta le a sárga földig, sőt még meleg ruhát is adott neki.

-Felvettem. Akkor indulunk is vissza? – kérdezte szolgálatkészen, de a nagybátyja magával volt elfoglalva és nem is figyelt rá. A sötétségben is elég jól látta, ahogy a férfi a lábát tapogatja, aztán kibújik az esőkabátjából és lerántja magáról a pólóját, majd visszabújik a kabátba. Vajon mit csinál? A kérdésére hamarosan hallotta is a választ, ahogy a puha anyag hasadva szakadt el. Robert szitkozódva próbálta szorosan a bokája köré tekerni az anyagot, a kis boglyából kihúzva néhány vastagabb ágacskát, amiket a kötésbe font bele.

-Mit csinálsz? – kérdezte őszinte kíváncsisággal.

-Valami történt a lábammal, és ha vissza akarunk menni valahogy a házhoz, akkor kell egy kis segítség a bokámnak, hogy rá tudjak egyáltalán állni – válaszolt neki a nagybátyja.

-Nincs nálad a telefon? Hívhatunk segítséget is – érkezett a józan ötlet a gyerektől, és Robert elismeréssel adózott volna neki, ha nem tudta volna, hogy használhatatlan.

-Csak Lizzy és Sofia vannak otthon. A húgodat nem hozhatja, egyedül nem hagyhatja, ezt nekünk kettőnknek kell megoldanunk. De ha rá tudok állni, akkor vissza fogunk jutni. Remélem. – motyogta a férfi. –Mi a fene ütött beléd, hogy ebben a nyomorult viharban nekiindultál? Egyáltalán hogy jutott eszedbe este, a vihar előtt kijönni ide? – érkezett a számonkérés, amire a gyerek már az első pillanatban is számított. 

-Seanhoz akartam átmenni, és errefelé szárazabb volt a talaj – vonta meg a vállát a kölyök. Robert mély sóhajjal vette tudomásul, hogy alighanem igaza volt, amikor arra gondolt, Jeremy hallotta, miről beszéltek és azért indult neki a viharnak. De legalább nem világgá ment! – állapította meg megkönnyebbülve.

-Mi volt olyan sürgős? – kérdezte, miközben féltérdre emelkedett, hogy megpróbálkozzon a lábra állással.

-Semmi – vonta meg a vállát a gyerek bizonytalanul.

-A semmi miatt nem indultál volna bele a viharba – nyögött a férfi, ahogy felállt. Kegyetlenül fájt a bokája, ha ránehezedett.

-Nem szereted Sofiát? – érkezett a halk kérdés, amitől valósággal megdermedt. A gyerek önkéntelenül is a legbensőbb kételyei közepébe talált bele az ártatlan kérdésével.

-Dehogynem. Szeretem. – motyogta, miközben ugrott egyet előre féllábon a botra támaszkodva.

-Akkor miért nem jön velünk Washingtonba? Ő nem szeret téged? Vagy minket? – kérdezte szinte kétségbeesetten a gyerek. 

-Honnan tudsz te erről? – kérdezett vissza Robert, hogy a választ halogathassa. Már nem is tudta, hogy mi a nehezebb. A gyerek kérdésére válaszolni, vagy megőrizni az egyensúlyát a nedves talajon. Jeremy kérdése kegyetlenül jó kérdés volt. Sofia nem szereti őt, azért nem jön velük? Vagy tényleg azzal lenne problémája, hogy másnak a gyerekeivel kellene összekösse az életét? Ez valahogy nem vált világossá a számára, amikor a lány közölte vele, hogy nem akarja elhagyni Ashevillet.

-Hallottam – suttogta a fiú, mint valami szellem a sötétben.

-Sejtettem – sóhajtott Robert. –Nézd, ez nem ilyen egyszerű. Még semmi sem biztos, de egyelőre el kell mennem Washingtonba tárgyalni. Utána már többet tudok majd én is. Azért nem mondtam még senkinek, mert fogalmam sincs, hogy vajon jól döntök-e, ha belevágok. Vagy éppenséggel, ha nem. Nem tudom, hogy érted-e, amit mondok, de még én sem tudom, mi a jó döntés. De valamiért úgy érzem, oda kell mennem, hogy ne kövessek el hibát. Na, gyere! Induljunk! Lehet, hogy a segítségedre lesz szükségem, mert a lábam annyira fáj, hogy nem biztos, hogy vissza tudok ugrálni a házig egyedül.

-Oké, támaszkodj rám! – bújt a hóna alá a gyerek és Robert elmosolyodott. Kis buta! Ha tényleg rátámaszkodna, alighanem belenyomná a sárba. Aztán kissé megkésve eszébe jutott a telefonja és felhívta a szomszédot, Sean apját.

-Szia, Norm! Megvan a gyerek, de egy kis baleset történt. Ide tudnál jönni? Már egészen közel vagyunk a kerítéshez és a kapuhoz, ami felétek nyílik. A kiserdő széléig megpróbálok kiugrálni, de kéne egy erős kar, hogy valahogy hazavergődjek. Jeremy segít ugyan, de túlságosan nehéz vagyok neki – tette hozzá, hogy a kisfiú önérzetét meg ne sértse azzal, hogy inkább egy felnőttől kér segítséget. –Oké, kösz! – fejezte be a beszélgetést, aztán Jeremyre nézett.

-Hát, ezt az ötven métert valahogy leküzdjük, igaz? – kérdezte a gyereket, azzal a botjával megmutatta az irányt, amerre indulniuk kellett.