1993/1994
Februárban barátaikkal síelni mentek a németországi Eibsee melletti szállóba. Kareszék vettek itt apartmant, de egyedül nem akartak nekivágni a havas lejtőkkel való ismerkedésnek, így Gáboréknak is szereztek szállást. Az idő szinte tavaszias volt, nem is reménykedtek benne, hogy csúszkálni is lesz alkalmuk. De szinte egyik napról a másikra leszakadt a hó, és a hét közepén végre ott álltak a pálya tetején. Gáborék és Ági, Kareszék kislánya. A szülők ugyanis úgy döntöttek, mindenkinek jobb, ha ők mégsem kötnek lécet a lábukra. Ági pedig az anyai háttért nélkülözve kénytelen volt „fogadott családját” követni. A nap végére már felszabadultan csúszkált ő is. Réka a fáradt fiúknak már a pálya aljában segített megszabadulni a sícipőktől, amikor Gábor és Ági – kicsit nagyképűen – úgy döntöttek, hogy mennek még egy kört. Aztán ezzel a lelkesedéssel rossz irányba indultak el. Telt az idő és odalent egyre idegesebbé vált a kis csapat. Ági szülei és Réka is egyre sűrűbben tekingetett az elsősegélyhely irányába. De ott nem volt mozgolódás, és már csak ebben a tétlenségben bíztak, amikor a lassan kiürülő parkolóban megjelent Gábor és a majd összecsukló Ági. Aztán kiderült, hogy az eltelt másfél órában egy oldalági lejtőn indultak el, ami azonban egy idő után nemes egyszerűséggel megszűnt, ugyanis az alsó részeken nem volt rajta hó. Ezért gyalogosan visszamásztak a pálya tetejére, hogy bevárják az egyik lefelé tartó kabint és azzal jöjjenek vissza. Mindenki megkönnyebbülve szállt be a kocsikba, aztán ezen a héten már csak az uszodában töltötték az időt vagy a tó körül kirándultak.
Karesz és Cili azonban nem őrzött haragot ezzel a nemkevés ijedtséget okozó kalanddal kapcsolatban. Így aztán a következő évben újra ott voltak mindannyian a pálya tetején, és Ágit újra Gáborék gondjaira bízták, amíg ők a hüttében melegedtek és a csodás panorámát fotózták. De Gábor sem vitte már túlzásba a gyerekekkel a lejtőkön való száguldozást. Így aztán csodás kirándulásokat tettek együtt Neuschwansteinbe, Innsbruckba, sőt egészen Münchenig elautóztak.
Ez alatt az idő alatt Gáborék Buksit kutyaszállóba adták. A tulajdonos hamar megtalálta a hangot a kiskutyával, sőt a kennel helyett magával vitte a nagyházba, de Buksi ennek ellenére megsértődött gazdáira. Amikor egy hét múlva érte mentek, hátat fordított az ölelésre tárt karoknak és csak hosszas rábeszélésre volt hajlandó beszállni a kocsiba. Otthon pedig – bármennyire is kopogott a szeme az éhségtől – majdnem két napba telt, mire kedvenc ételeit hajlandó volt elfogadni a hűtlen gazdáktól. Miután büntetésként még elrágta Rékáék egyik vendégének kesztyűjét, egy gyereksapka tetejét, egy törölközőt és egy kisebb szőnyeg szélét, úgy döntött, hogy itt az ideje a megbocsátásnak. Talán érezte, hogy amennyiben nem fejezi be a rombolást, könnyen a nagyinál találhatja magát, de most már véglegesen.
A szilvesztert baráti körben a Fonográf klubban töltötték, ahol Gábor barátja volt a főnök. A kicsit rendhagyó óévbúcsúztatón teniszeztek, biliárdoztak, és a fáradhatatlan gyereksereget Zappá-val „kergették ki” a téli kertbe. Az ételekről és italokról batyubálszerűen gondoskodott a vidám vendégsereg. Hajnalban mindenfelé hálózsákos szendergőkbe botlott a néhány valóban fáradhatatlan, aztán mire igazán beköszöntött a csípős újévi reggel, a többség hazafelé vette az irányt. Rékáék közel laktak, így aztán jobbnak látták, ha szép csendben, a kertek alatt hazaóvakodnak és inkább otthon pihenik ki magukat mindannyian.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése