19. fejezet

1991/1992

A tél lassan már múlóban volt, amikor Réka barátnője, Mari kirándulást szervezett a Mátrába. Mariék barátai is jöttek gyerekestül, végül több mint huszan érkeztek meg a mátrafüredi Avar szállóba. A gyerekek vidáman trappoltak a még helyenként havas erdőben, egy közeli portán kis állatokat simogattak, a befagyott csónakázó tavon csúszkáltak; esténként a felnőttek pedig külön szobában gyűltek össze és poharazgattak, táncoltak. Amikor a pezsgő elfogyott, a fiúk elindultak utánpótlásért. Telt-múlt az idő és még mindig nem értek vissza. Órákkal később hangos és vidám érkezésük verte fel a már alvók nyugalmát. A közelben egy esküvői buliba botlottak, ahová mindannyiukat behívták és víg poharazással feledkeztek meg az otthon rájuk váró feleségekről, barátnőkről. Gábor kissé akadozó nyelvvel mesélte el, hogy még a menyasszonyt is megtáncoltatták. Az asszonyok bosszúja sem késett sokáig. Másnap reggel kíméletlenül ébresztgette mindenki a férjét, barátját, hogy ideje a gyerekekkel elindulni kirándulni. Amikor pedig az uraknak nem akaródzott felkelni, nemes egyszerűséggel a gyereksereget szabadították rájuk. Nem volt pardon.

Életükben pedig minden ment a maga útján, Gyurma iskolás volt, Tiba óvodás, Réka Gábornak segített délelőttönként, aztán összeszedte a gyerekeket és tanult, játszott velük. Esténként pedig a valaha volt vágyat igyekeztek megtalálni. Mert az új lakásnak volt egy nagyon nagy hátránya. A csodás nagy terek egyúttal azt is jelentették, hogy hálószobájuk a nyitott lakás része volt. Bár volt rajta ajtó, de a gyerekek miatt nem szívesen csukták be, hogy meghallják, ha szükség lenne rájuk. A gyerekek is gyakran átszökdöstek éjjelente az ágyukba, és a reggel sokszor köszöntött négyükre a nagy franciaágyban. Így aztán a hatalmas kétszárnyas ólomüveg-betétes ajtó mindig nyitva állt. Ilyen körülmények között a valamikori meghittség kezdett elkapkodott rutinná válni. És az utazások alkalmával sem volt jobb a helyzet, hiszen a lakókocsiban, alig pár méterre a szomszédoktól … nem volt a legideálisabb helyzet, még akkor sem, ha a gyerekek a kissátorban aludtak a lakókocsi mellett. A helyzet miatt leginkább Réka lázadozott, annál is inkább, mert egyre inkább úgy érezte, Gábornak tulajdonképpen nagyon is megfelelnek a viharos gyorsasággal lebonyolított légyottok. Már szó sem volt közös pancsolásokról a kádban, gyertyafénynél, egy pohár bor társaságában. Legfeljebb saját magát kényeztette Réka, aki fázós Hal lévén, imádta a forró fürdőt. Az ágyban hamar a lényegre tértek, utána híre-hamva sem volt már csókoknak, simogatásoknak. Már annak is örült, ha Gábor átölelte és úgy aludtak el. Együttléteik után egyre többször feküdt a sötétben sóvárogva valami után, ami úgy érezte, már örökre titok marad előtte.

Éppen ezért is örült meg Istvánék tervének, akik angliai rokonaikhoz készültek. Gábor ugyanis azonnal felajánlotta, hogy osztozzanak meg az utiköltségen, és ők majd továbbmennek, bejárják Angliát és Skóciát, amíg Istvánék a rokonoknál időznek. Új, nagy kocsijukat is éppen az út előtt tervezték átvenni, ám abból végül semmi nem lett. A cég, akitől megrendelték, jókora késéssel éppen akkor szállította a járgányt, amikor ők már odakint voltak. Ennek ellenére a régi autóval elutaztak, és a Bristolig tartó majd 24 órás utat (Ausztrián, Németországon, Belgiumon, Franciaországon és a Csatornán át) egy lépésben tették meg. Gábor a csatornaátkeléskor már fáradt volt, ezért megkérte Rékát, egy kis időre vegye át a volánt, de amikor Réka az első alkalommal elnézte a baloldali közlekedést, azonnal visszavette a kormányt. Hullafáradtan érkeztek meg Bristolba, ahol aztán nem akartak már napközben bedőlni az ágyba, így inkább kirándulni mentek. Bristol hídjáról csodás panoráma tárult eléjük, és nem sokkal odébb hatalmas heppening vette éppen kezdetét, együttesekkel, énekesekkel. Mire az este elérkezett, szinte fel is ébredtek.

Gáborék aztán másnap elköszöntek és északnak vették az irányt. Két hét állt a rendelkezésükre, hogy Skócia csúcsáig eljussanak, majd vissza Bristolba. Nem volt egy sétagalopp, de élvezték minden pillanatát. Ott szálltak meg, ahol rájuk esteledett, és csak úgy szívták magukba a csodás táj szépségét. A szelíd dombokon birkanyájak legeltek, az angol tóvidék maga volt a megtestesült nyugalom. A rengeteg zöld, a csendes falusi táj, a minden bérelt szobában megbújó kandalló hangulata esténként őket is magával ragadta. A puha párnák között újra a régi szenvedéllyel ölelték egymást.

Gretna Greenben elképzelték, ahogy a szülők elől megszökve, titokban kötnek házasságot a helyi kovács előtt.

Oban tengeri állatkertjében fókákat filmeztek, apró cápáktól riadoztak.

Fort Williamben tudatosult bennük, hogy Kaledóniában járnak, ami Skócia régi római neve.

A Loch Ness-i tó partján pedig Nessit várták felbukkanni. Skót dudást hallgattak a parkolóban, apró szuveníreket vásárolgattak, fantasztikus sötét színű, telt ízű söröket kortyolgattak.

A Felföld fővárosában, Invernessben is jártak, aztán számukra a legészakibb csúcshoz, Lossiemouthhoz érkeztek el.

A kis tengerparti üdülőhely maga volt a tömény romantika. A tengerre tarajos hullámokat korbácsolt a hideg északi szél. A dombtetőn álló házikó ablakából, ahol a szállásuk volt, a tengerpart homokos dünéit látták. A távolban lovasok dacoltak az elemekkel, ők pedig az ablak kiugrójában üldögéltek a puha párnák között forró teával. A habos, csipkés ágynemű, a puha párnák, a kandalló, mind megannyi szerelmeskedésre csábító kellékként várták őket. És ők éltek is velük.

Másnap Aberdeen felé vették az irányt. A reggelinél barátságos német házaspárral beszélgettek éppen arról, hogy milyen jól boldogulnak a bal oldali közlekedéssel. Aztán búcsút intettek és elindultak. A jobb oldalon.

Nézelődés közben a történelmi emlékek mellett egy gazdagon felszerelt kempingboltba botlottak, és akkor Gábornak remek ötlete támadt. A gyerekeknek vegyenek egy praktikus, könnyen felállítható kis sátrat, hálózsákokat, úgyis jó szolgálatot tesznek majd a kempingben. Megvették. És ha már megvették, akkor ki is próbálták. Idáig remek idejük volt. De ez az éjszaka… Reggelre kiöntötte őket az özönvíz, akár az ürgéket. Mindenük csupa víz lett, ami nem maradt a kocsiban. A vizes sátrat a kocsi tetején levő boxba rakták a többi vizes holmival együtt, aztán napközben, az egyre erősödő szélben és napsütésben, ahol csak tehették, elővették és a szélben lengetve próbálták kiszárítani. Este még a szállásukra is becsempészték, hogy az ajtókra teregetve száradhasson. Így is napokba telt, mire tényleg szárazon elcsomagolhatták. A két hét alatt soha többet nem esett az eső.

A Perth mellett fekvő Scone kastély parkja még a legelszántabb utazókat is maradásra csábítja. Kiváló piknikező hely, ahol a pázsiton pávák sétálnak. A fantasztikus díszletek között elfogyasztott szendvicsek után Gábor két elhullajtott pávatollat is talált Rékának, aki sokáig becses kincsként őrizte az utazás emlékeként. Éppúgy, mint azt a kristály fülbevalót, amit a kastélylátogatás után a szuvenírokat árusító kis üzletben vett neki a férje.

Edinbourgh-t a sötét bazaltsziklára épült vár uralja, és a régi város főutcája ma is megdöbbentően középkori jellegű, állapították meg Gáborék, miközben a bazaltkőből rakott utcaköveken baktattak a történelmi emlékek között.

Jedburgh romos, homokkőből épült apátságának hajója sok szép részletével még romjaiban is impozáns látványt nyújtott, Réka szeme előtt mintha az Ivenhoe díszletei keltek volna életre.

Yorkba pedig valamikor még vissza kell jönni – határozta el Réka, aki a vikingmúzeum előtt álló hatalmas sort nézve mondott le az érdekes tárlatról. Ez Észak Anglia egyik, ha nem a legszebb városa – állapították meg mindketten. Csaknem teljes egészében megmaradtak a ritkaságnak számító középkori falai és kapui. Katedrálisa pedig a legnagyobb az országban. Páratlan ólomüveg ablakait egész nap tudták volna csodálni. A katedrális alatt meghúzódó kis középkori utcácskák pedig… akár egy meseváros.

Ezek után a Sherwoodi erdő üresnek és kicsit kopottnak tűnt Robin Hood nélkül, de annál szebb volt a szomszédos Nottingham.

A városszéli bolhapiacon pedig nem tudtak ellenállni, néhány gyerekjáték és cd a csomagtartóba került, Réka pedig fájó szívvel mondott le a Tiffany lámpákról, és apróbb bútorokról.

Shakespeare szülővárosába is eljutottak. Stratford upon Avonban az ódon hangulatú utcák, a kissé már meggörnyedt, de frissen meszelt, fekete favázas fehér házak, az Avonra boruló szomorúfűzek, a vízen méltósággal úszkáló hattyúk, kiránduló ladikok, a gondosan ápolt gyep mind azt hirdették, hogy itt nemcsak a test, de a lélek is megnyugszik, feltöltődik.

Útjukat folytatva, egy dombról leereszkedve érdekes kép tárult eléjük. Látszólag rendszertelenül egymás mellé hajigált kőoszlopok sokasága: Stonehenge. Közelről már a rendszer is felismerhető volt, bár építésének célját a mai napig titok fedi. Valószínűleg szakrális hely lehetett, és ezt a naplementében sétálva szinte bizonyosnak érezték.

Salisbury után Bathba érkeztek, amely eredetileg római település volt, fürdőváros természetesen. Wells katedrálisa pedig maga a kőbe álmodott csoda, ide később Istvánékkal is visszatértek.

És megérkeztek ismét Bristolba. Már ismerősként rótták az utcákat. A fiúk még focimeccsre is elmentek, majd az esti sörtúrára már a lányokat is vitték magukkal. Bristol egyik utcája a sörözők utcája, ahol a kis társaság betért az első hangulatos pubba, majd szép sorban haladtak lefelé, kóstolgatva a jobbnál jobb söröket. Az enyhe nyári estén a vendégek nagy része a pubok előtt kortyolgatott, beszélgetett. Másnap aztán elbúcsúztak a rokonoktól és hazafelé vették az irányt. Istvánékkal még megálltak Porthsmouth-ban, amely a Brit szigetek egyik legfontosabb hadikikötője. Megnézték Nelson admirális egykori hajóját, a Victoryt, melynek fedélzetén egy emlékap jelzi a helyet, ahol a trafalgari csatában halálos sebet kapott.

Aztán megálltak Arundelben, amelynek fő látványossága a norfolki herceg kastélya, amely normann eredetű, de van egy angolszász eredetű vártornya is. Jelenlegi állapotában egy romantikus, középkorban játszódó angol film díszleteire emlékeztetett.

A Brit szigetek egyik legnagyobb és legnépszerűbb üdülőhelyén, Brighton-ban is megálltak. A város fő látványossága a keleti stílusú Királyi Pavilon, de nagyon hangulatosak voltak a középkori városrész házacskái is. 8 km-es tengerparti sétánya bizonyítja, hogy az egykori királyi üdülőhely a tengerparti fürdők királya maradt.

Aztán lassan újra ott álltak Dover fehér szikláinál és a kompra vártak. Nem látták Londont és környékét, nem jártak Írországban, Walesben. Szinte sokkolta őket a felismerés, hogy a rengeteg látnivaló ellenére szinte semmit nem láttak. Akkor mégis mi lehet az a rengeteg élmény, ami pillanatnyilag még feldolgozhatatlanul hömpölyög bennük? Olyan tömény programjuk volt, hogy végül csak a hiányérzet maradt, és a vágy, hogy ide még vissza kell jönni. Nehéz volt a búcsú a szigettől, amelyről máris oly sok szép emléket őriztek. Gábor is olyan felszabadult volt az elmúlt hetekben, mint már régen nem, és Réka kicsit szorongva gondolt rá, hogy vajon a hétköznapokban visszaszürkülnek-e ezek az élmények?

Aztán már „csak” a hazaút várt rájuk, ismét 24 órányi száguldás Istvánék kispesti lakásáig. Odahaza pedig a garázsban már ott állt az új négykerekű családtag, amit Réka papája hozott el a kereskedőtől. Gáborék egy percig sem tétováztak. Holmijukat átpakolták és ólmos fáradtságukat feledve azonnal folytatták útjukat a Balatonra, a gyerekekhez. A hajnali derengésben Gábor régi kis sátrát találták a kert közepén, s abból két csodálkozó, de nagyon örülő apróság bukkant elő. Nagyapjuk álmosan pislogott a sátor nyílásából és végül előkerült Buksi is, a „házőrző”, aki kis gazdáival tartott az éjszakai kertbe, feledve saját kényelmes vackát a nappaliban.

Szeptemberben Tiba is első osztályos lett. Az évnyitón büszkén feszített a szülei és bátyja mellett. Ezennel hivatalosan ő is nagyfiú lett.

Három éve ősszel Adi, Réka gyerekkori barátnője férjhez ment. Annyi közeli barátnője helyett Rékát kérte fel esküvői tanúnak, aki a megtiszteltetéstől egészen meghatódott. Most annál jobban fájt neki a hír, hogy alig két évnyi házasság és egy tündéri kisfiú megszületése után már a válás is lebonyolódott. Szabolcsnak volt valakije, nem is titkolta, sőt máris egy újabb házasságot tervezett. Adi pedig eleinte ott állt egyedül a kicsivel. Réka igazán igyekezett támaszt nyújtani neki, de rá kellett jöjjön, hogy az évek alatt annyira eltávolodtak egymástól, hogy tanúság ide vagy oda, nem ő a megfelelő segítség a számára. Az idő pedig úgy oldotta meg a kérdést, hogy Adi is összeismerkedett egy férfival. Árpi Svájcban élt, és megismerkedésük pillanatától eltökélten igyekezett meggyőzni a lányt, hogy próbálja meg vele elképzelni a saját és a fia jövőjét is. Ha pedig olyan szerencsések lesznek, majd a közös gyerekükét is.