18. fejezet

1989/1990

Nyár elején Görögországba utaztak. Korai volt az időpont, a tenger sem volt még elég meleg, de az utazás annyira kedvezményes volt, hogy egyszerűen nem lehetett kihagyni. Pedig már az indulás sem volt problémamentes. Az országhatárt még épp csak átlépték, amikor az autó kipufogója megadta magát és éktelen dübörgéssel, csigalassúsággal rótták a kilométereket. Belgrádban kerestek is egy szervízt (igaz, leginkább mezőgazdasági gépekkel foglalkoztak, de mellesleg BMW-kkel is), de hétvége lévén, csak másnap reggel fogadták őket. Ott aludtak a szerviz előtt a kocsiban. Reggel pedig az első érkező munkásokkal már ők is ott sorakoztak a kapu előtt. Szerencséjük volt, meg tudták javítani a hibát. Innen Bulgárián át vezetett az útjuk. A gyerekekkel nem akartak egész nap utazni, így Szófia mellett egy kempingnél álltak meg. Odabent néhány bungalow és hatalmas fűtenger fogadta őket. Meg egy gondok, aki csak arra volt kíváncsi, hogy milyen ajándékkal kedveskednek neki. Néhány Amo-szappan ellenében kinyitotta az egyik bungalowt, amire Gyurma kapásból azt hitte, hogy az lesz majd a garázs. Két kényelmetlen ágyon osztoztak a gyerekekkel, este egy csupasz égő fényénél próbáltak vacsorázni, de hamar felhagytak vele, mert az égő fénye odavonzotta a fűből a szúnyogok ezreit. Hajnalban fel is kerekedtek és elindultak végre Görögország felé.

A szállást hamar meg is találták a kis halászfaluban. Hát, a prospektusban nem egészen ez állt. A még csak félig kész épületben kétszobás appartmanok várták az utasokat. Rajtuk kívül nem sok gyerekes család volt, inkább csak fiatal párok, akiknek a környezet úgyszólván mindegy volt. A strand lényegében a halászkikötő volt, oda lemenni még a gyerekek számára sem volt túl vonzó, elsősorban a hihetetlen halszag és hínártenger miatt. Így aztán kocsiba ültek és alig negyed órás autózás után Gábor lekanyarodott az útról és a tenger felé gurult a homokos úton. Hatalmas és kietlen tengerparton találták magukat, ahol egy, a messzi hegyek felől érkező kis patak kanyargott keresztül a tenger felé.  A következő héten mindennap itt vertek tanyát. A gyerekek kedvükre játszhattak a jéghideg vizű kis patakban vagy a tenger szélén. Réka pedig fedetlen keblekkel napozott. És ha Gábor csókot nyomott a naptól felhevült bőrre, hát, senkit nem botránkoztattak meg vele. Kora délután visszamentek a szállásra, ott ettek és játszottak tovább. A ház előtt mindennap elment egy helyi gyümölcsárus, aki fantasztikus barackokat kínált eladásra, ők pedig kilószám falták a gyönyörű és fenséges ízű gyümölcsöt. Az egy hét elteltével pedig kocsiba ültek és hazáig meg sem álltak. Az ezer kilométeres út alatt a gyerekek nagyrészt aludtak. Egyikőjük sem akarta újra átélni a bolgár kempingezés örömeit. Az autó pedig meglátva a Budapest táblát, ismét megadta magát. Az éjszakai csendben hatalmas dübörgéssel gurultak át a városon. Mindegy, most már itthon voltak. És egy életre megtanulták, hogy a nagy kedvezményeknek bizony áruk van.

Augusztusban a nagyszülők kerekedtek fel a gyerekekkel és az olaszországi kempingbe mentek. Oda, ahova még gyerekként és sátorral Rékáék jártak. Két csodás hetet töltöttek el, amikor aztán megérkeztek a szülők is. A környékbeli német nyugdíjas házaspárok nagy megkönnyebbülésére. Ők ugyanis eddig nem nagyon tudták elképzelni, mi is lehet a kapcsolat a kicsik és az idősebb házaspár között. Most, hogy a világ visszaállt rendes kerékvágásába, ők is megnyugodhattak. Réka szülei hazautaztak, ők pedig újabb két hétig maradtak a gyerekekkel. A két kis gengszter csokoládébarnán hancúrozott a tengerparton. Úgy tűnt, ezt az életet meg sem tudják unni.

Szeptemberben Réka az üzletből kiszaladt ebédet venni. Az árkádok alatt egy vadászruhás férfi apró tacskókat árult egy dobozból. Réka megtorpant. Anyósa tacskója már az örök vadászmezőkön kergette a nyulakat, Gábor is sokszor emlegette a kis tacskólányt. Ráadásul még igen élénken élt benne a múltkori eset, amikor Tiba a Vajdahunyad várnál majdnem apja nyakáig kapaszkodott egy apró kis kutya ugatásától tartva. Nem normális dolog, hogy egy gyerek ennyire féljen a kutyáktól, mi lenne, ha … ? Ebédet felejtve visszaladt Gáborhoz. Vevő éppen nem volt benn, így kézenfogta és minden további magyarázat nélkül magával vonszolta. Gábor az első pillanatban elcsábult. A doboz mellé guggolva figyelte az apróságokat, majd egy határozott mozdulattal kiemelte egyikőjüket. Egy kis legény volt. Te leszel a mi Buksink – simogatta meg Gábor a kiskutya fejét. Az üzletet bezárták, autóba ültek és az édesanyjához mentek. Réka egész úton az apróságot simogatta az ölében. Odaérve, anyósa először könnybe lábadt, aztán a kis pisis mindent elrontott. A nagyi nem örült annak sem, hogy fiú, annak meg, hogy a szőnyegre odapisilt, még kevésbé. „Vigyétek vissza, fiam!” – szólt. Gábor azonban úgy döntött, ez a kutya neki már a szemébe nézett, ő vissza nem tudná vinni, a kutyus marad. De ha a mamának nem kell, hát majd náluk. Réka kicsit megrettenve gondolt a frissen felújított lakásra. Hazafelé aztán megálltak egy barkácsboltnál, faanyagot vásároltak, aztán egy állatfelszerelési boltban pedig pórázt, kutyaeledelt. Gábor hirtelenjében egy rácsot fabrikált, hogy a kiskutya csak a köves helyiségekben tudjon garázdálkodni, aztán Réka elment a gyerekekért. Volt meglepetés! Bár Tiba első mondata az volt, hogy „harap a heggembe”, de mire az este beköszöntött, már ő is bátran simogatta az új családtagot.

December elején a katonaságnál megismert barátok, élükön Péterrel Bulgáriába szerveztek síutat. A repülős utazásra először csak Gábor tartott velük, és már első este bánta, hogy nem volt Rékával kicsit erőszakosabb. Egyrészt a hely egyszerűen varázslatos volt. A kis finn faházak úgy bújtak meg a fenyves mélyén, mint egy mesebeli falucska. A szaunában pedig mindig frenetikus volt a hangulat. Erről többnyire Péter gondoskodott, aki csak úgy ontotta a viccesebbnél viccesebb történeteket. A pálya pedig remek volt. Még a haladóknak kijelölt pálya is olyan széles volt, hogy biztonsággal manőverezhetett rajta egy kevésbé gyakorlott síelő is. Esténként a jókedvű társaságtól visszhangzott az erdő. Gábor nem számított szívdöglesztő pasinak, de egyedül volt és a csoport magányos hölgytagjai ettől azonnal ellenállhatatlannak látták. Néha már neki volt kínos kitérni az egyre gyakoribb flörtölések elől. Péter ugyan mondogatta neki, hogy amit az asszony nem lát, nem tud, az nem is fájhat neki, de Gábor nem csábult el. Péternek pedig eszébe juttatta azt az estét, amikor egyszer már majdnem sikerült belerondítania az életükbe. A hangulat innentől egy kicsit visszafogottabb lett, és Gábor már alig várta, hogy hazarepüljenek. Magában megfogadta, hogy Réka nélkül többé nem utazik sehova.

Réka kiment érte a reptérre és szerencsére észre sem vette a már-már tolakodóan érdeklődő pillantásokat. Akik Gábornál próbálkoztak, most kicsit irigykedve figyelték boldog ölelkezésüket. Réka a vadítóan szűk piros kordnadrágban és a rókabundában nem tűnt leharcolt két gyerekes anyának, akitől Gábornak menekülnie kellett volna.

Januárban megint a sípályák felé vették az irányt. A schönleiteni falucska ideális helyszín volt gyerekkel, mert a házak között nem járhattak autók. A házak előtti domboldalon és réten pedig szánkózhattak kedvükre. A legnagyobb élmény a hatalmas traktorgumikon való csúszkálás volt. A pályán pedig Tiba talpig síbajnoknak öltöztetve büszkén integetett nekik: „Nem bírok elesni!” – kiabálta minden újabb sikeres kör végén. Gyurma pedig összeszorított fogakkal igyekezett, nehogy már az öccse ügyesebbnek bizonyuljon nála.

Nyáron pedig felkerekedett a család apraja és nagyja. Buksit barátoknál hagyták, a nagyszülők pedig kipróbálták a közös kempingezés minden örömét (és idegbaját). Gábor volt az ötletgazda, így Réka később rajta szándékozott elverni a port. A nagy ötlet ugyanis messze nem volt olyan jó, mint azt a fiú remélte. A nagyszülők szigorú napirend szerint próbálták levezényelni a napokat. Reggeli, ebéd, vacsora, délutáni alvás, mintha csak otthon lennének. Rugalmasság helyett sértődés lett, ha a fiatalok valamit másképpen képzeltek el. És bár Rékáék arra számítottak, néha megszökhetnek a családi idillből, minden ilyen alkalom a szülőkből hosszas lamentálást és neheztelést váltott ki. A kis helyre való összezártság sem könnyítette meg a helyzetet. Réka megesküdött, hogy ilyet soha többé, és a nyaralás végére már Gábor is egyet értett vele.

A gyerekek viselték a legjobban ezeket az utazásokat. A havas hegyek között éppen úgy otthon érezték magukat, mint a tengerparton. Nem csoda, hiszen Gáborék minden évben ugyanoda vitték őket, a helyek már ismerősek voltak. Egy valami nem változott az évek során. Bár a kempingben is rendre ugyanazokkal a családokkal futottak össze, a gyerekek nem akartak ismerkedni. Ahogy otthon egyre többször vesztek össze, az idegen helyen annál jobban összetartottak. Ezeknek az utazásoknak volt egy másik nagy eredménye is, Tiba rohamai az évek során egyre ritkultak, míg végül teljesen meg is szűntek. A kruppos köhögés minden rémisztő tünetével együtt a múlté lett.

Nyár végén, szeptember elején a házat tatarozták. Nagyon időszerű volt, mert a 30-as évek elején épült villán lényegében már nem volt vakolat. A téglák közti hasadékokban gyíkok tanyáztak, telente pedig szinte érezni vélték, ahogy az ilyen réseken kihúz a meleg a lakásból. Gáboréknak a konyhából nyílt egy kis erkély. Éppen csak akkora, hogy kiléphessen rá valaki. Réka gondolt egy merészet. Az erkély alatt a pincelejáró kis házacskája magasodott. Azt találta ki, hogy a tetejét bontsák le, falazzák fel az erkély magasságába, így nekik már egy használható, bár kicsi erkélyük lehetne. A többi lakó nem emelt kifogást, így aztán ezt a pluszmunkát is megrendelték. Amikor a régi korláthoz megszólalásig hasonló korlátok elkészültek, Rékáék hatalmas edényeket töltöttek meg földdel és örökzöldekkel ültették körbe a kis erkélyt. A betonra műfüvet terítettek, és az eredmény egy valóságos kis oázis lett. Az épület mögötti ház lakói pedig észre sem vették az állványzat lebontása után, hogy a ház hátsó frontja megváltozott. A megoldás annyira természetes volt, hogy Gábor nem is értette, korábban miért nem gondoltak erre.

Szeptemberben Gyurma első osztályos lett. Nagyfiú. Az iskolában pedig ott volt a nagyi, aki féltő tekintettel követte minden nap. Az iskola nem okozott neki gondot, hiszen tulajdonképpen az óvoda utolsó évében már olvasni is megtanult. Igaz, szótagolva, az iskolában pedig a folyamatos olvasást erőltették. Szótagolni majd megtanulnak harmadikban, amikor az elválasztás szabályait tanulják – mondta a tanító néni. Réka nem értette, hogy miért kell az ösztönösen szótagoló gyerekeket erről lenevelni, aztán nehéz munkával újra megtanítani nekik, de ez volt a rendszer, idomulni kellett. Gyurmában már nagy kárt nem tehettek, de azok, akik csak most ismerkedtek a betűkkel, bizony sokkal nehezebben boldogultak. Réka igyekezett a nevelési tanácsadónál szerzett tapasztalatait megosztani az itteni pedagógusokkal, de rá kellett jöjjön, hogy nem fogadóképesek rá. Bármennyit agitált az olvasástanulás megkönnyítése mellett, süket fülekre talált. Feladta. Viszont Tibát is elvitte az iskola-előkészítő foglalkozásokra, ahol a régi jól bevált módszerekkel foglalkoztak a gyerekekkel. Ennek köszönhetően mindkét fiú jól megtanult olvasni, bár a betűk szeretetét nem sikerült beléjük plántálni. Réka nem is értette, hiszen mindkét fia imádta a meséket hallgatni, ő pedig mindent meg is tett annak érdekében, hogy felkeltse a kíváncsiságukat az olvasás iránt. Nem sikerült. A kicsik már angolul tanultak, holott még magyarul sem tudtak, és csak annyit olvastak, amennyit feltétlenül muszáj volt. A nyári szünetekben Réka minden ravaszságára és eltökéltségére szükség volt, hogy a kötelező olvasmányokat a szünet végéig kiolvassák.

Decemberben újra a reptéren gyűlt össze a bulgáriai csapat. De most már Réka is velük tartott.A szállás, a pálya neki is azonnal megtetszett. A szaunában pedig pirulva húzódott össze, amikor a francia sífutó fiúk csapata beállított. Amikor a fiúk egymás után szabadultak meg törölközőiktől, a lányok pánikszerűen hagyták el a forró kis kamrát. Odakint egyenesen Gáborba ütközött, aki próbálta visszacsalogatni. A lányok nevetve ugratták, hogy a felesége a ruhátlan francia fiúk miatt nem mer visszamenni, de talán ha ő is letolja a nadrágot, Réka is biztosan bátrabb lenne. Gábor azonban nem jött zavarba. Majd máskor – mondta. Most inkább visszavonulnak a szobájukba és igyekszik a felesége lányos zavarát a maga javára fordítani. Értsen ebből bárki bármit.

Amikor két nap múlva Réka Gábor nélkül utazott el Rilába, a kolostorlátogatásra, útközben néhányan még mindig ezen viccelődtek. Rékának nem volt különösebben szimpatikus a társaság, de mosolyogva kitartott. Aztán a következő decemberi túrára már nem mentek el.