Az esküvő után megkezdődtek a hétköznapok. Nem volt nászút, nem volt feltöltődés, remélték, hogy az oly nagyon várt közös lét segít átvészelni az első, legnehezebb időszakot. Az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a hagyományos szerepeket követik: a férj dolgozik, felesége (a munkanap után) vacsorával, tiszta lakással, mosott ruhával várja haza. Rékának ez természetes volt, otthon ezt látta, eszébe sem jutott emiatt tiltakozni. Ha valami hiányzott, az csak a meghitt összebújás lehetett azokon a napokon, amikor Gábor kifacsarva érkezett haza. Nem volt ez már könnyen elbliccelhető munka, a mindennapi megélhetésük, a számlák időben történő befizetése volt a cél. És a vevők játszották a bizonytalan tényező szerepét. Hosszú volt a kényszerű bezártság, sokan elpártoltak a már jól bejáratott üzlettől, és még többen bizalmatlanok voltak az új fiatal tulajdonossal. Lassan, nagyon lassan sikerült vissza- vagy egyáltalán megszerezni a bizalmat. Gábor sosem volt különösebben optimista alkat, sokszor ott tartott, hogy bedobja a törülközőt. De aztán lassan mégiscsak látszani kezdett a fény az alagút végén. Amíg idáig eljutottak, otthon bizony néha megcsörrentek a tányérok, durcásan fordított neki hátat Réka, aki már csak az állapota miatt is több törődést, odafigyelést igényelt volna.
Egyetlen szerencséjük volt, az a láng, ami kezdetektől köztük lobogott, még mindig nem aludt ki. Gábor pedig rájött, hogy sokszor talán épp az a szenvedély, amit egymással megosztanak, segíti át a legnehezebb pillanatokon. Hiszen pillanatnyilag ez minden, amilyük van. Így aztán esténként feledve a napi gondokat, újra és újra biztosították egymást a szerelmükről, ha szóban nem is, de tettekkel mindenképp.
Réka gömbölyödött. Rosszullétek továbbra sem kínozták, de az első pillanatban, amikor régi szoknyáját derékban szűknek érezte, máris kismama ruhát húzott és büszkén, boldogan domborított benne. Persze, mielőtt erre sor kerülhetett volna, a leendő nagyszülőkkel is közölni illett a hírt. Így történt, hogy egy hónappal az esküvő után már boldogan, pirulósan közölték a szülőkkel, hogy 9 hónap múlva nagyszülők lesznek. Beindultak a találgatások, vajon fiú vagy lány lesz-e a trónörökös. Bár csak annyit akartak, hogy a kicsi egészséges legyen, a neme nem különösebben foglalkoztatta őket, de titkon azért mindketten fiút vártak. Gábor pusztán azért, mert egy fiú minden apa álma. Réka pedig a soha nem volt báty miatt szerette volna, ha második gyereküknek lenne majd bátyja. Erről tulajdonképpen soha nem beszéltek, de mivel mindketten egykék voltak és mindig is vágytak volna egy testvérre, valahogy természetes volt, hogy nekik bizony legalább két gyerekük lesz.
Egy reggelen Réka az irodába menet a buszon terjengő emberszagtól rosszul lett. Szerencsére a végállomáson egy orvosi rendelő is volt, ahol az orvos kedvesen nyugtatta, elropogtatott vele egy szem kockacukrot, majd felhívta a kollégáit, hogy valaki jöjjön érte. Ez volt az a pillanat, amikor a cégnél is színt kellett vallani. Nem volt gond, csak még nem akarta a vicces kedvű fiúk előtt kiteregetni, hogy ilyen hamar összehozták azt a babát. Jól sejtette, innentől vége-hossza nem volt a vidám ugratásoknak, beszólásoknak.
Főleg, amikor kiderült, hogy a kismama furcsa étkezési szokásoknak kezd hódolni. Hónapokon keresztül el sem tudta volna képzelni, hogy az ebédje camembert sajton, kiflin és uborkán kívül másból is állhatna. Néha egy-egy grapefruit még belefért. A többiek már viccelődve reklamáltak, hogy otthon már elviselni sem tudják ezeknek az ételeknek a szagát, itt annyit érzik.
Amikor pedig a kicsi mozgolódni kezdett, valóságos népvándorlás kezdődött, mindenki kíváncsi volt az erőteljes, kistányért billegtető mozgásokra.
Az idő előrehaladtával Réka a hozzáértők egyöntetű véleménye szerint fiús hasat növesztett, ami azt jelentette, hogy ha háttal állt, még az sem volt feltűnő, hogy egyáltalán terhes. Ha viszont megfordult, ölében egy focilabda gömbölyödött.
Elérkezett az első közös karácsony, amikor Szenteste kettesben csókolóztak a fa alatt. Nem törődtek semmivel, világukat az apró 43 négyzetméteres kis lakásban tökéletesnek érezték. Szilveszterkor pedig megrendezték a lakásavatóval egybekötött bulit. Ezen ott volt mindenki, Gábor régi barátai és a katonatársak is. Péter is eljött. Melindával már együtt éltek, és mindannyian görcsösen igyekeztek nem gondolni arra az éjszakára, ami majdnem tönkretett mindent. Amikor hajnalban a társaság feloszlott, Péter magához ölelte mindkettőjüket, és halkan csak annyit suttogott: -Ne haragudjatok, annyira hülye voltam. Most meg irigy vagyok, de őszintén örülök neki, hogy nem tettem tönkre semmit. Aztán már fordult is ki a lakásból, meg sem várva, hogy Gáborék mit fűznek ehhez a bocsánatkéréshez. Ők pedig megbocsátottak, hiszen olyan boldogok voltak, hogy abba nem fért bele a haragszomrád sem.
Újév első napjaiban kellemetlen meglepetés fogadta őket. Réka kis autója alig látszott ki egy hókupacból. Amikor közelebb ment, rosszat sejtve felnézett. A háztetőről még mindig veszélyesen lógott egy, az olvadástól megcsúszott nagydarab jeges hótábla. Réka ijedten próbálta lesepregetni az autó tetejét, de a hó alatt csak az összezúzódott tetőt találta. Gábor akkor érte utól, és ijedten rántotta el a kocsi mellől. –Menj át a túloldalra, majd én lepucolom. Még jó, hogy nem ültél benne.
Mostanában állandóan aggódott. Hogy Réka elég melegen öltözik-e, hogy a csizmája átázott-e, hogy az itala nem túl hideg vagy éppen forró, hogy amit eszik, iszik, az a babának jó-e? Most újabb tétel került a listára. A közlekedés. A kocsival nagyon vigyázzon, de ha gyalog megy, a háztetőket is figyelje, mert nehogy a nyakába zúduljon a jeges hó. Réka néha úgy érezte magát, mint egy óvodás, akinek lépteit egy aggódó apa figyeli. Így aztán saját maga miatt már egyre kevesebbszer aggódott. Helyette Gábort féltette. Hogy neki nehogy valami baja legyen. Mert mihez is kezdene a kicsivel, ha … Nem voltak normálisok. Vagy csak szerelmesek voltak? Ők maguk is tudták, hogy túlaggódják az életüket, lazítaniuk kell.
Kora tavasszal a Mátrába utaztak pár napra. Réka pocakját a bő télikabát takarta. Napközben sapkába, sálba burkolóztak, vidáman rótták a hegyoldalt, forraltbort szürcsölgettek, esténként pedig összebújva tervezgették a jövőt.
És a hónapok teltek. Az idő- és a terhesség előrehaladtával egyre lassabban. Réka már nagyon szerette volna látni a picit, akiről a nőgyógyász nem volt hajlandó elárulni, hogy fiú lesz-e vagy lány. Ahogy nőtt a pocakja, ahogy nehezült a mozgása, sokszor arra gondolt, Gábor vajon kívánja-e még, vagy csak a házastársi kötelességének tesz eleget, amikor összebújnak. Ő a maga részéről legszívesebben állandóan a karjaiban lett volna. Talán magát az aktust nem is kívánta annyira, mint a meghitt cirógatást és a csókokat, de mivel új testhelyzeteket találtak, amik nem voltak annyira kényelmetlenek, így aztán soha nem mondott nemet, ha a fiú utánanyúlt.
Gábor pedig szinte kétségbeesetten akart együtt lenni vele. Nem tudta, mi lesz, ha a pici megszületik, de sok olyanról hallott már, ahol a férj erősen hátrasorolódott a fontossági sorrendben. Lehet, hogy önzés – gondolta néha, de ő nem akarja a feleségét egy anyára lecserélni. Őszintén remélte, hogy Réka a baba megszületése után is elsősorban az ő felesége lesz, a szeretője, a barátnője és persze nemmellesleg a gyermeke anyja.
Mostanában egyre többen érzik kötelességüknek, hogy színtiszta rémregényekkel szórakoztassák az üzletben, hogy mire számíthat, ha a gyerek végre a világra jön. A legtöbben azzal ijesztgették, hogy az asszony majd a fáradtságtól, meg a gyerek iránti imádattól egyre inkább leszokik az ő figyelmességeiről. Sokan megtalálták ennek a helyzetnek a megoldását, de ő ettől a megoldástól egyértelműen rosszul volt. Hiszen nemrég fogadtak egymásnak örök hűséget, és most, pont most, amikor a gyerekük megszületik, akkor szegje ezt meg? Ha belegondol, hogy ő mit érezne hasonló helyzetben, hát… az kibírhatatlan lenne. Rékát ismerve ő sem osztozkodna, azonnal megkapná a válaszát. Nem valószínű, hogy egy megcsalás formájában, de annál fájdalmasabban. De nem is akarja ezen törni a fejét, hiszen egyelőre minden rendben van. Annyiszor bújnak össze, ahányszor csak tehetik, Réka sosem próbálja elhajtani. Pedig biztosan nem lehet könnyű neki sem. Büszke lehet a testében növekvő gyerekre, de ugyanakkor biztos, hogy örökösen aggódó természete már azon töri a fejét, hogy vajon az elnehezült teste mennyit vesztett a vonzerejéből. Még ő sem tudná őszintén megfogalmazni, amit ezzel kapcsolatban érez. Hát, már nem az a karcsú lány, aki nemrég volt. Viszont a mellei, istenem, bárcsak megmaradnának a terhesség után is ezek a kerek halmok. És az is furcsa érzés volt, hogy ő és a gyerek együtt legyenek Réka testében. Valami hülye viccet is hallott ezzel kapcsolatban, és nem is nagyon tud szabadulni a képtől, ahogy a gyerek az apjának reklamál, hogy két dudás egy csárdában… vagy valami hasonló marhaság… Az orvos szerint nem lehet baj belőle, ha az utolsó pillanatig vágynak egymásra, ez a baba már világossá tette, hogy nem akar idejekorán kibújni. Lassan itt a május, kilencedikére van kiírva, és ha addig nem indul meg spontán a szülés, be kell majd feküdnie a kórházba. Rossz volt belegondolni, hogy napokig nem lesz vele, de hát majdcsak elszalad az a pár nap.
És eljött a május 9. anélkül, hogy bármi történt volna. Pedig 8-án még kirándulni is elmentek a János hegyre, hátha a túrázás megindítja a szülést, ha nem is ott a helyszínen, de valamikor az éjjel. Nem történt semmi, így aztán reggel felkerekedtek és csomagostól megjelentek a kórházban. Réka a nőgyógyászatra került egy nyolc ágyas kórterembe. Nem volt szívderítő hely, hiszen itt nem a kismamák és a babák voltak, hanem csupa olyan nő, aki valamilyen probléma miatt volt bent. Súlyos problémák miatt. Volt itt elhalt, de előrehaladott terhesség, amit műtéttel kellett megszakítani, veszélyeztetett terhesség, ahol a kismama hónapokat tölthet a kórházban, és olyan eset is, ahol már tudni lehetett, hogy a leendő babának valami súlyos fejlődési rendellenessége van. Gábor nem is értette, hogy lehetett egy egészséges terhest ezeknek a dolgoknak kitenni. Más sem hiányzik, mint hogy bebeszéljen magának valami problémát, mire elérkezik a szülés ideje. Réka pedig bármennyire is együttérzett mindannyiukkal, mégis próbálta a többiek kínjait a fejéből kizárni. A napok, sőt a hetek pedig csak teltek és nem történt semmi. Gábor naponta kétszer is bent járt a kórházban, titkon mindig abban bízott, hogy a következő alkalommal egy kis vasgyúrót nyomnak a kezébe, de mindig csak Réka szomorú tekintete fogadta. Réka attól sem volt elragadtatva, hogy amíg ő kényszerű rabságát tölti a kórházban, ifjú férje Péternél tölti a májushoz képest szokatlanul forró délutánokat a Csillaghegyi strandon. Amíg ő az idegességtől sápadozik idebent, Gábor barnára sült bőrrel állít be napról napra. A sok bikinis, vékony lányra gondolni sem akart.
A szír orvos, aki az osztályt vezette őszinte együttérzéssel figyelte a fiatalasszonyt. A vizsgálatok szerint minden rendben volt vele, de jóval túljárt a kiírt időponton, lassan már a harmadik hét is eltelt. Választott orvosa volt, de mivel az másik osztályon dolgozott, ezen az osztályon csak megtűrt személy volt. A főorvos asszony – minden élet és halál ura – pedig nem engedett. A kismama el van számolva – mondta minden reggel a vizitnél. Nouri doktor azonban már kitalálta, mivel segíthetne az asszonynak. Ha a hétvégi ügyelete alkalmával még mindig egyben van, akkor picit megszúrja a burkot, hogy a magzatvíz szivárogni kezdjen, akkor pedig már a főorvos asszony sem tehet semmit. Nem is értette, mire vár, hiszen az ultrahangos felvételek alapján nyilvánvaló volt, hogy egy fejlett gyerek várja a világrajövetelt. Szimpatikus fiatal párnak tartotta őket, látta, ahogy rohamléptekben róják a kórház hatalmas parkját, nyugtalanul várva a legapróbb jelet is, ami a megváltásukhoz vezet. Egyértelmű volt, hogy segítségre van szükségük.
Réka azonban nem várta ki a hétvégi ügyeletet. A másnap reggeli vizsgálat során egyszer csak elment a baba szívhangja. Az orvosa is jelen volt éppen, így aztán azonnal burkot is repesztett. Megnyugodva látták, hogy a víz tiszta, és várták, hogy a szülés folyamata beinduljon. Órák teltek el megint tétlenségben. A műszerek erős fájásokat jeleztek, Réka azonban ezekből nem érzett semmit, csak a vizsgálóasztal kényelmetlenségét, és nem is tágult, pedig enélkül a szülés elképzelhetetlen. Már régen túl volt azon, hogy az újabb és újabb kutató, vizsgálódó arcokról és ujjakról tudomást vegyen, hogy a kissé megalázónak tűnő helyzettől elpiruljon. Ha a sarki rendőr nézne belé, már észre sem venné – gondolta kicsit fásultan. Nem így képzelte. És nem is tudta, hogy hova vezet ez az idegörlő tétlenség. Szobatársai éppen akkor hívták telefonon Gábort, amikor az orvos megkapta a császármetszéshez szükséges főorvosi engedélyt. Innentől az események felgyorsultak. Perceken belül a műtőben találta magát, karjában az altató injekcióval, aztán hamarosan az öntudatlanság köde telepedett rá.
A következő, amit érzékelt, hogy egy ágyban fekszik, mellette áll az orvosa és Gábor. Gábor olyan ijedtnek tűnt. Az orvos azonban megnyugtatóan simított végig a karján és annyit mondott: Hoztam magának két fiút. Nem is értette. De nem is volt ideje megérteni, mert újra álomba merült. Valamivel később anyu síró arcát látta maga előtt, de ereje sem volt rákérdezni a bánat okára. Valamikor a hajnali derengésben arra ébredt, hogy wc-re kellene mennie. De nem tudta, egyáltalán felkelhet-e. Hogy fel tud-e egyáltalán kelni? Császármetszés volt, ennyire emlékezett. De végre tisztának érezte a tudatát, és az elmúlt órák tompasága után már ez is üdítő volt. A következő pillanatban egy nővér lépett mellé, és lázmérőt dugott a hóna alá. Majd vérnyomásmérőt csatolt a karjára. Amikor vért is vett tőle, végre rákérdezett, hogy fel tud-e ülni. Réka nem tudta, de remélte. Nemsokára már talpon állt és a mellékhelyiség felé vette az irányt. Szerencsére nem volt nagyon messze, mert ez a pár lépés is minden erejét kivette. A mosdóban igyekezett rendbeszedni magát, aztán kicsit pihegve támaszkodott a falnak. A visszaút már mintha egyenesebb és gyorsabb lett volna. Az ágyhoz visszaérve hamarosan rájött, hogy ez már a gyermekágyasok szobája. Izgatottan vizsgálta végig a szekrényét, hogy minden holmiját áthozták-e a régi helyéről. Aztán csak ült az ágy szélén és emlékezni próbált. Addig minden megvolt, hogy a műtőbe betolják. A kicsit kapkodó személyzet, az orvos nyugodtan csillogó kék szeme a maszk felett, ahogy mondja, hogy egy karcolást fog érezni. A pittyegő hang, ahogyan halkult. Aztán teljes filmszakadás. Néhány ködös kép az éjszakáról, amikor még abban sem volt biztos, hogy mozoghat-e. És a hasán a kötés, ami alatt nem is tudja, mit találna, mindenesetre az egyenes járást, lefekvést, felülést lehetetlenné, de legalábbis nehézzé teszi. Terhesen direkt nem olvasott utána a császármetszésnek. Eszébe sem jutott, hogy ne menne normálisan a szülés. Hát, nem ment. De vajon miért? Átaludta a saját szülését, igazán kínos érzés. Semmit nem tud a gyerekéről. Hogy felsírt-e, amikor kivették a hasából, hogy mekkora, hogy van-e haja. Ha idetolják a „zsúrkocsit”, meg sem fogja ismerni a saját csemetéjét? Ettől az utolsó gondolattól egészen elkeseredett.
Közeledett a reggeli szoptatás ideje, és az orvosa is meglátogatta. Örömmel nyugtázta, hogy már felkelt. Elmesélte, hogy a gyerek nyakára tekeredett az amúgy is rövid köldökzsinór, így aztán még szerencse, hogy nem erőltették, hanem műtéttel vették ki. Réka a másik variációra még gondolni sem akart. A vizsgálatnál csak egy pillantást vetett a sebére, egyelőre ijesztően csúnyának látta.
Nemsokára pedig behozták a babákat. Réka ámultan ismerkedett Gyurmával, aki tegnap még pocaklakó volt, ma pedig egy kiglancolt, kisinges, rugdalózós nagyfiú. Aki tágra nyílt szemekkel nézte őt. Ujjain a bőr ráncos volt, mint aki túl sokáig ázott a fürdőkádban. Ez a túlhordástól van, vigasztalta a nővér, pár nap alatt elmúlik. Az ámuló tekintet nemsokára dühös grimaszba torzult, majd hangos sírással tudatta, hogy itt az ideje, hogy megkapja a reggelijét. Réka tanácstalanul próbálta megtalálni anyai ösztönét és mellére emelni a hangos fiúcskát. Aki máris tudta, mi a dolga. Hangosan cuppogva szívta az éltető anyatejet. Réka pedig büszkén figyelte. Amikor fél óra múlva a kicsiket elvitték, a lány nem tudta, honnan is tudhatta volna, hogy már régen le kellett volna vennie a melléről a picit. Amikor a babákat visszavitték az őrzőbe, Réka is megpróbálkozott a fejéssel, ahogy a többiektől látta. Nem érezte, hogy különösebben sikeres lenne a próbálkozása, de arra gondolt, hogy valószínűleg a pici mindent kiszívott. Ezért aztán meglepetésként érte az a feszítő fájdalom, ami a következő etetés előtt tört rá.
A nővér türelmetlenül magyarázott a fejés helyes technikájáról, megszídta, amiért tönkre teszi a mellét, Réka pedig kicsit keserűen gondolt rá, hogy úgy látszik, ez mégsem olyan ösztönös dolog. Vajon az évezredek során a nők mindig azonnal tudták, mit kell csinálniuk és hogyan? Ő még a nagy anyai érzést sem érezte, amikor a picit odahozták. Örült, hogyne örült volna, de valahogy olyan valószínűtlen volt, hogy tegnap még a hasában rugdalózott, most meg itt tartja a karjában. Talán a szülés közvetlen élménye hiányzik, a fájdalom és az attól való megszabadulás. Hiszen erre készült, ettől félt hónapokon keresztül, aztán most csak egyik pillanatról a másikra azt mondják, anyuka… Nem igazán érzi még ezt. És ez bántóan fájó érzés.
Ilyen lehet a férfiaknak is, vagy még furcsább, hiszen ők nem érezhetik hónapokon keresztül még a testükben sem a változást. Gábor is olyan hitetlenül simogatta a tenyere alatt fickándozó pocaklakót. Olyan elképzelhetetlen volt, hogy kettejükből születni fog valaki, aki máris érzi, hallja őket és reagál. Mert hiszen nem lehetett véletlen, hogy a lágyan simogató apai kezet követte az a kis dudor, vagy ha sokat és erősen rugdosott és Réka megsimogatta, akkor megnyugodott. Néha még énekelt is neki, buta kis gyerekmondókákat, amik a messzi ködös gyerekkorból bukkantak elő.
Gábor nehezen ébredt fel. A tegnap este elég fejbeverő volt. Pedig alig ivott, alighanem az idegei reagáltak rosszabbul arra a kevés alkoholra. Megszületett a fia! Furcsa érzés. Örül, persze hogy örül, de közben nem felhőtlen ez az öröm, mert Rékát olyan összetörtnek látni, mint ott, azon a kórházi ágyon, … hát az sokat rontott az örömén. Császármetszés lett a vége a hosszas várakozásnak. Hát, erre még álmukban sem gondoltak. Az orvos szerint problémamentes volt és csak az altató hatása miatt volt olyan ijesztő a felesége látványa. Látszott rajta, hogy nem is érzékeli a külvilágot, amikor bementek hozzá. A fia meg… ráncos kis vénember, olyan mogorván pislogott a nővér kezében. Nem csoda, nem akart ő még kijönni a mama pocakjából. Rendes gyerek, sokat ledolgozott ezzel a várakozással az ő sietségükből, de a családban még így is kicsit koraszülöttnek hiszik – mosolygott magában. Az óriás „koraszülött” a maga 3600 grammjával. A haverokat még tegnap végig telefonálta, miután az apósáéktól hazajött. A kórházból az egész család ott jött össze, hogy ünnepeljenek, de ahogy az anyósát elnézte, neki sem volt sok kedve ünnepelni. Ő is megijedt a lánya látványától. Mindannyian elég visszafogottak voltak a picivel kapcsolatban, talán csak anyu és az após örültek felhőtlenül. Ma este pedig a barátokkal jönnek össze egy ünnepi sörözésre. Ugyanott, ahol István, Laci és Gyuri is a fiaik születését ünnepelték. Úgy látszik, ez egy ilyen fiús banda. De most bemegy a kórházba és nagyon reméli, hogy Rékát már valamivel jobb színben találja. Két hétig bent tartják, a műtét miatt. Hát, ezt sem így tervezték. Több mint egy hónapig nem lehetett mellette, és a java majd csak most jön. Amikor már itthon lesz, de majd állandóan a picire figyel, ő pedig hat hétig a közelébe sem mehet. Nem lesz könnyű, de már alig várja.
Réka a kórházban egyre jobban összeszedte magát. Felkelt és a fürdőbe ment. A műtét helyét óvatosan kihagyva próbálta lemosni magát, és ettől szinte újjászületett. Utána a régi szobatársakat látogatta meg. Az asszonyok feledve saját gondjaikat, őszintén örültek, hogy a baba jól van, Rékát pedig megnyugtatták, hogy ha normál módon szült volna, akkor sem érezné sokkal jobban magát. Az anyai érzések pedig jönnek majd, ha akarna se tudna elbújni előlük. Csak ne görcsöljön sokat a gondolatain, akkor minden rendben lesz. Aztán Réka észbe kapott, hogy őt esetleg keresheti valaki, így aztán elbúcsúzott és visszaindult a szobájába.
Az ajtó előtt ott is találta Gábort, aki kicsit ijedten ácsorgott, fogalma sem volt, hogy a felesége miért nincs az ágyában. Hiszen tegnap még alig élt. Csak nem történt valami? Amikor hátulról megölelte, a fiú boldogan pördült meg.
-A frászt hozod rám állandóan – suttogta bele a meghitt csókba, amiben összeforrtak. Réka pedig akadozva mesélt neki a reggeli szoptatásról, a köldökzsinórról, az érzéseiről. Aztán Gábor mesélt a tegnapi ijedtségéről, meg arról, hogy már mindenkinek eldicsekedett az új családtaggal. Sőt, ma már ünnepelni is fognak a fiúkkal. De megígérte, hogy előtte mindenképpen bejön még.
A napok aztán így vánszorogtak egymás után. Jó volt, hogy a babák éjjelente a nővérek gondjaira vannak bízva, a mamák alhatnak, de ugyanakkor félve gondolt minden kismama arra, hogy lesz ez otthon? Réka pedig az egyik reggel lázasan ébredt. A vizsgálat szerint túl gyorsan zárult össze a méhszáj, a seb váladéka fertőzte meg, ezért antibiotikumot kell szednie. Azzal viszont nem szoptathat. De hogy a teje ne menjen el, fejnie kell rendszeresen. Réka egyrészt örült, mert a szoptatás már komoly fájdalmat okozott, az éhes ifjonc véresre marta a bimbókat, de másrészt ott motoszkált benne a félelem, hogy kész, ennyi volt az anyatej. Neki lett igaza. Nem ment a fejés, a melle már-már begyulladt, az antibiotikum pedig szinte el is apasztotta a tejet. Mire a varratokat kiszedték, a gyulladást lehúzták és végre hazamehetett, Gyurma már a tápszeres csecsemők életét élte.
Gábor naponta kétszer is bent volt nála, igyekezett tartani benne a lelket, mert sokszor ért úgy oda, hogy Rékát teljes kétségbeesésben találta. Alkalmatlannak érezte magát az anyaságra, mert lám se a szülés, de még az oly egyszerű szoptatás sem ment neki. Ráadásul nagyon vágyott már haza, hiszen majdnem hatodik hete volt bent a kórházban. A nagy napon, amikor végre hazamehettek, Gábor is otthon maradt. Eljött értük a kórházba, fotózta őket a ház előtt, aztán betette a picit a kiságyba és végre magához ölelhette a feleségét.
-Annyira hiányoztál – bukott ki belőle a vallomás. Réka is úgy érezte, hogy végre tényleg hazaért.
A nappalok gyorsan elszaladtak, mert a picit etetni nem volt olyan egyszerű, mintha csak szoptatta volna, ráadásul most már ott volt a mosás, vasalás, takarítás, főzés is, amire a kórházban nem volt gondja. Gábor vásárolt, hordta haza, ami kellett, ő pedig igyekezett mindenre időt találni. A sétákra is, hiszen a sétányon, a babakocsi mellett üldögélve napozni az egyik legnagyszerűbb dolog volt, ami mostanában osztályrészéül juthatott. Esténként pedig végre odabújhatott Gábor mellé az ágyba. Nem tudta, hogy a fiúnak mennyire nehéz ez a szinte testvéri közelség, de neki megnyugtató volt. Gyurma pedig minden korábbi elképzelésüket felülmúlva rendre végig aludta az éjszakákat. Néha gőgicsélt, de hamar visszaaludt. Gábor pedig igazán csak kicsit viaskodott magával ebben a közelségben. Naponta áthúzott egy számot a naptárán az üzletben, de a napok nagyon lassan teltek a hat héttel későbbi bekarikázott időpontig. Ez rosszabb, mint a leszerelés előtt – gondolt néha az akkori türelmetlenségére.
A hetek teltek, lassan a hathetes kontrollra kellett menni, amikor Gábor elutazott az édesanyjával külföldre. Régen tervezett út volt ez, három hét, amit a fiú most a háta közepére sem kívánt, de mennie kellett. Egyetlen dolog vigasztalta, hogy addig sem kell ökölbe szorított kézzel feküdnie éjjelente Réka mellett. Nem merte még megsimogatni sem, mert félt, hogy nem tud leállni. Réka pedig egészent odavolt. A nappalokban nem volt sok változás, a szülei is ott segítettek, ahol csak tudtak, de azt nagyon nehezményezte, hogy az éjszakákat egyedül kell töltenie. Anyu ugyan felajánlotta, hogy ott alszik vele, de lássuk be, Réka nem erre vágyott.
Gábor sem. Féligmeddig üzleti út volt ez, az édesapja kintlévőségeit próbálták összeszedni, de úgy érezte, az egész nem ér annyit, amennyi áldozatot kell ezért hoznia. Rékát akarta és a fiát, azt az örökösen csak evő, szuszogó, bepisilő kis gombócot, aki mára már olyan, mintha mindig is az életük része lett volna. Hihetetlen, hogy még alig múlt egy hónapos. Az esti fürdetéseket akarta, ahogyan a pici a hüvelykujját szorongatja a meleg fürdővízben, a bársonyos, babaillatú bőrt, és Rékát. Rékát, aki hamarosan túl lesz a hathetes kontrollján, és ha minden rendben van, újra szabadjára engedhetik az érzelmeiket. Nem volt mindig kínzó az önmegtartóztatás, de nem volt kellemes sem. És kíváncsian várta, hogy vajon a sok huhogónak mennyire jön be a jóslata. Amióta hazajöttek a kórházból, együtt aludtak. Fel sem merült, hogy Réka majd a picivel a gyerekszobában. Sok házasságot látott megroggyanni ettől az önfeláldozó anyai ragaszkodástól. És hálás lehet a fiának, amiért nem kavart ebbe bele.
A fia. A nagyapja nevét kapta, aki már nem élhette meg a születését. De akihez remélhetően nem sokban fog hasonlítani – gondolta még mindig neheztelően Gábor. Nagy csalódás volt ráébredni, hogy a családi idill mennyire hamis volt, és hogy ő ebből mennyire nem sejtett semmit. Persze, amióta kinőtt a rövidnadrágból, nem figyelte már annyit a szüleit, és ha most visszagondol, már elég régen nem látta köztük a számára természetes gyengédséget. De nem is tűnt fel neki. Ő is azt hitte, mint valószínűleg a gyerekek a világon mind, hogy a szüleik azzal, hogy szülők lesznek, megszűnnek szerelmeseknek lenni. Most, hogy ő is szülő lett, már másképpen gondolja. Ő szeretni akarja a feleségét, amíg csak megadatik nekik a közös élet. És reméli, hogy a feleségének is ő lesz az első és utolsó férfi az életében. A felesége. Olyan szépen kifejezi ez a szó azt a viszonyt, ami közöttük van, a lelke fele. Nem tudta elképzelni, hogy olyasmi történjen kettőjük között, ami nem oldható meg a hálószobában, amitől teljesen eltávolodnának egymástól. Ami semmissé tenné az elmúlt éveket.
Nem mondta Rékának, mert nem akarta alaptalanul felizgatni, de Erzsi bent volt az üzletben. Az anyjától hallotta a hírt és jött gratulálni. Meg talán egy kicsit puhatolózni is, hogy a kényszerű szünetet mennyire tudná a saját javára fordítani. Csinos volt, vidám, de mégsem látta benne a kívánatos nőt. Az otthon várja. A hasán ugyan ott van a császár helye, nem egy szép látvány, de hát valamit valamiért. Inkább ez, minthogy a gyereknek vagy neki valami baja lett volna. Réka elég elkeseredetten szokta nézegetni az esti fürdő után, és ő láthatóan nem tudta megnyugtatni, hogy nem is olyan csúnya, ráadásul idővel elhalványul majd ez is.
Most meg itt van Márti, Laci elvált felesége. Ő is egészen megvadult tegnap este, mindenáron „vigasztalni” akarta őt, hogy ilyen régen nem lehetett az asszonnyal. Új svéd férje nem is értette, mit rajongja körül a felesége ezt a számára idegen férfit, akit otthon a hírek szerint feleség és gyerek vár. Persze, nem tudja, hogy annak idején nem sok kellett hozzá, hogy Márti Laci helyett vele járjon. Ha akkor összejönnek, ki tudja, lehet, hogy most együtt élnének itt kint Svédországban. Akkoriban nem rajta múlt a dolog. De aztán Laci lett a befutó, és a svédországi menyasszony „nyertese”. Idekinn azonban hamar rájöttek, hogy egyikük sem igazán így képzelte el. A válás után Laci is maradt, csak másik városba költözött. És teljesen meghülyült. Vegetáriánus lett, a vallásban keresett menedéket és buszsofőrként dolgozott fél évet, hogy a másik fél évben a világ túlsó felén meditálhasson. Addig a lakását is kiadta. Aztán hazajött és újabb fél évig az utazására gyűjtött. Ha egészen őszintén akarna fogalmazni, akkor Laci vallása a könnyű drogok és a meditáció világa lettek. Már-már nevetségesen néz ki csontsovány testével és loboncos ritka hajával. De ha neki ez kell, hát, áldása rá. Ő már csak megmarad kispolgárian hétköznapi alaknak, feleséggel, gyerekkel, számlákkal. Neki jó ez így. És még milyen jó lesz, csak érjen már haza.
Odahaza pedig ahogy telt az idő, Réka egyre inkább érzett sértettséget. Amiért egy ilyen jelentős pillanatban Gábor képes volt őt és a picit magára hagyni. Eleinte próbált naplót írni a babáról, de mit lehet írni egy pár hetes csöppségről, aki csak eszik, pisil, alszik? A bejegyzések lassan tényleg csak a mennyiségekről, az almapüré reszeléséről, a popsikenőcs ragacsosságáról szóltak. Amikor pedig a sétányon babakocsit tologató párokat látott, legszívesebben sírva fakadt volna. A kontrollra azért összevakarta magát, kocsival ment, vitte Gyurmát is magával a kis bébikosárban. Még voltak olyan volt szobatársak, akik még mindig odabent feküdtek, nekik nagy örömet szerzett a látogatásával. A baba nagy sikert aratott a csecsemőosztályon is, hiszen látványosan nagyot nőtt és egyike volt az emlékezetes bébiknek, akik hosszabb ideig voltak odabent. A sok jókívánság után végre az orvos is megvizsgálta. Mindent rendben talált és kedvesen utalt rá, hogy mostantól semmi akadálya, hogy az élet visszatérjen a normális kerékvágásba. Ha tudná – sóhajtott Réka. Még tíz nap, mire Gábor hazajön.
Gábor azonban már szervezkedett. Tíz napja jöttek el. Ausztriában és Németországban már beszéltek, akivel kellett, Svédországba tulajdonképpen csak az anyja kedvéért jöttek fel. Dániát is kipipálták. Ő már másnap indult volna haza. Anyja pedig látta, hogy az esze szinte mindig máshol jár. És bár ő már régen érezte ilyen jól magát, de a fiát is megértette, hogy vágyik a családjához. Ahogy teltek a napok, Gábor egyre inkább csak testben volt jelen, lélekben odahaza járt. Kicsit irigykedve nézte, ahogy a hajókiránduláson valahova a távolba meredt, elvolt a maga külön gondolataival. Valaha régen még ő is ilyen bizakodva, remegő szívvel vágyott vissza a párjához, aztán mi lett belőle? Csalódás és könnyek. Amiről a fiának tudnia sem volt szabad, nehogy kérdőre vonja az apját. És mostantól egyedül lesz. Ő nem az a fajta, aki újra kezdi az életét, mással. Ami volt, elmúlt. Neki már csak az unoka, az unokák maradnak. És ha nem akarja, hogy Réka neki rója fel a távollétet, akkor jobb, ha Gáborral mielőbb hazaindulnak.
Eljött a hétvége, anyuék megint itt voltak vele, ami vegyes érzésekkel töltötte el. Jó volt, hogy nincs egyedül, ugyanakkor szeretett volna inkább egyedül lenni. Amikor nem kell a vonásain uralkodni. Amikor kiveheti a picit a kiságyból, leheverednek a franciaágyra és játszanak, alszanak. Anyu a konyhában szorgoskodott, itt főztek, hogy a maradékot is betehesse a hűtőbe. Apu meg a kicsivel sétált a sétányon. A szíve csücskével. Már a kórházban beleszeretett elsőszülött unokájába, és a kicsi mintha érezte volna ezt az imádatot, ha a nagyapja hangját hallotta, mindig fülig ért a szája. Az előszobaajtó felől érkező motozásra riadt fel. Úgy látszik, apu azt hiszi, hogy bezárta az ajtót, azért próbálkozik a kulccsal, pedig elég lenne, ha a kilincset lenyomná. Felugrott, hogy segítsen a picit kivenni a gyerekkocsiból, és akkor egy olyan hangot hallott, amitől szinte feltépte az ajtót. Gábor! Hát te? Hogy kerülsz ide? Még egy hétig nem vártalak – hadarta. Gábor pedig vigyorogva fenyegette meg: -Szóval, nem vártál? Hát, szép. Én meg ezért nyomtam a gázt, hogy mielőbb hazaérjek?
Aztán már csak csókolják egymást, ahol érik. Anyu is előkerül, fakanállal üdvözli a vejét, mintha csak éppen a munkából jönne: Jó, hogy itt vagy, kész az ebéd. És nevetnek vidáman. Apu meg ebben a pillanatban ér fel a gyerekkocsival. Gyurma a nagy örömről mit sem sejtve az igazak álmát alussza. Gábor pedig csak nézi a csöppséget, aki mintha egy másik gyerek lenne. Pedig csak alig két hetet volt távol. –Majdnem lemaradtam arról, hogy felnősz – suttogja neki, miközben az arcát cirógatja. A kicsi pedig, mintha érezné az apai kéz melegét, szinte belebújik ebbe az érintésbe. Ahogy Réka tenné az ő helyében.
A szülők persze maradnának, kíváncsiak az élménybeszámolóra, de azért tudják, hogy lesz még arra éppen elég idő. Most a fiatalok hadd örüljenek egymásnak! És ők örülnek is. A pici már a kiságyban folytatja a délutáni szunyókálást, ők pedig végre mámorosan bújhatnak össze. Nincs semmi rossz ebben az újraéledő szenvedélyben. A jónéhány hét kihagyás most inkább ajzószer számukra, nem félelemkeltő. Az első mámor elmúltával Gábor egy nagy dobozt borít ki, melyből egy ezüstróka bunda bújik elő. Szerelmes tekintettel borítja a puha szőrmét Réka meztelen testére. A szőrme selymes érintése mindkettőjüket felizgatja, és ott folytatják újra, ahol percekkel korábban abbahagyták. Amikor már csak fáradtan ölelik egymást, Gyurma is csatlakozik a családi programhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése