Rohantak a napok, rohantak a hetek, már március volt. Olyan közel kerültek egymáshoz ez alatt az idő alatt, olyan sok mindent tudtak meg önmagukról és a másikról, ami szinte elképzelhetetlen volt ilyen rövid idő alatt. De még mindig nem lépték meg az utolsó, talán legnagyobb lépést, pedig a vágy ott égett mindkettőjükben. Órákat töltöttek el úgy, hogy szinte forrt köztük a levegő. Mindketten tudták, hogy valakinek meg kéne tenni a döntő mozdulatot, de bizonytalanok voltak abban, hogy ki legyen a kezdeményező, hogy mikor van itt a megfelelő pillanat.
Aztán Gábor döntött, lesz ami lesz, próbálkozik. Ha elutasítják, akkor legfeljebb rákérdez, hogy miért, mert ez a bizonytalanság már kezdte gyanakodóvá tenni. Nem szokott hozzá az ilyen húzd meg-ereszd meg játékokhoz, de nem is nézte ki Rékából, hogy direkt játszana vele. Valamit talán nem jól csinál. Vagy az egész mögött még mélyebb okok lapulnak. Fantáziája össze-vissza csapongott, az igazat akarta tudni.
Ugyanakkor Réka is a gondolatai rabja volt. Akarja, ezt érezte. De tényleg akarja? Mit tud az egészről? Nem sokat. Ezért aztán egy kis félelem is motoszkál benne. A nagy anyai felvilágosítás kimaradt a beszélgetéseikből, bár ezt nem igazán bánta. Tudta, hogy vele nem tudna igazán őszinte lenni ebben a kérdésben. Az iskolai felvilágosítás pedig inkább homályt, mint világosságot teremtett. A többiekhez sem fordulhat a kérdéssel. Mégis, milyen hülyén venné ki magát? Hónapok óta az első találkozó, ami aztán arról szólna, hogy te hogy élted meg ezt az egészet? Jézusom, hiszen nem is tudják, hogy Laci a múlt, Gábor meg… Szilveszter óta egyszer beszéltek Erikával telefonon, de akkor még nem is volt miről beszámolni.
Csak abban bízott, hogy a fiú sem sokkal tapasztaltabb, hogy együtt fedezhetik fel ezt a világot. Ha bénáznak, akkor azt együtt teszik, nincs oka egyiküknek sem a szégyenkezésre. Aztán ezzel a gondolattal is vitába szállt. Talán mégis csak jobb lenne, ha legalább Gábor tudná, mi történik. Talán megkönnyítené a helyzetet, ha a fiú határozottabb lenne. De vajon elég türelmes lesz-e? Azt persze tudta, hogy némileg fel kellene rá készülnie. Például egy orvoshoz elmenni, aki gyógyszert ír fel, hogy ne érje őket kellemetlen meglepetés. De hová? Kihez? Sejtette, hogy Gábor türelme sem végtelen, hogy előbb-utóbb válaszút elé állítja. Érezte benne a feszültséget, amikor a csókolózásban kifulladva próbáltak mindketten lehiggadni. Hogy a fiú sem érti, ha mindkettejüknek rossz ez így, akkor miért nem oldódnak fel végre a gyönyörben. Már előre félt ettől a beszélgetéstől. Most vallja be, hogy olyan szerencsétlen, aki mindjárt 19 éves és alig tud a dologról többet, mint amit a moziban látott? Na, az se sok!
Ahányszor átlépte a kisszoba küszöbét, rögtön eszébe jutottak ezek a dolgok, és ettől lassan már a csókolózásnál görcsössé vált és kicsit távolságtartóvá. Kereste a megoldást, de mankó nélkül csak tétován botladozott.
Itt tartottak gondolataikban, amikor Gábor szülei váratlanul elutaztak néhány napra. A kisszobai magány ettől valahogy azonnal más értelmet nyert. Még véletlenül sem nyithat rájuk senki. Réka ugyan lemaradt a nagy felkészülésről, de ott voltak végre kettesben. Magukban már döntöttek. Legalább megpróbálják. És amikor a csókolózás hevében Gábor ujjai a bugyi széle alá csúsztak, Réka nem állította meg. Átkarolta és érezhetően megadta magát.
Az új és várva várt, mégis váratlan helyzet egy pillanatra mindenkit lebénított, de a pillanatnyi meglepődés után újult szenvedéllyel falták egymást. Már nem kapkodtak. A gombok lassan bújtak át a gomblyukakon, a patentok hangos pattanással váltak ketté, óvatos kézzel simogatták le egymásról a ruhákat. A zene már rég elhallgatott, de most éppen elég volt a másik halk sóhaja aláfestő zenének. Felfedező utakra indultak, ismerkedtek a már-már ismerős, de mégis idegen testtel, figyelték a reakciókat. Halkan kuncogtak, a pillanat ünnepélyessége játékosságba fordult.
Réka ujjai pillekönnyen simogatták a fiú testét. Jóleső érzés volt a sima bőr érintése, az ujjai alatt megfeszülő izmok játéka. A fiúnak pedig a lélegzete is elakadt, ahogy a tétován kutató ujjak lapos, feszes hasára siklottak. Maga alá fordította a lányt és ettől a mozdulattól a nyakában lógó lánc is előre lendült. Még soha nem gondolt rá, hogy a kis medálnak, az apró feszületnek milyen jelentős szerepe lehet. Normál esetben az ő mellén pihent, de most Réka szíve fölött feküdt. A szíve fölött, amit Gábornak ajándékozott. Szinte összekötötte őket. Karjain támaszkodva a lányra hajolt, hogy mély csókban forrjanak össze. Közben óvatosan helyezkedett, időt adva Rékának, ha még meg akarná gondolni magát. De a lány hosszú lábait a fiú csípője köré fonta, karjaival átkarolta, ujjaival a tarkóján göndörödő fürtökbe túrt. Úgy csókolta vissza, mintha az élete múlna ezen a csókon. A játék komollyá vált. A célegyenesben voltak.
Az első próbálkozás ha nem is fájdalmas, de határozottan kellemetlen volt, Réka keze azonnal Gábor mellkasára tapadt. Ijedtében tolta volna, szíve szerint húzta volna magához a forró testet.
-Lassítunk egy kicsit – ígérte rekedten a fiú. Magában csak reménykedett, hogy képes is lesz rá. Neked tényleg ez az első – kijelentés volt ez, nem is kérdés, de a hangsúlyban csodálkozás rejlett. Maga sem tudta, mire számított, de ez a tény mégis meglepte. Réka pedig hálás volt minden pillanatért, mert szokni kellett ezt a feszítő, de mégis édes érzést, barátkozni a kitöltöttség gondolatával. És most jött el az ideje egyéb dolgok tisztázásának is, még mielőtt késő lenne.
-Szedsz valamit?
-Nnnem. – csak suttogás volt a válasz, de a fiú hallotta és kicsit csalódottan morrantott.
-Én sem készültem. Nem baj, megoldjuk, nem lesz baj – suttogta, miközben újra finoman mozdulni próbált. Réka azonnal megfeszült.
-Várj még, nem hiszem, hogy …
-Bocsáss meg, de nem bírom tovább, túlságosan is szorítasz – jött a bűnbánó válasz egy hirtelen mozdulattal egyidőben. Az a sikkantás sem segített sokat, ami kicsúszott Réka elszoruló torkából, mert Gábor végképp elvesztette az önuralmát és már nem tudott megállni. Néhány pillanat múlva zihálva borult a lányra és csak fohászkodni tudott, hogy időben kihúzta magát.
Túl voltak rajta. Nem volt ugyan tüzijáték, de valami kellemes zsibbadtság vett erőt mindkettőjükön. Az eddig felkorbácsolt idegek hirtelen nyugalma alighanem. Maradtak tovább is összebújva, nem törődve a közöttük cuppogó ragaccsal. Ahogy szívük újra normális iramban kezdte pumpálni a vért, kicsit lazítottak az ölelésen, néhány papírzsebkendő segítségével úgy ahogy rendbeszedték magukat. Aztán maradtak összebújva és hol szégyenlősen, hol őszintébben elemezgetni kezdték a történteket. Hogy mi történt, hogy történt, ebben mi volt a kellemetlen, mi volt a jó, hogy lehetne még jobb és egyáltalán, arra a nagy megállapításra jutottak, hogy ezt gyakorolni kell. Meg arra is, hogy a védekezésre valami megoldást találni kell és minél előbb. Nem kísérthetik a szerencséjüket, hacsak nem késtek el máris. Ez tragédia lenne, tudták mindketten.
Gábor még nem tért magához. Volt már lánnyal, de hogy ő legyen valakinél az első, ez az újdonság erejével hatott rá. Kicsit sajnálta is, hogy nem tapasztaltabb, valószínűleg Rékának is jobb lett volna. Meglepte őt az este fordulata. Bármennyire is szerette volna, nem hitte, hogy már ma este összejönnek. Nem is készült, és ezért most a falba tudta volna verni a fejét. Elég felemásra sikerült így az egész. De talán nem lesz baj. És itt nemcsak a kiszállására gondolt, hogy időben leállt-e. Ha valaki, mint Réka, még csak most ismerkedik a testiséggel, akkor tuti nem a legjobb módszer rögtön a megszakítással kezdeni. De most már ez van. Engedtek a hirtelen támadt vágynak, de majd kipróbálják úgy is, ha rendesen rákészültek. Nem lesz baj! Nem lehet! És igenis jók lesznek ők együtt!
Persze, az első alkalmat még sok másik követte, mire teljesen el tudták magukat engedni. A próbálkozások mindig játékosan kezdődtek, és legalábbis Réka szerint nem törtek törvényszerűen a teljes beteljesülésre. Gábor persze másként gondolt erre, hiszen az első alkalom óta legszívesebben minden találkozáskor az ágyban kötött volna ki Rékával. Ahogy a kezdeti idegesség és Réka akaratlan ellenállása gyengült, úgy tartogatott egyre több csodát minden alkalom. A gyógyszer felíratása sem volt olyan egyszerű dolog. Réka vett egy nagy levegőt és munkahelyi barátnőjét kísérte el a nőgyógyászhoz. Aztán ha már ott volt, ő is bement. Kínosnak érezte az egész helyzetet, a vizsgálatot, a beszámolót az eddig történtekről, egyáltalán, hogy valaki idegennel, ráadásul egy férfival a saját testét kitárgyalja. Nem mintha ez Gáborral könnyebben ment volna. Virágnyelven fogalmazni vagy nyers őszinteséggel? Úgy érezte, egész életében nem pirult el ennyiszer. Az orvos egyébként rendkívül alapos volt, nem nyúlt azonnal a recepttömb után. Laborvizsgálatot is kért, amire persze várni kellett, aztán újabb vizsgálat, egy közbejött menzesz, és végre ott állt a gyógyszertárban a kis cédulával. Ekkor jött az újabb pirulás az ismerős patikus előtt, hogy mostantól neki erre szüksége van. Aztán a tortúra a kis dobozzal, hová tegye, ahol a gondosan figyelő anyai tekintetek nem találnak rá? Mert az életében beállt nagy változásról otthon azért nem kívánt tudósítani.
Gáborral továbbra is szinte naponta találkoztak. És mivel a gyakorlásra igen nagy hangsúlyt fektettek, néha ebédidőben „halat ettek”, azaz egy órát is eltöltöttek. Ilyenkor Gábor járó motorral várta az iroda előtt, rövid robogás át a hídon és a hegyen, hogy aztán a kisszobában végre kattanhasson a zár. Mivel Gábor édesanyja az iskolából csak kora délután érkezett, ezek voltak azok a lopott pásztorórák, amikor biztosan kettesben lehettek. Arról szó sem lehetett, hogy egy egész éjszakát töltsenek együtt. Réka szülei talán sejtettek valamit, az édesanyja tett is tétova kísérletet, hogy valami bizonyosságot szerezzen, de aztán inkább mindenki szemérmesen kerülte a témát. A fiú szülei pedig biztosak voltak benne, hogy együtt vannak, mert Gábort meglepően részletesen érdekelte a mama órarendje, és korábban ingerlékeny gyermekük idegei mintha kisimultak volna az utóbbi időben. Így aztán ők abból sem csináltak problémát, ha a „gyerekek” esténként magukra zárták az ajtót és „zenét hallgattak”. Csak a kis tacskólány érezte magát erősen hanyagolva mostanában.
Ahogy telt az idő, lassan tényleg kitavaszodott, még több időt próbáltak együtt tölteni. Réka szülei már nem is titkolták, hogy kíváncsiak a fiatalemberre, aki a lányuknak ennyi idejét leköti. Elérkezett a nagy nap, amikor Gábor kezében virággal becsöngetett. Réka lázálomként élte meg az egyébként egész jó hangulatú estét, főleg amikor a fényképalbum is előkerült. A csecsemő, a totyogós, a pancsoló vietnámi kalapos barnaság a Balaton partján, a néptáncos viseletben feszítő, a ballagó és a bolgár tengerparton alig-bikiniben pompázó nagylány… megannyi lopott pillanat, ami valaha neki is kedves volt, de most mégis feszélyezi. Köztük az ominózus kép, amit annak idején a borítékba tett. Na, attól még a csuklás is rájött. Aztán szerencsére ott van a tv tetején apu pilótaképe. Amiről kérdések jutnak a fiú eszébe, apu pedig úgy belelkesül, hogy lassan már a II. világháború is szóba kerül. Mindenkinek meg kell emésztenie ezt az estét, ezért aztán hamarosan a gyerekek sétálni mennek, ahonnan már csak Réka jön vissza. Apu pedig megnyugtatóan simogatja meg a fejét: Egész rendes fiúnak látszik. Persze anyu nem hagyhatja szó nélkül azon aggodalmát sem, hogy: Csak aztán nehogy csak játékszernek kelljél neki! Tökéletes befejezése ennek a számára amúgy is kínos estének. Már csak azért is, mert a gondolat titkon őt sem hagyja nyugodni.
Gábor azonban nem adja tanujelét annak, hogy egyszerre több vasat is tartana a tűzben (hiszen milyen körülményesen tett szert erre az egyre is – bár erről ugyebár a szülők nem tudnak), így aztán a gonosz gondolatok szépen lassan elfelejtődnek. Annál is inkább, mert tényleg minden szabad idejüket együtt töltik. A szülők ugyan már mindkét oldalról aggódni látszanak, most már azért, hogy a gyerekek túlzásba estek, talán nem ártana, ha nem köteleznék el ennyire magukat csak ebbe az egy irányba. Réka otthon egyre többet borul ki, hiszen az sem jó, ha ritkán találkoznak (főleg neki), mert akkor vajon mit csinál a másik nélküled; de az sem, ha állandóan együtt vannak. Mit akarnak vajon a szülei? Gábor pedig szintén hallgat otthon eleget. Meg akar fogni téged ez a lány! – ijesztgetik a jó partit, aki azonban még messze nem érzi magát kellőképpen megfogva. Mindketten menekülnek otthonról egymáshoz, amikor csak tehetik.
Ettől függetlenül Gábor bírta Réka szüleit, főleg a papáját. Vele egész más volt, mint otthon a sajátjával. Szeretett barkácsolni, de egy irányító, segítő kéz sokszor jól jött volna, és hát az édesapja a pénzcsináláshoz értett, de a kétkezi munkákhoz már kevésbé. Réka apja pedig igazi ezermester volt. Bár a szakmája révén a műszaki dolgokhoz értett elsősorban, de ha faesztergálás vagy cipősarkalás volt a feladat, akkor sem jött zavarba. Gábornak pedig imponált ez a sokoldalúság. Ha valami elromlott, például a magnó vagy akár a fűnyíró, már hozta is át és figyelte a lány apját munka közben, tanult. Ha a kocsival volt gond, megbeszélték, és ha tudták, meg is csinálták. Réka mamája pedig igazán a szája íze szerint főzött.
Rékáék családjában esküvőre készültek. Jancsi és Ági készülődtek a nagy eseményre, amit a Bakonyban tartottak, egy kis faluban. Igazi nagy falusi lagzi. És a meghívás Gábornak is szólt. Jancsi egyébként is nagy empátiával állt a kapcsolatukhoz (meghálálva az annak idején kapott levéláradatot), természetesen a nővére előtt gondosan titkolva, hogy még a lakását is felajánlotta, amennyiben a fiatalok nem tudnának hova elvonulni néhány nyugodt órára. Ilyen előzmények után tehát Gábornak ott volt a helye a vendégek között. Végül ő fuvarozta Réka szüleit is. A rokonok pedig máris viccelődve vették célba őket, mint a következő nagy esemény reménybeli főszereplőit. Több mint kínos, de számítottak rá, így aztán mosolyogva hárítják a viccelődőket.
Jól érzik magukat a barátokkal, Gábor barátaival. Emiatt Réka néha lelkiismeret-furdalással küzd, hiszen saját baráti körét teljesen „odadobta” ezért a kapcsolatért. Gábor nehezen barátkozik, de akiket már megkedvelt, azokhoz ragaszkodik; és mivel a haverok is őszintén kedvelik, keresik a társaságát, elég sokat jönnek össze. Több időt nem akar „idegenekkel” tölteni, akkor kicsit önző módon csak kettesben akar lenni Rékával. Ezért pedig a lány sem tehet neki szemrehányást. Így aztán maradnak a régi barátok, a szombatonkénti vizipóló csaták az egyetemi csoporttársakkal és Réka, Réka, Réka. Aki szintén lubickol ebben a közegben, érzi a ragaszkodást, a figyelmet, és ez számára mindennél többet ér. Az autó az ő közös kis kuckójuk. A langyos tavaszi estéken abban bújnak meg sötét utcácskákban, kockáztatva egy késői kutyasétáltató előtti lebukást. A hétvégeken pedig irány Szentendre, ahol a Dunaparton kóborolnak, vendéglőkben bújnak össze. Vagy a budai hegyekben kirándulnak, a kockás pléden heverészve hallgatják a madárcsicsergést, figyelik az erdő zajait, de elsősorban egymást bújják.
Egyetlen gondolat nem hagyja őket nyugodni. Egy nyugodt, kettesben eltöltött éjszaka, amikor nem kell az órát lesni, amikor a szenvedély csitultával egymást átölelve alhatnak el, mint a kanalak a fiókban, úgy simulhatnak egymáshoz, hogy aztán ismét egymás karjában ébredjenek. Kiskanál és nagykanál. Vagy, ahogy Gábor szokta mondani: kiskifli-nagykifli. De ez egyelőre még nagyon távoli álomnak tűnik.
Gábornak az egyetemen újra vizsgaidőszaka kezdődik és a sűrű találkozások ennek egyértelműen nem tesznek jót. Nehéz döntést hoznak, a fiú a telekre utazik tanulni, tanulni, tanulni, amiből azonban mégis inkább ábrándozás lesz, levelezés, és a tv-ben focimeccsek, így egyre több utóvizsgával kell megküzdenie. De aztán nagy nehezen túl vannak ezen is.
A nyár beköszöntével újabb lehetőségek adódnak. Gáborék balatoni nyaralója készen van, apróbb simításokra van már csak szükség, ők pedig hétvégenként szívesen barkácsolnak együtt. Szabják a padlószőnyeget, füvet nyírnak, szerszámos kamrát építenek, de mindenekelőtt a padlásszobában porszívóznak. Sokszor, mert az egy nagyon poros helyiség. Esténként a parton hallgatják a hullámok lágy csobogását. Ha szerencséjük van és nincs társaságuk, akkor pedig egymásba feledkezve ölelkeznek. A szülők persze odahaza aggódva gondolnak arra, hogy a fiatalok vajon a fiú szülei szeme láttára ugye nem…? És reménykednek, hogy valóban külön szobában töltik az éjszakát. Mintha bármi is azon múlna… A fiú szülei pedig? Vidáman nézik napközben a sürgölődésüket és megértően néznek össze, amikor becsukódik mögöttük az ajtó.
A lányos háznál azonban egyre gyűlnek a sötét felhők. Túl sok időt töltötök együtt. Tanulnod kéne neked is. – Réka egyre többször hallja a szemrehányásokat, amiket azonnal támadásként él meg és így is reagál. Dacos, elkeseredett. A cégnél igyekszik észnél lenni, hiszen felelősségteljes munkája van, egy hiba komoly anyagi kárt jelentene. Ott vannak a szakmai tanfolyamok, lassan a vizsgákon is túllesz. Ennyi szabadság sem jár neki? Mikor éljen, ha nem most?
Ebben a hangulatban nem csoda, ha még Gáborral is összezördülnek. És micsoda marhaságon? Találkát beszéltek meg a Március 15. térre. És Gábor nem jött el! Gábor pedig ugyanígy dühöng: Miért nem jött el, hiszen megígérte? Csalódottan várnak, várnak, aztán mindketten hazaindulnak. Réka otthon bőg a kisszobában, amikor csengetnek. Apu nyitja az ajtót, odakint idegesen toporog Gábor.
-Itthon van? – kérdezi szinte udvariatlanul. Apu pedig csak int a szoba felé.
Nézik egymást. Az egyik még hüppög, a másik meg egyre értetlenebb. Most mi van? Aztán egyszerre kérdezik:
-Miért nem jöttél el?
-Én ott voltam – kiáltják szinte egyszerre.
Mély sóhaj, aztán kiderül, tényleg mindketten ott voltak. A tér két oldalán. A durcás tekintetek egyre jobban kisimulnak, aztán Gábor kézenfogja: - Na, gyere te kis szerencsétlen!
-Én? Szerencsétlen? Te miért nem gondoltál arra, hogy nem a jó helyen vársz? – nyelvelt vissza Réka, készen arra, hogy újra kezdje a durcát. Gábor azonban nem hagyja.
-1:1, ne kezdjünk most ezen vitázni! Menjünk! És a békülésre sem kell már sokat várni. Igaz, az aznapra tervezett mozizás elmaradt.
Gábor aznap éjjel bevallja magának, hogy elképzelhetetlenül rossz érzés volt ott állni és nem tudni semmit. Nem akarta elhinni, hogy a lány elfelejtette a találkozót, vagy csak szó nélkül felültette. Miért tette volna, hiszen olyan jól megvannak? Még az is eszébe jutott, hogy valami baja esett. Amikor a könnyes szemekbe nézett, még egy kicsit irigyelte is, hogy Réka legalább kiadhatta magából a keserűségét, amíg ő csak kétségek között dühönghetett. Mindenesetre jó jelnek vette, hogy a lány sem repesett a boldogságtól, amíg nem tisztázták a helyzetet. Buta félreértés volt, ugyanakkor jól is jött, hiszen nyilvánvalóvá tette, hogyan éreznek egymás iránt.
Réka, az életében beállt komoly változások miatt már nem kislánynak, hanem végre nőnek érzi magát. Még akkor is, ha a sörözőkben, ahová barátaikkal beülnek, a népes társaságból mindig csak az ő személyigazolványát kéri el a pincér. Pedig mennyi minden megváltozott néhány hónap alatt. A nőies lenge ruhadarabok, amiket a nyári melegben visel, a begöndörített hosszú haj mind erre a változásra utalnak. És a külvilág vevő is a „hírekre”. Egyre többször fordul elő, hogy utána fordulnak, amikor nevetős-sietősen rohan végig a Belvároson. Az irodában is állandóan cukkolják a fiúk, a két Péter meg Tibor, aki ugyan két gyermek boldog apja, de nem vak, viszont nagyszájú, és remekül szórakozik, ha zavarba hozhatja ezt a kislányt. A kollégák már összekacsintanak, ha közeleg az ebédidő és Réka lázas készülődésbe fog. Még a máskor szigorú főnöknő is kuncogva szól a rohanó lány után, Jó étvágyat! És üdvözöljük Gábort! Réka így már pirulva érkezik a recepció elé, ahol Gábor vidáman figyeli, hogy még ennyi idő után is így reagál a lány. A fenti viccelődésről persze nem tud.
De elérkezik a nyári szabadság, amit persze nem tölthetnek együtt. Réka a szüleivel utazik Németországba és Olaszországba három hétre. Három hosszú hétre! Soha nem fog véget érni! – sóhajtja búsan a búcsúzkodáskor. És újra beindul a levelezés. Borítékba rejtett képeslapokon tudósít a magányos napokról, a sóvárgásról, és majd belebetegszik, hogy a fiú leveleit majd csak otthon egyben kaphatja meg. Nem tudja, hogy a fiú sem jár sokkal jobban. A posta nincs a helyzet magaslatán, ő már régen otthon lesz, amikor a levelek szinte egyszerre érkeznek meg. A nyaralás elején Olaszországba mennek, a tengerpartra. Réka csak a napon heverészik, olvasgatni próbál, de leginkább álmodozik. Közben bőre ragyogó barnára sül, de ezt aki igazán értékelni tudná, nincs a közelben. Velence meg? Hiába örök szerelem, ha egyszer Ő nincs itt. A szülőkkel azért nem olyan romantikus végigtrappolni a városon.
Az utolsó egy hét a német rokonoknál maga a rémálom. Vánszorognak a napok. Az epertorták és kávék mellett a szülők beszélgetése pedig veszélyes fordulatot vesz. A rokonok éppen arra biztatják apuékat, hogy maradjanak kint. Odakint túl vannak a válságon, munkát is tudnának szerezni, hamar összeszedhetik magukat, még akkor is, ha otthon minden veszendőbe megy. Ha pedig Réka ott menne férjhez, hamar állampolgárságot kapna. És tulajdonképpen Thomasnak, a távoli unokatesónak nem is lenne ellenére, ha összeházasodnának. Névleg, persze. De ki tudja, mit hoz a jövő? Hiszen olyan szép pár lennének. Micsoda??? A lány a gondolatba is belesápad. Micsoda??? Hogy juthatott ez bárki eszébe? És apuék? Hogyhogy nem kérik ki maguknak még a gondolatot is? De apu csak mosolyog, feszélyezetten ugyan, de mosolyog. A rokonok pedig látják a bizonytalanságát. Fiatalok vagytok még, előttetek az élet, a nyugdíjig teljesen egyenesbe jönnétek, Rékának meg már egészen más élete lehetne – szuggerálják, miközben Thomast biztatják, győzze meg a kislányt. A kislány, minden nőies önérzetével és német tudásával tiltakozik. Engem otthon várnak! Szeretem a barátomat! Ezek ugyan gyenge érvnek tűnnek a családi jövőkép mellett, de akkor támadásba megy át: A nagyiékkal nem tehetitek ezt meg! Hogy végül is mi döntött, nem tudja, de másnap reggel végre felkerekednek hazafelé. Thomas mosolyogva nyom búcsúzóul egy puszit az arcára és megígéri, azért írni fog. -Ne tedd!!!
A történtekről otthon többet nem beszélnek.
Gábor pedig még az érkezés napján becsönget és „elrabolja a lányt”. Mindketten őszintén sajnálják, amikor vissza is kell vinnie. Réka pedig csak évek múlva mesél neki a megalázó és ijesztő helyzetről, amibe odakint került.
Ezen a nyáron a fiúk mind megőrültek! – állapítja meg Réka. A régi unalmas hétköznapok után nem tud mit kezdeni a hirtelen jött népszerűségével és a képtelen helyzetekkel, amikbe sodródik. Egy napon a Mézesmackó előtt Bélusba ütközik, másodunokatestvérébe, akivel már nagyon régen nem találkoztak. Akkoriban még Bélus a haját húzta, ő meg bokán rúgta a nála két évvel idősebb fiút. Most mosolyogva köszön rá, a fiú pedig csodálkozva ismeri fel. Olyan hévvel öleli magához, mintha mindennél nagyobb örömet jelentene látni a lányt. Ebben persze szerepe lehet annak is, hogy nincs egyedül. Barátjának is bemutatja a lányt, mint nagyon-nagyon távoli rokont. Közben csillogó szemekkel kérdezi, hogy mi van vele, mit csinál a környéken? Amikor megtudja, hogy a lány a közelben dolgozik, lovagiasan kísérik vissza az irodához. Búcsúzáskor találkát kér tőle még aznapra a Körtérre. Réka, első ámulatában rábólint. Aztán egész délután ennek az elhamarkodott, hülye ígéretnek a foglya. Gáborral munka után találkoznak, és ez az első dolog, ami kibukik belőle. Persze, nem minden részletet mesél el, csak annyit, hogy neki találkoznia kéne valakivel nemsokára. Aztán jön a nagy ötlet, Gábor kísérje el! Magában pedig kicsit aggódik, hova vezet még ez a mai este?
A söröző előtt (hiába, Bélus is csak két sör között nagy sportember – focista a lelkem) lerí a fiúkról a meglepetés ereje. Bélus gyanakodva figyeli Gábort, aki tüntetően kézenfogja Rékát, pedig ez egyébként társaságban ritkán szokása. Amíg bemutatkozik és kezet fog, másik karjával szépen magához is öleli a lányt. Csak a mihez tartás végett. Bélus ért a testbeszédből. Csak azt nem érti, hogy ezt miért nem hozták már korábban a tudomására. Ezt viszont Réka maga se érti, így aztán még elkínlódnak egy ideig. Beszélgetnek sok mindenről, családról, és a fiúk leginkább fociról, de megfutamodni senki nem akar. Végül megint Gábor az, aki megoldja a helyzetet és „Nekünk lassan indulnunk kell…” szöveggel figyelmeztető pillantást vet Rékára. Aki hálásan kapaszkodik a mentőövbe és két puszival próbál az egész lehetetlen helyzetért bocsánatot kérni Bélustól, aki talán éppen azon gondolkodik, hogy annak idején jobban meg kellett volna tépni ezt a kiscsajt. Hazafelé némán ballagnak, Réka már annak is örül, hogy a kezét még mindig fogják. A Feneketlen tónál aztán nem bírja tovább, leül egy padra és maga mellé húzza Gábort is.
-Ne haragudj, ez annyira hülye helyzet volt, nem is tudom, hogy hozhattam össze – motyogja halkan, de Gábor nem reagál, csak nézi a tó vizét.
-Ki ő? – kérdezi végül fojtott hangon. Már azon túl, hogy távoli unokatestvér? Jártatok? Vagy csak most jutott szegénynek eszébe? De akkor meg miért nem figyelmeztetted? Vagy engem például? Mert én se egészen ilyen szitura számítottam. Egy másik pasival megbeszélt randira kísérem el a barátnőmet, nem hiszem el.
-Nem tudom. - Réka hangja csak suttogás.
-Hülye voltam, de nem akartam ott a barátja előtt leállítani, mert valahol azért értettem én, hogy hova akar kilyukadni. Csak valahogy nem volt alkalmas a helyzet, hogy … nem tudom – vonja meg a vállát. –Veled meg biztonságban éreztem magam.
-Kislány vagy te még – nevet Gábor megkönnyebbülten, a huszonévesek fensőbbségével. – Tini, aki még csak próbálgatja a szárnyait.
Réka pedig megsemmisülten üldögél mellette. Még az sem nagyon vigasztalja, hogy a fiú átöleli és a vállára húzza a fejét. Mert érzi, hogy a fiúnak igaza van. Játszik mások érzéseivel, bele sem gondolt, ő mit érezne ebben a helyzetben. Röviden, hülye volt. Már megint.
Ez a kis közjáték aztán hétvégéig foglalkoztatta mindkettőjüket. Szentendrén, a Dunaparton üldögélve Gábor hozta fel újra a témát.
-Még sosem beszéltünk arról, mi volt előttünk. Nem mintha számítana bármit is, hiszen elmúlt. – néz közben jelentőségteljesen Réka szemébe. De jó lenne tudni, hogyha mégis felbukkan valaki, akkor ne álljunk ott olyan meglepődve, mint én a múltkor.
-De az nem… - kezdene bele Réka, de Gábor még folytatja.
-Tudod, mielőtt azt a hirdetést feladtam, jártam azért más lányokkal is. Gondolom, a gimnáziumi évekig nem kellene visszamennünk, de például volt egy helyes ikerpár Pécsről. A balettintézetbe jártak és egy darabig együtt futottunk Erzsivel. Évával meg Laci barátom. De hát elég nagy volt a távolság ahhoz, hogy ez hosszú életű dolog lehessen. Meg volt egy rövid életű kis kalandunk a Julival, Te is ismered, aki most az Árpival jár. Aztán amikor a hirdetés megjelent, akkor pár lánnyal azért találkoztam, de hát a végeredményt mindketten ismerjük – mosolyodott el. -Te voltál a befutó. Biztos azért, mert Te laktál a legközelebb – nevette el a végét.
Réka némán és meglepődve hallgatta. Most már végképp nem értette a hirdetést, de nem is akarta firtatni.
-És… Te… ? – kérdezte Gábor. -Még ha az unokatesó nem is számít …
-Hát, én nem sokat mondhatok. A középiskola lényegében lányiskola volt, meg hát … nem is tudom, szóval semmi… Utána meg volt egy szombathelyi srác, a Laci. A Műszakira járt. Tulajdonképpen a hirdetésedkor lett vége. Bántott, hogy a háta mögött ilyesmibe fogtam, de valahogy már amúgy is a végét járta a dolog – próbálta Réka elbagatellizálni a történetet. Azt pedig, hogy mit füllentett Lacinak és hogy a fiú látta is őket, és csak azután adta fel, már inkább nem mesélte el.
Gábor kicsit hitetlenkedve hallgatta. Valamivel többre számított, bár, ez után az unokatesós affér után hihetővé is vált, hogy ez a kislány még alig járt valakivel. Tulajdonképpen szerencsés, hogy ép bőrrel megúszta eddig a hapsikat. – és ezt nem átallotta vigyorogva Rékának is elmondani.
Aki persze ettől megint bepöccent.
-Nem tehetek róla, ha a pasiknak mindig a szőke, hosszú hajú, telt idomú kis törpék jönnek be. Azok a fiúk a suliban, akik neki is tetszettek, kivétel nélkül ilyen lányokkal jártak. (Ez a leírás egyébként tökéletesen illett Julira is, és valahol mélyen sejtette, hogy arra az Erzsire is igaz lehet.) Én pedig barna vagyok és világéletemben fiúsan rövid hajat hordtam, ami ugyebár a hapsiknál máris rossz pont.
-Ezért növesztetted meg? – túrt bele Gábor a vállig érőnél valamivel hosszabb szőkésbarna fürtökbe.
-Igen – nézett rá dacosan a lány.
-Jól tetted – nevetett rá a fiú és csókot nyomott a durcásan összeszorított szájra. - De ne szőkítsd ki, mert nekem a barna jobban bejön – mosolygott bele a csókba, amivel remélte, végképp lezárták ezt a témát.
Kata - a mogorva, és Gyula - a jófej időközben úgy döntöttek, hogy hivatalosan is megkeserítik egymás életét, azaz összeházasodnak. Senki nem merte hangosan kimondani, de mindenki tudta, hogy ez igen hülye, bár nem elhamarkodott lépés részükről (hiszen már öt éve együtt voltak). Az esküvőn a barátok többsége ott volt, aztán egy hajnalig tartó házibuliban mulattak együtt az ifjú párral, akiktől reggelre már a válás gondolata sem állt távol.
Ismét eljött a Szilveszter, de ezt már együtt ünnepelték. Istvánéknál jöttek össze újra, mivel ők voltak azok az igazán szerencsések, akik már a szülőktől külön laktak. Egyszerű, mondhatni spártai körülmények között, de egyedül, ami legtöbbjüknek még csak egy nagyon távoli álom volt. A hajnali villamosozás után Gábor megfogta Réka kezét és hazafelé húzta.
-Aludj nálam! – kérte. – Ünnepeljük meg a mi kis kuckónkban az újévet! – sutyorogta tovább a pajzán kis ördög. Réka pedig rövid tétovázás után vele tartott. Érezte, hogy Gábor szülei nem hozzák kényelmetlen helyzetbe, ha reggel összefutnak, de tudta azt is, hogy otthon bizony nem állhat elő az igazsággal. Valamit lódítania kell majd, ami ellen amúgy őszinte természete lázadozott, de tisztában volt azzal is, hogy néha jobb a kegyes hazugság, mint kiverni a biztosítékot.
Már megszokott, szinte otthonos volt a mozdulat, ahogy Gábor a szenvedély hevében levette a szemüvegét, és miközben az ágyra hanyatlottak, egy laza mozdulattal odébb dobta. Réka pedig apró csókokkal kedveskedett a lehunyt, hosszú szempillák mögé bújó zöldesbarna szemeknek. Ez az apró rituálé már a kettőjüké volt. Gábor nem emlékezett rá, hogy valaha átélte volna ezt mással is. Hálás viszonzásul a lány kulcscsontját kényeztette a nyelvével; mindig játékos bizonytalanaságban tartva, hogy melyik irányba indul. Többnyire a lány szája győzött, mert amikor ajkát kicsit beharapta, Gábor nem tudott ellenállni, lágyan simított rajta végig. Nem kapkodtak, ez az éjszaka az övéké volt.
Gábor úgy érezte, ezen az éjjelen tényleg valami új kezdődik, hogy ezzel a lánnyal talán … talán megtalálta azt, akit mindig is keresett. Lassan egy éve vannak együtt és remélte, hogy már a rózsaszín ködön túl van, és a valóságot látja, nem azt, amilyennek elképzelte. Úgy érezte, ismeri már a hibáit is, de azokkal simán együtt tud élni. Az előnyök pedig… mutatós lány, nem úgy, mint a Playboy magazinok címlaplányai, de a hosszú lábai, feszes feneke igazán sokszor viszik kísértésbe. Ha pedig éppen nem ágyba bújnak, akkor is el lehet vele értelmesen tölteni az időt, ez pedig máris fontos szempont. Ahogy eddig megismerte, őszinte, nem hisztis. A barátai is kedvelik, a szülei is kezdik elfogadni, hogy talán mégis csak ez a lány lesz az igazi. Mostanában már nem fárasztják Dianával, aki az igazán hozzá méltó parti lenne. Ja, még a középiskolát se biztos, hogy végigcsinálja, de nem is fontos (a szülei szerint), mert van elég pénze, hogy boldoguljon az életben. Fogalma nincs ugyan arról, hogy kicsoda Hieronymus Bosch, de bármikor tud félórás kiselőadást tartani a körömlakkok közti minőségi különbségekről. A haja ugyan csodálatos sűrű szőke hajzuhatag, de minden más felejthető. Ezzel szemben Réka állandó meglepetés. Ez a Bosch dolog is. Amikor először szóba hozta, azt hitte, majd egy háztartási gép jut róla a lány eszébe, de ő azonnal kapcsolt, elmondta a véleményét is, ami nem volt ugyan túl hízelgő a mesterre nézve, de hát nem lehet egyforma az ízlésük. És ha neki Munkácsynál megállt az élet, akkor azt képes elfogadni.
Istenem azok a hosszú, karcsú lábak… most is összekulcsolódnak az övével. De csak egy mozdulat lenne, és máris köré fonná újra. Érdekes dolog kettejük között a szex. Nem mintha olyan sok tapasztalata lenne, de azért hallott ezt-azt, ezért szinte biztos benne, hogy a lány szeret vele együtt lenni. Ugyanakkor soha nem biztos benne, hogy sikerült-e eljuttatnia a végső gyönyörhöz. Nem elégedetlenkedik, sóhajt, amikor kell, érezhetően élvezi, amit csinálnak, de mintha még soha nem érezte volna az izmok szorítását a robbanás pillanatában. Na jó, talán néha, maga sem biztos benne, de valahogy ez olyan tabu téma köztük. Amikor egyszer megpróbált erre rákérdezni, a lány csak pirulva megcsókolta és azt mondta, minden rendben. Soha nem reklamál, ha csak hirtelen lerohanja, mint a múltkor, amikor csak úgy felöltözve, a fürdőszobában állva estek egymásnak, de akkor sem ájul el, ha órákig kényeztetik egymást. És soha nem jött még azzal, hogy most ne… akkor azért komoly probléma nem lehet, nem? Készséges, adakozó és vállalkozó szellemű mindig, így aztán talán neki sem kéne ezen annyit agyalnia.
Leginkább magán csodálkozott. Ha őszintén végiggondolja, szinte függővé tette ez a kapcsolat. Soha nem gondolta volna, hogy ennyire akar majd valakit, mint ezt a lányt itt maga mellett. Akarta. Nemcsak mint partnert a szexben, mert erre azért kevesebb erőfeszítéssel is talált volna valakit. Nem. Őt akarta. A testét, a gondolatait, az érzéseit. Hogy a lány is azt érezze iránta, ami őbenne megfogalmazódik. És hogy ez a kölcsönös érzés hosszú ideig megmaradjon. Néha már azon kapta magát, hogy távoli, jövőbeni képeket vizionál, ahol még mindig együtt vannak és a láng változatlan erővel lobog bennük. És ezek a képek megnyugtatták, jó érzéssel töltötték el.
Ezeken a kérdéseken Réka is gondolkodott már. Gábor annyira más volt, mint bárki, akit megismert eddig. Figyelte ő a többieket is. Látta a többi fiú rossz tulajdonságait, kereste Gáborét, de eddig még mindig nem találta. Az összehasonlításokból rendre győztesen került ki. Figyelmes volt, szenvedélyes, megértő és – mint arra már párszor szükségük volt – megbocsátó. Amire barátnői azt mondták, hogy önzés, azt ő ragaszkodásként élte meg. Réka igyekezett mellette nővé válni abból a bizonytalan tiniből, aki megismerkedésük idején volt még. Gábornak pedig láthatóan tetszett a változás. Ahogy Réka azt sejtette is, igyekszik képére formálni a lányt; de ezzel neki sem volt problémája. Nem állított elé tilalomfákat, Rékára bízta, hogy meddig megy el. A lány pedig kifejezetten jól érezte magát a közelében, nem vágyott a távolságra még jelképesen vagy időlegesen sem. A szexben pedig – úgy érezte – jól boldogultak. Valami hiányérzet valahol mélyen talán mocorgott benne, de nem is igazán tudta, mit vár még. Ha együtt voltak, nem érezte ugyan, hogy bele kéne halnia az együttlétbe (állítólag az Igazi Nagy Szex ilyen), inkább csak csendes jóllakottság vett rajta erőt. És ez jó volt. Néha ugyan eszébe jutott, hogy talán Gábor vár még valami másra, jobbra, de remélte, hogy azt tőle fogja kérni és nem máshol keresi majd. Aztán együtt majd csak megtalálják.
Egyetlen dolgot hiányolt a lány, de azt nagyon. Gábor nem mondta, még a legmeghittebb pillanatokban sem, hogy „szereti”. Amikor viccelődve duzzogott emiatt, a fiú mindig azzal vágott vissza, hogy ezt érezni és éreztetni kell. A szavak nem fontosak. Az a rengeteg ember, aki már kimondta, s aztán nem vette komolyan, értéktelenné tette a szót. Nem, nem az érzést; csak a szót. Ezt aztán Réka is elfogadta, de azért a sóvárgás azért az elcsépelt szócskáért mindig megmaradt a lelke csücskében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése