-Teherbe kellett volna ejtselek. Akkor talán hamarabb leszerelnének, vagy legalább sűrűbben jöhetnék haza. Még nem késtünk el vele. Mi a véleményed? Nem jó ötlet?
Réka kereste a frappáns választ, de aztán inkább néma csókban forrtak össze. Gondolatban azért eljátszott a képpel, ahogy egyre kerekedő pocakkal kopogtat a laktanya képzeletbeli kapuján.
-Szerintem, ha ez lenne a megoldás, akkor holnap csupa terhes nő venné körül a bevonulás helyszínét. És ha nem szerelnek le, a gyereked meg se ismerné az apját, mire hazajöhetnél.
Gábor félkönyékre támaszkodva komoran nézte a lány arcát.
-Nem lesz könnyű! Engem majd állandóan az foglalkoztat, hogy Te kivel, mivel töltöd az idődet. Te pedig unatkozni fogsz, mert csak nagyon ritkán találkozhatunk. Várni fogsz rám?
Réka is elkomolyodott. Érezte, hogy Gábor komolyan aggódik, és kicsit csalódott volt, amiért láthatóan kételkedik a hűségében.
-Nem, nem lesz könnyű. Munka után otthon fogok ülni. Anyám majd meg fog őrjíteni. Beiratkozom a könyvtárba. Leveleket írok neked. És közben arra gondolok, hogy ti fiúk odabent miket meséltek egymásnak rólunk. Ha vidékre kerülsz, majd utaznom is kell. És lehet, hogy a menetrend miatt csak percekre találkozhatunk, én máris fordulhatok vissza. Te meg majd a kantinosnővel vigasztalódsz.
-Bolond – suttogta a fiú a hajába. -Mondom, hogy a legjobb, ha teherbe ejtelek. Akkor a gyerek miatt utazni sem tudsz, én meg nem fogok lebukni. – nevetett.
Játékosak voltak, vidámak, de belül mindketten szorongtak. A jövőt belengő bizonytalanság megborzongatta őket.
-Olyan jó lenne, ha egész éjjel együtt lehetnénk – sóhajtott a fiú. Aztán Réka is, és … öltözködni kezdett.
A bevonulás február végén volt, egy nagyon hideg, szeles napon Pestlőrincen. A tömegben Réka is ott fagyoskodott. Várta a híreket, hova kerül a fiú. Néha páran kijöttek, létszámfelettinek bizonyultak, hazamehettek. Nem is tudta, örülne-e egy ilyen hírnek. Ha túl kell lenni rajta, akkor minél előbb – gondolta. Aztán egyszercsak megjelentek a fiúk. Teherautókra kerültek, a parancsnokok pedig a hozzátartozóknak mondták el a legszükségesebb tudnivalókat. Gábor az alapkiképzés idejére Pesten maradt. Egy hónapig a fiúk nem hagyhatják el a laktanyát, majd csak az eskütétel után – harsogta a tiszt. Leveleket pedig ide és ide lehet írni. Réka felszisszent. Tudta ezt eddig is, de most már biztos, nincs remény rá, hogy a születésnapját együtt ünnepelhessék. Egy tétova integetés, Gábor nyugtalan tekintete és a teherautó eltűnt a sarkon. Mi lesz most?
Mindkettőjük fejében pörögtek a gondolatok. Eddig szinte minden nap találkoztak. Ennek most vége. Ki hogy fogja megélni ezt a kényszerű távollétet? Vajon Réka hűségesen vár? Vagy unalmában előbb-utóbb elmegy mással szórakozni? Egy hónapig most nem is látják egymást. Mi lesz, ha majd vidékre kell mennie? És mi lesz még másfél évig? – Gábor fejében leginkább ez a gondolat ütött tanyát. Az, hogy a sok fiúval összezárva milyen lesz majd, egyelőre nem is foglalkoztatta. Már az első este vágyódó levelet írtak egymásnak. Réka óvatosan fogalmazott. Nem tudta, hogy ha őszintén ír a fiú hiányáról, az annak jóleső érzés lesz-e, vagy inkább kínzó. Naponta születtek a levelek, esténként álomba sírta magát, nem volt kedve sem a tv-hez, sem olvasáshoz, de még a szüleivel való beszélgetéshez sem. Gábort akarta, és a tehetetlenség búskomorrá tette.
Március 5-én csendben, otthon ünnepeltek. Most nem volt kedve még a hagyományos halászlé vacsorához sem az Érd felé vezető út kanyarjában megbújó kedves kis étteremben. A csengetésre kedvetlenül baktatott az ajtóhoz. Biztos valamelyik szomszéd akar valamit – gondolta kissé ingerülten. A kitárt ajtóban azonban valaki más állt, akitől a hangja is elakadt. Aztán sután csak annyit kérdezett: - Ugye, nem lettél közben létszámfeletti?
Gábor elmosolyodott.
-Nem, még mindig baka vagyok, és igazából tilosban járok éppen, hiszen a katonaruhát le sem vehettem volna. De azt gondoltam, így nem keltek akkora feltűnést, nem áll fenn a veszélye, hogy igazoltatnak. Mert ugyan nem szöktem meg, de nem is egészen legális, hogy itt vagyok.
Réka semmit nem értett, de semmi nem is érdekelte. Csak az, hogy a fiú itt áll előtte. A legszebb szülinapi ajándék! Boldogan borult a nyakába. Később persze kiderült, hogy teljesen véletlenül a balatoni szomszéd fia lett a szakaszvezetőjük, és Gábor egy ilyen ziccert nem hagyhatott kihasználatlanul. Az sem érdekelte, ha a többiek előtt örökre elássa magát, ő lesz a „protekciós”. Csoportos kimenőjük volt és ő mindenre megesküdött, hogy nem kerül bajba, ha néhány órára leléphet. Mire a szakasznak vissza kell mennie a laktanyába, ő is ott lesz, nem késik egy percet sem. Így aztán gyorsan visszamentek Gáborékhoz, a kisszobába, aztán – immár újra a rosszul szabott katonagúnyában – percre pontosan 10 órakor megálltak a laktanya előtt. A szakasz éppen akkor érkezett vissza. Gábor feltűnés nélkül beállt a sorba és bement a többiekkel. Réka pedig remegő gyomorral vitte haza a kocsit. Már ezért az egy estéért érdemes volt megtanulni vezetni – nevetett magában.
A nagy bezártságból végül ez lett, Gábor, amikor csak tehette, lelépett a csoporttól. Ha előre tudott róla, akkor telefonált a lánynak a munkahelyére, így Réka érte tudott menni. Ha váratlanul jött a lehetőség, akkor csak abban bízott, hogy a városban cirkáló váp-osoknak nem szúr szemet. Odabent pedig építgette a kapcsolatait. Az írnok felfigyelt az írására és maga mellé vette. Innentől aztán szemérmetlenül gyártotta magának a félig-meddig már legális kilépőket. Az eskün is túl voltak már, végre igazi kimenőt is kaphattak. Ő ugyan nem vett részt az ünnepségen, mert az alaki kiképzések nagy részéről éppen irnoki munkája miatt rendre hiányzott, és nem akarták, hogy egy elhibázott hátraarccal az egész szakasz dominóként dőljön. Így aztán az emeleti mosdó ablakából nézte végig az esküt és a felvonulást. Mivel csak kevés vendéget hívhattak, megint a szülei voltak ott, de hát ők se láthatták a fiúkat. Odabent egyébként sok jó barátot talált. Különösen az irnokot, Imrét és néhány civilben vendéglátós fiút, Pétert és Gyurit kedvelte meg. Velük még az eltávozásokon is közös programot csináltak. És megint bebizonyosodott, hogy milyen kicsi a világ. Gábor igyekezett felkészíteni Rékát nagyszájú barátaira, de amikor találkoztak, végül ő lepődött meg. Réka ugyanis ismerte Pétert még az idegenvezetői tanfolyamról, és egy még régebbi vidám története is volt róla, amikor még a bolgár kempingben figyelt fel az egyébként kínosan pedáns fiúra, ahogy az hófehér selyemkimonóban baktatott a kétes tisztaságú taposós wc felé. És ezzel még nem volt vége, mert a barátnőjét is ismerte, ugyanabban a középiskolában végeztek, csak Melinda két évvel felette járt. A vidám hangulatú estén a várbeli Old Firenze diszkóba mentek, Réka pedig másnaptól tüdőgyulladással feküdt otthon. Hiába na, hiba volt a nyitott ablak alá ülni, miután több, mint egy órát ugráltak önfeledten.
Réka tulajdonképpen soha nem volt bent a laktanyában. Ezt Gábor kérte tőle, mert nem akarta esténként a szobatársaitól hallgatni a látogató lányokra tett megjegyzések között az ő alakjára, lábára vagy akármilyére tett pikáns viccelődős szövegeket. Persze, ez amúgy elkerülhetetlen volt, hiszen a fiúk azért felfedezték őt is, amikor hozta-vitte Gábort. A „mázlistát” már az első alkalom óta heccelték a többiek; de aztán ez az időszak is elmúlt, amikor az alaki kiképzés után mind más állomáshelyre kerültek. Na, itt már valóban a katonai kapcsolat segített, mert Balassagyarmat helyett a Soroksári útra került. Lényegében ez lett a munkahelye és otthon lakott. Már azt a cifraságot is megengedhette magának, hogy kocsival járt be dolgozni. A katonagúnyát hordani kellett, de ez azért még belefért a megpróbáltatásokba.
Amennyire aggódott a fiú, hogy Réka talán nem fogja kivárni a másfél éves katonaidőt, most azon aggódott, hogy talán éppen ez a másfél év kellett volna ahhoz, hogy a jövőre nézve képet kaphasson az álhatatosságáról. Megint szinte naponta találkoztak, ami jó volt, nagyon jó, de akkor miből derül majd ki a hűség? Akkor még nem sejtette, hogy lesznek azért még alkalmak, amikor erről meggyőződhet.
Réka ugyanis egyre több külföldi útra mehetett el. Idegenvezetői igazolványa erre feljogosította, ráadásul a munkahelyén is támogatták ezeket az utazásokat, hiszen így közelebbi képe lehet azokról a helyekről is, ahova az utazásokat szervezi. Megismerhet külföldi kollegákat és az utasok igényeit is első kézből. Na, itt jött el az a pillanat, amikor Réka rájött, hogy bármennyire is vágyott erre az életformára, ez nem neki való. Az utasoktól szinte már az utazás megkezdésének pillanatában rettegett. Lelki szemei előtt már az elveszett útlevelek, reklamációk, betegségek, ne adj isten, halálesetek rémképei ködlöttek fel. A felkészülésre fordított rengeteg idő pedig már csak hab volt a tortán. A legijesztőbb élménye azonban az volt, amikor a thüringiai körút alatt egyszerűen úgy érezte, egy szót sem ért a körülötte beszélő emberek beszédéből. A szászsvájci német kifogott rajta és ha nem lett volna mellette a helyi idegenvezető, aki nyugdíjas tanárként igazi hochdeutschot beszélt, hát első este megfutamodott volna. Így aztán ő fordított németből németre és Réka onnan tovább az utasoknak. Rémálom volt, amelyet csak tetézett a repülős, buszos, vonatos karavántúra. Tíz nap alatt fogyott jópár kilót, alig aludt, és a rengeteg adat már kezdett a fejében összekeveredni. Alig várta, hogy végre leszállhasson a vonatról és búcsút mondhasson az egésznek. Messze nem olyan élmény volt ez, mint korábban a spanyol tengerparton üdülő csoportot kísérni, akiket a helyi (egyébként magyar) idegenvezető kalauzolt a különböző kirándulásokon, és aki a referatúrán dolgozó kis kolleganőt is vendégül látta szabad idejében.
Ráadásul a teste is megviccelte. Lehet, hogy az idegfeszültségtől, de menzesze is elmaradt, ami meglehetősen idegesítette. Nagyon nem szerette volna, ha ő a hibaszázalék a gyógyszerszedésben. Gábornak akadozva próbálta elmondani, hogy mi idegesíti, de a fiú válaszától a torkán akadtak a szavak:
-Hát, akkor zabigyerek lesz, kicsim – nevetett Gábor a villamoson, és ugyan közben halántékon csókolta a lányt, de abban megfagyott a levegő.
-Jó tudni, hogy számíthatok rád – vágta oda és legszívesebben sírva fakadt volna. Ehelyett azonban tartotta magát, elment a baráti buliba, beszélgetett, mesélt az útjáról, próbálta vidáman előadni a napi rettenetet, aztán otthon álomba sírta magát. Másnap megjött, de ezt nem kötötte a fiú orrára. Ha ennyire nem izgatja, akkor nincs is sok köze hozzá – gondolta mérgesen.
Gábor azonban valahol az előző este és a másnap este között rájött, hogy alighanem valami olyat mondott, amivel kiakasztotta a lányt. De tényleg letaglózó volt a gondolat úgy első hallásra. Réka azonban akkor sem reagált, és azóta sem hozta szóba a dolgot.
-Lehet, hogy csak ugratta? – bár, nem úgy nézett ki. Vagy csak a nyulat akarta kiugrasztani a bokorból, hogy mi lenne a kapcsolatukkal, ha …? Hogy elvenné-e, ha…? – jártak a fejében a gondolatok és közben félszemmel a lányt leste. Inkább szomorúnak látta, mint idegesnek, ezt sem értette egészen. Vajon ezek után, ha tényleg összehoztak volna egy gyereket, Réka egyáltalán meg akarná tartani? Vagy azon gondolkozik, hogy elveteti? Azt nem engedné. Már, ha egyáltalán ezek után lesz beleszólása a dolgokba. Mi az, hogy HA… igenis VAN, ha összehozták, akkor ott ő is ott volt.
Ültek a moziban, de Gábor nem tudta volna megmondani, hogy mit is néznek. Egyébként is valami rettenet volt ez a majd három órás filmművészetnek nevezett borzalom. Bár Tamás szerint jó film, lehet, hogy csak most nincs hozzá hangulata. Az is igaz, hogy Tamás egy cseppet egzaltált fazon, az, ami neki tetszik, szinte biztos, hogy csak egy nagyon szűk körnek jön be. Szegény Rékát is hogy letámadta, vagy három olyan könyvet hozott neki, amiből egy is elég egy életre. És még volt képe azt kérni, hogy a hét végére jó lenne, ha kiolvasná. Szerdától. Hülye. Majd meg is mondja neki, hogy a jövőben felejtse el, hogy Rékának bármit is hozzon. Érdekes, hogy a többiekre nem szállt rá. Megjött Svédországból, találkoztak és azóta nem tudja levakarni. Nagyon reméli, hogy ennek nem az az oka, hogy tetszik neki a lány. Mert akkor azért valószínűleg megszűnnek barátok lenni a jövőre nézve. Na jó, ennyi elég is volt! Remélhetőleg Rékát sem köti le annyira a film, megkönyörül rajta és lelépnek. Meg hát ezt a tegnapi dolgot is meg kéne beszélni, mert lassan semmi másra nem tud gondolni.
Ültek a mozi melletti kis sörözőben, időközben már István és Éva is kimenekült a teremből. Csendben ültek mind a négyen, mindenki a saját gondolataival volt elfoglalva. Éva a terhesség miatt sokszor volt rosszul, most is azon gondolkodtak, hogy inkább hazamennek. Gábor láthatóan összerezzent, amikor István felsegítette az asszonyt és ráadta a kabátot. A terhességtől van rosszul – mélázott el Gábor. A terhességtől… - csak ez járt a fejében. Na, ennyi volt, ezt meg kell beszélni! Most! Magára erőltetett egy mosolyt, köszönt, közben látta, hogy Réka melegen megöleli a barátnőjét és azt suttogja neki, hogy vigyázzon magukra.
Ott maradtak a bokszban, Gábor már éppen rá akart gyújtani, amikor eszébe jutott, hogy ez talán most nem is a legjobb ötlet. A doboz cigit gyorsan visszadugta az inge zsebébe, kért még egy sört és egy narancslét, bár a lány előtt még a másik pohár sem ürült ki, de nem akarta, hogy a következő percekben bárki megzavarja őket.
-Figyelj, szeretnék mondani valamit! -kezdett bele nagy nehezen a mondandójába.
-Igen? – nézett rá a lány kicsit ideges tekintettel.
-Jézusom, most még talán azt is hiszi, hogy szakítani akarok vele – gondolta a fiú letörten. Nem igazán tudta, hogy kezdjen bele, de aztán úgy döntött, legjobb lesz, ha belecsap a közepébe.
-Hülyeséget beszéltem tegnap, nem úgy gondoltam, ahogy hangzott, csak poénkodtam … - egyre zavarosabb lett a szabadkozás, ezt ő is érezte. -Csak meglepődtem, és nem megfelelően reagáltam le a dolgot. Hát, ez még nyomorúságosabb – gondolta és közben az járt a fejében, hogy Réka miért nem könnyíti meg a dolgát? Helyeseljen vagy tiltakozzon, vagy mondjon valamit, bármit, csak ne üljön itt ilyen némán, mert ez mindennél rosszabb.
-Mert? – kérdezte a lány és Gábor itt elvesztette végképp a fonalat.
-Mert, mi? Figyelj, én tényleg nem úgy gondoltam. Az természetes, hogyha nem volt szerencsénk és az a baba mégis becsúszott, gyógyszer ide vagy oda, akkor összeházasodunk, amilyen hamar csak lehet. Upsz, ez azért talán egy kicsit korai volt, mert előtte azért nem ártana otthon is előkészíteni a terepet. – jutott eszébe rögtön. Úgyis az lenne a vége – sóhajtotta megadóan.
-Mármint minek? – kérdezte ekkor a lány kicsit nevetős tekintettel.
-Mi van? – Gábor már tényleg nem értett semmit. Ez itt tulajdonképpen egy lánykérés volt, még ha nem is az előírásos módon történt, nem? Rékának nem kellene most hálás tekintettel egy igent, vagy köszönömöt rebegni? Vagy csak megkönnyebbülten egy csókot adni? –Hát izé, hogy járunk, annak úgyis az lesz egyszer a vége, nem? Az emberek azért járnak, hogy megismerjék egymást, aztán összeházasodnak.
-Hát, többnyire, de azért nem törvényszerűen – mondta a lány. Most már mosolygott, aztán végigsimított a fiú karján.
-Rendes tőled, hogy végiggondoltad és így döntöttél, de nem kell kapkodni. Nincs semmi baj. Megjött, csak kicsit később. Én sem örültem volna neki, ha komoly a dolog, már csak azért sem, mert ha egyszer terhes leszek, előtte tuti nem fogom hónapokig szedni ezt a bogyót, hadd tisztuljon ki a szervezetemből.
Gábor a hirtelen megkönnyebbüléstől felhajtotta az egész pohár narancslét. Aztán, amikor rájött a tévedésre, a sörét is. Örömében nem is foglalkozott vele, hogy a lány végül is miért nem szólt korábban arról, hogy a probléma megszűnt probléma lenni?
Ilyen felvezetés után Gábor egy decemberi délutánon, a kisszobában heverészve Réka szemébe nézett és azt mondta:
-Szeretném, ha a szüleiddel megbeszélnéd, hogy az ünnepek alatt felmennénk hozzátok. Az egész család. Hogy megismerkedjenek. És hogy a jövőben minden félreértést elkerüljünk, szeretném, ha egyúttal az eljegyzést is megtartanánk. Nincs még szó esküvőről, de szeretném, ha hordanád a gyűrűmet. Aztán majd közösen eldöntjük, hogy mikor lépünk tovább. Rendben?
Réka pedig csak ámulva bólintott.
Gábor szülei már korábban gondoltak erre az eshetőségre. Éppen ezért a papa úgy döntött, hogy ideje lenne valami lakást keresni a fiúnak, ha a dolgok komolyra fordulnak, legyen hova költözniük. Addig pedig akár ki is adhatják. Amikor ezt a gondolatot a fiatalokkal is megosztotta, az első reakció a csodálkozás volt, a nagy öröm, aztán a még nagyobb izgatottság. Bújták a lakáshirdetéseket, keresgéltek városszerte. Valami vidám, világos, fiatalos lakást kerestek, ami a szülőkhöz csak annyira van közel, hogy ne jusson eszükbe állandóan felügyelni őket, de ha segítség kell, hát ne kelljen a város másik végébe utazni. A feladat nehezebb volt, mint gondolták volna. Végül egy rózsadombi társasházban szerettek bele egy igazán napos, világos kis lakásba, amelyikhez szép erkély és csodás panoráma tartozott.
Amikor lebonyolódott az adás-vétel, meglepve látták, hogy a kis lakás bútorok és a rengeteg virág nélkül meglehetősen lepukkant állapotban van. Ezt eddig a berendezés valahogy jótékonyan leplezte. Réka papája felajánlotta, hogy kitapétázza. Ők mázoltak. A munka jól sikerült, az új szőnyeg és a bútorok pedig fiatalos, kedves kis lakássá varázsolták. Már az első bérlő is jelentkezett, egy követségi alkalmazott és a családja vette ki két évre. A fiatalok búsan búcsúzkodtak a szívüknek kedves kis lakástól. Szívük mélyén nagyon sajnáltak bárkit is beengedni az első közös kis kuckójukba, ahol az elmúlt napokban olyan szívesen megbújtak. Játszottak a gondolattal, mi lenne, ha … Ez a HA most még nagyon távolinak ígérkezett.
Az eljegyzés nem sikerült a legjobban. A finom vacsorának, a csodaszép rózsaszín csokornak, a gyűrűnek és a karkötőnek (ami Gábor édesanyja szerint dukál egy ilyen eseményen) Réka szinte örülni sem tudott. Fájdalomcsillapítókkal próbált talpon maradni, miközben úgy érezte, teste darabokra szakad. Nem akarta mondani, de látszott rajta, hogy nemcsak az eseménytől pirul, valami más a baj. Amikor Gábor megölelte, szinte forrónak érezte a lány bőrét. Szeme nem a meghatottságtól, hanem a láztól csillogott. Lázas volt, közel 40 fokos, de nem akarta lemondani az egészet, félt, hogy ez valami rossz előjel lenne a jövőre nézve. Így aztán amikor Gábor szülei elmentek, kihívták az ügyeletet. Az influenza húzódott a veséjére – szólt a diagnózis. Így aztán a nagy örömre még energiája sem maradt, a magas lázzal küzdött, meg a fájdalommal a következő napokban. Amikor végre jobban lett, olyan dolog történt, ami majdnem megváltoztatott mindent.
A karácsonyi ünnepek után Gáborék telefonon értesítést kaptak, hogy az édesapja az utcán rosszul lett, kórházba került. Hát, ez erős szépítése volt a történteknek. Agyvérzést kapott, miközben barátnőjéhez igyekezett egy olyan kis legénylakásba, amiről a családja nem is tudott. Teljes volt a döbbenet. Gábor édesanyja először összeomlott, aztán erőt vett magán és eget-földet megmozgatott, hogy a férje a lehetetlen időpont ellenére a legjobb kezelést kaphassa. Sajnos, ez sem segített. Január 2-án meghalt. Még csak 51 éves volt! Ez váratlan és megrendítő csapás volt a család életében. Gábor még katona volt, az édesanyja pedig világ életében a férjére bízta az ügyek intézését. Meglehetősen elveszetten állt a világban, és bár tudta, hogy a házasságukkal nincs minden rendben, ilyen kegyetlenül őszintén még nem szembesült vele. Gábor még rosszabb helyzetben volt. Ott volt a fájdalom, és a csalódottság, ami gyötörte és ott volt az aggódás, ami az édesanyja miatt vett rajta erőt. Réka ebben a helyzetben csak egyet tehetett, csendben ölelte magához a kiborulás határán levő fiút. Nyugtatta, próbált erőt önteni belé, miközben arra biztatta, hogy ne tartsa vissza a könnyeit, sokat segíthet, ha hagyja a fájdalmát kitörni.
2 megjegyzés:
Uhhhh... ez a kép! :) :) Nem túl régies???? (Nemááááá....!!!! :P )
hááát, a történet se mai :)
Megjegyzés küldése