Hétfőn délig Réka már százszor végiggondolta, mit mond majd, ha a fiú jelentkezik. Ha jelentkezik! Igazából nem kételkedett benne, azok az üveg mögött csillogó zöldesbarna szemek olyan őszintén ígérték, de valahol a kis ördög nem hagyta nyugodni. A dolgok túl szépen alakultak kettejük között. Várta a kijózanító pofont. Nézte maga előtt a buszmegrendelést, de tulajdonképpen nem is látta. Helyette képzelete a tegnapi korcsolyázás képeit vetítette. Leginkább azt a csókot ott a jégen, meg otthon a ház előtt. Már a kollegáinak is feltűnt, hogy szórakozott, csak testben van jelen, lélekben valahol egész máshol jár. Péter már a sokadik viccet sütötte el, de még a poénra sem reagált. Aztán a nevét hallotta. Mint aki álomból ébred, kapta a fejét az ajtó irányába. A recepciós szólt, hogy keresik. Gépiesen tette egyik lábát a másik elé, nem is gondolt rá, vajon ki lehet az. Az előtérben kíváncsian nézett körül, aztán pedig már nem is akart hinni a saját szemének sem. Gábor állt előtte, vigyorogva a jól sikerült meglepetésen. Azok a százszor végiggondolt mondatok meg csak nem jöttek a lány szájára, állt lebénulva, boldogan, aztán az ő arcán is elomlott a mosoly. Már megint sikerült szavak nélkül beszélgetniük. Csak egy röpke csók volt, csak egy simogatás, aztán már búcsúzni kellett. Gábor csak munka előtt ugrott be, de megbeszélték, hogy holnap együtt ebédelnek.
Másnap aztán tényleg együtt ültek a János pince éttermében, ahová a „céges menzások” jártak. Csipegették az ételt, mert a szájuk be nem állt. Hirtelen annyi minden jutott eszükbe. Magukról, a barátaikról, a munkahelyekről. A percek repültek, az ebédidőt már így is kicsit megtoldották. Odakint ködös-nyirkos idő volt, ezért egymást átkarolva siettek vissza az iroda felé. A metró kijáratnál mintha egy ismerős alak ácsorgott volna, de Gábor éppen mondott valamit, ezért rákapta a tekintetét. Csak egy csók volt, egy sóhajtás, egy kósza sóvár mondat, hogy mennyivel jobb lenne most máshol lenni, együtt. Aztán Gábor már futott is a mozgólépcső felé. El az ismerős alak mellett, aki mélységes fájdalommal a tekintetében nézett utána, majd vissza Rékára. Laci. Most már nem futhat el. Ha mondani akar valamit, meg kell hallgassa, bármilyen kínos lesz, mert a hirtelen mozdulatból, ahogy felé lépett, nyilvánvaló volt, hogy tényleg mondanivalója van.
-Szia! – köszönt halkan a fiúnak, aki kicsit még rágta magában, amit mondani akart, de aztán belekezdett.
-Szia! Beszélni akartam veled. El akartam mondani, hogy ezerszer végiggondoltam, amit mondtál a szakításunknál, és hogy rájöttem, egy szó sem igaz az egészből. Hogy ilyen csak rosszul kitalált, nyálas romantikus sztorikban létezik. De most láttalak titeket együtt és rá kellett jöjjek, mégiscsak igaz volt minden. Ti tényleg szeretitek egymást. Rám soha nem néztél így, amikor valamit mondtam neked, de még akkor sem, ha megcsókoltalak. Biztos kedveltél, de őt szereted. Megértettem. Hát, szia! – majd megfordult és elsietett.
Réka bénultan nézett utána. A hazugságot végül igazságnak fogadta el, csak mert ők úgy néztek volna egymásra? Hogy szeretik egymást??? Három nap után így látja őket valaki, aki nem is akarta látni ezt az igazságot? Ezzel a gondolattal aztán el is telt a nap, csoda, hogy az aktuális megrendeléseit nem rontotta el.
A napok pedig úgy teltek el egymás után, hogy hol reggel, hol délben, de összefutottak. Pénteken este pedig megállt az ablak alatt az autó. Gábor lógott, ez nyilvánvaló volt. Nem mentség erre az sem, hogy a kollégái segítségével, akik megértően falaztak neki, amíg moziba mentek. A film után pedig együtt mentek el az intézetig, hogy történt-e valami fontos a távollétében. Nem történt, így aztán suhantak is tovább a sötét éjszakában. Rékáékhoz nem mehettek, ezt mindketten tudták. Lányos háznál, apai és anyai tekintetek kereszttüzében minden lehetetlen, még a legapróbb érintés is. Meg hát előbb be is kéne mutatkozni, úgy rendesen. Gábor szülei meg úgy tudták, fiúk dolgozik, és hát, nem akarhattak csalódást okozni nekik sem, így aztán maradt az autó. Az órákon át tartó beszélgetés és csókolózás a sötétben. De jó volt ez így is. Egymás kabátja alatt melengették kezüket, nevetgélve írtak csacskaságokat a párás ablakra, programokat tervezgettek. Mindkettőjüknek újdonság volt ez a helyzet, ez érezhető volt.
Ahogy telt az idő, azon vették észre magukat, hogy szinte nem volt olyan nap, amikor ne találkoztak volna. Legalább percekre, de azok a percek fontosak voltak. A hétvégék pedig mindig ráérősen és mindig egymással teltek. Gábor ontotta az ötleteket, Réka pedig lelkesen bólintott rá múzeumra, színházra, mozira, vacsorára, kirándulásra vagy csak egy kis andalgásra. Ha nagy ritkán nem volt mondanivalójuk, akkor a csendet élvezték, és azt, hogy együtt vannak. Fogták egymás kezét az asztal mellett, a mozi sötétjében, Gábor néha csókot nyomott összekulcsolt kezükre, miközben a másikkal Réka arcát simította végig. A lány lassan úgy érezte, ezekért az érintésekért él. Meglepte őket ennek a kapcsolatnak az intenzitása. Ezt eddig még egyikőjük sem élte át. Korábban jóval lazább ismeretségeket kötöttek, a heti 1-2szeri találkozást soha nem tartották kevésnek, nem érezték szükségét, hogy gyakoribb programokat csináljanak. Most pedig ők sem értették, hogy miért ez a lázas igyekezet, hogy minél több időt tölthessenek a másikkal. Igaz, nem is nagyon keresték az okokat, csak örültek egymásnak. Annak, hogy a másikban is láthatóan ugyanez a kívánság ég. Mintha valami mágnes vonzaná őket a nap minden percében. A külvilág szinte nem is létezett.
Az egy hónapos ismeretség ünneplést kívánt. A Gellérthegyen térdeltek a fagyott földön és kis lyukat kapartak, amiben rituálisan elégették a hirdetést és a leveleket. Réka ugyan sajnálta, hiszen kedves emlék most már az a néhány suta mondat is, de Gábor feledni akarta a hirdetést, ezért remegő kézzel ő maga tartotta az öngyújtó apró lángja fölé a papírokat. Utána a Búsuló juhászban olvadtak ki néhány csésze forró tea társaságában és kitalálták a Történetet, ami publikus lehet majd bárki előtt. A vasárnapi korcsolyázás adta az ötletet. Hogy a Műjégpályán lökte fel véletlenül Gábor, innen az ismeretség. Ahogy a fiú nevetve mondta, annak idején majd a gyerekeink inkább higgyék azt, hogy az apjuk képes volt egy lányt a jégbe döngölni, hogy beszélhessen vele, minthogy olyan lúzernek nézzék, aki még ismerkedni is képtelen. Réka mindebből már a gyerekek szónál elakadt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése