Ez a nap is eljött. Az elmúlt hetek feszültsége után már kész felüdülés lesz a rengeteg ember előtt végigvonulni.
Gábor kocsiját díszítették fel az alkalomra. A papától örökölt BMW-t, amit soha nem vezethetett, amíg … De ez már mind nem számít. A csokrokért már a tanújával együtt kiöltözve mentek el. A virágos kínlódott is rendesen, mire felvarázsolta a hófehér szegfűbokrétát a szélvédő elé. A menyasszonyi csokor pedig a kezében, hiszen a vőlegény nem vezet, majd Géza furikázza őket. Óvatosan simogatta meg a vörös rózsák bársonyos szirmait. Annyi minden nem úgy lesz ezen az esküvőn, ahogy ők szerették volna, de legalább ez a kis csokor olyan, amilyet Réka szeretett volna. A rózsák és a borostyán valami laza kis formába kötve, mintha kifolyna kezéből a sok virág, igazán szépen mutat majd a hófehér ruha előtt. Jaj, az a ruha. Soha nem fogja megérteni a lányokat, miért olyan fontos ez. Réka is annyira elkeseredett, hogy csak ez az egyszerű kis ruha volt elég hosszú. Pedig igazán szép a csipke felső és a lágy esésű szoknyarész. Ő a maga részéről nem tudta volna elképzelni valami habos, fodros, rafinált ruhakölteményben. Réka amiatt is aggódott, hogy neki tulajdonképpen az esküvő előtt nem is lett volna szabad látnia a ruhát. Hogy ez valami rossz ómen lehet a jövőjükre nézve. A kis babonás. Rossz ómen az lenne, ha nem kívánnák egymást. De hát még azt sem tudták megállni, hogy a nagy nap előtt ne legyenek együtt. Pedig csak pakolászni akartak a lakásban, az utolsó simításokat elrendezni, hogy ma este már minden készen fogadja őket. Aztán valahogy mégis a puha szőnyegen kötöttek ki. Kíváncsi rá, hogy mutatnak majd egymás mellett a fotókon, mert eddig még nem sok normális esküvői képet látott. Talán csak a nagyszüleiét. Ők még elmentek a műterembe és ott pózoltak. Aztán a képet szépen retusálták. Talán még a valóságban sem voltak olyan helyesek, mint a képeken. Géza egy profi fotós barátját kérte fel, de műterembe nem mennek, mert pózolni egyikük sem szeret.
Tegnap éjjel még otthon aludt a régi szobájában, és végig Réka járt az eszében. Nem a külseje, hiszen az szinte már beégett a retinájába, ha csak részletekben látná, akkor is megismerné. Persze, nem mindegy, melyik részlet lenne az – somolygott pajzánul. Tetszett neki, hogy a lány érti a viccelődést, gyorsan kapcsol, és sokszor olyan magabiztosan üti le a labdákat, hogy mire önmagának beugrik a dolog kétértelműsége, már a csattanós választ is megkapja. Sumákolni sem érdemes előtte, mert valami mély női ösztönnel azonnal a dolgok mögé lát. Ez eleinte talán még zavarta is, de még időben rájött, hogy ő is őszinteséget vár el, tehát jogos, hogy a lány sem éri be kevesebbel.
Amikor ez az egész esküvő-dolog szóba került, azt hitte a lány majd éjjel-nappal ezzel lesz elfoglalva. Szervez, irányít – más lányok valahogy így szokták, már amennyire ezt megfigyelte. De Réka nem. Hagyta, hogy kivegyék a kezükből az irányítást, érezte, hogy Gábornak most nem ez a legfontosabb. Örültek persze mindketten, várakozással tekintettek a nagy nap elé, de annyi apró gondjuk-bajuk volt (a nagyobbakra még most se akart gondolni), hogy jól esett neki, amiért a lány inkább mellette állt, nem az esküvőt szervezte. Tudja, hogy Réka nem egészen így képzelte el. Biztosan több romantikát szeretett volna, nászutat és barátokat, a saját barátait; mégsem reklamált. Nem tud elég hálás lenni neki azért sem, hogy hagyta anyát a saját feje szerint szervezkedni. Néha már ő maga akart rászólni, hogy gondolhatna a menyasszony álmaira is, de aztán hagyta az egészet. Mostantól egyedül lesz abban a nagy lakásban, hadd legyen meg ez az utolsó nagy öröme. Nekik meg végül is nem ez a fontos.
Amikor Réka egyik este elsuttogta a nagy hírt… hát, mégiscsak összehozták azt a babát. Majdnem időben, csak egy leheletnyit siették el, de ez talán majd fel sem tűnik senkinek, főleg, hogy Rékánál azóta sem jelentkeztek a szokásos reggeli rosszullétek. Érdekes érzés volt. Örült és büszke volt, mintha valami nagy tettet hajtott volna végre. De még annyira elképzelhetetlen az egész, igazából még fel sem fogta. Majd ha itt lesz, ha itt kapálódzik a kezükben, akkor talán. Fiú lesz – remélte. Nem mintha nem lenne mindegy, de akkor már legyen inkább fiú, akivel majd focizni meg várat építeni lehet. A lányok túlságosan az anyjuké maradnak, az apáknak csak az aggódás marad, hogy majd jön egy lókötő, aki … aki majd jó esetben szereti. Réka szülei most már megnyugodhatnak. Ha nem is mondja (Réka szerint legalábbis nem eleget), de ez a lány szinte a része lett. Szereti – nyilvánvaló, hiszen azért teszi, amit tesz. És nagyon reméli, hogy a lány által halkan elsuttogott szavak, a hozzá simuló forró teste is mind ezt kiabálja. Most és majd tíz-húsz-harminc év múlva is.
Réka is korán reggel kezdett készülődni, a fodrásznál még anyósa barátnőivel is összefutott. Csodálkoztak is, hogy a kis menyasszony a Gellei szalonban csináltatja a frizuráját? Most mondja nekik, hogy ő már akkor hozzájárt, amikor még a Váci utcában csak egy volt az állami fodrász-szalon sok fodrásza közül? Mindenesetre a kozmetikusra nincs gondja. Gábor talán világgá is menne, ha pont ma festetné ki magát. Néha ugyan próbálkozott, de a vége mindig az lett, hogy inkább leszedte. Idegen volt az arc, ami a tükörből visszanézett rá és szokatlan, de nem az a szokatlanság volt, amihez szeretett volna hozzászokni.
Hát, a ruha az már csak olyan kis egyszerű, ez van. Erre azért búsan gondolt. Meg arra is, hogy anyu bezzeg elment örömanyához méltó ruhát vásárolni, de eszébe sem jutott, hogy talán vele is elmehetett volna. Amikor fél mondattal megemlítette, akkor azt mondta, azt hitte, ezt majd a barátnőivel intézi. Barátnők - sóhajtott… hiszen lassan nincs már egy se. Bár, erről leginkább ő maga tehet. Meg kellett volna találni az egyensúlyt, legalább néhány alkalommal harcolni kellett volna értük, nem elfogadni, hogy így is éppen elég sok időt töltenek másokkal.
Aztán ennyi év után azon is képes volt meglepődni, hogy Gábor alig magasabb nála. Eddig állandóan csizmában járt vagy azokban a svéd klumpákban, azok meg olyan jótékonyan megemelték, hogy Réka bátran parádézhatott még magassarkúban is. Bár, a katonacipő már árulkodott J Ezért aztán inkább egy lapos sarkú fehér szandál mellett döntött. Mert fehér cipőt később mihez is vett volna fel? Szandál meg, ráadásul lapos… - mindegy, úgysem az a fontos, hogy miben van ma. Csak sikerüljön! Már úgy értem, hosszú távon! Annyian válnak el. Hát, ő nem szeretne! Főleg, hogy a baba is már úton van.
Ez is érdekes, soha nem volt rosszul, így aztán tényleg nem is sejti senki, hogy már szülők. Érdekes így gondolni a még meg sem született babára. Szíve szerint attól a naptól kezdve, hogy csak megsejtette a dolgot, már kismama ruhában járt volna. Simogatta a pocakját, ami még nem is gömbölyödött, sőt a tükör előtt még ki is tolta, hogy úgy nézzen ki, mintha … Ehhez képest itt ez a karcsú hófehér menyasszonyi ruha, a szűzies tisztaság jelképe. Vicces.
Szűzies tisztaság. Tényleg úgy gondolta valamikor régen, hogy majd csak a nászéjszakán adja oda magát a törvényes férjének? Uramisten, tényleg jó sok romantikus, múlt századi történetet olvashatott. Persze akkoriban nem is vártak majd négy évet az esküvőig. Azért úgy könnyebb lett volna ezt is betartani. Bár… ért is sokakat kellemetlen meglepetés a nagy napon. Így azért őszintébb ez az egész, nem árulnak zsákbamacskát. Mert ha akkor, az első alkalommal kiderül, hogy egyszerűen nem szereti a másik szagát, a kezét vagy … tovább ne is menjünk, akkor egyszerűen elbúcsúzhattak volna, és nem kell egy életen át szenvedni ettől. Régen meg jó esetben stimmelt a dolog, de ha nem, akkor maradt a beletörődés vagy az undor. Az meg már milyen élet?
A múlt héten felhurcolkodtak a Várba. Gábort láthatóan nem feszélyezi, hogy a papája kis legénylakása volt, így aztán Réka is igyekezett erre minél kevesebbet gondolni. Egy új kanapét vettek, de egyébként maradt minden bútor, a sok koloniál, mert bútorcserére most igazán nem volt pénzük. Bezzeg az új fiatalos bútorok fent vannak a kiadott lakásban, amit úgy rendeztek be, hogy az lesz majd az első közös otthonuk. Hát, ez is máshogy alakult. Mindegy, csak már legyen vége a rohanásnak, hadd csukhassák magukra egy kicsit az ajtót! Milyen más lesz mostantól minden! Most először lehetnek legálisan együtt. Papírjuk lesz arról, hogy szeretik egymást, és ha együtt akarnak lenni, hát megtehetik. Ha éjfélre érnek csak haza, akkor sem ül majd senki az ágy szélén szemrehányó tekintettel. Jézusom, ilyen indokokkal menjen férjhez? Hiszen ez nem más, mint menekülés a gyerekkorból. Még szerencse, hogy ennyi idő elteltével sem csitult köztük a vonzódás, különben érdemes lenne elgondolkodnia, hogy nem követ-e el végzetes hibát. Huh, milyen sötét gondolatok, így fél lábbal az anyakönyvvezető előtt. Vajon minden menyasszony ilyesmikre gondol az utolsó pillanatban vagy a sok huhogónak sikerült őt elbizonytalanítani? Jó lenne már Gábor szemébe nézni, a kezét fogni, az visszaadná az önbizalmát, az eltökéltségét. Mert ebben a fehér ruhás kísértetben itt a szoba közepén már lassan nem ismer önmagára.
A csengőszóra anyu szalad az ajtóhoz. Rettentő mód látszik rajta a boldogság, hogy egy szem leánykáját csak férjhez adja, mielőtt még bajba kerülne. Színtiszta öröm az arca. Most még talán szereti is ezt a fiút, aki az elmúlt években annyi fejfájást okozott neki. Vagy csak ő magának, de ezt be nem ismerné soha. Apu meg csak csendesen mosolyog. Neki elég, hogy boldog a lánya.
Lassan indulni kéne, de egy-két fotó az ajtó előtt még belefér. A fiatalok és a szülők boldogan nevetve, ahogy kell.
Gábor kicsit meglepődött, amikor Rékát meglátta. A lány olyan sápadtan és elveszetten ácsorgott a szoba közepén, mint egy kísértet. Talán csak a fehér ruha teszi – gondolta, de amikor a jéghideg kezét megfogta, akkor megértette, hogy a lány fél.
-Hé, csak nem gondoltad meg magad? – kérdezte kuncogva, de közben összeszorult a szíve, amíg a válaszra várt.
-Bolond – suttogta Réka. –Csak izgulok. Azt pedig meg se kérdezd, hogy miért. Nem tudom. Ettől a puccos kivonulástól. Hogy majd mindenki minket figyel. Hogy iszonyatosan messze még az este. És hogy nehogy leöntsem majd a levessel ezt a „csodás” ruhát. Nem is értem, Te hogy lehetsz ilyen nyugodt?
-Mostantól együtt leszünk. Nekem ennyi elég – vonta meg a vállát Gábor, és Réka hirtelen egészen biztos volt abban, hogy a fiúnak tényleg csak ez a fontos, az egész napos felhajtás hidegen hagyja.
A kocsiban azért még fogták egymás kezét, így mire kiszálltak, már Rékáéba is visszatért az élet.
Géza vicces kedvében van, egész úton nyomja a dudát, hadd lássa ország-világ, hogy itt viszik az ifjú párt. Még egy kis kitérőt is tesz, de aztán végre megáll a Várban, az anyakönyvvezetői hivatal előtt. Már sokan vannak, Réka nem is emlékezett rá, hogy ennyi meghívót szétküldtek volna. Persze, vannak itt olyanok is, akik csak hallottak a hírről, mint például anyuék kollégái, vagy a lakók a társasházból. Ez is milyen vicces volt. Mindenki ismerte Bora nénit, a házból az összes gyereket tanította is, a szülőknek meg roppant romantikus fejleménynek számított, hogy a fiát éppen ebből a házból fogta meg valaki. Mintha legalábbis a walesi herceg lett volna.
Az iratok ellenőrzéséig helyet foglalnak egy bársony kanapén. Erről aztán kiderül, hogy hibás lépés volt. A menyasszonyi ruha ugyanis feltöltődik elektromossággal és úgy tapad a lányra, hogy teljesen elveszti a lágy esését. Remek. Amikor Gábor kézen fogja, szikrát vet köztük az elektromosság. Indulás előtt minden irányból egyszerre próbálják megrántani a ruha alját, hátha akkor normálisan áll majd. De már ez sem érdekli őket, amikor felhangzik a zene és bevonulnak. Réka csak pirul, miért éppen ma ne tenné. A nagy izgalomban alig hallja a verset. A tömött terem zsongása alig jutott el a füléig. Nézte a mellette álló fiút. Hallgatta az anyakönyvvezető kicsit kuszán akadozó mondatait, és tudta, az elmúlt majd négy év alatt végig ide akart eljutni. Az elmúlt hetek minden bizonytalansága ellenére most már biztos volt benne, Őt akarja; és a jövőt Vele. Bármit is jelentsen mindez. Elhangzanak az igen-ek, aláírják az anyakönyvet és megcsókolhatják egymást. Végre! A fotós kattogtat, a rokonok, barátok, ismerősök gratulálnak. Ennyi volt.
A kocsival a Városligetbe mennek. Géza persze dudál, mint az őrült, a járókelők vidáman integetnek. Amíg összegyűlik a vendégsereg, a tóparton fotózkodnak, aztán a vicceskedvű fotós elvonszolja Gábort az Állatkert felirata alá. Úgy tűnik, neki a házasság intézménye nem sok jót juttat az eszébe. Aztán lassan befelé indulnak az étterembe. Elegáns pincérek állnak sorfalat apró poharakkal, majd mindenki helyet foglalhat az U-alakban megterített asztal mellett. Ültetőkártyák nincsenek, a társaság kedvére keveredhetne, de nem… vőlegény rokonai a jobb oldalon, menyasszonyé a baloldalon, középen meg a fiatalok és a szülők. Világos. Nehogy valami kis hangulat kerekedjék még a végén. A fotós itt is rendületlenül dolgozik, Réka az összes képen vagy iszik, vagy csókolózik. Még szerencse, hogy Gábor mindkettőben partnere. A fotós pedig indulhatna a „Hogyan állítsuk be a menyasszonyt masszív piásnak” versenyen, amiért azt az egy pohár pezsgőt ennyiszer lencsevégre tudta kapni.
A vacsora… hát, nem egy lagzi. Kis falatok, hatalmas tányérok, elegáns és … kevés. A poharak sem ürülnek, mert utánpótlás nincs az asztalon, kérni meg a pincértől nem nagyon akarnak. Géza felvállalja a vőfély szerepét, köszönti a fiatalokat, taps és csók. Aztán jön a torta. A pincérek Rékát arra kérik, hogy csak egy apró darabkát vágjon a sarkából, aztán majd ők szépen felszeletik. Ezt az apró darabkát aztán nagy vihogások közt közszemlére teszik, hogy lám, az ifjú asszony még most szerelmesen is csak ennyit szánt az urának. Nagyon vicces. Halk háttérzene szól, tánc nincs, de a vendégek azért itt-ott mozgolódnak, a távolabb ülőkkel is váltanak néhány szót. A fiatalok is körbejárnak, megköszönik, hogy velük ünneplik ezt a szép napot, aztán suttyomban kérnek egy üveg pezsgőt, és Gézáékkal angolosan távoznak. Hosszú volt ez a nap! Eszükbe sem jut, hogy a többiek meddig maradnak, ők végre becsukják maguk mögött az ajtót. Gábor ugyan próbálkozik a küszöb fölött átvinni az új asszonyt, de inkább csak átlöki. Most már felszabadultan tudnak nevetni ezen is. Hihetetlen, hogy mától férj és feleség. Pedig ezt akarták, hónapok óta szervezkednek, tervezgetnek, de még a gondolat is furcsa.
Réka boldogan idézi fel a fiú erős, határozott igenjét, kis vállrándítással a saját pirulós válaszát. Az anyakönyvvezető alighanem már a sokadik pohár pezsgővel köszöntötte őket a nap folyamán, ezért még a szalag is fordítva feküdt a mellén. A díszes külsőségek és elegáns falak között oly sokszor elismételt, kissé dagályos jókívánságok alig jutottak el a füléig. De a nagyobbik baj, hogy az annyira várt verset sem hallotta. Sokan voltak a teremben, de nem a zsinatolás vonta el a figyelmét, hanem a saját gondolatai. Legszívesebben egész idő alatt Gábor kezébe kapaszkodott volna. Olyan megnyugtató a férje meleg tenyerébe fonni a sajátját. A férje. Amikor végre hátat fordíthattak a hivatalos eljárásnak, és a vendégek gratulációit fogadták, Gábor hozzáhajolt és miközben megcsókolta, belesuttogta a szájába, hogy „szeretlek”. Van érzéke az időzítéshez. Nem bánta volna, ha akkor csak kettesben vannak. Így viszont majdnem csatlakozott a könnyes szemmel gratulálók sorához, annyira meghatódott. Hát, csak kimondta!
Gábor. Órák óta mosolyog, de nem esik nehezére, mert a lelke is mosolyog. Azóta a pillanat óta, amióta Réka a maga szégyenlősségével, de ugyanakkor határozottan kibökte azt az igent. Olyan eltökélten hangzott, olyan végérvényesen. És amikor a végén a csókjával a „szeretlek”-et is kimondta, érezte, hogy Réka legszívesebben sírva fakadna. Kis buta. Képes egyetlen szótól így meghatódni, amikor évek óta ezt próbálja elmondani minden mozdulatával, minden lélegzetével. Mostantól férj és feleség. És hamarosan szülők is. Mert így akarták.
Gézáék végre megérzik, megértik, hogy egyedül szeretnének maradni, még koccintanak velük, de aztán tapintatosan elvonulnak. Végre egyedül!
Most még a szerelemre sincs energiájuk, arcukra mintha rávésték volna a mosolyt, jó így csendesen lazítani. Az ünnepi ruha a fotelben hever. Régebben egy ilyen vetkőztetés az előjáték része lett volna, de most nincs ennek semmi erotikus töltete, inkább csak nyugtató hatású. Óvatosan, de gyorsan hámozták le egymásról a ruhát, hogy aztán meztelenül összebújva lassan simogassák egymást a kintről beszűrődő halvány derengésben. Gábor néha morgolódik, hogy a távoli villamosok hangja nem hagyja aludni, de azért másnap reggel békésen összegabalyodva szuszognak az erős nappali fényben.
Ez volt hát a nászéjszaka! Nem most fedezték fel egymás testét, nem „hálták el a nászt”, legalábbis nem ma éjjel, de mégis jó volt ez így is. Most kellene pár nap csak így együtt, csak a szerelemnek áldozva, de sajnos nem lehet. Lesz még időnk rá – próbálta Gábor a lányt vigasztalni, de igazából ő is sajnálta, hogy nem mehettek valami hangulatos, meleg helyre, ahol elfeledkezhetnének pár napra a rájuk váró feladatokról. Kezdődik az Élet, az Ő Közös Életük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése