6. fejezet - VASÁRNAP

Réka reggel izgatottan ácsorgott a függöny mögött. A fagyos utcát szuggerálta. A korcsolyákat már előkotorta a szekrény mélyéről, de azt nem tudta, hogy hol fogja használni.

-Meglepetés! – mondta tegnap Gábor a már szokásos vigyorával, amitől kis pillangók kezdtek verdesni ott, ahol egyébként semmi keresnivalójuk nem volt. És amiről a tegnapi este után tudta, hogy egy új, ismeretlen világ, a vágyakozás jele.

A kocsi ebben a pillanatban fékezett le a ház előtt. A hátsó ülésen ketten ültek.

-Majd jövök! – kiáltott a szüleinek. Aztán hozzátette: -Estefelé.

Gábor az autó mellett várta. Erősen igyekezett, hogy ne nézzen az erkély irányába. Tudta, hogy a szülők a függöny mögött őket, de leginkább őt figyelik. De úgy érezte, még korai lenne velük találkozni. Ezért aztán, bármennyire is vágyott rá, nem húzta magához a kipirult lányt. Kitárta az ajtót, majd a korcsolyákat a csomagtartóba szórta. Rékát odabent kellemes meleg és üvöltő zene fogadta. Zappa, naná. Gábor az indítóba dugta a kulcsot, közben Réka a hátsó ülésen vigyorgó párost, Évát és István üdvözölte. A tegnapi csapatból talán ők voltak a legközvetlenebbek. Mindketten egy nyomdában dolgoznak és csak nemrég kezdtek együtt járni. Dúlt a szerelem.

-Nem akarsz előre ülni? – kérdezte Istvánt, aki csak nevetve ingatta a fejét.

-Az a Te helyed! – már figyelmeztettek. – intett a fejével barátja felé.

Réka értetlenül nézett Gáborra, aki mosolyogva egy csókot nyomott az orrára: - Így igaz.

Az M7-esen jártak, amikor rákérdezett: - Velencei tó?

-Nem. – ingatta Gábor a fejét vidáman.

-Balaton? – hitetlenkedett.

-Hát, sok más már nem lehet, igaz? Füredre megyünk. A többiekkel a kikötőben találkozunk.

A suhanó tájat nézve Réka arra gondolt, milyen érdekesen alakultak a dolgok. Három nappal ezelőtt még nem is ismerték egymást, most meg úgy viselkednek, mintha régi barátok lennének. Amikor azonban a fiúra nézett, az éppen rápillantott, a szájára, és ettől a pillantástól módosítania kellett az előbbi megállapításon: nem is régi barátok, régi szeretők. A gondolatot nem is merte továbbvinni, mert olyan képek vibráltak a szeme előtt, amelyekbe belepirult. Más sem hiányozna, mint hogy valaki rákérdezzen, mi ez a pirulás? De Gábor éppen a kazettát cserélte ki. Hátul pedig… nos, Éváék sem rá figyeltek.

A felhangzó karcos énekhang már tegnapról ismerős volt, de meglepő módon nem disszonáns hangok kísérték, hanem már-már szinte dallamok. Kérdő pillantására Gábor magyarázkodni kezdett:

-Igen, ez is Zappa, de tudom, hogy az előbbi túl vad lehetett neked és szeretném, ha nem riasztanálak el tőle teljesen. Tud ilyet is az öregfiú, bár a szövege ennek sem különb. Polgárpukkasztó szövegeket ír, finoman fogalmazva is malackodik minden sorában. Tényleg, te tudsz angolul?

-Nem, sajnos az orosz mellé a németet választottam. Tudod, néhány rokon is él odakint, meg valahogy a családban ennek volt hagyománya – mentegetőzött, magában csendben átkozva az unalmas nyelvórákat meg a saját lustaságát, hiszen semmi akadálya nem lett volna annak, ha az angollal is foglalkozni akart volna.

-Akkor apám neked nagyobb hasznodat venné a boltban – nevetett a fiú. -Az ő vevői többségében ugyanis német területről jönnek.

Tényleg, a bolt. Kis philatéliai üzlet, mesélte még az első este. Neki ez meglepő volt, hogy ilyesmiből is meg lehet élni, láthatóan nem is rosszul. Bélyeget gyűjteni… soha eszébe sem jutott. Talán csak egyszer régen, amikor a nagybátyja gyűjteményéből szedett ki néhány darabot. Bár, azt is csak azért, hogy anyu fiatalabbik öccsének, Jancsinak levelet küldhessen a laktanyába, de a postára se kelljen emiatt elkutyagolni. Volt is ebből botrány akkor. De hát Jancsiért mindent – mosolyodott el. Ő olyan, mintha a bátyja lenne. A báty, aki nem volt, de akire annyira vágyott volna. Amikor katona volt, szinte naponta írt neki. Minden apróságról, ami csak vele, körülötte történt. Gyerekes kis sztorik voltak ezek, de a kilenc évvel idősebb fiú őszintén örült nekik és lelkiismeretesen (bár, jóval ritkábban) válaszolt is rájuk. A többiek nevettek, amikor kiderült, hogy a rengeteg levél egy tíz évestől érkezik, de közben titkon irigykedtek is.

Ja, ez a levélírási kényszer, ez bolondított meg most is mindent. Lacinak sosem írt. Még egy cédulát sem. Ha hazautazott, akkor sem. És amikor elváltak útjaik, már nem is akart ilyen fájó emléket hagyni magáról. Laci… napok óta eszébe sem jutott. Talán már ő is megvigasztalódott – gondolta reménykedve.

Gábor közben érdeklődte figyelte a lány arcán átsuhanó mosolyt, majd grimaszt. Nagyon szerette volna tudni, min jár éppen az esze. Olyan beszédes volt az a mosoly, olyan szeretettel teli. Jó lenne, ha neki szólna, de valószínűleg másról volt szó. Aztán az a grimasz. Na, azt inkább átpasszolná ő is másnak.

Közben lekanyarodtak a sztrádáról és már Füred felé araszoltak az erősödő hétvégi forgalomban. A kikötőben pedig ott várt már a banda. Szinte mindannyian tegnapról, csak a morcos Kata és a párja nem jöttek. A cipők a csomagtartókban jéghidegre hűltek, de most ez sem számított, mindenki átváltotta a lábbelijét és a fürgébbek már a jégen siklottak. Réka elég jól korcsolyázott. A  Feneketlen tó melletti teniszpályán télen mindig üzemelt a jégpálya, ha eléggé lehűlt az idő. Ő pedig ott keringett, ott tanulta a „koszorúzást”, meg azokon a ritka alkalmakon, amikor szüleivel és azok barátaival a befagyott Balaton partjára mentek kirándulni. Gábor persze nem műkorcsolyát viselt, hanem hokikorit, mint a fiúk többsége. Látszott a mozgásán, hogy ő sem először próbálkozik a csúszkálással, mint a csapatból jó néhányan. Kézenfogva keringtek egyre nagyobb körökben, aztán persze a fiúk vadulni kezdtek. Kis jégdarabkákkal „fociztak”. A lányok pedig a „pálya” szélén állva drukkoltak. Amikor egy erősen meglőtt jégdarab Réka felé száguldott, Gábor hősiesen vetődött elé, hogy egy hokifékkel az útját állja. De a korcsolya megakadt valamiben és a fiú nemes egyszerűséggel teljes hosszában Réka elé hasalt, aki nevetve próbálta lábra állítani. A vége persze az lett, hogy mind a ketten a jégen feküdtek és csókolóztak. A többiek nevetve vették körbe őket, mondván, ha már a rianás, ami az eséstől keletkezett, nem tette tönkre a pályát, akkor legalább ne olvasszák meg ezzel a forró jelenettel. És különben is, a közelben kiskorúak is vannak! Vége-hossza nem volt a viccelődésnek. A tihanyi hegyoldal kis vendéglőjében is még ezen nevetett mindenki, miközben a forró bögréken melengették kezüket, amelyekből ínycsiklandó illatfelhő tudatta a világgal, hogy a forraltborból nem sajnálták a hozzávalókat. Délután még csúszkáltak egy kicsit, csókolóztak is, ha már nekik útközben nem lehet, aztán a kis társaság elsők között indult haza. Istvánékat Kispesten tették ki, aztán hazafelé Rékát is.

A ház előtt kicsit még beszélgettek a kocsiban. Mindketten arra gondoltak, hogy ezt a napot valahol folytatni kéne. Valahol, ahol nyugodt körülmények vannak, halk zene, meleg és félhomály. És mindketten tudták, hogy ennek még nem jött el az ideje. Amikor a csókba már annyira belemelegedtek, hogy a külvilág is kezdett megszűnni körülöttük, Réka azért ráébredt, hogy a szülei az ablakban, a lassan rájuk boruló alkonyatban alighanem mindent látnak, és ha nehezen is, de kibontakozott az ölelésből. Még pár perc, amíg lecsillapodnak mindketten, pár apró csók és Gábor már szállt is ki, hogy a kapuig kísérje a lányt. A szülők odafönt pedig sejtették, hogy a kapu miért csukódik be olyan lassan.

Véget ért a hétvége, Réka nem is tudta, vajon hogyan folytatódik ez a vidám, szerelmes hangulat majd a szürke hétköznapokban. Eddig olyan volt, mint egy álom. Nem erre számított. Jó, őszintén szólva elképzelni sem tudta, hogy mi lesz.  A fiú folyton meglepte. Már nem is próbálta előre kitalálni a következő lépését, reménytelen volt. Az ő soványka tapasztalataival mindenképpen.  Beszéltek róla, hogy a fiú három műszakban dolgozik egy számítógépteremben a Népliget mellett, és mostanában bizony éppen délutános lesz, de a telefonszámot elkérte (csak munkahelyit tudott) és megígérte, hogy jelentkezik.

Gábor gondolatai is a hétvége körül forogtak. Érdekes volt a péntek, izgalmas a szombat, a mai nap pedig… hihetetlenül jól alakulnak a dolgok. Szinte túl jól. Ilyen vidáman nem repültek el a napok már régen. Ez a korcsolyázás is jó ötlet volt. Réka egész ügyesen marad talpon a jégen – gondolta kis felsőbbrendűséggel, aztán halkan felnevetett, ahogy eszébe jutott a saját hatalmas hasalása. Hát, a hokifék nem működött. De nem bánta, mert ahogy ott feküdtek a jégen a többiek nevetésének kereszttüzében, ő is csak arra tudott gondolni, hogy ettől a szenvedélytől a jég is megolvad alattuk.

Hazafelé már azon járt az esze, hogy a többi lánynak  kell-e valami visszajelzést küldenie, de úgy rémlett, hogy már eleve úgy váltak el, ennyi volt. A három lány, akikkel korábban találkozott… Klári – egyidősek voltak, és a lány már a találkozáskor hajlandó lett volna bármire, hogy felhívhassa magához, akár éjszakára is. Ez a tempó még Gábornak is túl gyors volt.

Juli meg, a kis szőke bögyös még idősebb is volt. Értelmes lány, nem is értette, miért nem vette már védőszárnyai alá egy pasi. De talán éppen azért, mert értelmes volt. Túl értelmes. Már a leveléből érezte, hogy hajlamos a részletekbe túlzottan belemenni. A legnagyobb szenvedélyt alighanem egy tudóstársaság éves közgyűlése tudná kiváltani belőle. Pedig egész idő alatt igyekezett elengedni magát, ez érezhető volt, de valahogy mindig visszatalált a görcsös, merev énjéhez. Amikor elköszöntek, ő adott neki egy puszit, de meg mert volna rá esküdni, a lányt talán még a hideg is kirázta.

A harmadik lány megint egy más világ volt. Éva. De nem az örök asszony, hanem olyan igazi kis művészlélek, nemhiába járt a Képzőművészetire. Szimpatikus volt, bár lehettek volna egy kicsit kerekebb formái is, de ő is a maga kis külön világában érezte jól magát. Egész este beszélgettek, de állandóan úgy érezte, hogy a lány sokkal jobban érezné magát egyedül, miközben kezei között valami megszületik. Ami nem a szemközt ülő fiú vágya. Egyfolytában olyan érzése volt, mintha a találkozás inspirálta volna valaminek a megalkotására és lélekben már azzal foglalkozna.

Érdekes, hogy a leveleik alapján, amelyek szinte megszólalásig hasonlítottak, pont őket szúrta ki. Jól megfogalmazott, lényegretörő, rövid levelek voltak. Még a saját nyugtalanságát is kiolvasni vélte belőlük. Ennek alapján azt remélte, rokonlelkek lehetnek. Milyen nagyot tévedett!

Aztán megkapta Réka levelét, aki talán egy kissé gúnyosan fejtette ki a válaszát, és ezzel fel is húzta. Érezte, hogy a lány már előre valami lúzernek írta le, és alighanem be akarta bizonyítani, hogy ennyire azért nem rossz a helyzet. Bár, azon csodálkozott, hogy mellékelt egy képet. A szöveg alapján nem várta volna, hogy találkozni akarna vele. A kis „tapasztalt” 18 éves, hogy osztotta az észt. Aztán a valóság mennyire más volt. Azóta sem tudja hova tenni ezt a lányt. Ott van benne egy félszeg tini, meg valahol mélyen már egy érett nő is. Akit még a felszínre kell hozni, ez nem vitás. De micsoda érdekes feladat! A hormonjait mindenesetre jobban felizgatta, mint a másik három lány együtt. Hát, akkor csapjunk bele, aztán majd az idő eldönti, hogy helyesen döntött-e.