17. fejezet

1987/1988/1989

Ahogy melegedett az idő, a tavaszi hétvégéket már a Balatonon töltötték. A gyerekeknek nagyobb volt a mozgástere, a kerti munka pedig kellemes kikapcsolódás volt gyereknek, felnőttnek egyaránt. Az egyik éjjel azonban Tiba hörögve kapkodott levegő után. Pici testét rázta a fullasztó köhögés, szöszi haja merő izzadtság volt. Ijedtükben a siófoki kórházba vitték. Amíg a vizsgálat tartott, csak izgatottan várták az eredményt, amikor azonban az orvos egy gégemetszés lehetőségét is felvetette, Réka majdnem összecsuklott. De aztán hatni kezdett az injekció, a kicsi légzése is kezdett normálisra váltani. Az orvos szerint a virágzó mogyoróbokrok válthatták ki a rohamot, és ha otthon is átéltek már hasonlót, azért alighanem a padlószőnyeg lehet a bűnös. Azzal nyugtatta őket, hogy a kicsi néhány év alatt valószínűleg kinövi majd, de a folyamatot felgyorsítaná, ha rendszeresen magas hegyi levegőre vagy tengerpartra vinnék. A gyereket mindenesetre egy hétre megfigyelésre bent tartották a kórházban. A család hazautazott, Réka pedig naponta ingázott a kórház és az otthonuk között, hogy a picivel lehessen a látogatási időkben. Nehéz időszak volt ez, hiszen Réka sokszor sírva nyomta a gázpedált hazafelé, mert Tiba kis kezeit induláskor a nővér erőszakkal fejtette le róla. Már ott tartott, hogy talán jobb lenne, ha nem menne, de másnap mindig megnyugtatták, hogy a gyerek lehet, hogy jobban viseli az elválást, mint ő, mert hamar el tudják terelni a figyelmét. Amikor végre hazavihették, az egész család ott volt.

Nyáron pedig megszervezték Tiba keresztelőjét is. Tanulva a nagyobbik gyerek keresztelőjének kálváriájából, nemes egyszerűséggel megkeresték a balatoni plébánost. Őszintén elmondták, hogy miért éppen őt kérik erre a szívességre. János atya pedig megértően állt a kérésükhöz. Keresztszülőként azonban elutasította Istvánt és Évát, mivel nekik sem volt egyházi esküvőjük. Végül Réka szüleit, a nagyszülőket vezette be keresztszülőként, és az igazi keresztszülők, mint tanuk szerepeltek csak a szertartáson. Tiba ezzel mit sem törődve, talpig a barátoktól kapott tiroli népviseletben, a keresztvíz hidegétől még mindig sértetten, titokban megkaparintotta az ünneplő felnőttek egyikének sörös korsóját és nagyokat kortyolt a keserű nedűből. A közelben nyaraló németek pedig sokszor nevetve figyelmeztették a szülőket, hogy a kisfiún olyan hercigen áll a kis tiroli bőrnadrág, a kockás inggel és hímzett zoknikkal, hogy a határon fel sem tűnne, ha a kis szöszkét magukkal vinnék.

Nyáron Stefán és Gaby is meglátogatta őket. Vidám napokat töltöttek Rékával és a gyerekekkel. Összeismerkedtek más német fiatalokkal is, aztán amikor Pestre utaztak, magukkal csalták Rékát is. Új ismerősük vezetett. Micsoda meglepetés lesz Gábornak! Hát, majdnem az lett. Az autópályán kocsijuk a vizes aszfalton megcsúszott és megállíthatatlanul pörgött a leállósáv és a fűsáv között. Az volt a szerencséjük, hogy a kocsi tele volt, eléggé leterhelték ahhoz, hogy az egyensúlyát megtartsa. Amikor a felázott talajon végül megálltak, a következő pillanatban egy kamion zúgott el mellettük. Réka agyán sok minden futott át. Többek között az is, hogy a gyerekei majdnem anya nélkül lettek volna kénytelenek felnőni. Átkozta a könnyelműségét, amiért ráállt erre az utazásra. Gáborhoz megérkezve még mindannyian a majdnem-baleset hatása alatt voltak. Ő pedig rövidesen ki is szedte belőlük a különös hangulat okát. Stefánék előtt nem szólt semmit, de amikor egyedül maradtak, minden eddig elfojtott ijedtsége és mérge kitört belőle.

-Megőrültél, hogy beszálltál egy vadidegen kocsijába?  Mi történt volna, ha … ? - ki sem tudom mondani.

Réka magában minden szavával egyet értett, de az azért mégsem járja, hogy letolják, mint egy kisgyereket. Már éppen visszavágni készült, amikor az ajtón egy helyes barna nő lépett be.

Kettőjüket látva megtorpant és zavartan köszönt. Gábor meglepetten nézett fel.

-Szia! Jaj, ne haragudj, el is felejtettem, hogy mára beszéltük meg. – szabadkozott.

Réka csak bénultan állt.

Gábor pedig kapcsolt és bemutatta egymásnak a hölgyeket.

-Ő Ágota, egy volt osztálytársam, és a feleségem, Réka.

Réka nagyon igyekezett, hogy könnyednek tűnjön, de ő is érezte, hogy elég erőltetett a szívélyesség, amivel a váratlan látogató felé fordult. Leginkább azt szerette volna, ha Gábor tisztázza a helyzetet. De ő nem nagyon törte magát. Végül Ágota szólalt meg:

-Visszajöhetek máskor is.

-Na, csak még az kéne – gondolta Réka magában.

Gábor is megszólalt végre:

-Nem, nem, ha már itt vagy, megnézzük azokat a bélyegeket, aztán beülünk itt a közelben egy ebédre. Legalább mesélsz az osztálytalálkozóról, amire nem tudtam elmenni. Réka ugyan váratlanul jött, de éppen kapóra. Segíthet a bélyegeknél is, meg végre együtt ehetünk mi is. Anélkül, hogy a felét a földről kéne összekaparni. – próbált vicceskedni. Ágota csak nézett. És Réka is. Aztán munkához láttak. Amikor végeztek, beültek egy közeli kis vendéglőbe. Mielőtt Ágota az osztálytalálkozóról kezdett volna mesélni, Gábor szabadkozva megszólalt:

-Tulajdonképpen el tudtam volna menni, de az az igazság, hogy nem volt kedvem. Alig egy-két emberrel voltam igazán jó viszonyban, nem nagyon érdekel, hogy a többiekkel mi történt azóta.

-Mikor volt az osztálytalálkozó? – kérdezte Réka.

-Egy hónappal ezelőtt. – válaszolt Ágota

Akkoriban nem volt semmiféle programjuk, Gábor elmehetett volna, de nem is említette. Tényleg nem izgathatta a program. Réka nem értette a férjét, mert neki mindig jópofa program volt, ha valaki megszervezte az osztálytalálkozót. Pedig ő sem kedvelt mindenkit az osztályban, de azért érdekelte, hogyan alakult az életük az eltelt időben. Gábor egyszer mondta is, hogy ez olyan csajos program, mert az ő osztályukban is csak a lányok készülődnek, a fiúkat már nehezebb összetrombitálni. Aki meg lelkesen ott van minden alkalommal, na, azokra meg éppen nem kíváncsi. Az ebéd végére egész jó hangulat uralkodott az asztalnál. Ágota megköszönte a gyűjtemény felértékelését, a döntést az édesapjára bízta és azzal búcsúzott, hogy majd jelentkezik.

Réka kicsit aggódva gondolt arra, hogy ez a helyes nő még felbukkanhat az életükben.

Gábor még aznap este visszavitte Rékát a Balatonra. Útközben a Meglepetés járt az eszében. Örült a feleségének, csak az a majdnem tragikus közjáték ne lett volna. Az pedig, hogy Ágotával összefutottak a boltban…, hát, azonnal sejtette, hogy Réka biztos kombinálni fog. Pedig ha tudná, hogy aggodalomra semmi oka. Egyrészt Gábor tökéletesen elégedett volt az életével, nem szándékozott egy görbe kis kalanddal mindent kockára tenni. Ágotával pedig végképp nem. A gimiben egyszer bepróbálkozott nála, de a lány akkor a legnépszerűbb lányok egyike volt, válogathatott a suli menő srácai között, és meg is tette. Nem Gábor volt a nyerő. Ez akkoriban neki rettentően rosszul esett. Főleg a mód, ahogy a lány kíméletlenül elhajtotta. Ágota a kigyúrt sportolókat kedvelte, a fiú lelke pedig nem érdekelte. A seb begyógyult, de a szálka megmaradt. Segít neki, a családjának, de ennél többre soha nem lenne hajlandó.

Ősszel ismét költözködtek. A két gyerekkel a rózsadombi kis lakás nem volt igazán szűkös, de mivel a nagymama egymaga sokkal nagyobb lakásban élt, anya és fia arra a megállapodásra jutottak, hogy cserélnek. Gáborék azonban nem akartak a rossz beosztású és eléggé lepukkant lakásba azonnal beköltözni, így amikor a mama leköltözött a Balatonra, mestereket hívattak és hatalmas lakásfelújításba kezdtek. Kicseréltettek minden csövet, vezetéket, újra köveztek helyiségeket, falakat bontottak és régi ajtók helyeit falazták be. Gábor valamikori kis szobáját és a mellette levő kamrát egybenyitották, így nagyszerű gyerekszobát kaptak, amelyre nagy ablakokat rakattak. Tágas, világos, napsütötte kis birodalom lett ez. A konyhából pedig közvetlen bejáratot, egy hatalmas boltívet nyitottak a nappali felé. Ezt is azzal a céllal, hogy a gyerekszoba ne legyen annyira elszeparálva a lakás többi részéről. A régi fűtést korszerűsítették, festettek, mázoltak. A régi, a maga korában nagystílűnek ható tükörcsempés fürdőszobát is teljesen felújították, hogy akár négy embernek is kényelmes legyen.

A munkálatok ideje alatt Rékáéknál aludtak. A gyerekek a nagyszülőkkel, Rékáék a nappaliban matracokon. Nem volt idális állapot, Gábor talán éppen ezért szerelmesebb hangulatban volt, mint valaha. Réka viszont nem tudta elengedni magát. Egy idő után úgy érezte, hogy a férjének már nem is fontos, hogy ő is örömét lelje az együttlétben. Egyre többször futott át agyán a kósza gondolat, hogy vajon miről maradt le azzal, hogy Gábor volt az első és máig az utolsó férfi az életében. Vajon minden kapcsolatban törvényszerű, hogy a szex ellaposodik egy idő után? Egyáltalán, ez most már mindig így lesz, vagy ha beköltöznek végre az igazi hálószobájukba, akkor a szenvedély is visszatér az életükbe?

Amikor a hatalmas munka kb. két hónap múltán befejeződött, maradék pénzükön bútorvásárlásba kezdtek. Itt Rékának nem kevés megalkuvást jelentett, hogy a nappali bútorainak jelentős részét a továbbiakban is a mama régi, kedves bútorai alkotják majd. Magával nem tudta vinni őket, elkótyavetyélni nem akarták, és ami a legrosszabb volt, Gábor is ragaszkodott hozzájuk. De a teljesen berendezett gyerekszobában világos fenyőbútorok várták a két lurkót. Nem volt már annyi pénzük, hogy mindent egyszerre vegyenek meg, így aztán a gyerekek még hónapokig biciklizhettek a nagyszobában a karácsonyra kapott kis bicigliken. Gábor maradéktalanul boldog volt. Jó volt a Várban, jó volt a rózsadombi lakásban is, de most végre úgy érezte, családostól igazán hazatért.

Az ősz azonban újabb szorongást is hozott. Az óvodai gyerekorvos Tibánál valami rendelleneset hallott. Beutalót adott a kardiológiára, amitől Rékát máris a frász kerülgette. A komoly vizsgálat után az orvos megnyugtatta a láthatóan aggódó szülőket, hogy a kisfiúnak aorta-szűkülete van ugyan, de olyan fokú csak, amely nem igényel sem beavatkozást, sem gyógyszeres kezelést. Egy valamire kell csak figyelniük a jövőben, hogy ha a gyereknek vérzéses balesete vagy magas láza lenne, akkor antibiotikumos megelőzést kell alkalmazni a szövődmények elkerülése érdekében. És éves rendszerességgel jelenjenek meg kontroll-vizsgálaton. A család igyekezett megnyugodni és a gyereket a jövőben nem túlfélteni.

Szilveszterkor pedig lakásavatóval egybekötött bulit szerveztek, természetesen gyerekzsúrral megfejelve. Januárban pedig a havas hegyek közé utaztak. Gábort barátai már december elején síelni csábították, és bár csak most ismerkedett ezzel a sporttal, de azonnal ráérzett a szépségére és a túráról visszatérve Rékát is buzdította, hogy legközelebb tartson vele. Így is lett. Réka ugyan megszenvedte a síeléssel való ismerkedést, mert a cipővásárlásnál senki nem segített neki. Ő csak annyit tudott, hogy a cipőnek fognia kell a lábát. Hát, ez fogott, mint egy spanyolcsizma. Az, hogy a cipő majd két számmal kisebb, mint amire szüksége lenne, csak kétnapi fájdalmas próbálkozás után derült ki. Akkor aztán elautóztak a közeli szlovák síparadicsomba és szakértői segítséggel megvették a tuti cipőt. Az oktatást egyik barátjuk vállalta magára. Kitartóan húzta-vonta a félős lányt, akit bármennyire győzködött, hogy a mélység felé dőlve tudja csökkenteni a sebességét, mindig a hegyoldal felé bújva próbált bátorságot meríteni. Ettől persze mindig felgyorsult, aztán rövidesen fenéken landolt. Sokszor borult sűrű köd a tájra, ilyenkor Réka panaszkodott, hogy alig lát valamit, de Gyuri nevetve azzal vigasztalta, hogy ez így épp jó, mert ha látná maga alatt a mélységet, talán utána sem merne menni.

De a táj, a hóval borított fenyvesek, a kristálytiszta levegő csodás volt, így aztán Réka újra és újra erőt vett magán és összeszorított foggal küzdött a lécekkel és leginkább önmagával. Az egy hét végére már biztonságosan állt a lábán és jó esélye volt rá, hogy sérülés nélkül tér haza. Gábor addigra már magabiztosan csúszkált a többiekkel a meredekebb lejtőkön is, Gyuri azonban nem hagyta magára, mindenhová kísérte tanulóját, bátorította, és ha egy-egy fájdalmasabb pottyanás után kellett, magához ölelve vigasztalta, ruhájáról a havat leporolta. Kedvelte Gábor feleségét attól a pillanattól kezdve, hogy annak idején a laktanya előtt meglátta. De tudomásul vette, hogy ők összeházasodtak, és már csak barátok lehetnek. Ennek ellenére nem érzett lelkiismeret furdalást, hogy ezekben a lopott pillanatokban magához ölelheti. A csákányos felvonónál állva találkozott össze újra a csapat. Gyuri biztatta, hogy most mutassák meg a többieknek, hogy még ezt az utolsó akadályt is sikerrel veszik. Be is álltak a helyükre, várták a kettőjük közé érkező csákányt, amit Gyuri ügyesen a fenekük alá illesztett, és várták a rándulást, amivel a csákány húzni kezdi őket felfelé. A rándulás érkezett is, de nem indultak sehova. Nagy nevetések közepette ott álltak tovább, kezükben az elszakadt drótkötelű csákánnyal. Rékának itt lett elege. Félreállt, levette a léceket, és gyalog indult neki az emelkedőnek. Léceit Gyuri vitte magával a hóna alatt. De a csúcson, a kis kalyibában Gábor forrón gőzölgő forralt borral várt rá, Réka pedig megenyhült és mégsem tett fogadalmat, hogy őt ugyan sípálya az életben többé hiába várja.

Márciusban Gábor az apósával Németországba utazott. Barátaik és apósa rokonsága összefogott és több lakókocsi-telepre is elvitték őket. Új kocsira nem volt elég pénzük, de sikerült egy alig használt, nagyon jó állapotú darabot találniuk. A hivatalos papírmunkák lebonyolításában jött igazán jól a helyiek segítsége, így aztán néhány nap múlva már indulhattak is haza a szerzeményükkel. Gábor vállalta a számára is szokatlan feladatot, a vontatást. Nem volt ez egyszerű feladat, már majdnem otthon jártak, mire úgy érezte, végre biztonságosan uralja mindkét járművet. A vámoláson is túlesve, egy kora délelőtti órán megálltak Réka szüleinek háza előtt. A gyerekek az ablakból lesték az érkezést és persze azonnal közelről is meg akarták vizsgálni a számukra különösen érdekes kis lakot belülről is. De nem voltak ezzel másként a felnőttek sem. Réka picit csalódott volt, mert a kocsiban csak három felnőttnek volt hely, de azzal vigasztalta magát, hogy a gyerekek még kicsik, egy ideig akár együtt is elférnek a nagyobbik ágyon. Gábornak rosszul esett, hogy látta Réka arcán a halvány csalódottságot. Ők igazán igyekeztek a legjobbat hozni. De aztán kicsit belegondolt, és rájött, hogy mitől tarthat Réka. A gyerekek most ugyan még velük együtt alhatnak, de… igen, épp itt a bökkenő, velük együtt… hát, így nem lehet az asszonnyal összebújni. Jobb lett volna két duplaágy a kocsiban, de a használtak között a méretre tökéletesek elég lepukkant állapotban voltak. Hát, majdcsak megtalálják a módját… aztán idővel persze nagyobbra is cserélhetik a járgányt. Most még jó lesz!

Nyáron rögtön be is vetették. A nagyszülők indultak útnak vele Horvátországba a két gyerekkel. Réka apja jól boldogult a vezetéssel, de autója gyenge volt, ezért az egyik emelkedő (szerencsére már a célban) kifogott rajtuk, leégett a kuplung. Amikor sikerült telefonálnia Gábornak, az azonnal mentőakciót szervezett. Csapot-papot, vevőket ott hagyva, egy hétre bezárta a boltot és másnap már ott is voltak. Tiba még nem beszélt, de gyermeki halandzsájában egy mondat tökéletesen érthető volt: Leégett a kuplung. Nyilvánvaló volt, hogy mi volt a téma az elmúlt időben. Gondtalan hetet töltöttek együtt. Leginkább a tengerparton pancsoltak, de néha a közeli városkában sétáltak. A gyerekeknek tökéletes volt a kempingéletmód. Napközben körbevette őket a család, mindig volt kit nyúzni. A langyos tengervíz és a partot borító milliónyi apró kavics kimeríthetetlen játékforrás volt. Esténként pedig puha ágyban térhettek nyugovóra. Gáborék pedig a csodás naplementéken a tengerparton romantikáztak, távol a nagyszülői tekintetektől és a fáradtan szuszogó csemetéktől.

Szeptemberben pedig már Tiba is óvodás lett. Nem töltötte be még a harmadik évet, beszélni sem nagyon akart, de a bátyjára tekintettel mégiscsak felvették. Réka pedig megpróbált az utazási irodába visszamenni. Mivel nem akarták, hogy a gyerekek egész nap nélkülük legyenek, négy vagy hat órás munkakört szeretett volna, de ezt a cégnél nem engedélyezték. Gábor pedig úgy döntött, hogy próbáljanak meg egy keresetből megélni. A bolt éppen elég jól megyeget, a gyerekeknek pedig most van a legnagyobb szükségük az anyjukra, Réka maradjon otthon. Ez a megoldás Rékának is tetszett. Nem érezte magát a négy fal közé bezárva, ráadásul délelőttönként a férjének is segíthet, mindannyian jól járnának ezzel a megoldással. Kicsit sajnálta persze a kollégákat ott hagyni, mert sok szép emléke volt az együtt töltött időkről, de azt még jobban sajnálta volna, ha a gyerekek mostantól nemcsak az apjukat, hanem az anyjukat is csak esténként láthatnák. Úgyis csak néhány évről van szó – gondolta. Ha nagyobbak lesznek, már ők sem igénylik majd, hogy állandóan körülöttük legyen. Nem tudhatta, hogy a döntés egy életre szól.

Tiba az oviban továbbra sem erőltette a verbális kommunikációt, de ettől függetlenül jól megértette magát a többiekkel, szívesen járt. Napközben többször is találkozott a bátyjával, akinek minden mozdulatát csak úgy itta magába. A Nagy Testvér. Gyurma pedig minden már megszerzett tekintélyét bedobta, hogy az öcsit védelmezze, ha kellett.  Amikor Tibát a legjobb barátja fejbe csapta egy építőkockával és a kicsinek felrepedt a szemöldöke, ő maga vigasztalta, amíg a dadus el nem vitte a sebészetre. Otthon pedig előadta neki ugyanazt a történetet, amit nem is olyan régen ő hallott az apjuktól. Hogy most már ők hárman le se tagadhatják, hogy apa gyerekei és testvérek, mert mindegyiküknek ugyanott van egy ugyanolyan sebhelye. A magyarázat Tibánál is bevált. Megvizsgálta apa szemöldökét, a bátyjáét is, aztán megnyugodva nézte a saját sebtapaszát a tükörben.

A karácsonyt síeléssel akarták tölteni, de Rékáék képtelenek voltak megtanítani a kicsiket a csúszkálás fortélyaira. Így aztán maradt a pálya melletti bobozás és a hatalmas hócsaták. Januárban pedig beíratták a gyerekekeket a Normafa mellett üzemelő síiskolába. A műanyag pályán fiatal egyetemisták próbálták az alapvető tudnivalókat elsajátíttatni a kicsikkel. Norbinak sikerült is mindkét fiút rávenni az együttműködésre és két hónap múlva az erdei futásoktól és a csúszkálásoktól kipirult arcú, a telet még soha ilyen egészségesen át nem vészelő gyerkőcök eredményes vizsgát tettek.

Réka végre kiélhette a lakberendezési ötleteit. Már a lakásfelújítás sok lehetőséget nyújtott, hogy élhetőbbé tegye a nem túl jó beosztású tágas lakást. Régi ajtók helyét falaztatta be, máshol falakat bontatott ki. A bútorok, a stílus nagyjából adottak voltak, de igyekezett egységesíteni az összképet, amitől rögtön elegánsabbá vált az egész lakás. A szinte egy térben lévő konyha-étkező-nappali bútorai hasonlóak voltak. Ő ugyan a szíve mélyén nem igazán erre vágyott, hanem tarka, vidám, a gyerekek által is nyúzható könnyed berendezésre, de hát ez volt, ezt kellett szeretnie. Na, azért szeretnie nem. De viszonylag hamar beletörődött, hogy ebbe az irányba kell a fejlesztésen is dolgoznia. Régebben mindig is hiányolta anyósa lakásából a melegséget, a kiegészítők hiányát. Az a néhány értékes szőnyeg, amiket a mama vásárolt, szinte elveszett a hatalmas térben. Az apósa által befektetésként vásárolt festmények lehangolóan sötétek voltak. Sehol egy puha párna, egy terítő, vidám kerámiák. A könyvek egy hatalmas szekrénybe voltak bezsúfolva, egymást takaró sorokban. A hálószobában 50-es évekbeli kombinált szekrény terpeszkedett. Ennek adta ki először az útját. A helyére könnyed üveges könyvesszekrényt vettek, amelybe tükröt ragasztottak. Növelte az amúgy sem csekély teret, izgalmas párost alkotott a hatalmas franciaággyal, és jótékonyan fogadta magába a ruhatárukat. A régi faspaletták helyére könnyen libbenő függönyök kerültek. A nehéz faajtókba pedig színes ólomüvegek. A komor festmények az ágyneműtartóban várták sorsukat, a falakon pedig lassan átvették a hatalmat az általa választott és anyósa által kivarrt hangulatos gobelinek. A nappaliban pedig hatalmas könyvespolcok fedték be az egyik falat, valóságos könyvtári hangulatot árasztva. Puha ülőgarnitúra, hangulatos lámpák és még több szőnyeg…

Gábor is meglepődve állapította meg, hogy a mindig is szeretett lakás mintha most vált volna igazi otthonná. Édesanyja mindig szerette a drága porcelánokat és a kristályokat, de valahogy ez a nőies puhaság mintha csak Rékával jelent volna meg. Hazaérve az étkezőben vagy a nappaliban mindig friss virág pompázott egy-egy egyszerű vázában, este pedig gyertyafény mellett beszélték meg a nap eseményeit. Boldog volt. Ő eddig csak azt tudta, hogy szeretne visszaköltözni ebbe a lakásba, ahol felnőtt. Most, hogy ez a megszokott és mégis gyökeresen megváltozott lakás volt az otthonuk, rájött, hogy a régi díszletek között talán nem is érezné ilyen jól magát. Még az sem akasztotta ki, hogy Réka átlag félévente nekiveselkedett és néhány bútor áthelyezésével mindig újabb és újabb képet igyekezett adni a lakásnak. Szeme sem rebbent, amikor este hazatérve egy egészen más tér fogadta, mint reggel, amikor elment. Még kedvelte is ezeket a meglepetéseket, Réka újító kedvének megannyi bizonyítékát. Réka pedig egyszerűen nem tudta abbahagyni. Nem is tudta volna megmagyarázni, hogy a folyamatos elégedetlenség vagy csak a megszokástól való idegenkedés hajtja-e. Néha egyszerűen jól esett varázsolni, és este a varázslat hatását lesni. Még a gyerekek is jól fogadták, ha kis birodalmuk estére más elrendezésben fogadta őket.

Az egyetlen feszültséget, és jó nagyot, az okozta, hogy Gábor az édesanyjának is adott kulcsot a lakáshoz. Addig nem is volt baj, amíg a mama élni nem kezdett ezzel a kulccsal. Amikor Réka arra érkezett haza, hogy a zárban belülről kulcs van, csengetnie kell. Odabent pedig a mama az ő konyhájában kávézott a barátnőjével, akinek „csak” megmutatta az átalakított lakást. Réka itt borult ki először. Gábor sem örült, de egyszerűen nem tudta, hogyan értesse meg az édesanyjával, hogy ez a lakás már az ő otthonuk, és ha ők nem hívnak vendéget, akkor neki sem kéne ezt tennie. A mama nem is akarta meghallani a kérést, állandó jóakarattól hajtva jött és „segített”. A pulton felejtett tejet savanyúnak találta, ezért túrót akart főzni belőle. Közben eszébe jutott valami, elment, de a tűzhelyen ott maradt az edény. Réka iszonytató büdösre és füstös lakásra érkezett haza. Máskor a vasalnivalónak kezdett neki, de Gábor nadrágján a bőrszegélyt ráolvasztotta az anyagra. Bocsánatkérően széttárt kezéből Réka lassú mozdulatokkal vette ki a drága és valaha elegáns darabot, majd számára is meglepően visszafogott hangon „kérte” anyósát, hogy a jövőben ne segítsen, megoldja. Nem tudták, hogy lehetne a mamától a kulcsot visszaszerezni. Annál is inkább, mert baj esetére Réka szüleinél is volt kulcs. Igaz, ők soha nem használták, csak ha erre megkérték őket. Végül évek múlva egy besurranó tolvaj oldotta meg a helyzetet.