15. fejezet

1984-1985

Réka tulajdonképpen addig a pillanatig boldogtalan volt a lelke mélyén, amíg bizonyos nem lett benne, hogy újra terhes. Csak akkor tudta elhinni, hogy nem benne volt a hiba az előző esetben. Titkon attól félt, hogy nem lehet több gyerekük. Bár a felszínen ebből nem sok minden volt érezhető, hiszen Gyurma mellett gyorsan telt az idő, a kicsi nagyon sök örömet hozott a mindennapjaikba. Fejlődése, értelme elbűvölte őket. Az apró orvosi gondok sem voltak komolyak, inkább csak ijesztőek. A könnycsatorna felszúrása Rékát éppen annyira megviselte, mint a kicsit. Sírva hallgatta a gyerek zokogását a kisműtőből. Amikor pedig az arcáról távolítottak el egy kis betokosodott zsírcsomót, legszívesebben bent maradt volna vele a kórházban.  A könyörtelennek tűnő kórházi szigorúságot nem értette. Miért nem bátoríthatja vagy vigasztalhatja a kicsit? Gábor próbált erőt önteni belé, észérveket keresni, de lélekben teljesen egyetértett a feleségével.

Nyáron leköltözött a Balatonra a gyerekkel, Gábor naponta ingázott, hogy velük lehessen. Stefánék éppen azokban a napokban vendégeskedtek náluk, amikor Gyurma az első önálló lépéseit megtette. A jóképű, magas, szőke férfi nagyon értett a gyerekek nyelvén, szívesen kísérgette a totyogó kislegényt, ügyesen kapott utána, ha pottyanni készült. Amikor a kompon felemelte Réka öléből a kisfiút és a nyakába ültette, Gyurma vidáman kacagott. A közelben üldögélő honfitársai mosolyogva gratuláltak a csinos asszonykához és a remek kislegényhez a nevető „boldog apának”. Gaby kicsit kényszeredetten nevetett együtt velük. Réka pedig nem dicsekedett este Gábornak ezzel a félreértéssel.

Amikor a férje néhány napig nem tudott lejönni, Réka igyekezett esténként nem arra gondolni, hogy Stefán hosszú karjai talán éppen most ölelik át Gabyt, és egyáltalán… a vonzó, barátságos férfi vajon milyen lehet az ágyban? Kicsit megkönnyebbült, amikor vendégeik elutaztak, és próbált nem gondolni többet ezekre a hűtlen gondolatokra. Gáboron kívül még nem volt mással, és mostanában néha a kisördög a fülébe sutyorgott kíváncsian. Nem mintha ki akarta, vagyis inkább ki merte volna próbálni mással. De a csintalan gondolat ott motoszkált benne. Ilyenkor persze az is eszébe jutott, hogy vajon Gábor is gondol-e hasonló dolgokra? Kíváncsi volt, hogy a strandon végiglejtő formás női testek megmozgatják-e a fantáziáját? De érthető módon ezeket a kérdéseket inkább nem tette fel.

Ha együtt voltak, úgy tűnt a kíváncsiságuk egymás iránt is töretlen. Éjszakánként a viharos szeretkezést lágy cirógatás követte, csókok és néha egy lassúbb, csendesebb kényeztetés. Ismerték már egymás testét, tudták mit szeret a másik és igyekeztek is a kedvében járni. Bár már egy jó ideje nem védekeztek, sosem gondoltak rá, hogy talán éppen most fogan meg az a kicsi. Csak a szerelem számított, az öröm és az adakozás. Ha voltak is néha kísértő gondolatok, azok ilyenkor mindig az ajtón kívül rekedtek.

Amikor Réka ráébredt, hogy alighanem egy új élet dobog a szíve alatt, kicsit félve várta a vizsgálatok eredményét. Tartott tőle, hogy megismétlődik a veszteség. Az elmúlt hónapokban felszabadultan szerették egymást, igyekeztek nem gondolni rá, hogy terhesség, gyerek; csak az öröm számított. Nem akartak görcsösen összehozni egy babát, talán éppen ezért ment mégis simán a dolog. Gábor is boldog volt, egészen addig, amíg utána nem számolt, hogy bizony az egy év türelmi időt nem sikerült betartaniuk. Utána pedig csendben aggódva figyelte a feleségét. Valahol a szíve mélyén biztos volt benne, hogy nem lehet baj, de azért ott és úgy vigyázott rá, ahol és ahogy csak tehette. Réka már nem akarta az első pillanatban megosztani a világgal az örömhírt, félt, hogy elkiabálja, így aztán már nehezen gombolódott a nadrágja, mire a család elé álltak a hírrel. És akkor rájött, hogy rajta kívül senki nem görcsöl már a múlton. Mindenki örömmel gratulált, és senki nem említette a korábban történteket. Ahogy pedig a hetek, hónapok teltek, ő is egyre inkább megnyugodott.

Gyurma keresztelőjét hónapok óta szervezgették, de sehogy sem akart összejönni. A legényke már két éves volt, de a katolikus egyház helyi képviselője rossz néven vette, hogy bár a házasság szentségét nem vették fel, a gyereket mégis megkeresztelnék, így aztán rendre elutasította őket. Amikor egyik este Réka sírva jött meg a Mátyás templomból, ahol az atya durván vetette szemére az egyházi esküvő hiányát, Gábor tanácstalanul ölelte magához. Végül a dédszülők oldották meg a helyzetet. Réka nagyszülei mindig jó viszonyban voltak a község plébánosával, aki vállalta, hogy megkereszteli az ifjoncot. Egy kora nyári délutánon a család áhítattal hallgatta a pap kenetteljes beszédét, míg az ünnepelt odakint játszott a templom óriási gesztenyefái alatt. A végszóra őt is sikerült a szenteltvizes medence mellé vezényelni.

Réka a nyarat Gyurmával a Balatonon töltötte. Pocakja már látványosan megnőtt, így aztán kis terhesfürdőruhában hozta-vitte a kisfiút a strandon. A többség simogató tekintettel követte a pancsoló fiatalasszonyt és a bűbájos kis legényt, de persze voltak, akik nem bírták szó nélkül hagyni, hogy „ebben az állapotban nem kéne itt mutogatni magát”. Nem törődött velük. Gábor szinte naponta jött, nem bírta az üres lakásban a családja nélkül, és persze titkon azért aggódott ő is. Az egyik alkalommal Évát is lehozta pár napra a kis Ádámmal, és a mamák együtt autóztak át Veszprémbe, az állatkertbe. A nyár vidáman telt el, a tökéletes boldogság visszatért az életükbe.

Gyurmát a nagyszülőkre bízva, kettesben utaztak németországi barátaikhoz. Stefánék nagy örömmel fogadták őket és bármennyire nem így tervezték, végül mégiscsak ott maradtak éjszakára is. Pedig a szőnyegen heverő gumimatracok nem ígérkeztek túlságosan kényelmesnek. Aztán kiderült, hogy bár onnan felkelni nem egyszerű mutatvány, de összebújásuk annál vidámabb a puhán rugózó matracon. Csak az a néhány perc volt kínos, amikor Gaby rájuk nyitott, hogy a kényelmükről érdeklődjön. A sután elhabogott kérdésre, miszerint „szükségük van-e bármire is?” Réka pirulva, Gábor nevetve válaszolta, hogy már nem sokra… A másnapi reggelinél Gaby újra zavarbaejtően visszatért a dologra, sűrű elnézéseket kérve az esti hivatlan látogatásért, de aztán Stefán maga hallgattatta el egy csókkal és azzal, hogy ő a maga részéről csak remélni meri, ha egyszer majd ők is gyereket várnak, akkor ilyen viharosan vágynak majd  ők is egymásra. És barátian gratulálva hátbacsapta Gábort. Réka pedig pirulva olvadt bele a vidám mintájú terítőbe. Igyekezett nem arra gondolni, hogy mi lett volna, ha Stefán nyit be. Milyen érzés lett volna, ha az ő tekintetük kapcsolódik össze a félhomályban? Néha fel tudta volna pofozni magát, amikor a gondolatai így elszabadultak. Felesleg kicsapongás volt ez, Gábort mélyen megbántaná, ha tudná, de önmagának sem okozott vele kellemes borzongást. Nem is értette, hiszen a szerelmük újabb gyümölcse gömbölyödik az ölében, akkor meg hogyan is gondolhat ilyesmikre?

Augusztus 15-én, a Balatonon ijedten ébredtek arra, hogy az ágy rázkódik alattuk. Réka felkapta a kicsit és Gáborral kirohantak az épületből. Odakint már nem érezték a mozgást. Körbejárták a házat, de nem találtak repedéseket. Néhány órával később hallották a híradóban, hogy a viszonylag közeli Berhidán rengett a föld, számos épület annyira megsérült, hogy le is kell őket bontani. Az erős rengés őket megkímélte, bár a környéken is voltak károk.

Odahaza a helyzet egyre elviselhetetlenebb volt. A Várban mindenfelé feltúrták az utakat, a házak többsége állványerdő mögé bújt, babakocsival lehetetlenség volt közlekedni. Naphosszat kalapács kopácsolt az ablak alatt. A rózsadombi kis lakás pedig felszabadult, a bérlők kiköltöztek. Gábor egy este azzal jött haza, hogy fel kellene költözniük. Ezt a lakást pedig, mivel turisztikailag frekventáltabb helyen van, talán még könnyebben is ki tudják majd adni. A másik nyugodt helyen van, tágasabb is. Két gyerekkel könnyebb lenne odafönt az élet. És addig kéne lebonyolítani a dolgot, amíg a kicsi meg nem érkezik. Réka ugyan már megszokta, hogy innen pár perc alatt bárhova elér, de a nyugalomra is nagyon vágyott volna, így beleegyezett. Még azon a hétvégén a barátok segítettek összepakolni, és mire lement a nap, már be is rendezkedtek.

Hát, a nyugalommal tényleg nem volt baj. A hetedik emeleti lakásból csodás panoráma tárult eléjük. A viszonylag nagy, napsütötte erkélyen a közeli erdőből csivitelő madarak hangja hallatszott. Még más kisgyerekes családokkal is sikerült ismeretséget kötni. De messze volt. Innen már komoly program volt akár busszal, akár kocsival a városba bejutni, vagy a nagyszülőkhöz.

Ráadásul Gyurmát bölcsödébe szerették volna szoktatni. Tekintve az előzményeket, várható volt, hogy a kistestvér születése is heteket vesz igénybe, az első napokban, hetekben is szükség lehet majd egy kis lélegzetvételnyi időre, amíg az új ritmust felveszi a család. Anyu munkahelyének bölcsijében szeretettel fogadták a kisfiút, aki meglepően jól alkalmazkodott az új helyzethez. Amíg Réka vitte. Az első problémák akkor jelentkeztek, amikor Réka – tekintettel az előző császárra – két héttel a kiírás előtt bevonult a kórházba. Gábor próbálta a kisfiút egyedül ellátni, de be kellett lássa, ő ehhez a feladathoz nem tud egyik napról a másikra felnőni, segítségre van szüksége. Aztán az a megoldás született, hogy Gyurma Réka szüleihez költözött, akik hozták-vitték a bölcsödéből. Gábor pedig az estéket ott töltötte, vacsorázott, segített lefektetni a fiát és csak utána ment haza az üres lakásba. Nem volt ő sem boldog ettől a helyzettől, de még így tűnt a legjobb megoldásnak. Gyurmának azonban nem tetszett. A maga gyermeki módján próbálta is ezt kifejezni. Reggelenként nem akart a már kedvelt közösségbe bemenni, délután nem akart hazajönni. Ha az apja megjelent, durcás volt, ha elment, sírt utána. Réka szülei is rájöttek, hogy bármennyire ésszerű döntés volt ez, mégsem a legjobb. De Réka hazatérése még a bizonytalan távolban volt. A gyerek Rékával is haragban volt. Ha bevitték hozzá a kórházba, sokszor hosszú perceken át kellett győzködni, hogy hajlandó legyen egyáltalán bemenni. Ha hazaindultak, sírva bújt a mamához.

Végre, egy hónappal az őrület kezdete után, november 13-án ismét megszületett a döntés, császármetszés. Már meg sem rázta őket a hír. Réka és Gábor a szülőszoba előtt beszélgettek, amikor a műtősfiú megjelent érte. Visszakísérte a szobájába és onnan tolta a műtőbe. November volt, és a fűtés ellenére Rékát a hideg rázta a vékony lepedő alatt. Az altató orvos a gyerek nevéről érdeklődött, elviccelődött rajta, hogy inkább fiú legyen, mert a Barbara név annyira komoly, becézni meg csak nem akarhatják Barbie-nak. Aztán egy injekció, és már csak az orvosok távolodó hangját hallotta. Amikor magához tért, még mindig a hideg rázta. Érezte, hogy a nővér újabb takarót borít rá. És hallotta Gábort, aki óvatosan az ágya szélére ült és a kezét simogatta. Fiú – suttogta a fülébe, egy csókot érzett a homlokán, majd ismét az öntudatlanság köde borult rá. Néhány órával később pedig a nővér a kezébe nyomott egy szöszi, pufók kisfiút. Réka könnyes szemmel nézte a kis legényt, aki nem is újszülöttnek nézett ki. Aztán újra elszundikált, mire a gyereket elvitték mellőle, de ő ezt már nem is érzékelte. Gábor is visszajött már, szeretettel ölelte magához, reménykedve, hogy ezzel a pillanattal az életük is újra a normális kerékvágásban halad majd tovább. Réka és Gyurma hamarosan újra ott lesznek vele, mert az otthoni egyedüllétet már nehezen bírta. És Tiba. A majd négy kilós pici, akiről egész idő alatt azt hitték, remélték, hogy lány lesz, de akinek most annyira örültek, hogy mégiscsak fiú.  Később az orvos is benézett Rékához, és amikor látta, hogy ügyetlenül, nehézkesen mozogva próbálja fotózni a kicsit, elkérte a gépet és bent a csecsemőosztályon maga készített róla néhány felvételt. Meg a büszkén mosolygó kismamáról.

Hát, a császár már csak császár, újabb két hét kényszerű kórházi tartózkodást jelentett, így aztán majd hat héttel azután, hogy Réka eljött otthonról, végre hazavihették a picit. Gyurma már előző este hazaköltözött, újra birtokba vette a gyerekszobát és érdeklődve nézegette az öccsét váró apró ruhákat és pelenkahalmot. A rácsos kiságy mostantól az öcsié, neki nagyfiús ágya lesz. Ezt nem bánta, így könnyebb lesz éjszakánként a szüleihez átmenni, ha az öcsi sírásától nem tud aludni. Mindenki ezzel ijesztgette. Hogy az öcsi majd biztosan sokat fog sírni, mert még pici és nem tudja másként elmondani, ha éhes vagy ha bepisilt.

Ült a nagypapa ölében és arra gondolt, vajon a papán is osztozni kell majd az öcsivel? Vagy továbbra is csak neki fog mesélni, mint most? A bölcsiben Tominak is van kistesója, majd őt megkérdezi, milyen az élet egy testvérrel? Bár, mindjárt megtudja, mert apa nemsokára hazaér anyuval és Tibával.

Amikor az ajtó kinyílt és apáék becipelték a kosarat és benne Tibát, boldogan rohant anyuhoz. Hiányzott neki! És tudta, hogy ő is hiányzott anyunak, hiszen annyiszor mondogatta neki a kórház folyosóján. Nem is értette, hogy akkor miért nem jön már haza, hiszen ő felnőtt, azt csinálhat, amit csak akar. De most már itt van, este ő ad majd puszit, ha lefekteti őt és mesél majd, mint régen.

Réka pedig csak ölelte Gyurmát. Már a kórházban eltökélte, hogy ez az este az övé lesz. Hogy érezze, ő itt a nagy testvér, a kicsi nem jelent konkurenciát. A nagyi kicsomagolta Tibát, Réka kabátját pedig Gábor pakolta el. Aztán felkapta a fiát, hogy ne Réka emelje, és együtt bementek a gyerekszobába, hogy megnézzék a kicsit, aki úgy aludt tovább a kiságyban, mintha az utazás, vetkőztetés meg sem zavarta volna. Amikor Gyurma bedugta a kezét a rácson és megsimogatta az öccse lábát, Réka puszit nyomott a feje búbjára. Gábor pedig egy kisautót emelt ki a kosárból.

-Nézd csak, mit hozott neked a tesó?

Gyurmának több se kellett, az új autót máris vitte megmutatni a papának, a család pedig olyan természetesen igyekezett viselkedni, mintha a kistesó érkezése alig hozna változást az életükbe.

Két gyerekkel az élet azért mozgalmasabb lett. Egy-egy indulás már komoly logisztikai művelet volt. Annál is inkább, mert Gyurma még mindig nem tért napirendre a család életében beállt változás felett. Egy tesó? Klassz persze, de nem lehetne néha visszavinni oda, ahonnan jött? Nem bántotta a kicsit, de a nagyfiús viselkedését visszaredukálta, hogy ő is „kellő” figyelmet kapjon. Esténként a kakaót csak cumisüvegből volt hajlandó meginni, és ha pisilni kellett, akkor azt azonnal (főleg, ha az öcsit tették éppen tisztába). Séta előtt Réka felöltözött, aztán Gyurmát öltöztette fel, végül a picit is beledugta a lábzsákba. Mire idáig eljutott, már a hátán folyt a víz. Ha négy keze lett volna, az is kevés lett volna; és ezt leginkább Gyurma éreztette vele.

Tiszta kiszúrás egy ilyen téli baba – gondolt rá sokszor. Az elsőnél a kórházból hazatérve azonnal mehettek sétálni a meleg, napsütötte májusi időben, most meg óránként szoktatta a kicsit a hideg levegőhöz az erkélyen. Gyurmával azonban mozogni kellett. Sokat segített, hogy Gyurma a délelőttöket az óvodában töltötte, de ebéd után érte kellett menni, a gyeses anyukák csemetéi már nem maradhattak a csendespihenő idejére. Mire hazaértek, Gyurma a kocsiban elaludt. Felébresztette, de fent a lakásban már nem tudta visszaaltatni, a gyereknek pedig hiányzott a délutáni szundi. A végén már azt is egyszerűbbnek érezte volna, ha a gyerek egész nap ott sertepertél körülötte.

Eljött a karácsony, az újév, és a lány még mindig úgy érezte, hogy kevés a napi 24 óra. Csak egyszer tudná magát kipihenni! Csak egy olyan hétvégére vágyott, amikor eszébe sem jut, hogy vajon van-e elég eldobható pelenka itthon, a mosógép épp nem zakatol, nem kell teregetni, pakolni, pakolni és megint csak pakolni. Ráadásul Tiba is tápszeres gyerek, szinte szó szerint megismétlődtek a szoptatás körüli hercehurcák. Annyival megfejelve, hogy Réka komolyan belázasodott, amikor a melle begyulladt. Amikor az orvos válaszút elé állította, hogy a mellét műtik vagy elborogatja a gyulladást, és ezzel a tejet, akkor sóhajtva az utóbbi megoldás mellett döntött. A szoptatásra való alkalmatlanságát végképp bizonyítva látta. Csendben csak azért fohászkodott, hogy mint anya ne valljon ekkora kudarcot.

A két császár azonban eldöntött mást is. Hát, akkor csak két gyerekük lesz. Az a harmadik, akit néha-néha elképzeltek, már nem fog megszületni. Réka ugyan mondogatta, hogy ha elég hosszú időt hagynak ki, talán nem lesz gond, de Gábor nem akart kockáztatni. Van két egészséges fiúk, jobb, ha nem kísértik a sorsot. Az orvos sem javasolta, bár olyan drasztikus műtétre sem buzdította őket, amivel végleg megoldják a védekezés gondját. Saját rossz tapasztalatai alapján úgy vélte, soha nem lehet tudni, mit hoz a jövő. Akár együtt, akár külön, de vágyhatnak még gyerekre. A különre egyikük sem akart még gondolni sem, az együtt kérdését pedig (talán örökre) levették a napirendről. Réka elég elfoglalt volt ahhoz, hogy ne foglalkoztassa a kérdés. Gábor simán csak büszke volt. Két szép, egészséges fiú apjaként úgy érezte, a világ nem is lehetne szebb. A régi félelmei már a szüléskor elmúltak, amikor a kicsi kék szemébe nézett. És amikor karácsonykor Réka viccből a fa alá tette Tibát is, lelke mélyén úgy érezte, valóban az a legszebb karácsonyi ajándék.