***
Anyás… Úgy tudom irigyelni azokat a nőket, akik a lányukkal (anyjukkal) "barátnőként" is tudnak létezni. Ez nálunk valahogy sose ment. Gyerekkoromban is inkább apás voltam, bár tény, hogy egy-egy stikli után (mint például nem akarooom megenni a tökfőzeléket!) anyai védelemre szorultam inkább. Aztán később, a fiúzós korszak ... amikor ott ült az ágyamon arra várva, hogy bejöjjek az ajtón és mártírarccal emlegette fel a másnap kora reggeli kelést... brrrr ... (megjegyzem, látta az ablakból, hogy a kapu előtt beszélgetünk egy órája, tehát biztonságban hazaértem, nem kellett volna várnia rám). Közben a szigorú atya nyugodtan szundított. Bízott bennem. Meg bízott abban a nyegle kölökben, akivel kavartam. Aztán az esküvő előtt, amikor leendő anyósommal és vőlegényemmel mentem menyasszonyi ruhát választani (ez azért örök tüske marad), pedig nála senki nem volt boldogabb, hogy bekötötték a lánya fejét és nem csak ... szóval, értitek...
Még a legjobb kapcsolatunk a gyerekek kiskorában volt, tényleg nagyon sokat segített. Aztán a fiúk felnőttek, a nagyszülők kicsit hanyagolva lettek (pedig nem, mert a vejük mániákus családegyesítőként rántja össze a családot szinte minden vasárnap, vagy a hosszabb hétvégékre). Amióta a cukorbetegsége (amit egyébként fantasztikus önuralommal kezel)lett a fő elfoglaltsága, hááát... enyhén szólva is kibírhatatlan tud lenni. Kovács II. őrmester még az átkosból a közelébe se érhetne; ő tudja a tutit, mindenben csak neki lehet igaza, ha más csak próbálkozni mer, sértődik, beszólogat ... nehéz a neki egyébként alanyi jogon is kijáró tiszteletet megadni, na. Most éppen kölcsönösen beolvastunk egymásnak. Pedig általában bírom cérnával, de most valahogy elpattant. Tudom, hogy igazam van, tudom, hogy sok dolgot ferdén lát, tudom, hogy rá kéne hagynom ... nem ment. Őt ismerve, sose fogja belátni, hogy nincs igaza, nekem kell majd valahogy derékbatörve eléjárulnom (amit már előre utálok, mert ha legalább igaza lenne ...) Ugyanakkor meg ... 73 éves ... csak 23 év van közöttünk. Barátnők is lehettünk volna ... így meg egy hálátlan lánygyerek vagyok ...
***
Családos… (un)szimpatikus szomszéd jő, családunk tagjai meg éppen mennének, a szélrózsa minden irányába. Ami azért nem általános. De ma reggel kiskölök Őrségbe el (honnan jött neki az ötlet?), párom Balcsira le kutyástól, én meg várom barátosnékat, hogy kezdődhessen a Nagy Hétvégi Ereszd el a Hajamat, mert az ötödik ötyét is utolérte a sorsa. Szóval, szomszéd úr jő és szokásához híven hülyeségeket beszél, és sokat. Arról már nem is beszélve, hogy hárman próbáljuk kikerülni, de nem tágít. Ma is szerzett egy "jópontot". Nagyfiúékról semmi hír, bár, ha lenne valami gond, már tuti jelentkeztek volna. Fő az optimista hozzáállás! És ha ma ébren tudok maradni este 11 felé, akkor a neten talán meg is hallgathatom, ahogy a Rádió 88-ban leadja a műsorát. Ő ma Szegedet veszi célba (vagy már ott is van?). Szóval, zajlik nálunk az élet.
***
Könyves... Olvasom a Breaking Dawn-ot és mi van benne...
"Hogy hívják azt a szőkét, aki még okos is?
Golden retriever."
Na, egyébként is Twilight-dili van, de ezek után csoda? Morc nevében is kösz!
"Hogy hívják azt a szőkét, aki még okos is?
Golden retriever."
Na, egyébként is Twilight-dili van, de ezek után csoda? Morc nevében is kösz!
***
M o r c Őkutyaságáról már jó régen nem írtam. Azt gondolhatná az ember, hogy egy 14 és fél éves kutyáról már sok kalandosat nem is lehet. Pedig ...
Szóval, az elmúlt hónapokban a korához méltó nyugalommal bandukoltunk ki a parkba. Vágyott a kutyatársaságra annak ellenére, hogy a játékban már nem vett részt. Winstonnal még el-elbohóckodott, de többnyire csak a nyomok olvasásával töltötte az időt. Este pedig laza levezető sétával fárasztotta magát éjszakára. Aztán egyik napról a másikra úgy döntött, nem megyünk sétálni. Se reggel, se este! A kertben egy kis bolyongás elég napjában többször. Már az utca "hírei" sem érdekelték. De a lakásban mégsem fásult bútordarabként hever. Hol nyugodtan alszik, hol követi a mozgásomat, jön velem teregetni, aztán a másik szobában lefekszik a lábam mellé. Néha-néha engem is meglepve pedig a kapu felé veszi az irányt. Ilyenkor megnyugtatjuk az aggódó ismerősöket a parkban vagy csak lenyomozzuk a legfrissebb híreket a közeli utcákban. Aztán újabb 7-10 napig önkéntes kerti karantén. Ki érti?
Kéthetente kapja az injekcióját, hogy fájós lábai minél kevesebb gondot okozzanak. Hetek, hónapok telnek így jókedvűen, jó étvággyal, de nem túl sok mozgással. Ez bizony valaha sportos alakján is meglátszik. A szőnyegen fekve már-már puha párnához hasonlít, melyben a tollat jól felverték. Persze, igyekszünk ellenállni a könyörgő barna szemeknek, mert falánk lett, mi tagadás. Mintha fő öröme a valamikori aktív mozgás után most az evésben teljesedne ki. Eszünkkel tudjuk, hogy minden extra falat többet árt, mint használ, hiszen megnövekedett súlya még jobban megterheli amúgy is fájós ízületeit. De aki nézett már könyörgő kutyaszemekbe, tudja, hogy szinte ellenállhatatlan.
A héten nagyon megijesztett. Pénteken délben hívom le a kertbe. Próbál felállni. Nem megy. Lassan tíz perce próbálkozunk közös erővel. Sikertelenül. Segítő szándékomat pedig kaffantásokkal "honorálja". Hagyjam békén! Hátsó lábai nem találnak kapaszkodót a síkos kövezeten, ereje nincs, hogy feltornázza magát. Én persze azonnal a legrosszabbra gondolok. Telefon az állatorvosnak. "Hallva", hogy már végelgyengülésről esik szó, egyszer csak feláll, jelezve, hogy semmi baj. Nem sokkal később ügyesen letrappol a lépcsőn, ki a kertbe. Dolgát végzi, barangol egy kicsit. És az élet megy tovább. Este már a Balatonon tornázza fel magát az emeletre. Az erkélyen szuszogva alszik, majd másnap reggel sétára jelentkezik a kapunál. Mert az Élet élni akar!
Szóval, az elmúlt hónapokban a korához méltó nyugalommal bandukoltunk ki a parkba. Vágyott a kutyatársaságra annak ellenére, hogy a játékban már nem vett részt. Winstonnal még el-elbohóckodott, de többnyire csak a nyomok olvasásával töltötte az időt. Este pedig laza levezető sétával fárasztotta magát éjszakára. Aztán egyik napról a másikra úgy döntött, nem megyünk sétálni. Se reggel, se este! A kertben egy kis bolyongás elég napjában többször. Már az utca "hírei" sem érdekelték. De a lakásban mégsem fásult bútordarabként hever. Hol nyugodtan alszik, hol követi a mozgásomat, jön velem teregetni, aztán a másik szobában lefekszik a lábam mellé. Néha-néha engem is meglepve pedig a kapu felé veszi az irányt. Ilyenkor megnyugtatjuk az aggódó ismerősöket a parkban vagy csak lenyomozzuk a legfrissebb híreket a közeli utcákban. Aztán újabb 7-10 napig önkéntes kerti karantén. Ki érti?
Kéthetente kapja az injekcióját, hogy fájós lábai minél kevesebb gondot okozzanak. Hetek, hónapok telnek így jókedvűen, jó étvággyal, de nem túl sok mozgással. Ez bizony valaha sportos alakján is meglátszik. A szőnyegen fekve már-már puha párnához hasonlít, melyben a tollat jól felverték. Persze, igyekszünk ellenállni a könyörgő barna szemeknek, mert falánk lett, mi tagadás. Mintha fő öröme a valamikori aktív mozgás után most az evésben teljesedne ki. Eszünkkel tudjuk, hogy minden extra falat többet árt, mint használ, hiszen megnövekedett súlya még jobban megterheli amúgy is fájós ízületeit. De aki nézett már könyörgő kutyaszemekbe, tudja, hogy szinte ellenállhatatlan.
A héten nagyon megijesztett. Pénteken délben hívom le a kertbe. Próbál felállni. Nem megy. Lassan tíz perce próbálkozunk közös erővel. Sikertelenül. Segítő szándékomat pedig kaffantásokkal "honorálja". Hagyjam békén! Hátsó lábai nem találnak kapaszkodót a síkos kövezeten, ereje nincs, hogy feltornázza magát. Én persze azonnal a legrosszabbra gondolok. Telefon az állatorvosnak. "Hallva", hogy már végelgyengülésről esik szó, egyszer csak feláll, jelezve, hogy semmi baj. Nem sokkal később ügyesen letrappol a lépcsőn, ki a kertbe. Dolgát végzi, barangol egy kicsit. És az élet megy tovább. Este már a Balatonon tornázza fel magát az emeletre. Az erkélyen szuszogva alszik, majd másnap reggel sétára jelentkezik a kapunál. Mert az Élet élni akar!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése