2010. május

Veszélyes tévézés Tegnap Nigella csak úgy hétköznapi vacsinak összedobott valami kis roston sült lazacot borsópürével. Mit tesz isten, a ház férfi lakói is itt sertepertéltek, az idősebbik megkívánta a lazacot, a kisebbiknek meg a zöld trutyiról (rá nem jövök hogyan) eszébe jutott a spárga. Aztán közösen kiötlötték, hogy ha úgyis itt hagyom őket egy időre, akkor igazán készíthetnék egy kívánság-vacsorát (a búcsú-vacsora kifejezést inkább kerüljük). És ha már így eldöntötték, akkor ma rögtön, mert kiskölöknek a hét összes többi estéje foglalt. Lelki szemeim előtt felrémlett, hogy ha a térképről lemegyek, akkor se biztos, hogy minden hozzávalót össze tudok gyűjteni (Nigellának bezzeg ott lapul mindig minden a spájzban), de láss csodát, bementem egy piros kannás boltba és minden volt! Sőt! Még kis halászlét is rittyenthetek előtte a magam kedvére. Szóval, ma halat eszünk. És elég egészségesek leszünk tőle, hogy aztán a soronkívüli extra kiadást valami bankrablással pótoljuk vissza a családi kasszába.
P.s. még sosem csináltam Hollandi mártást, de azt írja a net-okos, hogy kifejezetten halhoz, spárgához ajánlják. Uff... és tejszínem van is itthon (bár, az a 6 tojás és 20 deka vaj alighanem éttermi kiszerelés lehet. Na, majd háziasítom az alapreceptet...

*** 

Velencei szenélyes: Még 24 óra sem telt el és máris hiányzik, mint egy igazi szerelmes. A búcsú estéjén langyos szellő rezdült a lagúna felett, a lemenő nap fénye rózsaszín foltokat varázsolt a lassan beboruló ég szürkeségébe. Jaj, hajat se mosok egy ideig, hogy megőrizhessem benne a tenger illatát! A hajó lágyan ringva távolodott, és én szívem szerint fordultam is volna vissza. Hiszen megint annyi mindenre nem maradt idő!

Pedig milyen bőven tárta elém kincseit. Megmutatta napfényes arcát, az eső áztatta homlokzatokat, a templomok csöndes békéjét, márványba és ecset alkotta csodákba álmodott érzéseit. Megleshettem lakói mindennapjait, a turisták ámuló izgalmát, a szakadó esővel dacoló gondolázókat. Értetlenül bosszankodhattam a fotózást tiltó táblácskák előtt és együttéreztem a kíváncsi tekintetek elől az ablaktábla takarásába húzódó lakókkal. Mint mindig, most is rengeteg ellentétes érzést keltett bennem. Irigy voltam a velem egyformán idegenekre és többnek, ide tartozónak éreztem magam. Ugyanakkor szégyen öntött el, hiszen se kultúráját, se nyelvét nem sajátítottam el oly sok év alatt. Maradtam az a szájtátó, akinek hasonmásai millió számra özönlik el évről évre. Mire fel hát ez az önzés, ez a magamnak akarás? De valami érthetetlen és alig megfogalmazható módon mégis enyém ez a város.

Nekem a felázott falak, a málló vakolatok, a moha lepte kövek jelentik az igazi Velencét. A csodás, felújított, szemkápráztató, fotózásra csábító paloták szinte idegenül hatnak. Az már nem az a 600 éves palota, ahonnan Casanova menekülhetett a váratlanul hazatérő férj elől. A mesék, a legendák, a mítoszok városa nem ragyog, hanem kopottságával válik hitelessé. A vaporettón ülni kényelmes ugyan, de a traghettón átlibbenni a csatornán, az az igazi élmény. Amikor a sokat emlegetett „motorizáció teljes hiánya” kézzelfoghatóvá válik. A gondola pedig … kár, hogy ma már luxus. Micsoda világ lenne, ha csak ezek a kis hajók járhatnák újra a város vizeit!  De ez persze utópia. Különösen annak érzed, ha a Giudeccán lassan végigúszik előtted egy óriás tengerjáró luxushajó. Ámulva és rémülten nézed, ahogy a hatalmas Redentore eltörpül mellette. És nem érted, hogyan engedheti bárki is ezeket a gépszörnyetegeket ezek közé a törékeny remekművek közé. Amúgy meg? … A legjobbat és a legrosszabbat hozza ki belőled. Mondom, mint egy igazi szerelmes.
***

Hát, érdekes egy hét volt ...
már az eleje úgy kezdődött, hogy áruért kellett mennem. A hely az Ecseri útnál van. Én meg simán az ellenkező irányba szálltam fel és csak az Árpád hídnál esett le, hogy nekem nem erre kellene járnom.

Aztán elkapott a Twilight őrület... aki nem ismerné, ez egy leginkább tiniknek szóló vámpíros sorozat, de semmi erőszak nincs benne, semmi vércsorgás, semmi horror ... viszont romantika dögivel. Mondjuk, elég ciki így ötven felé erre gerjedni, de hát ez van.

Az azért elég gáz lesz, ha előbb-utóbb fel nem fogom, hogy ötven múltam, nem a harmincas éveim elején csámborgok (mert momentán ilyen érzésem van). A viharos időtől is eléggé zombi voltam, olvastam, filmet néztem. Aztán amikor meg hirtelen meleg lett, akkor az volt a bajom. Na, ennyit a harmincas éveimről.
Itthon is eléggé összejöttek a dolgok, odabent is, munka volt rendesen, hamar elrepült a hét.
Pénteken lementünk a Balcsira, hogy a vihar csinált-e károkat, meg a kiskölök  volt lent legutóbb és mellékesen megemlítette, hogy a konyhai konnektor "leégett" a kávéfőzővel együtt, meg a mikrónak is büdös égett szaga van. Szóval volt szerelés, szanálás. Már csak azért is, mert  Gyurmáék mennek le szülinapozni, nehogy valami gond legyen.

Pénteken meg tényleg olyan voltam, mint aki megzakkant. A párom kiugrott a gyógyszertárba, várom, várjuk a közben befutott vevőkkel, nem jön. Egyszercsak érkezik egy nagy cserép ázsiai liliommal. Olyan gyönyörű volt. És nekem hozta. Még a végén hiányoztam ennek az embernek? Szóval, hazafelé ültem a buszon totál bolondos szerelésben (jóanyám szerint elfelejtettem felöltözni és pizsamanadrágban keltem útra), ami azt jelenti, hogy egy tejeskávé színű csíkos lennadrág (olyan bokalengő), a bronz színű magassarkú szandálom, fehér ing, az ujja felhajtogatva, barna ujjatlan kötött mellény (viszont hosszú), nyakamban egy olasz sál, ami a vajszíntől sötétedik pár árnyalatot, napszemüveg a hajamban persze... és az ölemben ez a csodás virág. Meg ráadásul csendben mosolyogtam is magamban. Én Mona Lisa mosolyát említeném, mások alighanem bárgyú vigyorra szavaztak.

Kiskölökkel vásároltunk az Apáczai utcában egy üzletben, ahova én az utcáról be se mertem volna menni, mert azt hittem csillagászati árakon árulnak. És nem ... vettünk neki egy öltönyt. Nem is olyat akartunk, de a szolíd sötétszürke nem volt a méretében, ez meg annyira jól állt neki és olyan olcsó volt, hogy nem lehetett ott hagyni. Halálosan nézett ki benne. Nem azért, mert az én csibém, de igazán jó pillanatban hoztuk össze a kedves papával.

***

Balatonozunk... ... és ez mennyivel jobb, mintha betonoznánk. Amúgy különleges hétvége, mert már pénteken le kellett jönni, mert a teraszra szerelték fel a kitekerhető csoda napernyőt. Szép is, meg tényleg finom, hogy nem kell a napon aszalódni. Imádom. Imádnám... ha a szél azóta nem fújna ezerrel. Így meg életveszélyes kitekerni. Szóval, kellett ez mint egy falat kenyér.
Morc meg elvan szép öregesen. Reggel megy egy ellenőrző kört a kertben, reggelizik, aztán alszik. Nagyjából egész nap. Hol a kertben, hol a szobában, de leginkább a küszöbön. Estefelé aztán feltámad és egyszerre több dolgot is akar. Például vacsorázni, sétálni menni, a kertben megint járőrözni. A tegnapi séta alkalmával a tópartra is elvetődtünk. Fogd meg, mert bemegy a vízbe - mondom a páromnak. Dehogy megy, nem hülye, hogy a hideg vízbe vigye öreg csontjait. - szól a válasz. De akkor már csak a csobbanást hallani. Kijönni a nehéz vizes bundában már nem is tud egyedül, úgy kell a nyakörvénél fogva kisegíteni. Megrázni már nem meri magát, mert a lábai nem biztos, hogy megtartják. Így aztán csurgunk, csöpögünk hazáig. De a kedve töretlen, kocog, szaglászik... szép az élet. Otthon alaposan megtörölgettem, éjszakára még be is takargattam, nehogy megfázzon az öregfiú. A víz egyébként meglepő módon nem volt jéghideg. Bár, 25 fok előtt én aligha követem a csobbanós példát.

Másnap teszünk-veszünk... én például a lakókocsi mögött vagyok kíváncsi valamire, ezért nagy lendülettel átlépek a vonóhorog felett és ... beletrafálok egy rozsdás szögbe. Érdekes érzés. Mintha egy óriási szálka fúródna a talpamba. Először nem is tudom, mi ez. Aztán ahogy könnyű kis színes klumpámat felemelem, jön vele a léc is, meg persze a szög is. Egy ezer éves szép rozsdás szög. Gyors visszaemlékezés, mikor is kaptam tetanuszt? Hát, van annak már vagy két éve. Irány a fürdőszoba. Kiáztatom a sebet, betadinnal kezelgetem, de a dolog nem hagy nyugodni. Irány Siófok, az ügyelet. Ahol jó másfél órás várakozás után kapok egy sűrű trutyit a talpamra, két napig víz ne érje, utána is csak benzinnel lehet leszedni, most sem tudom, mi ez, de kellemesen hideg. A vállamba pedig menetrendszerűen érkezik a tetanusz. A kötéstől persze nem férek a papucsomba, ami csak azért kellemetlen, mert én vezetek (mivel az ebédhez én tényleg csak egy ujjnyi borocskát hörpintettem, a többiek többet) és mert az ügyelettől meglehetősen messze lehet csak parkolni. Pluszpoén, holnapra vendégségbe várnak. Már hívtak is telefonon, hogy a fürdőruhát ne felejtsük el, mert a medencében már 25 fokos a víz... Hát, ennek alighanem lőttek…

*** 

húúú, micsoda hétvége volt már megint ...
Pénteken végre összejött a család Gyurma születésnapját megünnepelni. Egész jó hangulatúra sikeredett, különösen a két fiú beszélgetett jót (bár, a nagymamától agylövést kaptam, amikor mindig mindenbe belekérdezett, amiről fogalma nem volt, hogy miről is lehet szó - ez úgy nagyjából félmondatonként fordult csak elő). Nekem ez mindennél fontosabb, hogy ők ketten megtalálják végre a hangot. Gyurma nyert valami vip-belépőt Londonba, de persze nem volt elég pénze, és nem is ért meg 70 ezer forintot, hogy egy bulira kimenjen, pedig vihette volna magával a mix-lemezét (még a végén be is futhatna, he-he), így aztán maradt a szombat éjszakai "fellépése" a szegedi Rádió 88-ban, ahol egy órás mixét adták le, jövő héten meg személyesen is vendég lesz újra.
Szombaton lementünk a Balcsira. Drága életem párja megint beszervezte a családot, mint aki fél kettesben lemenni velem. Persze, ilyenkor van némi lelkiismeret furdalásom, hogy addig kell menni az "öregekkel", amíg lehet, de azért olyan jó lenne egyszer tényleg teljesen zavartalanul vele is kettesben lenni. Anyós itt is hozta a formáját, de ezen már fel se húztam magam. Viszont az idő gyönyörű volt, kár, hogy az egész nap elment azzal, hogy a kertet meg a házat rendbetettük. Estére még ráadásul átjött a barátunk is Lelléről. Ők úgy vannak, hogy általában külön-külön járnak le a feleségével a nyaralóba, mint akik egymás szagát sem bírják. Egyedül viszont unatkozik a pasi, hívott minket, de aztán mégis inkább ő jött át vacsorázni, meg ott is aludt. Másnap már élvezhettük volna a rendet, de akkor meg leszakadt az ég. (hát igen, ez is a nyaraló örömei közé tartozik) Annyi eső esett, hogy a kertben tisztára olyan volt, mintha mindenfelé források fakadnának a talajban. Pedig csak a vizet próbálta valahogy elnyelni a föld (nem sok sikerrel). A végén a kocsival is csak nagy nehezen tudtunk kiállni, eléggé be voltam carva, hogy a másfél tonnája beül, aztán ott ragadunk. Hazafelé meg tiszta horror volt. Olyan eső esett, hogy sokszor a vészvillogóval előttünk menőt is alig lehetett látni a rengeteg víztől. Volt egy csomó csattanó is, szerencsére mi kimaradtunk belőle, pedig látszott, hogy még épp csak megtörténhetett. Volt olyan is, aki percekkel korábban minket előzött meg, aztán már ott is volt rettenetesen összetörve. Nem mondom, az a bizonyos babszem rendesen be volt szorulva (intimtorna szakasz volt ez is). Közben meg a frász kitört, mert kiskölök Szentendrére ment bringázni és persze őt is elkapta ez a cudar idő. Viszont nem tudtunk kommunikálni, mert nem hallotta a telefonját, éppen próbálta magát valami védett helyre menteni, így nem tudtuk, éppen merre jár, hogy érte mehettünk volna. Csórikám, alig állt a lábán, amikor hazaért, ráadásul mind a két térde megint elkezdett fájni, pedig a múltkor milyen nagyfiúk voltunk, hogy a gyógytornának, egyebeknek hála megúsztuk a műtétet és határozott javulást mutatott. Hát, nem!
Itthon mostam, ejtőztem egy nagyot a kádban, aztán este megnéztem a Remember me (Emlékezz rám) című filmet. Ha a film csak simán romantikus lenne, megnézném még most is, de ... eleve elég nyomasztó volt, mert szerencsétlen főhős bármit csinált, minden rosszul sült el és a vége... amikor már a remény felcsillant, hogy talán rendbe jönnek a dolgai, akkor kiírták, hogy 11. September 2011... és látszik, hogy az ablak, ahol éppen kinéz, milyen épületben is van, tulajdonképpen az ikertornyok egyikének a felső szintjein van valahol és ugye nemsokára jöttek a repülők... hát, én annyira bőgtem, alig tudtam elaludni utána, volt vagy éjjel fél kettő, mire nagy nehezen sikerült. És ennek úgy ültem neki, hogy majd egy könnyed romantikus film lesz. Nesze nekem romantika... Még filmben sem jön össze.