A családban marad - 14. rész

Az asszony a kezében tartott papírlapra nézett, aztán reszkető ujjával megnyomta a csengőt. Összerezzent az éles hangra, amely a lakóknak vendég érkeztét jelezte. Legalább telefonálnia kellett volna, nem ilyen váratlanul beállítani, de Washingtonban egyik óráról a másikra omlott össze az élete, és végig sem gondolta mit tesz. Magához vett némi készpénzt és a reptéren felszállt az első repülőre, amelynek már éppen zárták a kapuit. A sors fura fintora volt, hogy éppen Burlingtonba tartott.

Már majdnem feladta a várakozást, amikor az ajtó váratlanul feltárult előtte és egy fiatal James Morrison állt ott a kezét egy konyharuhába törölgetve.

-Bocs, éppen főzök és nem hagyhattam ott a húst... – mentegetőzött a fiatal fiú, aztán a homlokát ráncolva nézte az előtte álló középkorú, elegáns nőt. Hűha, ilyen ruhákban Burlingtonban talán nem is jár senki. –Segíthetek? – sietett az asszony segítségére, aki úgy állt a küszöbön, mint aki sokkot kapott.

-James Morrisont keresem. – suttogta a nő. –Itt lakik?

-Igen, itt. – bólintott Steve és valami halvány sejtelem kezdett ébredezni a zsigerei mélyén, de azt olyan képtelenségnek tartotta, hogy szinte azonnal el is vetette. Aztán meglehetősen tiszteletlenül az jutott az eszébe, az apja jobbnál jobb nőket képes felhajtani; igazán itt lenne az ideje, hogy ő is találjon egyet magának.

-Akkor te a fia vagy? – nyelt nagyot az asszony.

-Igen, Steve Morrison... – nyújtotta ki a kezét, aztán vissza is kapta, amikor rájött, hogy konyhaművészetének jeleitől ragacsosak az ujjai. –Bocsánat...

-Az apád... itthon van? – kérdezte reszkető hangon a nő.

-Nincs. Megkérdezhetem, miért keresi? Talán tudok segíteni... 

-Nem is tudom. Csak egy hirtelen ötlet volt. Ne haragudj a zavarásért! – lépett hátra a nő, bánva már, hogy engedett a pillanatnyi gyengeségnek. Itt áll előtte a fia és nem mondhatja azt neki, hogy „fiam”, mert oly sok évvel ezelőtt lemondott erről a jogáról. Istenem, még szerencse, hogy Jim nincs itthon, talán el is zavarná a küszöbéről, hiszen ez is az egyezségük része volt: Soha, semmilyen körülmények között nem próbál kapcsolatba lépni a fiával. A mostani pillanatig igazából eszébe sem jutott.

-Ne menjen el! Bármelyik percben hazaérhet. Addig igyon valamit, mert úgy néz ki, mint aki mindjárt elájul! – lépett hátra Steve is és kezével a nappali felé intett. Ha ez a nő az, akire gondol, az a legkevesebb, hogy bejön és elmondja, miért jött. Húsz éven át nem nézett feléjük. Ha most megtette, annak nyilván valami nyomós oka lehetett. Az anyám – futott át fején a gondolat, és arra gondolt, egész gyermekkorában erre a pillanatra várt, most mégsem érzett örömet, csak valami  fásult csalódottságot, ezért aztán nyugalmat erőltetett magára. Ha az anyja őt kereste volna, már mondta volna, de eddig még csak hebegett-habogott, láthatóan zavartan viselkedett. Bármiért is jött, az nem vele volt kapcsolatos.

-Hogy szólíthatom? – bukott ki belőle a kérdés, ahogy kattant mögöttük az ajtó, mire az asszony összerázkódott, mintha teljes erőből becsapta volna.

-Monica... Conwey vagyok. – nyögte ki kiszáradt torokkal. –Kaphatnék egy pohár vizet? – kérdezte, de szerencsére a fiú még mindig őt nézte és nem indult szolgálatkészen a vízért, mert a következő pillanatban összecsuklott.  Steve a paradicsomfoltokkal nem törődve ijedten kapott utána.

*

-Steve, megjöttem! – harsant a kiáltás a bejárat felől, és a fiú figyelmét nem kerülte el, hogy az asszony, aki a poharat szorongatva ott ült előtte a kanapé szélén, mint egy startlövésre váró sprinter, bűntudatosan összerázkódik. A következő pillanatban pedig meglátta az apját is, ahogy a váratlan vendéget meglátva benne akad a hang és vörösödni kezd a feje.

-Te mit keresel itt? – dörrent rá a nőre, aki megrándult, mintha megütötték volna.

-Ne haragudj! Tudom, hogy ... de el kellett jönnöm Washingtonból, és épp ide tartott az első gép, amit elcsíptem.

-És eszedbe jutott egy régi burlingtoni ismerős? – grimaszolt Jim. A fia úgy kapkodta köztük a tekintetét, mintha teniszmeccset nézne.

-Alistairt letartóztatta az FBI.

Jim értetlenül tárta szét a karját, mint aki azt mondja: Közöm?

-Valami korrupciós botrányt emlegettek... de nem is ez verte ki a biztosítékot. Kiderült, hogy hónapok óta viszonya van a titkárnőjével. Ráadásul ma finoman megkértek, hogy menjek fizetésnélküli szabadságra, amíg ki nem derül, hogy mi volt Alistair szerepe a botrányban, tehát lényegében kirúgtak annyi év kemény munka után. ...Egyszerűen nem tudtam, hova menjek. Képtelen lettem volna otthon ülni és várni, mi lesz a következő csapás. Amikor megláttam, hogy ez a járat indul a leghamarabb Washingtonból, úgy éreztem, hogy ez égi jel...

-Monica! – vágott közbe a férfi feltartott kézzel. –Monica!- ismételte meg halkabban, és a nő megértette, hogy Jimet fikarcnyit sem érdeklik a problémái. Őt csak és kizárólag az érdekli, miért jött és mikor húz már el innen. Tisztában volt vele, hogy húsz évvel ezelőtt mélyen megsebezte a férjét, és ez a seb úgy tűnt, még mindig nem hegedt be. Aztán a fiára nézett, aki érzelemmentes tekintettel figyelte a beszélgetésüket, aztán – szinte menekülve az asszony tekintete elől – ellökte magát a könyvespolctól.

-Bocs, de nekem mennem kell!

Jim mindent értően bólintott, az asszony pedig fájdalmasan eszmélt rá, hogy elmulasztotta a talán egyedülálló lehetőséget, hogy beszéljen a fiával. Ugyanakkor olyan zavarban volt, mint talán még sosem életében. Mit mondhatott volna? A fiú talán nem is tudja, hogy ő az anyja. Talán Jim azt mondta neki, hogy meghalt. Nem volt bátorsága feszegetni a múlt sebeinek érzékeny felületét. Álltak némán egymással szemben, amíg meg nem hallották, hogy Steve mögött becsapódik az ajtó. Akkor aztán szinte egyszerre mozdultak. 

-Nem mondtam meg neki, hogy én vagyok az anyja. – suttogott az asszony, mire Jim a szemét forgatva fintorgott.

-Még szép! Úgy is úgy tudja, hogy az anyja meghalt a számunkra.

-Ez azért kicsit erős... – nyelt nagyot az asszony.

-Nem, Monica! Az volt erős, ahogy bejelentetted, hogy elhagysz és a jövőben a fiadat sem akarod látni. Az volt erős...

-Túléltétek. – vont vállat a nő.

-Jézusom! Ilyet is csak te mondhatsz... – túrt a hajába a férfi. -Még, hogy túléltük... Ez a kölyök úgy nőtt fel, hogy az iskolai anyák napjára a nagyanyja ment el vele, amíg volt ereje hozzá. Túlélte, persze... mert egy gyerek a világon mindenkinél erősebb, de az Isten se tudja, milyen felnőtt válik belőle ilyen családmodellel.

-Nem úgy tűnt, mintha gyűlölné a női nemet.

-Nem, talán tényleg nem gyűlöli, bár elég beszédes, hogy képtelen egy tartós kapcsolatot kialakítani. Valamit tönkretettél benne, még mielőtt egyáltalán fölfoghatta volna, hogy mit jelent a férfi-nő kapcsolat. 

-Csak az én hibám, ugye? – szikrázott fel harciasan az asszony szeme.

-Őszintén? Igen, szerintem csak a tiéd. ...Én ugyanis nem kerestem az utódodat olyan sietséggel, mint ahogy te megtetted.

-Na, azért azt nem hinném, hogy cölibátusban éltél, Jim . – csóválta a fejét az asszony.

-Nem, tényleg nem. De a kapcsolataimból a fiam nem látott szinte semmit. ...Miért hagytad ki, hogy az arcába vágd, ki vagy? – nézett kíváncsian az asszonyra, aki elpirult.

-Kegyetlenség lett volna, nem? Ennyi év után, ha akart volna tudni rólam, biztosan megtalálja a módját, hogy kapcsolatba lépjen velem. – felelt elgondolkozva a nő. Sosem volt annyi szabad ideje, hogy ezen a kérdésen rágódhasson. Annak idején döntött, lehet, hogy rosszul, de döntött és megtanulta viselni annak a döntésnek a következményeit. Mégis, most úgy érezte, hogy nemcsak ő utasította el a fiát, az sem hiányolta őt annyi éven át.

-Szóba álltál volna vele, egyáltalán? Azok után, hogy pici babaként képes voltál azt mondani, hogy a jövőben nem akarsz tudni róla? – szúrta oda neki a volt férje a legmérgezőbb fullánkot, amit hagyott betokosodni sok-sok éven át, de azért ott lüktetett a testében, hiszen nő volt, aki valamikor a testében hordta ezt a gyereket. Képtelen lett volna a teljes tagadásra.

-Hibáztam. De hát még olyan fiatalok voltunk. Én a pályám elején álltam, és egy gyerek... teljesen lehetetlen helyzetbe hozott volna.

-Én is ott álltam, mégis meg tudtam oldani. – emelte meg a hangját a férfi.

-Jim, azért ne hasonlítsd egy középiskolai irodalomtanár munkáját a kormányzati munkához. Elképzelni sem tudod, micsoda rabszolgamunka. Soha nem jutottam volna el oda, ahova, ha kétfelé kellett volna szakadnom. Egész egyszerűen nem lehettem egyszerre törekvő alkalmazott és lelkiismeretes anya és feleség.

-Így aztán lepasszoltad azt, amelyiktől nem remélhettél anyagi biztonságot.

-Én nem így fogtam fel. Szabaddá tettelek téged, hogy úgy alakítsd az életed, ahogy az neked jó.

-Jézusom, és ezt te el is hiszed? Ha még sokáig hallgatlak, meggyőzöl, hogy te magad vagy Teréz anya reinkarnációja. Cserbenhagytál minket, Monica, ez az igazság. Meg sem érdemelted ezt a nagyszerű srácot. – vágta a szemébe a férfi, miközben nyilvánvalóan átélte a múlt gyötrelmeit, mert a szeme elfátyolosodott, ahogy a régi fájdalom átjárta.

-Mégis küldtél róla fotókat. Legalábbis régebben. Ezt a felnőtt férfit el sem tudtam volna képzelni. A középiskola eleje óta miért nem küldtél több képet? – kérdezte tőle a nő, elegánsan átlépve a fájdalmas igazságon, amit a volt férje a szemébe vágott.

-Mert soha nem jeleztél vissza, hogy egyáltalán megnézted-e. - tört ki a keserűség a férfiból.

-Minden leveledet eltettem. Csak azért nem válaszoltam, mert nem akartam, hogy azt hidd, hogy vissza akarom csinálni a dolgokat.

-Én nem azért küldtem a fotókat. Semmit sem akartam már tőled. Csak Steve miatt... hogy lásd, mit hagytál kicsúszni a kezeid közül. – fortyant fel a férfi. Monicával vitatkozni régen is nagyon megerőltető volt. Az asszonyból már fiatal lányként is olyan meggyőződéssel folytak a szavak, hogy egy idő után mindenki inkább behódolt neki, csak megmeneküljön a folyamatos szó-áradattól.

-Tudom, a személytelen levelekből ez elég világossá vált számomra. – ismerte be a nő. -Egyébként meg azt sem akartam, hogy Alistair azt higgye, a háta mögött veled romantikázom. Nagyon birtokló típus. Igaz, időközben kiderült, hogy saját magára nem érzi kötelezőnek a monogámiát. ...Istenem, azt sem tudom, mi lesz ezután. Ha beadom a válópert, mindenki azt fogja hinni, hogy a politikai botrány miatt hátrálok ki mögüle. Senki nem fogja elhinni, hogy férjként bukott meg.  – gondolkozott hangosan az asszony.

-Ne haragudj, de ez mennyiben érint engem... minket? – nézett rá Jim kérdőn. Teljesen közömbösen érintette Monica felbukkanása. A maga részéről nem örült neki még annyira sem, mint egy rég látott ismerősnek, mert életének egy olyan időszakát juttatta eszébe, amit örökre igyekezett kitörölni az emlékezetéből. Ha aggódott is valami miatt, az egyedül Steve ügye volt. A fiát védte volna minden erejével, különösebb tekintet nélkül az asszonyt most ért veszteségekre.

-Persze, ez titeket nem érint. Hiba volt ide jönnöm. – sóhajtott az asszony. ...-Szerinted végleg elkéstem vele, hogy megismerkedjek a fiammal? – nézett valami vigasztaló szóban reménykedve Jimre, de az csak értetlenül nézett vissza rá:

-Miről beszélsz? Hiszen neked nincs is fiad! – kiabált a türelmét elvesztve, aztán megmerevedett, ahogy a csengő megszólalt. Judith-tal megbeszélték, hogy itt találkoznak, de a váratlan látogató teljesen kiverte a fejéből az ígéretes este örömét. Na igen, van ami sosem változik, Monicához már semmi köze, mégis képes rá, hogy megkeserítse az életét.

A családban marad - 13. rész

Judith belebújt a köntösébe és kibotorkált a konyhába, ahonnan  a kávé mellett most már nyálcsordító almás-fahéjas palacsinta illat is szállingózott. Mielőtt elérte volna az ajtót, Rebecca is megjelent, kócosan, pizsamában és egyértelműen szimatolva.

-Ki csinálja a reggelit, ha még te is csak itt leselkedsz? – suttogott az anyjának, aki tanácstalanul széttárta a kezeit, aztán lábujjhegyen lecövekeltek az ajtóban a szemük elé táruló látványt csodálva.

Jim a tűzhelynél állt és meglehetős gyakorlottsággal forgatta a palacsinta szeleteket. A pulton ott hevert a nagyi reszelője és egy doboz ragtapasz is. A forró almaillat hangos kordulásra késztette Rebecca gyomrát, miközben Judith a Kevin által díszített kávék látványában veszett el. A fiú a hűtőszekrényt alaposan átvizsgálhatta, mert a tejszínhabon kívül a nemrég ajándékba kapott csokilikőrt és a nagyi cukrozott cseresznyebefőttjét is kipakolta a pultra. Valamint azt a szelet csokit is, amit Judith már napok óta dugdosott édességre mindig elcsábuló leánykája elől. A fiú most éppen ezt reszelte a bögrék oldalán már így is lecsorgó tejszínhabra. Egy fájdalmas szisszenés után lecsapta a pultra a reszelőt és a víz alá dugta az ujját, hogy aztán rutinos mozdulattal ragasszon  fel egy újabb ragtapaszt. Jim vigyorogva, némi együtt érzéssel figyelte, és Judith észrevette, hogy a férfi jobb kezét is mikiegeres ragtapasz színezi. Úgy látszik az ősrégi reszelő mind a két fiún kifogott. 

-Szólok nekik. – törölte fel a pult mocskát az asszony egyik legszebb konyharuhájával a fiú, mire Jim lecsapta a serpenyőt.

-Majd én. Ez az utolsó, erre már te is tudsz vigyázni. – rántotta ki a farmere korcából a begyűrt konyharongyot, aztán az ajtó felé indult, ahol a ház asszonyai vigyorogva köszöntötték.

Rebecca Kevin háta mögé állva leselkedett, mire a fiú zavarba jött és alaposan megégette egy újabb ujját. Volt ok a gyógykezelésre, amit Beca szívesen vállalt is. De ezt a felnőttek már nem látták, mert a konyhaajtón kívül kerülve összekapaszkodva csókolóztak. 

-Istenem, életem leghosszabb éjszakája volt! – sóhajtott Jim. –Ez a szerencsétlen fél éjszaka a lányod iránt érzett érzelmeivel traktált, nekem meg csak az járt a fejemben, ha egyszer végre elalszik, vajon felébred-e rá, hogy felkelek és a szobádba osonok. A végén aztán azt hiszem, én aludtam el előbb. – vágott keserves grimaszt a férfi.

-Ne haragudj! – simogatta meg az arcát az asszony.  –Én is jobban örültem volna, ha velem alszol, de hát ... szóval, érted ... nem akartam, hogy Kevinnek ugyanez jusson az eszébe.

-Hogy veled aludjon? Ki is nyírtam volna... – morgott bele a szájába a férfi.

-Nem velem... Becával ... – forgatta a szemét Judith, aztán gyorsan ellépett a férfi mellől, ahogy a lánya hangját hallotta a konyhából.

-Hol vagytok már? Ki fog hűlni! Én nekikezdek! – fenyegetőzött játékosan.

-Itt vagyunk. Ne kiabálj! – torkolta le az anyja és maga elé húzott egyet a fantasztikusan feldíszített kávék közül. Belehörpölt a forró italba és lehunyt szemmel élvezte, ahogy az olasz kávé és az édes tejszínhab egymásra találnak egy csipet alkohollal fűszerezett csokoládéval. Amikor kinyitotta a szemét, csak Jim kezét látta, ahogy az arca felé közeledik és ujjának leheletnyi érintésével ledörgöli az ajkáról az édes egyveleget. Aztán ez az ujj eltűnt a férfi szájának szabályos fogsora mögött és Judith majdnem félrenyelte az újabb kortyot. Jézus az égben! Ez maga a tömény erotika! És itt, nyíltan a gyerekek előtt... Már majdnem rendre utasította a férfit, amikor az láthatóan nyugodtan meglocsolta sziruppal a palacsintáját és az ajka szögletében egy halvány mosollyal falatozni kezdett.

*

-Akkor írsz, ugye? – csimpaszkodott Rebecca Kevin nyakába. A nagy lakli úgy nézett a lányra, mintha valami csodát látna. Jim vigyorogva fordult az induló járatokat feltüntető hatalmas kijelző felé. Mit tud ez a két kölyök a szerelemről? De azért nagyon helyesen csinálták.

-Majd skypon dumálunk. – nyomott egy puszit a fiú a lány orrára. –Akkor legalább látlak is... - simított végig a formás popsin és magához szorította egy futó pillanatra, reménykedve, hogy a férfi figyelmét elkerüli ez az apró lopott élmény. Jim, ha látta is, nem tette szóvá. Ha jobban belegondolt, ő messze nem volt ilyen visszafogott annak idején, és ennek ékes bizonyítéka a szinte már felnőtt fia. A fia, aki most Judithnál szereli a laptopot. 

Rebeccát és Kevint amúgy egész nap nem látták. A fenséges reggeli után a lányok hálás, csöndes sietséggel tették rendbe az amúgy eléggé megviselt konyhát, Jim pedig hazaugrott a fiáért, miután csődöt mondott Judith gépének a javításával. A hangulat kifejezetten családias volt, aztán a fiatalok leléptek otthonról és legközelebb csak a reptérre indulás utolsó előtti pillanatában jelentek meg. Jim nem tudott elég hálás lenni ennek a néhány nyugodt, vasárnapi órának, amikor végre magához ölelhette a nőt, aki egy jó ideje állandóan a gondolatait foglalkoztatta. Már az apja is szóba hozta karácsonykor, aztán a fia tegnap este... és többé nem tudott úgy tenni, mintha a kérdés nem létezne. Mit vár ettől az egész kapcsolattól? Mert most minden szép és jó. amióta Rebeccával tisztázódott az a kellemetlen közjáték, azóta végképp... és...? Hogyan tovább? Mert a kapcsolatok természetükből adódóan haladnak valahonnan valahová. Ez az övéké vajon hová? Felnőtt életének jelentős részében egyedülálló apaként élt és tökéletesen megfelelt neki a helyzet. A nők, akikkel összeismerkedett, tisztában voltak ezzel, beérték azzal, amit nyújtani tudott. De Judith-tal kezdettől más volt a helyzet. Képtelen lett volna az első alkalmak valamelyikén elé állni és közölni a feltételeit. Nem. Judith nem a szexre hajtott vele. Társat keresett benne, mint ahogy ő is azt talált az asszonyban. No, akkor ezzel el is jutott a beismerésig... eljött az idő, hogy elköteleződjön valaki mellett és a gyereknevelés gyönyörű, de mégis egész embert kívánó évei után önmagára gondoljon végre?

Ültek a kanapén, egymásba gabalyodva, de mégis elég illedelmesen ahhoz, ha valaki váratlanul rájuk nyitna. Az ebéd utáni ellazult ejtőzés pillanatai voltak ezek. Egy finom forró kávé zsongította el az érzékeiket, és már-már elszunyókáltak, amikor Jim kissé karcos hangon megszólalt:

-Hogy tetszik a srác?

Rebecca Kevinre gondolt, ahogy tegnap délben megjelent az ajtaja előtt, aztán megtudta, hogy a lány, aki miatt érkezett, egy másik sráccal készül bálozni. Meglepően higgadtan fogadta a hírt.  Mint ahogy világosan leolvasható volt az arcáról a megkönnyebbülés, amikor este korán hazatértek a bálozók. Mint ahogy a csalódás is, amikor a nappalit ajánlotta fel hálóhelyül. De ma reggel aranyos volt, ahogy barista-készségei legjavát csillogtatva meg, kávét készített mindannyiuknak. És olyan szerelmes pillantásokkal kísérte Rebecca fékevesztett szárnyalását a lakásban, hogy azon már csak mosolyogni tudott. A lánya alaposan a bűvkörébe vonta ezt a szerencsétlen fiút, aki sok  száz mérfölddel odébb a következő hetekben, hónapokban nyilván a kínok kínját fogja kiállni a kedvese nélkül. 

-Igazság szerint tetszik. Paulra emlékeztet – bökte ki meggondolatlanul, aztán ijedten konstatálta, hogy Jim érzékien játszadozó ujja megmerevedik a nyakán. –Már úgy értem, Paulra, amikor ilyen fiatal volt. Ő is ilyen kitartó és eltántoríthatatlan volt. ... Téged akkoriban nem ismertelek. – egészítette ki zavartan a korábbi mondatokat.

-Hát, nem ... sajnos... mosolyodott el kesernyésen a férfi. Mind a kettőjüknek múltja volt, bár ismeretségük alatt ez a múlt mindvégig amolyan költői homályban maradt, annak ellenére, hogy mindkettőjük annak a múltnak igencsak élő bizonyítékát nevelgette maga mellett. 

-Steve megkérdezte tőlem, hogy hogy képzelem a jövőnket. – motyogta maga elé meredve. Judith a férfi mellkasára támaszkodott, ahogy a szemébe nézett.

-Nem tudom elhinni, hogy képtelen lennél elengedni magad mellől. Minden gyerek életében elérkezik a perc, amikor a saját lábára akar állni. Még szerencsés vagy, hogy ilyen sokáig veled maradt. De érthető, hogy a saját életét akarja élni. Te az ő korában már apa voltál, és ....

-Félreérted. Nem az apa-fiú kapcsolat jövőjéről kérdezett. – vágott grimaszt a férfi. –A kettőnk jövőjéről kérdezett. 

-Mármint a te és az én jövőmről? – kerekedett el az asszony szeme. –De hát mire gondolt? Talán ellenére van, hogy mostanában olyan sok időt töltünk együtt? Vagy Rebecca miatt... ? – halt a kérdés az asszony ajkán. Jim elvigyorodott. Okos nő, de ha éppen nagyon észnél kéne lennie, akkor olyan, mint egy tinilány. Ha a szájába rágná a megoldást, akkor sem biztos, hogy megértené. – sóhajtott nagyot, ahogy az a szájbarágás szó szerint megjelent a gondolataiban. Ez az éjszaka a kanapén olyan kiéhezetté tette, mint egy  kamaszt. És most, ahelyett, hogy bepótolná az elmulasztott ölelést, olyan kérdésekre akarja rávezetni, amiket még ő maga sem gondolt át eléggé. Megőrült?

-Steve azt akarta tudni, hogy mi ketten hogy képzeljük el a jövő...nket. Együtt. – fejezte be leheletnyi szünettel a stratégiai ragozásnál elidőzve a férfi. 

-Tudod mit? Arra én is kíváncsi lennék. – kuncogott Judith, de a férfit nem tudta félrevezetni. Ez a kuncogás nem az önfeledt játékosság huncut kis hangja volt, hanem egy feszültségteljes várakozástól terhes pótcselekvés.

-Gondoltál már rá, hogy esetleg összeköltözhetnénk? – biztosította ki Jim a gránátot, és az asszonyba szakadt apró sóhajból sejthette, a robbanás sem soká késlekedik majd. Csak abban nem volt biztos, hogy ez a robbanás egy boldog megkönnyebbülés, vagy éppenséggel egy mindent romba borító tagadás formájában érkezik-e el. 

Mostanra már tudta a választ, és szíve szerint felpakolta volna Kevint a gépre, akár Rebeccával együtt, hogy mihamarabb Judithnál lehessen és megünnepelhesse vele a választ, ami egyszerre töltötte el elégedettséggel, és ugyanakkor megoldandó problémák egész erdejét szabadította fel. Olyan problémákét, melyeket egy ideje mindketten a szőnyeg alá söpörtek, de azzal, hogy az élet egymás mellé sodorta őket, ezek a kérdések felszínre kerültek, válaszra vártak. Olyan válaszra, ami nemcsak kettőjük világát készült megváltoztatni örökre, de annak a két embernek a világát is, akik számukra mindenkinél fontosabbak voltak.

A családban marad - 12. rész

Jim a lábait feltéve nézte a kosárlabdameccset, Kevin pedig éppen egy marék pattogatott kukoricát tolt a szájába mellette, amikor a csengő megszólalt. Judith bukkant fel a konyha felől, kezét egy konyharuhába törölgetve. Mindannyian az órára néztek. Még nincs tizenegy óra sem! Vajon miért jöttek ilyen korán haza? Összevesztek? Ahányan voltak, annyiféle várakozással fordultak a bejárat felé.…Judith kitárta az ajtót, ahol éppen egymást játékosan bokszolva nevetgélt a két bálozó.

-Hát ti? – kérdezte olyan hangon, mint aki legszívesebben visszazavarná mindkettőjüket a bálba. Meglepte ez az oldott, baráti viccelődés, mert induláskor a lánya még elfogódottan követte a fiút a kocsihoz. Most meg olyanok voltak, mint két vásott kölyök.

-Megígértem, hogy korán hazahozom. – vont vállat Steve, aztán a Rebeccát fixírozó Kevin mellett ellépve az apja vállára tette a kezét. –Hazajössz, vagy maradsz még? Előbbi esetben te vezetsz, mert ittam egy sört. Eddig ugyan eljöttem a kocsival a kertek alatt, de inkább nem kockáztatnám a jogsimat. Ha viszont maradsz, akkor kéne pénz a taxira.

Jim szeme Judithra villant, aki a szemével kérlelte: Maradj!

-Azt hiszem, maradok még egy kicsit. – kotort a zsebébe és oda sem pillantva a fia markába nyomott némi papírpénzt.

-Hát, akkor Beca, kösz az estét, igazán jól éreztem magam. Remélem neked is szép emlék marad, amíg majd a saját fősulis bálodra mehetsz. – kacsintott a lányra, aki a háta mögött keresztbe rakott ujjakkal várta, hogy Steve mikor mond valami zavarba ejtőt. Az eddigiek – úgy döntött – még a tűréshatáron belül maradtak, de látta a fiún, hogy ha még sokáig marasztalják, kibukik belőle valami viccesnek szánt csipkelődés, úgyhogy inkább megragadta az alkalmat és elbúcsúzott tőle:

-Én köszönöm a meghívást, érdekes tapasztalat volt. – mondta, miközben ujjaival önkéntelenül is végigsimított az ajkain. Steve szemét persze nem kerülte el a kontroll nélküli mozdulat és elvigyorodott.

-Örülök, hogy kielégíthettem a … kíváncsiságodat. – mondta alig leplezett jókedvvel, mire Rebecca elpirult, aztán a szemét forgatta.

Judith szeme ijedten cikázott közöttük. Nem tudta, nem akarta tudni, mi ez a vidám évődés közöttük, mert abban egy pillanatig sem hitt, hogy a lánya és Jim fia konkrétan a báli részvételről beszélgetnek. Jimre nézett, akinek határozottan vörösleni kezdett a feje, majd egy hirtelen mozdulattal karon ragadta a fiát és a  kijárat felé lódította.

-Fogok neki egy taxit. – biccentett Judith felé és már ki is lépett Steve nyomában az ajtón. A srác értetlenül nézte, ahogy az apja feje pulykatojáshoz válik hasonlóvá.

-Ne már! Mi van? El sem tudtam köszönni rendesen. – tiltakozott a bánásmód ellen, de Jim nem aggódott a viselkedésük miatt. Nem amiatt aggódott! A járda szélén állva a fia szemébe nézett.

-Mondd, hogy nem csináltatok valami hülyeséget!

-Apa, ne már! Milyen hülyeségre gondolsz egyáltalán? – érdeklődött vidáman a fia, élvezve, hogy legalább az apját húzhatja egy kicsit, ha már odabent nem élhette ki jobban ezt a vágyát az összes jelenlévőn.

-Ne csinálj úgy, mint aki nem tudja, mire gondolok! – fortyant fel a férfi.

-Apa! Megcsókoltam. Oké? – tárta szét a karját, mire Jim levegő után kapott. Ettől félt. Innen már csak egy lépés és ...

-És legalább felpofozott? – kérdezte reménykedve.

-Miért pofozott volna? Benne volt ő is. Nem vagyok az a srác, aki erőlteti a dolgot, biztosra megyek, ezt azért tudhatnád. – sértődött meg Steve.

-Jézusom! – túrt a hajába az apja, mire a fiú úgy döntött, férfias szolidaritásból hajlandó megkegyelmezni neki. 

-Megcsókoltam. Ő visszacsókolt, aztán mind a ketten megállapítottuk, hogy ezt nem nagyon fogjuk megismételni. Tökre olyan érzésem volt közben, mintha a hugomat ölelgetném. És az a vicc, hogy ő is éppen így érzett velem kapcsolatban. Mármint, mintha a bátyjával csókolózna. Úgyhogy meg lehet nyugodni, nem fogunk páros eljegyzést ünnepelni.

Jim már-már megnyugodott volna, de ettől az utolsó megjegyzéstől csuklani kezdett.

-Eljegyzést?

-Miért, te mire hajtasz Judith-tal kapcsolatban?

-Hát, azt hiszem, ezt nem veled fogom megbeszélni. – morgott a férfi az orra alatt. Ez egy olyan kérdés volt, amire még sosem gondolt. Egyelőre beérte azzal, hogy talált valakit, akivel problémamentes, kielégítő kapcsolatban lehet. Már, ha egyáltalán lehet problémamentesnek jellemezni egy kapcsolatot, ahol a barátnője lánya elé áll és közli vele, hogy szerelmes belé. De úgy tűnik, az az intermezzo már a múlté, úgyhogy úgy döntött, mostanra már valóban igaz, hogy nyugodt vizekre ért a kapcsolatuk. A fia most zavarba ejtően juttatta eszébe, hogy ezek a nyugodt vizek is előbb-utóbb zúgókhoz érhetnek. 

Közben leintett egy közeledő taxit, és ahogy a fia beszállt, már majdnem a kocsi tetejére ütött, jelezve, hogy indulhatnak, amikor Steve kiszólt az ablakon:

-Apa! Szerintem gondolkodj a dolgon! Judith jó fej, te is rendes fickó vagy, ketten együtt pedig egész jó páros lehetnétek. Mind a kettőtöknek jár egy új esély, és én a helyedben megragadnám. Beca meg egész normális lehet, amikor nem hajt egy  pasira. Tulajdonképpen arról dumáltunk az este, hogy nekünk nem lenne ellene kifogásunk, ha ti az anyjával ...  Na szia! Ne siess haza! – kacsintott az apjára, miközben a kocsi kilőtt a járda mellől.

*

Jim fejében még a fia szavai zúgtak, amikor belépett a lakásba és meglepve látta, hogy Kevin kissé savanyú képpel ölelget egy halom ágyneműt. Bármire is számított a szépreményű udvarló, Judith nyilván keresztül húzta a számításait, amikor a nappali kanapéja felé irányította éjszakára. Helyes! Egy tesztoszterontól fűtött fiatal srácot még idejében a helyére kell tenni, mert aztán csak a felesleges problémák gyűlnek. Rebecca már nem volt sehol. Nyilván ő is megkapta az anyai ukázt, hogy térjen pihenőre. Együttérzően indult a ház asszonya elé, aki ezzel az egész helyzettel nyilván nehéz döntések sora előtt állt, és aki éppen most lépett ki a hálószobájából. A kezében egy párna és egy vastag takaró dagadt. Jim hitetlenkedve nézte. Csak nem száműzi őt is a nappaliba?

*

Elcsendesedett a ház,már csak Kevin szűnni nem akaró mocorgása hallatszott a sötétben. Jim megunta az asszisztálást a fiú nyilvánvaló álmatlanságához. Úgy gondolta valahogy a tudomására hozza, hogy még ő sem alszik, nehogy a srác csak arra várjon, hogy majd eloson Rebecca szobájába.

-Mi a baj? Kemény a padló? – szólalt meg halkan, mire egy mély sóhaj válaszolt, aztán kicsit később a fiú kásás, kedvetlen hangja.

-Semmi baj, én elleszek itt lent. Mégiscsak maga a felnőtt.

-De hát hallom, hogy nem találod a helyed. Itt vannak a háttámla párnái, feküdj azokra, úgy mégiscsak puhább lesz. – dobott oda a sötétben néhány nagy puha párnát a fiúnak, aki engedelmesen rendezgetni kezdett.

-A fia ... szóval, ... ők járnak Becával? – érkezett egy halk kérdés, mire Jim elvigyorodott. Ohó, akkor nem is annyira a kényelmetlen fekvőhely, sokkal inkább a kényelmetlen gondolatok nem hagyják aludni ezt a laklit. Ezt meg is tudta érteni. Ő maga is hosszú percek óta törte rajta a fejét, hogy vajon miért szorult ki Judith szobájából. Kezeit a tarkója alá csúsztatva nézte maga fölött a sötétséget, amiből lassan kibontakozott a szoba alakja, ahogy a szeme alkalmazkodott a fénytelen éjszakához.

-Nem. Megpróbálták, de nem jött össze... úgyhogy csak barátok. – válaszolt, megosztva az információt, amit a fiától hallott; és nagylelkűen nem térve ki rá, hogy ez a próbálkozás éppen ma este zajlott le. 

-Akkor ma este csak azért ment el vele, hogy engem féltékennyé tegyen? – suttogott tovább a fiú, nyilvánvalóan feladva, hogy magában dolgozza fel a történteket.

-Nem hiszem. Becának vannak váratlan és meggondolatlan dolgai néha, de alapvetően nem gonosz. Megígérte Steve-nek, hogy elmegy vele erre a bálra és nem akarta cserbenhagyni. Te pedig nem szóltál, hogy jössz. Ennyi. Szerencsétlen időzítés volt csak, de nem hiszem, hogy féltékennyé akart volna tenni. – vigasztalta az aggódó hősszerelmest.

-Akkor jó. – érkezett a megkönnyebbült sóhaj a sötétből. –Amikor megismertem, azt hittem, ő is csak egy lesz a sok lány közül, akikkel a síszünetben össze szoktam ismerkedni, de aztán amikor elment, úgy hiányzott, mint még talán senki. Amikor telefonon beszéltünk, soha nem éreztette velem, hogy fölöslegesen tépem a szám. Azt reméltem, hogy örülni fog, ha hirtelen felbukkanok az ajtaja előtt, de nem igazán volt oda a meglepetéstől és azt hittem azért, mert jár valakivel. Én meg csak egy szünidei kaland voltam.

-Hát, ahogy én tudom, nem jár senkivel. De ezt kettőtöknek kéne tisztázni. – vakarta meg az orrnyergét a férfi. Már az idejére sem emlékezett, amikor Steve-el még így lelkiztek éjszaka.

-Nem fura, hogy ide lettünk paterolva? – kuncogott a fiú a sötétben. –Ez olyan ódivatú dolog, nem? Már elég nagyok vagyunk hozzá, hogy egy szobában aludjunk. Nyilván nem támadnám le az anyja melletti szobában. De ez olyan ciki, hogy ennyire nem bíznak bennem.

-Akkor mit mondjak én? – vágott egy grimaszt a sötétben Jim. –Tudod, az az igazság, ha az én lányom lenne, én sem engednélek a szobájába, ráadásul az anyja sem ismer még eléggé, úgyhogy ez így van jól, hidd el nekem! De nekem nem itt kéne aludnom, és ez sokkal jobban aggaszt, minthogy neked a nappaliba ágyaztak. Ha tudom, hogy csak egy vékony takarót és párnát kapok, akkor inkább hazamentem volna a fiammal.

-Lehet, hogy miattam kell itt aludnia? – kérdezett a kissé bizonytalan kérdés.

-Remélem, hogy csak erről van szó. – fordult az oldalára Jim és nagyot csapott a párnájára. –Tudod mit? Aludjunk most már! Hamarabb lesz reggel, ha nem azon törjük a fejünket, mi miért történt. Jó éjszakát!

-Jó éjszakát! – visszhangozta a fiú,miközben Jim arra gondolt, ezt biztosan nem fogja elmesélni a fiának, mert az biztos, hogy a szülői tisztelet leghalványabb jele nélkül hangosan röhögne rajta.

*

Judith isteni kávéillatra ébredt. Zavarodottan ráncolta a homlokát, keresve a megoldást erre a meglepő momentumra, aztán eszébe jutott a férfi a kanapén, a csalódottsággal és felháborodással vegyes meglepettség az arcán, amikor a kezébe nyomta a vendégágyneműt, és halványan elmosolyodott. Nem is tudta, kettejük közül kinek okozott nagyobb kínt, hogy Jim feje nem a mellette levő párnán nyugodott az éjjel. Olyan nehezen aludt el, mert a gondolatai a nappaliban jártak. Érezte, hogy szinte már nevetséges, ahogy döntött, de mégsem engedhette, hogy ez a félig-meddig ismeretlen fiú a lánya szobájában, netán az ágyában aludjon. Ha pedig Kevin a padlószőnyeget kapta, akkor Jimmel sem kivételezhetett, mert Beca egészen biztosan az orra alá dörgölte volna. Ráadásul kapóra jött neki a férfi itt léte, mert így legalább szemmel tarthatta az éjszaka a srácot, amíg ő édesdeden aludt.