Pulykatojás - 14. rész

A forgatás befejezéséig Alexander soha többé nem is próbált külön utakon járni. Bár továbbra is elbűvölte a környék, de már csak a szobája erkélyéről csodálta. Amíg kórházban volt, meg kellett változtatni a helyszínt, mert a felfedezésének hála, az üreget és a föld alatti folyosót régészek lepték el. Amikor Frank dühöngve mesélt neki a kellemetlenségekről, Alex szája sarkában huncut mosoly lapult. A rendező a szemeit forgatva dorgálta vezető színészét:

-Nagyon örülök,hogy ilyen viccesnek találod a helyzetet. Ha a seggeden maradtál volna, talán sosem omlik be az a rész, te nem sérülsz meg, mi már befejezhettük volna a munkát és mindenki boldog lenne. Most meg majdnem kétszer annyit kell utaznunk naponta a felvételek miatt. Biztos vagyok benne, nem vidulnál ezen annyira, ha neked kéne kigazdálkodnod ennek a költségeit is.

-Nem ezen vigyorgok – békítette Alex a rendezőt. –Csak elképzeltem magam elé, amikor megtalálják a páncélingemet és mint az ásatás egyik legértékesebb darabját fogják bemutatni a sajtó előtt. 

Ezt a lehetőséget már Frank is mulatságosnak találta. Azt pedig végképp, amikor meglátta Alex asszisztensét, Miriamot, aki a történtek óta megdicsőülten járt-kelt a stábban, miután Alex a többiek előtt fejezte ki mélységes háláját a megmentéséért. A férfi az egész stáb előtt kötelezte el magát, hogy hazatérve valóra váltja a lány nagy álmát (amiről tudomása volt), és állni fogja Miriam londoni iskolájának, valamint ellátásának költségeit, hogy végre teljesülhessen a vágya és elvégezhesse a gyártásvezetői szakot. Michael négyszemközt erős túlzásnak tartotta a nagyvonalú gesztust, de Alexander tudta, amíg él, nem fogja elfelejteni azt az érzést, amikor fizikai és mentális ereje végére érve meghallotta a lány, és vele a szabadulás reményének hangját. Amikor a lány hangja végiggördült a hegyoldalon, az számára az életet jelentette, úgyhogy csak remélte, hogy egy ilyen aprósággal – ahogy ő fogalmazott – kellőképpen ki tudja fejezni a köszönetét. 

Miriam már az ígérettől kivirult, és ezt szó szerint kellett érteni. A jövője napfényes lett egyik napról a másikra, és ebből a napfényből máris jutott őrá is valamennyi. A hegyimentő, Drago is megkereste, Djajára hivatkozva és azóta már többször is eljött a forgatási nap végén, hogy ő maga vihesse haza a lányt. Miriam eleinte ingadozott, hogy hogyan fogadja ezt a kitüntető figyelmet. Úgy érezte, a szíve foglalt, bár tagadhatatlanul jól esett neki a férfi érdeklődése. De biztos volt abban is, hogy Alexander Carpenter nem lett volna vele ilyen nagylelkű, ha a puszta hálán kívül nem érezne valami mást is iránta. Ez a gondolat nyiladozott a szíve mélyén, és éledező szerelmes nőisége úgy döntött, egy könnyed kapcsolat a hegyimentővel remek lehetőség női eszköztárának csiszolgatására. Miriam szerelmes volt és készült a nagy kalandra, amikor Londonban, a férfi közelében a legjobbaktól lesheti majd el a szakmai fogásokat. 

A búcsúbulin még a kis település polgármestere is megjelent. Mindenki azt hitte, a csapatot akarja búcsúztatni, így aztán mindenkit meglepetésként ért az egyszerű ceremónia, amelynek keretében Alexander Carpenter Pogradec városka díszpolgára lett, hálából a helyi turizmust máris fellendítő történelmi lelet  felfedezéséért.  Alexander minden színészi képességét latba vetette, hogy eltitkolja, szíve szerint jobban örült volna, ha azok a régi emlékek örökre a föld mélyén maradnak. Számára egyetlen pozitív hozadéka volt annak a borzasztó éjszakának, Kate látogatása a kórházban. Ugyan nagyon rövid volt, de pontosan arra volt szüksége, hogy összekapja magát és kicsit optimistábban nézzen a jövőbe.

*

Alexander a Kate-tel közös vacsorára készülve újraélte a barátjával folytatott beszélgetést. Amikor a lány visszautazott Londonba, Michael tartotta benne a lelket, akivel újra és újra elismételtette a lány csodálatos megérzésének történetét. A tény, hogy a lány a messzi távolban megérezte az őt ért bajt, bizonyossággá érlelte a szívében a reményt, hogy ő is többet érez iránta szimpla barátságnál, így aztán előbb-utóbb egészen biztosan összefonódik az életük. Nem tudta, nem akarta elhinni, amikor Kate úgy tett, mintha benne nem ez a kívánság égne. Úgy döntött, a lány csak óvatosságból nem engedi nyilvánvalóvá válni az iránta érzett érzelmeit, hiszen egyszer már megégette magát, és hát elég jól ismerte őt ahhoz, hogy lássa, milyen Alexander Carpenter sötét oldala. De szilárdan eltökélte, hogy bebizonyítja neki, megváltozott, alapvetően becsületes és megbízható énje remek partner lenne a lány számára. Tudta, hogy nem lesz könnyű, de biztos volt benne, hogy minden fáradtságot megérne. Nagyjából egy időben tértek vissza Londonba, mivel Alexre még utómunkák sora várt a városban és Párizsban amúgy sem érezte többé otthon magát. Berendezkedett hát a kényelmes barnesi kis házban, amelyben úgy bújt el a sajtó kényelmetlenül érdeklődő tekintete elől, mint valami titkos menedékben. Amikor pedig Kate is visszatért végre, nem habozott tovább és vacsorázni hívta. 

A ma este lesz a fordulópont a kapcsolatukban – erre gondolt, miközben az elegáns kézelőgombot bújtatta át a gomblyukon, aztán magára rántotta a méretre szabott zakót.  A tükörbe nézett, megigazította a nyakkendőjét, és a homlokát ráncolva próbálta eldönteni, nem lett volna-e jobb, ha valami csendes, meghitt kis helyre hívja meg a lányt, a West End-bemutató és az azt követő elegáns éttermi vacsora helyett. Végül úgy döntött, életének része ez a felhajtás is, jobb, ha Kate idejekorán szembesül vele, mire kell számítania mellette, ha kibújnak a négy fal védelméből. Nem lehet neki annyira sokkoló, hiszen felkapott modellként ő maga is sokszor került a fényképészek vakuvillanásainak kereszttüzébe. Kettejük kapcsolata nyilván fel fogja pörgetni az érdeklődést egy ideig, de mint minden csoda, ez is három napig tart majd csak. Kate ennyivel egészen biztosan meg tud birkózni. Kérdés, hogy akar-e. ...A ház előtt duda hangja harsant és tudta, Michael jelez neki. Az órára nézett és mély levegőt vett. Kate is biztosan elkészült már, jobb ha nem várakoztatja sokáig. Kilépett a házból és homlokát ráncolva villantott egy haragos pillantást a fotósra, aki a sövény takarásából lépett eléje és közvetlen közelről az arcába villantott a vakujával. Akkor ennyit a titkos kis zugról, ahol elbújhat a világ elől. Mostanra már ez sem titok többé.

*

Kate maga elé nyújtotta vérvörös színre lakkozott körmű kezeit. Jól láthatóan remegtek. Megőrült, hogy nem mondott nemet, amikor Alexander felvetette ennek a meghívásnak a gondolatát. De azt hitte... azt akarta hinni, nem lesz ez több, mint egy jó baráttal eltöltött kedélyes este egy sikergyanús darab premierjén... A sötétkék szatén úgy ölelte körbe a testét, mintha a bőre lett volna, a haja a maga természetes göndörségében, zabolátlanul hullott alá a vállán, rézvörös színben ragyogva az előszoba lámpájának fényében. A tükörben egy sápadt nő nézett vissza rá, ezért kicsit megcsipkedte az arcát, hogy a vér megszínezze kissé, és csak remélni merte, hogy izgatott szívverése nem üt át a vékony kelmén, ami elöl szűziesen magasan záródott, a vállait hagyva szabadon, és feleslegessé téve bárminemű ékszert, de a hátán mély dekoltázzsal  villantotta meg a bőrét. Az izgatottságtól még a szokásos testápolója illatát is erősebbnek érezte és azon tűnődött, talán nem kellett volna ilyen illatfelhőbe burkolnia magát. Nem csábítani készült, hanem egy baráttal találkozni. Nem lenne szerencsés, ha Alexanderben hiú ábrándokat ébresztene... vagy akár önmagában. Ez az este két barát találkozása lesz, egy kulturális esemény, semmi több... csak ennyit kell az eszébe vésnie.

Megszólalt a csengő és az eddigi izgatott szívdobogás egy pillanatra kihagyott. Remek! Egy nyilvánvaló szívritmus-zavar a legjobb jele annak, hogy mennyire közömbös neki ez az este – gondolta fanyarul.

*

Alexander lopva újra és újra a szemét legeltette Kate karcsú alakján. Észbontóan elegáns volt a mélykék színű anyagba burkolva, egyszerre szexi és mégis kicsit távolságtartó. A legjobb kombináció ahhoz, hogy eszébe se jusson feladni a lány szívéért vívott kis csatáját. A bemutatót követő állófogadáson épp csak megjelentek, aztán a lány kérésére inkább egy nyugalmas kis vendéglőbe mentek, ahonnan ugyan kiríttak a nagyvilági eleganciájukkal, mégis sokkal meghittebben tudtak beszélgetni, miközben élvezettel tunkolták a ropogós kenyérszeletkéket a frissen sajtolt olívaolajba. 

Alex kíváncsian kérdezett rá a lány megérzésére:

-Michael azt mondta, hogy te tudtad valahonnan, hogy bajba kerültem.

Nem volt kérdő a hangsúlya, Kate mégis kiérezte belőle a hitetlenkedő kíváncsiságot. Őszintén szólva, ez tényleg nem egy mindennapi helyzet volt. Néhány ismerőse kifejezetten kerülni kezdte, amikor kiderült, milyen képességgel rendelkezik, mintha megőrült volna. Elnézve a férfi mellett, tekintete valahova a régmúltba révedt. Elmesélte, hogy néhány alkalommal már meglepte ez az érzés. Eleinte nem hallgatott rá, de idővel tanult a hibájából és nem hagyta többé figyelmen kívül. Legalábbis, ha a családtagjaival, közeli barátaival volt kapcsolatos a megérzése. Őrá teljességgel igaz volt a mondás, hogy az okos más kárán tanul, az ostoba a magáéból sem. Már akkor hallgatnia kellett volna a belső hangokra, amikor a férjét megismerte, mert Adam Bigelow közelében is sokszor fogta el ez a megmagyarázhatatlan rossz érzés. De mint általában, akkor is volt rá logikusnak tűnő magyarázat. A kollégák, régi szeretők mind összesúgtak a háta mögött, de ő nem hallott meg senkit és semmit, csak elmerült a férfi lehengerlő stílusában és az iránta tanúsított felfokozott érdeklődésében. Mint utólag kiderült, vesztére. És igazából akkor is érezte ezt a furcsa nyomást a mellében, amikor Alexanderrel Londonban először találkozott. Akkor is volt rá magyarázata, a férfi kapcsolata, amelybe semmilyen módon nem akart belefolyni. A Sors szeszélye, hogy végül a maga módján mégis részese lett annak a szakításnak, mint ahogy Alexander – a tudtán kívül – a Christiannal történt szakításnak. Megrázta a fejét, hogy szabaduljon a gondolataitól, aztán nemtörődöm vállrándítással kis semmiségnek nevezve a képességét, témát váltott. 

Mesélt a szingapúri élményeiről, a Marina Bay Sand hotel tetején lebonyolított fotózásról. Még élénken emlékezett a medence valószerűtlen élményére, ahol úgy érzete, hogy lefolyik a feszített víztükrű medence peremén a mélybe. Miközben a langyos víz ötvenöt emeletnyi magasságban nyaldosta a testét, elveszett az előtte elterülő város látványában.

Alexander élvezettel hallgatta a lány élményeit, ahogy színesen, viccesen mesél a kalandjairól, és közben arra gondolt, hogy talán még életében nem látott szebb nőt nála. Amikor egy örökkévalósággal ezelőtt belebotlott abba a ruhatárban sírdogáló lányba, igazi gyöngyszemre bukkant, és igazán szerencsésnek érezte magát, amiért a sors újra egymás útjába sodorta őket. Már az édes kávékrémet nyalogatta Kate a kanaláról láthatóan nagy élvezettel, amikor végre a férfi érzett magában elég bátorságot feltenni a Kérdést, amiért ez az egész találkozó létrejött, és amit magában már számtalanszor elpróbált, mégis egyre csak kereste a szavakat. 

-Tudod... – kapirgálta körmével a kockás terítőt...- valahányszor találkozunk, olyan jókat tudunk beszélgetni. – kezdett bele nehézkesen. Kate fanyar mosollyal közbeszólt:

-Nem mindegyiknél. Párizsban például kifejezetten kínos volt.

-Khm... – köszörülte meg a torkát a férfi feszengve. –Hagyjuk Párizst, az nem kifejezetten illik abba a sorba, amire gondoltam. ... Szóval, mindig nagyon jókat dumálunk, és ha nem vagyunk együtt, akkor is sokat gondolunk egymásra. ...Én legalábbis – tette hozzá, amikor látta, hogy a lány tiltakozásra nyitja a száját. –Nincsenek titkaink egymás előtt.

-Nincsenek? – kérdezett vissza Kate kedvesen kötekedve és egyre inkább tartva tőle, hogy a beszélgetésük túlságosan is veszélyes vizekre evez.

-Nincsenek. Egy minden szinten új ember áll előtted. – mutatott magára Alex. –Ez az új ember pedig éppen elérkezettnek érzi az időt, hogy kiterítse előtted a kártyáit. Sorolhatnám még, hogy mi minden szól amellett, hogy mi....

-Alex! – szakította félbe Kate – szerintem az ilyesmit nem kell megfogalmazni. A dolgok általában csak úgy megtörténnek az emberekkel, akik követik az érzelmeiket. A túlbeszélés ritkán válik be.

-Akkor igen? – nézett rá a férfi reménykedve.

- ... Nem! – rázta meg Kate a fejét. –Inkább nem.  ... Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Te nem vagy egy monogám típus, én pedig már megégettem magam és tudom, nem osztozom. Az exférjem mellett ebben az egyben egészen biztos lettem.

-Csak azért, mert egy már amúgy is halódó kapcsolatban elcsábultam, ez nem jelenti azt, hogy a monogámia ellen lennék. Még Isabelle is elismerné, hogy hosszú éveken át becsületesen kitartottam mellette. – mormogott Alexader.

-Remélem, Isabelle értékelte a kitartásodat – húzta el a száját Kate kissé gunyorosan, amiért Alex olyan óriási teljesítménynek értékelte a hűségét.

-Jól értem, hogy most gonoszkodsz velem? – ráncolta össze a homlokát Alex. Nem egészen értette, hogy ez a beszélgetés a számára jó irányba halad-e, vagy sem, de az az előbbi „Nem” még ott rezgett a fülében, és képtelen volt beleegyezően bólintani.

-Nem gonoszkodom, Alex. – sóhajtott Kate. Ezt az estét már nem fogja őszinteség nélkül megúszni. A legjobb, ha megpróbál annyira egyértelmű lenni, amennyire csak tud. Alexandernek fájni fog, de saját maga sem ússza meg némi szívfájdalom nélkül – ebben biztos volt. –Alex, köszönöm a szép estét, de azt hiszem, elértünk ahhoz a ponthoz, amikor tisztáznunk kell valamit. Értékelem a barátságodat, és ezt – azt hiszem – viszonozni is tudom. De csak ezt. És most mennem kell. – állt fel elszántan, és látva, hogy Alexander bénultan próbálja feldolgozni a hallottakat, sietősen a kijárat felé vette az irányt.

Szolgálati közlemény vagy mentegetőzés

Tudom, hogy itt most a következő fejezetnek kellene szerepelnie, de ... Pünkösd hétfőn a férjem kórházba került, és az az igazság, hogy az agyam nem igazán áll rá mostanában a fogalmazásra. Egy rész már ugyan készen van, de azt is át kellene nézni, mielőtt önkéntelenül is elviszem valami, a lelkivilágomhoz pillanatnyilag közel álló sötét irányba a történetet. A türelmeteket és megértéseteket kérem! Köszönöm!

Pulykatojás - 13. rész

Drago aggódva pislogott az egyre mélyülő gödör felől az erdő felé, ahol Miriam tűnt el a kutyájával. Nagyon remélte, hogy nem kerültek bajba a vadonban, vagy Djaja nem gondolta meg magát, és rántotta el a lány, aki talán meg is sérült. Djaja nem nagyon volt tudatában az erejének, és ez néha még a mentésben is korlátozta, mert hajlamos volt olyan helyzetekbe is belevetni magát gondolkozás nélkül, ahol a szeleburdisága több problémát okozott, mint segítséget. De a szimata csalhatatlan volt, így aztán Drago felelőssége volt, hogy irányítani tudja. De most Miriam gondjaira volt bízva, és a férfi félt, hogy a kutya talán elcsatangolt, magára hagyva szegény lányt az erdőben. Éppen elég stresszes az eltűnt színészt keresniük, nem hiányzik, hogy még valaki eltévedjen a rengetegben. Úgy döntött, ad nekik még öt percet, aztán a keresésükre indul. Ahogy ástak, úgyis egy csomó gondosan megmunkált kődarab került elő, tanúbizonyságot téve róla,hogy itt valami építményt rejtett a föld mélye. Ha ez rászakadt a pasira, élve már tuti nem húzzák elő alóla. Sajnálta a szerencsétlent, mert kevés borzalmasabb halált tudott elképzelni, minthogy élve temesse maga alá a föld, másrészt pedig egy ilyen történet nem tenne jót a helyi idegenforgalomnak sem – jutott eszébe a tragikus hírekre oly fogékony sajtó-hírverés. Nem ez volt az első filmes stáb, akik ezt a vadregényes tájat képzelték el a történetük hátteréül, de ha híre megy, hogy itt bele is lehet halni egy forgatásba, akkor biztosan megcsappan majd az érdeklődők száma. 

Ahogy a gondolataiba merülve lapátról lapátra haladt óvatosan előre, akár valami régészeti feltárásnál, váratlanul Djaja izgatott lihegése vonta magára a figyelmét. A kutya a háta mögött állt, és valósággal toporzékolt. A férfi rosszat sejtett. Hol lehet a lány, akivel elment?

-Szia! – borzolta össze a fényes szőrt a kutya fején aggodalmasan és szemével Miriamot kutatva, de Djaja most nem akart vele játszani. Tolatott és vakkantgatott, egyértelműen hívva őt maga után. Miriammal történt valami. Nem tétovázott tovább. Odakiáltott az embereinek és kettőjükkel a nyomában megindult Djaját követve.

-Talán a lánnyal történt valami, akivel elment sétálni. – morogta a többiek kíváncsi kérdésére, akik éppen arról érdeklődtek, hova igyekeznek ilyen sietve. A kocsijuk mellett elhaladva, Drago lekapott róla egy hegymászó felszerelést, kötelet, kampókat és pillanatnyi gondolkozás után kikapta az ülésről a kulacsát és a távcsövét is, aztán szinte futva eredt a többiek nyomába. Djaja időnként hátrapillantva vezette őket a sűrűben. Ahogy egy örökkévalóságnak tűnő csörtetés után szinte kiestek a bozótosból, az első, amit Drago észrevett, a lány volt, ahogy fel és alá járkál a kezeit tördelve.

-Minden rendben? – kiabált neki oda már messziről, megkönnyebbülve a puszta látványától, mire Miriam megtorpant és arcán határtalan öröm áradt szét. Igazság szerint annyira félt a hosszúnak tűnő várakozás ideje alatt, hogy már valósággal fájdalmat okozott neki az ujjai gyűrése-csavargatása. Önkéntelenül sanyargatta magát, mint ez az apró fájdalom tartotta volna vissza a végső kétségbeeséstől. Félt az őt körbevevő erdő titokzatos csendjétől, amely ugyanakkor szinte harsogott a különféle neszektől; és félt attól a csendtől, ami az árok túloldalán volt. Alexander egy ideje semmiféle kérdésére nem válaszolt.

-Nincs semmi bajom! – kiabált oda, aztán széttárta a karjait, ahogy az okos négylábú feléje rohant. -Nagyon okos vagy! – csókolt hálásan a kutya feje búbjára, aki már ott ugrált körülötte, aztán a férfiakhoz fordult. -Djaja megtalálta Alexander Carpentert! – jelentette be büszkén és örömtelien, mire a fériak körbenéztek.

-Hol? ... Az árokban van? Megsérült? – nyújtogatta a nyakát Drago a mélyedés felé, elszakítva a tekintetét a lányról, aki megbabonázta a kutyáját, és őszintén szólva őt magát is.

-Odaát. – mutatott a lány a kis szakadék felé. –Azt nem tudta elmondani, hogy hogy került oda, de azt mondta, hogy nem tud segítség nélkül átjönni. – hadart a lány izgatottan. –De egy ideje nem válaszol semmire. – szipogott halkan, miközben Drago az összefüggő zöld falat nézte a mélység túloldalán.

-Hol van? – fordult Miriamhoz, aki a homlokát ráncolva próbálta felidézni, hol mozgatta Alexander a növényzetet és merről érkezett a hangja. Amikor felismerte a helyet, a környező bokrok formáját és a jellegzetes növényeket kezdte sorolni, hogy a férfi is rátaláljon.

Drago meglátta a nyiladékot és a nyakában lógó távcső segítségével alaposabban megvizsgálta. Senki nem állt a nyílásban, de láthatóan ritkább volt ott a növényzet, mint az árok mentén bárhol. Előkapta a rádióját, hogy megszervezze a mentést és útnak indította Djaját, hogy a többieket is elvezesse erre a helyre. Tudta, hogy a mentés nem lesz egyszerű, és ha a férfi nem válaszol, talán nincs is olyan állapotban, hogy a saját lábán hozzák át, ez pedig megnehezíti a dolgukat. Elküldte az embereit a mélyedés partján mindkét irányba, hogy valami átjárót keressenek, de mind a kettő a fejét rázva érkezett vissza. Itt kell megoldják a helyzetet! Hamarosan már hallotta is a quad hangját, ahogy utat tör a bozótosban és hozza a felszerelésüket.

*

Három órával később a hegyi mentők terepjárója a lehetőségekhez képest jó tempóban robogott a legközelebbi település kórháza felé. A felszereltséggel nem lehetett gond azok után, hogy a rendszeresen itt dolgozó filmes stábok miatt még műtétekre is fel voltak készülve, tekintve, hogy lebonyolítottak itt már vakbélműtéttől kezdve súlyos lábtörések operációján át infarktusos intenzív ellátást is. Alexander Carpenterre ájultan találtak rá egy dohos alagút szájánál. A kezét véráztatta kötés fedte, a válla pedig jól láthatóan kiugrott, úgyhogy a legnagyobb óvatossággal szállították át a kis szakadék felett a rögtönzött teherliften. A férfi akkor tért magához, amikor a kocsi elindult vele és a rázkódástól belé hasító fájdalomtól újra elvesztette az eszméletét. Talán jobb is volt így, mert a továbbiakban már nem is próbáltak óvatosan haladni vele, sokkal fontosabbnak látták, hogy rövid időn belül orvoshoz kerüljön. 

Az esetnek persze hamarosan híre ment, úgyhogy mire a műtőből kihozták és elhelyezték a kórteremben, már egy őrt is kellett állítani az ajtó elé, hogy a lesifotósok és kéretlen látogatók rohamától megvédjék.  Egyedül a barátját és a rendezőt engedte be hozzá az orvos, de ők is csak néhány percet tölthettek bent, hogy meggyőződjenek róla, lelkiismeretesen ellátták a férfit. Odakint Frank megkönnyebbülten sóhajtott fel, aztán hagyta, hogy Michael intézze a kényelmetlenebb részét a feladatoknak, és ő értesítse a férfi hozzátartozóit a történtekről. Az orvos szerint néhány nap után már kiengedik majd a kórházból, és Frank már csak arra tudott gondolni az átélt izgalmak után, hogy hogyan szervezze át a forgatási rendet.

Michael első dolga volt a férfi szüleinek telefonálni. Megnyugtatta őket, hogy ugyan kisebb baleset érte a fiukat, kimerült, de már jól van és megfelelő ellátást kapott. Amint felébred, egészen biztosan már ő maga fog telefonálni, aztán az aggódó szülőktől elbúcsúzva egy új számot pötyögött be. Kate Bigelow is megérdemli, hogy hírt adjon a történtekről.

*

Kate remegő kézzel szorongatta még a telefont, pedig a hívó már jó ideje elbúcsúzott. Érezte! Annyira biztos volt benne, hogy a régi adottság most sem hazudott, ha Alexanderrel kapcsolatban rossz érzése támadt, akkor a férfit legkevesebb, hogy baleset érte. Michael Rowling hívása pedig végképp bebizonyította, hogy nem hisztéria, ami ilyenkor eluralkodik rajta. Szinte látta maga előtt az elgyötört férfiarcot és megrándult az arca, ahogy arra gondolt, micsoda fájdalmat kellett Alex kiálljon, mire rátaláltak. És legalább rátaláltak, mert ez a kaland nagyon könnyen végződhetett volna rosszul is. Michael elmesélte neki, hogy a barátja tulajdonképpen felfedezett egy régészeti leletet; más kérdés, hogy ez a felfedezés könnyen az életébe is kerülhetett volna. A hegy gyomrában tett kis sétája valószerűtlenül távolra vezette a tábortól és csak a vak szerencsének, valamint egy kimondhatatlan nevű mentőkutyának köszönheti, hogy nem végződött tragikusan a balesete. Kate próbálta nem elképzelni, mit élt volna át, ha Michael nem jó hírt közöl vele, aztán inkább elhessegette a gondolatot. Nem szabad megidézni a rosszat, mert könnyen valóra válhat – mondta mindig a nagyanyja, és ő hitt ebben. 

Michael szerint Alexander kificamította a vállát, kihűlt és nagyon sok vért vesztett a sebe miatt, a szabadulása feletti öröme pedig szabadjára engedte szervezetében a sokkot. Azt pedig már csak remélni merték az orvosok, hogy nem kapott valami fertőzést és vérmérgezést, mire rátaláltak. Most altatták és közben infúziók sokaságát csöpögtették a testébe, hogy kivédjenek minden lehetséges szövődményt. A férfi kérdése, miszerint odautazik-e, meglehetősen felkészületlenül érte. Szíve mélyén máris indult volna, mégis azt felelte, hogy nem hiszi, hogy az jó ötlet lenne. Most mindennél fontosabb, hogy Alexander talpra álljon és folytatni tudja a munkát. Nem akart zavarni, és leginkább nem akarta kijátszani a férfi előtt a kártyáit. Tudta, ha meglátná elesetten, ápolásra szorulóan, csak a vak nem venné észre, hogy több vezeti puszta együttérzésnél és emberi jóérzésnél.

Michael azonban nem az a fajta jóbarát volt, akit egy bizonytalan tiltakozással le lehetett rázni. Addig győzködte Kate-et, hogy a jelen helyzetben Alexandernek biztosan sokat jelentene egy közeli barát látogatása, amíg a lány ráállt, hogy az első Tiranába tartó gépre felszáll. A helyszínre szállításáról Michael megígérte, hogy gondoskodni fog, úgyhogy összekaparta magát a dermedt rémületből és egy sporttáskába bedobott néhány nélkülözhetetlen holmit.

*

A kórház folyosóján Kate gyámoltalanul toporogva várta, hogy az orvosi vizit végezzen Alexander szobájában. Meglepte, hogy egy őr állt az ajtaja előtt, aki barátságosan arra kérte, hogy foglaljon helyet, amíg az orvosok nem távoznak. Tudott az érkezéséről és szenvtelen szívélyességgel őrizte a védencét. Elmesélte a lánynak, hogy napok óta a legócskább trükkökkel próbálnak bejutni a férfihoz újságírók és fotósok, de az ő éberségét egyikük sem tudta kijátszani. Kate jóformán nem is hallotta a férfi akadozó angol nyelvű beszédét, csak az járt az eszében, mit is mondjon, ha végre az ajtón belülre kerülhet. Talán Alexander nem is fog örülni a jöttének. Talán ő is olyan férfi, aki nem akar gyengének mutatkozni egy nő előtt. Talán hiba volt ez az egész őrült utazás, amire Michael Rowlings rábeszélte. Talán... Nem volt több talán, az orvosok kisereglettek az ajtón, egymás között halkan beszélgetve, ami ugyanúgy nem jelenthetett semmi jelentőset, mint ahogy aggodalomra is adhatott okot. Kate nem merte megszólítani őket. Már az is majdnem meghaladta az erejét, hogy felálljon és az ajtó felé induljon, amikor a sötét képű őr intett, hogy bemehet. Nem kellett volna idejönnie! Alexander tudni fogja, hogy ... Mit fog tudni? Hogy majd beleőrült az aggodalomba, mire Michael végre megnyugtató hírt közölt vele? Hogy a fél karját odaadta volna érte, ha a férfit újra egészségesnek tudhatja? Hogy belehalt volna, ha ez a kaland tragikusan végződött volna? ...Nyelt egy nagyot és megragadta a kilincset, aztán mielőtt meggondolhatta volna magát, belökte az ajtót. 

Alexander az ágyban feküdt felpolcolva. Meztelen vállát egy rögzítő kötés tartotta, karjába még mindig folyt az infúzió, és az egyik kezén óriási pólya fehérlett.  De a szeme szinte vágott, ahogy a belépő felé villant, aztán ugyanazzal a gyorsasággal kiült arcára a döbbent hitetlenkedés. Ép kezével megérintette a homlokát, mint aki azt akarja ellenőrizni, hogy lázálma vált-e valóra, aztán leejtette a takaróra, amit azonnal el is igazgatott meztelen teste felett.  

-Nem tudom, mit töltenek belém óraszámra, de azt hiszem, hallucinálok tőle – szólalt meg karcos, mély hangon. Kate önkéntelenül is elmosolyodott. A sötét hajtincsek kócosan meredeztek a férfi fején, egy gyengéd női kézért kiáltva, amely elsimítja őket; a mellét borító sötét szőrszálaktól pedig olyan gombóc gyűlt a torkába, hogy majd megfulladt, de a hang, amely balzsamként simogatta rettegő lelkét, feledtette vele a félénkségét. 

-Az jó, ha így gondolod, mert akkor még feltűnés nélkül meg tudok lógni. Nem akartam, hogy azt hidd, a halálodon vagy, ezért aztán az ágyadhoz járul minden valaha volt barátod. De Michaelnak képtelenség ellenállni, ha elhatározott valamit. Most éppen azt, hogy segítené a felépülésed, ha valaki meglátogatna az óhazából. De csak szólj, ha nem jól gondolta, és már itt sem vagyok. – Kate érezte, hogy feltűnően hadar és képtelen gátat szabni a hablatyolásának, de úgy tűnt, Alexandert nem zavarja.

-Michael jobban ismer, mint én magamat. – sóhajtott Alexander. -Két napja itt heverek. Nem volt egy leányálom az az éjszaka, de azért nem gondoltam volna, hogy ennyire megvisel. Annál pedig csak a magány visel meg még jobban. Túl sok időm van gondolkozni. És az biztosan nem használ a mostani állapotomban, hogy minden ébren töltött időmet önostorozással töltöm.

-Ha megérdemled... – kacsintott rá a lány, de Alex arca komoly maradt.

-Hidd el, minden goromba szót, amit önmagammal szemben felemlegettem, megérdemlek. Talán még annál is többet. Bár, ... ez a kórházi kaland talán már mégis csak túlzás – húzta el keserűen a száját a férfi. 

-Michael azt mondta, könnyen ott hagyhattad volna a fogad. – lépett közelebb Kate, mintha a közelségből merítené a bizonyosságot, hogy minden rendben van.

-A fogam talán az egyetlen, ami nem fáj. – grimaszolt Alex, szándékosan félreértelmezve a lány szavait. –Bár, talán nem sokáig, mert Frank beígért egy jobb-horgot, amiért rájuk hoztam a frászt. Hiába bizonygattam neki, hogy nem volt szándékos. Ráadásul most miattam áll a forgatás, a statisztákat is szélnek kellett ereszteni, mert már minden olyan jelenetet felvettek, amihez nem kellettem... a többire pedig ki tudja, meddig kell még várni. A producerek szerintem a hajukat tépik, ahogy ketyeg az óra, mert egy csomó pénzt veszítenek közben. Miattam. Ha semmi más nem lenne, hát utálhatom magam már emiatt is. – mormogott a férfi.

-Aligha. Nyilván van biztosítás az ilyen esetekre. A munka csúszik, de a költségek nagy része meg kell térüljön – vont vállat a lány, és Alexander elmosolyodott. A jó öreg Kate, aki mindig gyakorlatias, ha nem önmagáról van szó.

-Igazad lehet. Akkor már ezen se rágom tovább magam. Most, hogy itt vagy, már a gyógyulás is jobban fog menni, mert nem egyedül kell számolgassam ennek a szobának a sarkait. 

-Két napja vagy bent, és Michael azt mondta, nagyrészt altattak, úgyhogy aligha számolgattál olyan sokat. – csúfolódott vele a lány és Alexander önkéntelenül is megvonta a vállát. A fájósabbikat. A kötés alatt szerencsére már nem volt ez a meggondolatlan mozdulat olyan fájó, mint korábban, de tisztában volt vele, a morfiuminjekció hatásának elmúltával jobb, ha tartózkodik majd az ilyen hirtelenkedésektől.

-Michaelnak túl sokat jár a szája, és fogalma sincs, hogy mikor voltam ébren és mennyit. De megbocsátok neki, amiért Téged rábeszélt, hogy gyere el. Ugye itt maradsz? Már nincs olyan sok hátra a forgatásból, ez a táj pedig igazán csodás, ha esténként száraz, meleg tető van a fejed felett. Jól éreznéd magad. – tapogatózott óvatosan. Kate azonban sajnálkozva megrázta a fejét.

-Nem maradhatok. Csak látni akartam,hogy rendben vagy, de nekem is van munkám és hamarosan Szingapúrba utazom két hétre. Vissza kell menjek Londonba készülődni, neked pedig itt úgyis a forgatásra kell koncentrálnod. 

-Ó,hát persze, Mr. Aggodalmaskodó biztosan vár. – sóhajtott nagyot elkedvetlenedve a férfi, mire Kate értetlenül nézett rá.

-Mr. Aggodalmaskodó?

-Igen, aki minden alkalommal ott van, amikor találkozunk vagy beszélünk, és azt döngicséli a füledbe, hogy „Valami baj van, Chérie?” – utánozta Alexander Christian franciás kiejtését. Kate elmosolyodott, bár a szívébe beleszúrt a szakításuk miatti rossz érzés.

-Christian és én úgy döntöttünk, hogy ... egyelőre külön leszünk. Voltak problémáink, és úgy tűnt, talán átgondoltabban tudunk dönteni a jövőről, ha nem tetézzük nap mint nap újabbakkal a már meglévőket. – mondta halkan, miközben Alexander szemébe nézett, aki némán kinyújtotta felé a kezét.

Pulykatojás - 12. rész

Michael idegesen hallgatta Frank káromkodásokkal sűrűn átszőtt beszámolóját. A rendező teljesen összeomlott a forgatás bizonytalan jövőjét elképzelve, és legalább ennyire tanácstalan volt a történtekkel kapcsolatban is. Legalább annyira aggódott a forgatás menete miatt, mint azért, hogy a főszereplője felszívódott egy vadregényes – és kellőképpen veszélyes - táj közepén. Elképzelni sem tudta, mi történhetett. Alexander nem volt életunt, és nem gyötörte az unalom sem, hogy amiatt keresett volna magának némi adrenalinlöketet a forgatás szünetében. Nem különbözött össze senkivel, aki esetleg ártani akart volna neki... nem, erre gondolni sem akart. Az ő stábjában csupa régi ismerős, megbízható kolléga dolgozott. Még ha ki is borított volna valakit, akkor sem fajult volna idáig a dolog, erre meg mert volna esküdni, de senki nem is tudott róla, hogy Alf froclizásán kívül bárkivel mással is túlzásba vitte volna Alex a viccelődést. Alf pedig letudta volna egyszerűbben a törlesztést. A színész egyszerűen eltűnt szem elől a csapó leintése után, aztán kitört a vihar és egy ideig senki nem figyelt a másikra. Amikor keresni kezdték, már megkötötte a kezüket az időjárás. De ma hajnalra segítséget kaptak, csak éppen fogalmuk sem volt, merre kezdjék keresni a férfit. Még semmiféle eredményt nem tudtak felmutatni azon túl, hogy azon a részen, ahol tegnap befejezték a forgatást, egy hatalmas gödör ásítozott, amelynek keletkezéséről fogalma sem volt a rendezőnek, de mindenki biztos volt benne, hogy a felvétel alatt még nem volt ott, és valamilyen köze talán mégis lehet Alexander eltűnéséhez. Ez azonban olyan vészjósló találgatás volt, amit hangosan senki sem akart kimondani. 

Michael fáradt volt, mert végül Korfuról ért célba bérelt  Jeepjével, és még életében nem járt olyan gyatra utakon, mint amik ide vezettek az isten háta mögé. Egész úton azon zakatolt az agya, hogy talán teljesen feleslegesen szenved az automata sebváltóval és a balkáni állapotokkal, mert azóta Alexander előkerült és az igazak álmát alussza. Hát, nem így történt, hiába reménykedett. De legalább reggelre az időjárás megemberelte magát, így aztán a hegyi mentők egy csapata indult neki a környéknek kutyákkal, hogy a nyomára akadjanak. Az egész éjjel tomboló vihar rajta hagyta nyomait a tájon, elsősorban a növényzeten, mert a mostanra lágy szellővé szelídült szélvihar letépett levelek és ágak millióit kavargatta a nyílt terepen. A felázott talaj a szélnek köszönhetően megszikkadt annyira, hogy ne kelljen bokáig sárban botorkálniuk, és már a lombok is megszabadultak nedves terhüktől, így a megrezzenő ágak legfeljebb levélzuhanyt szórtak a nyakukba. A felszerelés egy része eltűnt, nyilván valahol a völgyben akadnak majd rá túrázók, de ez most senkit nem izgatott. Az igazi veszteség Alexander eltűnése volt, néhány derítő miatt senkinek sem fájt a feje. Michael bármerre járt-kelt, a stáb tagjai elhallgattak, ahogy megpillantották. Mindenki tudta, kit keres és rájuk telepedett a nyomasztó érzés, hogy bármelyikük lehetne Alexander Carpenter helyében. 

A beomlott terület környéke piros-fehér csíkos szalaggal volt körbekerítve. A mentés vezetője biztos volt benne, hogy ott történhetett valamiféle baleset, de  biztosat ő sem mert állítani. A kutyája nem jelzett sem élő, sem halott embert a közelben, így aztán inkább arra gondoltak, hogy megosztják erőiket. Egy részük nekikezdett az omlás vizsgálatának, a többiek pedig csatárláncban kezdték átfésülni a terepet.

Drago Nikaj, a majd két méter magas, csupa izom hegyimentő gondterhelten vizsgálta a talajt. Az egyik embere valami régi kőfal nyomait vette észre az omlás melletti egyik kifordult bokor tövében, és erről eszébe jutottak a felszínen látható romokhoz kapcsolódó mondák. Ezek szerint valaha ezen a hegyen egy hatalmas vár magasodott, de mivel nem maradt fenn róla semmiféle emlék, se írás, se tárgyi bizonyítékok, csak ez a néhány düledező terméskőfal, mindenki csak a helyi mondakör részeként  könyvelte el a régi meséket vad harcosokról és urukról, aki a környék leggazdagabb és legfélelmetesebb nemese volt. Ez a mohos faldarab, ami között a filmesek a forgatásba kezdtek, akár egy birtok határvonala is lehetett, annyira jelentéktelennek tűnt. A sárból előbukkanó faltörmelék azonban vastag volt, erős, és most először gondolt rá, hogy talán mégis igazak lehettek azok a mesék. Ugyanakkor, ha a színész alatt annak a régi építménynek egy ürege szakadt be, aztán a környező talaj a viharban ráomlott, ...- kedvetlenül húzta el a száját -... nem sok reménnyel kecsegtetett  ez a lehetőség. 

Djaja, hűséges malinous szukája már sok mentésben volt megbízható társa, de most tanácstalanul szaglászott a közelében.  Egy ponton ásni kezdett, de aztán mintha meggondolta volna magát, abbahagyta és máshol kezdte kaparni a földet. Drago egy ideig hagyta, hátha szagot fog, de aztán be kellett látnia, hogy most nem számíthat rá. Ráadásul tőle egészen szokatlan módon ingerlékeny volt, megmorgott mindenkit, aki a közelébe merészkedett. Talán a sikertelenség frusztrálta, volt már ilyen, és Drago tudta, hogy ilyenkor jobb valami szokatlan dologgal lefoglalni. A stábból egy helyi lány, Miriam közeledett óvatosan a kutyához és egy tálka vizet tartott az izgatottan lihegő kutya elé. Djaja a gazdájára nézett, mintha engedélyt kérne, és amikor az bólintott, mohón inni kezdett. A férfi meglepetten nézte a mindenkivel bizalmatlan kutyát, ahogy hagyja magát közben a lánytól simogatni.

-Ne haragudjon! – szólította meg Miriamot. –Látom, nem fél a kutyáktól. És ami még érdekesebb, Djaja is a bizalmába fogadta. Lenne kedve elvinni egy kicsit sétálni? Egy kicsit izgatott, mert nem sikerült nyomot fognia, és ilyenkor jobb, ha valami mással foglalják le, de itt most minden kézre szükség van, én nem érek rá foglalkozni vele.

-Persze, szívesen. – mosolyodott el Miriam és megsimogatta a kutya fejét, aki szinte belebújt ebbe a simogatásba. Drago érdeklődve nézte és egyúttal a pillantása elidőzött a lányon is. Tulajdonképpen egész helyes kis portéka, és a kutyája bizalmánál jobb bizonyíték nem is kell, hogy jó ember lehet, akire rábízhatja a legféltettebb kincsét.  

-Köszönöm! – morogta kissé krákogva, és kicsit féltékeny szúrással a szíve körül nézte, ahogy Djaja máris elindult a lány mellett meg sem rántva a pórázt, hogy visszanézzen és tőle kérjen engedélyt a sétára. Aztán megrántotta a vállát – hűtlen bestia! - és a feladatára koncentrált.

*

Miriam teljesen kiürült fejjel lépdelt a kutya mellett, amelyik olyan békésen kocogott mellette, mintha világ életükben együtt járták volna az erdőt. A tegnapi vihar után az égbolt ragyogóbb lett, mint az elmúlt napokban bármikor, a levegő kristálytiszta, szinte éles... gyönyörű volt. Csodálatos felvételeket készíthettek volna, de ehelyett állt a munka, az egész stáb felbolygatott méhkasként tárgyalta a történteket, miközben hegyi mentők vakarták a fejüket tanácstalanul a tábor szélén. A vezetőjük csinos férfi – merengett el a kutya gazdáját maga elé idézve, aztán szinte elszégyellte magát, amiért a jelen helyzetben ezt képes volt egyáltalán észrevenni. Alexander Carpenter járt az eszében. Hogy csak ő lehet olyan szerencsétlen, hogy megkapja élete nagy lehetőségét, és annak a színésznek lehet az asszisztense, akinek a fotója évek óta a szobáját díszíti, erre a férfi eltűnik a vadonban. Talán már nem is él. Én hoztam rá vajon a bajt? – szipogott halkan és majdnem hasra esett, ahogy Djaja hirtelen megrántotta. Szerencsére a póráz a csuklójára volt tekerve, így a szuka nem tudott világgá iramodni, bár nem is akart, csak állt belefeszülve a mozdulatba, és orrát az égnek tartva szimatolt. Miriam először arra gondolt, talán valami vadat érzett meg és az sem kizárt, hogy egy medve nyomába akart vetődni. Kicsit megijedt, mert amíg a gondolataival volt elfoglalva, észre sem vette, mennyire eltávolodtak a tábortól. Az utat sem figyelte és itt nem voltak jelölt ösvények, amelyeken visszatalálhatott volna. Bármerre nézett, az erdő kísértetiesen egyforma arccal bámult vissza rá. Éppen ezért még keményebben kapaszkodott a pórázba és ezen keresztül Djajába, aki az egyetlen reménye volt, hogy a vadon ne nyelje el őt magát is, mint rajongásának tárgyát. 

Djaja orrát a magasba emelve szaglászott és izgatottan toporogva nézett a lányra. Láthatóan szagot fogott, csak az nem volt világos, mifélét. Aztán Miriam reménykedve gondolt arra, talán Alexander is éppen ilyen könnyen kóborolt el a rengetegben, mint ő Djajával, és a kutya talán a férfit érezte meg a közelükben. Ez mindenesetre felvillanyozóbb gondolat volt, mint hogy esetleg egy felbőszült fekete medvével találják hamarosan szembe magukat. Djaja a póráznak feszülve némán vonszolta előre a még vonakodó lányt, aztán hirtelen megtorpant, ahogy egy szakadékos részhez ért. Nem volt túlságosan mély, talán hat-nyolc méternyire lehetett az árok alja és ugyanilyen messzire lehetett a túlsó oldal, de szúrós bokrok nőttek az oldalában és a lánynak semmi kedve nem volt közéjük pottyanni. Mivel a kutya megállt és mereven hallgatózott, ő is megpróbálkozott egy elsőre erőtlen, majd egyre hangosabb kiáltással: Alexander! Alexander!

Ő ijedt meg a legjobban, amikor meglepően közelről, az árok túlpartjáról a férfi kissé erőtlen, csodálkozó és ugyanakkor megkönnyebbült válasza megérkezett: -Miriam? - Az első ijedtséget túláradó öröm váltotta fel. Akkor nincs semmi baja! 

-Hol van? – kiabált kíváncsian, miközben önkéntelenül is Djaja fejét simogatta. Okos kutya! Hát, csak megtalálta neki a férfit!

-Itt vagyok! – jött a hang majdnem szemből, aztán mintha mozgást vett volna észre a sűrűn benőtt növényzetben. Nem látta a férfit, csak azt, hogy az indaszerű zöld lengedezni kezd. Túlságosan szabályosan ahhoz, hogy a szél műve legyen, már csak azért is, mert szinte teljesen állt a levegő.

-Megsérült? – kérdezte aggódva.

-Nem vészes! – kiabált Alexander, és Miriamot a megkönnyebbülés újabb hulláma öntötte el.

-Mindenki magát keresi! – kiabált a lány kicsit fecsegősen, kihasználva a lehetőséget, hogy néhány szónál többet válthat a férfival. Eddig még csak a forgatással kapcsolatos párbeszédeket folytattak, vagy a férfi kért tőle forgatókönyvet, telefont, esetleg egy üveg vizet. Ez végre sokkal személyesebb szituáció volt. -Hogy keveredett el idáig? – kérdezte kíváncsian. –És egyáltalán, hogy tudott átmenni a túloldalra? Itt minden csupa szúrós ág és nem látok utat a másik oldalra. Lemászott az árokba? Nem tudna ugyanarra visszajönni? Odabent töltötte az időt a vihar alatt? Nem fázott?  Nem találkozott medvével? – kérdezősködött szinte levegőt sem véve. Úgy tűnt, mintha még ezernyi kérdése lenne, ezért a férfi inkább félbeszakította.

-El sem hinné, merről jöttem, és azt hiszem, csak ez az út vezet innen kifelé – hallotta Miriam a férfi hangját, aki úgy döntött, hogy igen kedves ez a beszélgetés, de most valahogy jobban örülne annak, ha jönne végre valaki, aki megoldja, hogy kiszabaduljon szorult helyzetéből, és esetleg ellátná a tenyerén lévő sebet is, mivel a hevenyészett kötés csúnyán átázott a vértől és meglehetősen lüktetett is. Tisztában volt vele, hogy az egyre fogyatkozó vérében dolgozó adrenalin miatt nem érez különösebb fájdalmat, de biztos volt benne, hogy a válla és a sebe még megbosszulja a meggondolatlan kalandot.  –Tudna hívni valami segítséget? – kérdezte talán kicsit türelmetlenül elvágva a további aggódó érdeklődést, mire Miriam tanácstalanul nézett körül.

-Remélem, visszatalálok a táborba. - kiabált neki a lány. - ...Onnan pedig ide vissza – tette hozzá kissé bizonytalanul.

-Miért? Olyan messze vagyunk a tábortól? – lepődött meg a férfi. A sötétben bolyongva neki ugyan hosszúnak tűnt az idő, amíg a fáklya fényénél a falat tapogatta, de úgy gondolta, csak azért, mert a föld gyomrában elég kétesélyes volt, hogy valaha kikeveredik-e a külvilágba. Most meglepte a hír, miszerint eléggé eltávolodott a tábortól.

-Hát, igazság szerint nem nagyon figyeltem, merre jöttünk. – ismerte be a lány kicsit ijedten.

Odabent az alagútban Alexander felkapta a fejét a többes számra. 

-Jöttünk? Valaki van magával?

-Csak Djaja, a hegyimentők kutyája – mondta lemondóan Miriam, de Alexandernek ez sokkal reménykeltőbb információ volt.

-Ha mentőkutya, akkor biztos visszatalál a gazdájához. ...Miriam, a világért sem szeretném siettetni, de igazság szerint, nem vagyok túl jól, szóval ha mégis megpróbálná...  a hálám örökké üldözni fogja...

Miriam már nem is figyelt a férfira, csak Djaja fejét simogatta reszkető kezével. Persze, milyen buta is volt. Szegény Alexander... hosszú lehetett neki ez az éjszaka, nyilván szeretne már idekint lenni.

-Keresd meg a gazdád, Djaja!Hívd ide! Kérlek! Legyél ügyes, kislány! – suttogott a fülébe, aztán a kutya fenekére csapott, aki – mintha valóban megértette volna, mit kér tőle a lány, eliramodott abba az irányba, amerről jöttek.

*

Alexander a levélfüggönyön át meglátta a lányt, ahogy egy karcsú kutya fülébe suttog, aztán az eb, akár egy farkas, eliramodott. A férfi csak reménykedni tudott, hogy a mentőkutya valóban segítséget hoz és nem marad itt végleg magára az asszisztensével, aki azért lám, még a bajban is mellette van. Aranyos lány volt Miriam, de most érezhetően maga volt a két lábon álló tanácstalanság, hogy hogyan oldhatnák meg ezt a lehetetlen helyzetet, amibe ő került, így aztán nagyon remélte, hogy hamarosan felbukkannak a megmentőik, mert a lánytól nyilvánvalóan nem sok segítségre számíthatott..

A puszta ténytől, hogy már nincs teljesen egyedül, és hamarosan már talán a segítői is úton lesznek, hirtelen kiszökött minden erő a tagjaiból. Egyszerre szakadt rá a fáradtság és a fájdalom, az eltelt órák reménytelensége és a megkönnyebbülés, hogy mégis közel a szabadság. Megkínzott szervezetének sok volt ez egyszerre, és az utolsó gondolata az volt, hogy el fog ájulni.