Pulykatojás - 8. rész

Alex nagy tervei a firenzei városnézésről abban a percben dőltek dugába, ahogy zavartan, idegesen kinyomta a telefonját. Kate álomittas hangja a távolból felizgatta az érzékeit, aztán érkezett a jeges zuhany a francia motyogás képében a háttérből. Mégis, mire számított?

A hirtelen legurított grappa a többiekkel karöltve már éreztette a hatását, ezért kérte inkább a számlát és rosszkedvűen visszabotorkált a szállodába. Már nem érdekelte a napfényben fürdő város, amely élt és lüktetett, mert a lelkére óriás felhők gyűltek, és fogalma sem volt róla, beragyogja-e még valaha a viszonzott szerelem a napjait, vagy azért  a hibáért, amit Isabelle ellen elkövetett, most már egész életében vezekelnie kell. A hátralévő néhány napon aztán elő sem bújt többé. Áldotta a szobaszervíz istenét, a helybe hozatott kajákat és leginkább a folyosói jégautomata derék szolgáltatását. Mintha csak Amerikában lett volna! Megfeledkezett a Mediciekről, a Corridoio Vasariano rejtélyéről, Dante halotti maszkjáról, és esténként úgy érezte, nem sok hiányozna hozzá, hogy az övét készítse el egy ügyes kezű mester. Az erkélyen üldögélt hajnalonként és a folyó fölött gomolygó párát bambulta, aztán elbújt a szobája függönyei mögé a meleg nappali órákra, hogy a naplemente közeledtével újra ott terpeszkedjen a kényelmes nyugágyon és csak nézzen maga elé, mint valami zombi. Gondolkodni akart, de a folyamatos utántöltéstől nem igazán tudott. Nem igazán bánta, mert félt, ha a valaha józan agya újra működőképes lesz, kíméletlenül szembesíti az utóbbi idők bellépéseivel, és már elege volt az önutálatból. Utolsó este aztán a lefolyóba öntött minden maradékot, mielőtt teljesen leamortizálja magát és még a forgatásról is elkésik. Nem sokat aludt, de legalább elpárolgott belőle az előző napok alkoholmámora.

Vasárnap reggel pedig két kávé és egy aszpirin után, kissé véreres szemekkel bújt meg a napszemüvege mögött még a ragyogóan kivilágított előcsarnokban is, amíg a számlát rendezte. Sandro pontban kilenc órakor állt meg a bejárat előtt és ő úgy mászott be a hátsó ülésre, mint aki legszívesebben fekve tenné meg a pisai reptérre vezető hosszú utat. Szótlanul, a gondolataiba mélyedve ült hátul, kerülve a sofőr kíváncsi tekintetét és a beszélgetést.

Amikor fizetett, kierőltetett magából egy krákogó Grazie-t, majd maga után vonszolta a nehéz bőröndöt a beszálló pulthoz. Az indulás előtti várakozás unalma mindig megviselte, de most szabályosan beteggé tette. Sorra itta a könnyű, íztelen ásványvizeket, mintha ezzel feledtetni tudná teste sejtjeivel az elmúlt napok mérgezését, és idegesen kapkodva szedte rendbe magát, amikor épp az illemhelyen érte a beszállásra felszólító utolsó felhívás. 

Az érkezés az albán Tiranába épp olyan viharos volt, mint a gondolatai. A légörvények kis zuhanásait már-már apatikusan tűrte, mint méltó büntetést az utóbbi hetekben elkövetett bűneiért. Az utolsó pillanatban átstartoló gép fedélzetén pedig talán ő volt az egyetlen, aki sikoly helyett néma belenyugvással kezelte a helyzetet. Miután tettek egy idegőrlő kört a reptér felett és a pilóta végre megnyerte a csatáját az oldalról érkező heves széllökésekkel, keményen döccentek a gép kerekei a kifutón és mindenki a vérmérsékletéhez híven éljenzett, vagy hálaimát rebegett. Ő pedig blazírtan, a rá váró feladatokra koncentrálva, szaggató halántékkal, merev arccal lépett ki a gépből, hogy a rá várakozó sofőrrel a kimondhatatlan nevű Pogradecbe utazzon, ahol a következő hetekben a környékbeli hegyekben és a csodás Ohridi-tó partján forgatnak majd. 

A helyi szállodában mosolytalan közönnyel fogadta a kényelmes, de minden luxust nélkülöző szobát. A szálloda marketingese kezeit tördelve ismerte be, hogy csak nagyon korlátozott internet-hozzáférést tudnak biztosítani, az is elég akadozó, mint ahogy a telefonkapcsolat is bizonytalan. De cserébe félrevonta a függönyöket, amelyek mögött a valaha látott egyik legpazarabb panoráma tárult elé. A vad sziklák alatt megbújó fenyvesek felett sötét fellegek gyülekeztek és hamarosan ízelítőt kapott egy hamisítatlan világvége hangulatból. Aztán a vihar – amilyen gyorsan lecsapott, olyan fürgén elvonult és a reneszánsz mesterei sem kavarhattak volna kékebb színt ecsetjeikkel a távoli Firenzében, mint ami most ragyogott a hegytető és a haragos zöld fenyves fölött. Alexander megbűvölve figyelte a táj változását és úgy érezte, ez a vadon gyógyír lehet önmarcangoló fájdalmával sebzett lelkére. A világtól való viszonylagos elszigeteltsége pedig jó alkalom lesz arra, hogy napközben a feladatára, és ha a fáradtság nem gyűrné maga alá, éjszakánként az otthon hagyott problémáira keresse a választ.

*

Alexander valósággal leeresztett, ahogy a  rendező leintette a jelenetet. A koncentrálás és átélés lehullott róla,  mint valami túlméretes ruhadarab, és régről begyakorolt relaxálással próbált felkészülni a következőkre. Ma sokat haladtak és ez jóleső érzéssel töltötte el. Semmit sem szeretett jobban, mint amikor kockáról kockára látta valóra válni a fehér papírlapokon megkapott sorokat, testet öltenek a szereplők és a cselekmény. Pedig hol volt ez még ahhoz képest, amikor majd összevágják a filmet? Mégis, szinte már készen látta maga előtt pörögni a történetet és ez valósággal felvillanyozta. Micsoda szó: felvillanyozta... ezen a helyen, ahol már fel sem bosszantották magukat egy-egy újabb áramszünettel. A magukkal hozott generátorok többnyire kisegítették őket a mindig legrosszabbkor bekövetkező  kellemetlenségek idején, és nem egyszer még jót is tett a felvételnek, hogy más helyzethez kellett alkalmazkodniuk. Igazi kaland volt ez a forgatás már az első naptól kezdve. 

Ahhoz képest, hogy ő maga is milyen lelkiállapotban érkezett a forgatásra, és hogy a rendező aktuális barátnője is állandóan ott volt láb alatt, a munka viszonylag gördülékenyen ment előre. A statiszták lelkesek voltak és fáradhatatlanok, pedig néha a hajnali hidegben, máskor a déli tűző napon kellett órákig ácsorogniuk néhány percnyi jelenet felvételéért. Ráadásul még életében nem járt ilyen helyen, ahol az időjárás ilyen változékony lett volna. Egy igazi hegyi vihar szinte percek alatt tudott lecsapni, ahogy váratlanul megérkezett a magas hegycsúcsok mögül, hogy aztán ugyanilyen rohamtempóban hagyja maga mögött a megtépázott, eláztatott csapatot. Ezek a viharok mindig elbűvölték az elemek őserejű tombolásával. Parányi porszemnek érezte magát, aki csak valami felsőbb hatalomnak köszönheti, hogy ezen a fenséges tájon még életben lehet. 

Bőven volt alkalma a kényszerpihenők és az éjszakák alatt azon jártatni az agyát, hogy mi mindent rontott el az utóbbi időben. A megoldást ugyan még nem látta maga előtt, de a felismerések legalább kijelölték az utat, még ha azt ő maga nem is látta kristálytisztán. Néha Isabelle-re gondolt, vajon mennyire emészti még magát a történteken, és vajon tudnak-e még a jövőben barátok lenni azok után, amit ő elkövetett ellene?
A szíve mélyén reménykedett benne, hogy igen. Isabelle nem volt kicsinyes,noha nem volt híján a női eszköztár egyetlen – a férfinem számára – idegesítő kellékének sem. Például tudott hisztizni, még ha ezt franciás bájjal és a megbocsátás ígéretével tette is korábban. De amikor ezt annak idején bevetette, Alexandernek nem volt más bűne, minthogy elfelejtett egy programot, vagy ananászt hozni, miután megígérte. A Lindával folytatott viszony azért egy klasszisokkal más helyzet volt, ezzel tisztában volt. Isabelle talán még ezt is megbocsátotta volna, ha a forgatásról hazatérve elé áll és töredelmesen bevallja, hogy gyenge volt. De hallgatott, és a sumákolását már nem mentette semmi. Még az sem, hogy azt remélte, amiről az asszony nem tud, az nem fájhat neki. Igaza volt Lindának, az ilyen dolgok mindig kiderülnek... ezt a leckét most egy életre megtanulta. Remélte, hogy Isabelle megtalálja a boldogságát egy másik férfi oldalán, aki talán feledtetni tudja majd vele, hogy mekkorát csalódott. 

Akire sokat gondolt, az Kate volt. Kate Bigelow, aki számára örökre Kate Coulfield marad, mert nem akarta Adam Bigelowt elképzelni, ahogy a lányt öleli a férj minden jogával. És ugyanígy nem akarta elképzelni annak a franciás akcentusnak a gazdáját, aki állandóan arról érdeklődik, hogy „valami baj van, Chérie?”. Nem tudta, ki az illető, de legszívesebben kígyót-békát kiabált volna rá a lány előtt. Egy ilyen fülbemászó hangú férfi nem lehet megbízható!... Miért, te talán az vagy? – tette fel magának ilyenkor gúnyosan a kérdést, amit némi töprengés után kicsit bizonytalanul válaszolt meg. Igen, az vagyok! Most már az vagyok! A megfelelő nő mellett az lennék! – bizonygatta magának újonnan összekapart hitével. Annyira beleélte magát ebbe az elhatározásba, hogy néha már eljátszott a gondolattal, hogy hazatérve megkeresi a lányt. Elmondja neki, mi vezette tévútra a korábbi kapcsolatában, és hogy abban igenis Kate-nek is szerepe volt. Nem a felelősséget akarta áthárítani, csak rámutatni, hogy kettejük találkozása valami olyan volt az életében, ami változást kellett idézzen elő. Még ha ilyen drámaian is történt, de legalább kimozdította a holtpontról, és Kate-nek meg kell értenie, hogy nem hagyhatja, hogy az esélyt, kettejük esélyét a boldogságra semmissé tegye holmi olajos hangú trubadúr a lány mellett. Ezt olyan eltökéltséggel tervezte meg, hogy valósággal bele is nyugodott, hogy az élete a forgatás végére sínre kerül. 

Frank éppen szünetet rendelt el. Ebédidő volt és Alexander fintorogva gondolt arra, hogy most kibújhat végre a nehéz páncélból, amit jó fél órán keresztül adtak rá a segítői. Rejtély volt számára, hogy a lovagkorban miért kedvelték ezeket a fémruhákat, mert a kényelmetlenségen túl a legtöbb sérülését is emiatt szenvedte el. Mielőtt azonban a lakókocsija felé indult volna, még körbeforgott, újra elidőzve ennek a vad tájnak a szépségén, amivel képtelen volt betelni. Milyen lehetett az olyan lovagoknak az élete, mint amilyet most ő is megszemélyesít? Napról napra bizonyságot téve a férfiasság akkoriban megkövetelt erényeiről. Egy biztos, a nők akkoriban is biztos adtak gondolkodni valót a férfinépnek, még ha a házasságok sokszor nem is szerelemből, hanem a családok közötti üzletkötésből születtek. Micsoda szerencse kellett, hogy egy ilyen szövetség végül ne rabigának bizonyuljon egyik fél számára sem, hanem boldogságot hozzon. Nem hitte, hogy akkoriban érzéketlenebbek lettek volna az emberek, hiszen Ádám és Éva óta fontos volt az emberiség számára az érzelmi kötődés. Elvigyorodott, ahogy a gondolatai megint így elkalandoztak pusztán attól, hogy néhány romos kőfalat lát maga körül és megzabolázatlan vadont. Talán egyszer írnia kéne egy történetet. Ha az anyja képes volt rá, talán benne is ott van a képesség a mesélésre. Aztán megrázta a fejét. Nem. Az ő világa a mesék életre keltése volt, nem a megírásuké.

A többiek szinte futva indultak a központi sátor felé, ahol a konyhások már teríteni kezdtek. A kristálytiszta levegőn töltött hosszú óráktól farkaséhes volt az egész társaság. Alexander gyomra is figyelmeztetően megkordult, de nagyjából akkor el is ment az étvágya, amikor arra gondolt, mire ettől a vacaktól megszabadul, a legjobb falatok már úgyis elfogynak. Alfonz, a séf, biztosan nem fog kedveskedni neki egy félretett adaggal, miután tegnap a füle hallatára sikerült eleresztenie egy vaskos tréfát a főztjével kapcsolatban. Oké, talán kicsit eltúlozta a dolgot a hatás kedvéért, de a fene se gondolta, hogy a nagy darab fickó ennyire híján van a humorérzéknek. 

Elgémberedett nyakát tornáztatta, karjait nyújtogatta és felkaptatott arra a kis dombra, amire a felvétel alatt figyelt fel. Úgy gondolta, hogy a felvett jelenet sokkal hatásosabb lehetett volna, ha azon a kis magaslaton forgatják. Ráadásul, ha a kamera idővel helyet cserélne a szereplőkkel, fantasztikus szögben lehetne rálátni a táborra. El is határozta, hogy szóba hozza a dolgot Franknak, aki eddig még mindig érdeklődőnek  mutatkozott, ha valamelyik színészének ötlete támadt egy jelenettel kapcsolatban, még ha végül a saját elképzelését valósította is meg. A forgatás az apróbb kellemetlenségek ellenére jól haladt. Mégis... valami hiányzott a történetből, ami első olvasásra fel sem tűnt, de most, hogy a betűk, szavak testet öltöttek, egy ideje nem hagyta nyugodni. Valami csavaros fordulat kellett volna, mert egyre inkább úgy tűnt, az eredeti történet túlságosan leegyszerűsítve, már-már szájbarágósan haladt a kiszámítható végkifejlet felé. Még így is lenyelhető lett volna az eredmény, de örökös maximalizmusa nem hagyhatta szó nélkül a dolgot. 

Frank Boswell egy személyben volt a film rendezője és forgatókönyvírója, így elég nehéz volt kritizálni, és őszintén szólva időnként megmagyarázhatatlanul kompromisszum-képtelennek mutatkozott, Alex pedig attól tartott, a végső vágás után végképp nem marad semmi a történetben, ami a székbe szögezné a mozilátogatókat. Ez egy kalandfilm – háborgott magában, miközben a sokadik unalmas meseelem került dobozba, és időnként nem bírva magában tartani a véleményét, Miriamnak panaszkodott, aki ilyenkor ijedten pislogott a rendező felé. Miriam a végtelenségig lojális volt a produkcióhoz. Egyetlen esetben ingott meg, ha Alexander pártjára kellett álljon. Ő mindenki másnál kedvesebben kezelte, ráadásul tinédzserkora óta szerelmes is volt a férfiba, úgyhogy bármennyire is tartott tőle, hogy egy apró engedetlenség miatt is repülhet a stábból, Alexander miatt hajlandó volt vállalni a rizikót. Most azonban valószínűleg ő is ott tolongott az étkező sátornál, megunva, hogy a gondoskodására bízott színészre hiába vár. 

Eközben Alexander állt a kis magaslat tetején és úgy érezte, mintha a csizmájában hangyák millió keltek volna versenyre egymással. A kissé szűk lábbeliben elzsibbadt a lába, ezért egy helyben ugrálni kezdett, hogy a vérkeringése meginduljon. Mint egy rossz gyerek, vigyorgott, ahogy a páncél csörgött-zörgött rajta minden szökdécselésnél, aztán egyszer csak lefagyott az arcáról a mosoly, ahogy a föld megindult alatta. Még kiáltani sem volt ideje, csak egy cifra káromkodást eresztett meg, miközben egy örökkévalónak tűnő zuhanás után a vállára érkezett valami dohos üreg aljára. Az egész a pillanat tört része alatt zajlott le és bár úgy gondolta, biztosan az egész hegyoldal belereszketett a balesetbe, tulajdonképpen nem hallatszott más a távoli zajongásban, minthogy kövek gördülnek le a hegyoldalon. Ha valaki észlelte is a hangot, nyomát nem látta veszedelemnek, úgyhogy aligha vette észre bárki is, hogy bajba került.