"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2015. május 8., péntek

Pulykatojás - 6. rész



Alexander ült az elegáns és személytelen apartman nappalijában, ahol ott álltak még a bőröndjei. Semmi kedve nem volt kipakolni. Nem a megszokott tárgyai hiányoztak, csak a magának keresett magány fájt. Sosem szeretett egyedül lenni, gyerekként mindig ott voltak körülötte a szülei, az anyjának úgyszólván az volt a hivatása, hogy a kedvét lesse. Ő volt a fura kamasz, aki nem vonult el hosszú órákra a szobájába, hanem ott tanult a konyhában, amíg a sütőből isteni illatok szivárogtak az orrába, vagy éppen az apja dolgozószobájában, amely egyszerre volt könyvtár és tanulószoba. Az anyja ott olvasgatott a Londonból magukkal cipelt hatalmas klasszikus Chesterfield kanapé sarkába kucorodva, ott írta végeérhetetlen lapokon a történeteit, amelyek végül soha, sehol nem kerültek nyomtatásba, de amelyekkel úgy élt együtt, mintha a szereplői is a család tagjai lettek volna. Jó volt otthon lenni! Persze ő is kirúgott a hámból főiskolásként, aludtak lányok a szobájában, de sosem kellett hajnalban kicsempésznie őket a lakásból, az anyja barátságos mosollyal kínálta őket kávéval és reggelivel. Már mindenki azon viccelődött, hogy úgy kell majd kirúgni a mama-hotelből, amikor egy napon aláírt egy szerződést egy kis legénylakásra, ahol első dolga volt egy mikrót venni, mert főzni nem volt hajlandó megtanulni. Megpróbált egyedül élni, de a szíve mélyén nem szerette az önállóságot. Vágyott egy kutyára, aki vár rá esténként és aki reggel nedves puszikkal ébreszti, de túl sokat kellett volna magára hagyja, ezért aztán inkább lemondott róla. 
Aztán belépett az életébe Isabelle és vele szinte úgy folytatódott az élete, mint ahogy a szüleivel élt. De most, hogy szakítottak, képtelen lett volna visszaköltözni akár csak egyetlen napra is a szülői házba. Az anyja és az apja szemében nem akarta látni azt a csalódást, amit Kate bájos arca is tükrözött. A szülei kedvelték Isabelle-t, bár eleinte óvták a korkülönbségtől, aztán belátták, hogy Alexandernek pontosan ilyen nő kell. Elég okos, hogy fenntartsa a fiuk érdeklődését és kétségkívül nagyon csinos volt. A hasonló pálya és érdeklődés jó ajánlólevélnek tűnt, de talán mégsem vett mindent számításba, amikor lehorganyzott mellette. Hibázott és most megfizeti az árát. 

A második szállodában töltött napon döntött, nem kínlódik tovább.Még egy búslakodva, lelkiismerettől gyötörve eltöltött nap a négy fal között, és becsavarodik.  A hét végén úgyis Albániába kéne utazzon a forgatásra. Hát legfeljebb nekiindul korábban. A laptopján behívott egy vilátérképet, aztán némi gondolkodás után Európára szűkítette a kört. Behunyta a szemét, kicsit hadonászott vaksin a világba, aztán előrebökött. Ahogy megérezte a sima felületet az ujja alatt, kipattant a szeme. Szemüvege mögül hunyorogva betűzte ki az apró betűket Olaszország szívében: Firenze. Oké! Akkor Firenze lesz az uticél. 

Michael a homlokát ráncolva hallgatta, ahogy összekoccintották a sörös üvegeiket. Firenze? Mi a búbánatért akar Alex Olaszországba utazni a forgatás előtt néhány nappal? Legszívesebben hangosan is feltette volna ezt a kérdést, kifaggatva a részletekről, amikben – ebben a történtek után megvolt győződve – nyilván valamelyik vöröske is szerepel. Sajnálta, hogy Isabelle-lel szakításra került sor, mert az asszony higgadtsága jó hatással volt Alexanderre is. Aztán történt valami, pontosan már nem is emlékezett, mikor... de onnantól kezdve Alex megváltozott, úgyhogy nem is volt annyira meglepő, hogy a végén félrekefélt. De nem volt rá jellemző, hogy több vasat tartson a tűzben, sőt egyáltalán... nem volt rá jellemző, hogy a zavarosban próbáljon evickélni. Nem volt gyakorlata és lám, ennek meg is lett az eredménye. Kínos volt a párizsi affér, de néhány bulvár cikken kívül szerencsére senki nem foglalkozott a dologgal, mert időközben nagyobb botrány uralta a médiát. Szívesen leült volna Alexanderrel beszélni a történtektől, de mint mindig, a védence inkább hallgatásba burkolózott és magában próbálta feldolgozni a magánéleti kudarcot. Végül hallgatott, csak annyit kért, hogy legyen elérhető, és lehetőleg ne késsen a forgatásról. Alex ebbe könnyedén beleegyezett. Bármit is kínál neki a város, nem fog ott gyökeret ereszteni, ebben biztos volt.
*
A késő nyári meleg jólesőn simogatta az arcát, ahogy kilépett a repülőgépből a pisai reptér betonjára. Toszkánában ez volt legközelebb az uticéljához.  Persze, ha kuncsorgott volna egy magánrepülőért valamelyik szponzoránál, vagy egész egyszerűen mélyen a zsebébe nyúlt volna, mehetett volna egyesen a firenzei kis magánrepülőtérre is, de kalandként fogta fel, hogy hétköznapi utasként utazzon. Az utastársai némi csiklandós sugdolózás után tudomásul vették a jelenlétét, és mire beindították a motorokat, már senki sem foglalkozott vele. Üdítő volt az olasz langymeleg levegő a párizsi szitáló eső után, amelyben a gépmadár nekirugaszkodott a szürke égboltnak. Kissé patetikusan megfogalmazva, úgy érezte, a város siratja a távozását, mintha ezzel nemcsak néhány hétre, de talán örökre intene búcsút neki. Igazából nem volt ez ördögtől való gondolat. Párizs végül is Isabelle otthona volt igazán, ő csak ott ragadt, mert élvezte a művészi közeget, amelyben mozgott. De a szakításuk hontalanná tette. Nemcsak a Rue de Cologne lett tabu terület számára, de maga a város is. Bármerre járt, az ott töltött boldog napok emlékébe ütközött, és ezek a találkozások túlságosan fájdalmasak voltak, eszébe juttatták, mennyi mindent vesztett, ráadásul nem nyert cserébe semmit. 

A szülei úgyis a visszaköltözést fontolgatták. Idős korukra hiányozni kezdett nekik a zöld pázsit, a köd, a szitáló eső. Ugyan nem Londonba vágytak, hanem valahova az angol tóvidékre, és Alex ezt a vágyat meg is tudta érteni, ha eszébe jutottak a gyerekkori nagy kirándulások. Ő még elég fiatal volt hozzá, hogy meglássa életének minden helyszínében a szépet és a jót, a csábítót, a marasztalót. Így szeretett bele Los Angelesbe is, és ezért kedvelte Párizst. Ha volt hely, ahova a történtek után nem akart visszamenni, az Budapest volt, de erről sem a város tehetett, ahol egyébként időnként úgy érezte magát, mintha párizsi utcákon barangolna. De most balzsamos levegő ölelte körbe, édes virágillat és egy elrepült zápor friss illata. A reptér épületében már mediterrán fűszerek illó molekulái kúsztak az orrába a pizzéria felől és megkordult a gyomra. 

Mire lerángatta túlsúlyos csomagját a futószalagról, már élvezettel vegyült el a hadaró, hangos kavargásban, amely minden reptér sajátja, de itt valahogy mégsem volt zavaró, sokkal inkább családias. Ahogy angol és német szavak keveredtek pergő olasz hadarással, az egész káosz olyan volt, amely hívogatta, amelynek része akart lenni. A kijárat előtt azonnal kapott kocsit. Mennyire más volt ez is, mint a Los Angeles-i reptér előtti lehetetlen küldetés. Ott csak azért nem kellett kocsira várva ácsorognia, mert Michael mindig gondoskodott róla előre. Az olasz taxis vigyorogva és könnyedén pakolta be a csomagtartóba a kofferét, aztán fülsértő angoljával kitárgyalták, hova lenne a legjobb eljutniuk. Nem drága luxusszállodára vágyott, sokkal inkább valami hangulatos helyre, ahol esténként nyugodtan kóborolhat a kihalt utcákon. 

-Hangulatos? – kérdezett vissza a sofőr, aztán összevont szemöldökkel rágta a szája szélét. –Kicsit drága, de nagyon hangulatos. – bökte ki végül, óvatosan mérve fel utasa anyagi lehetőségeit.
-Nem baj, ha drága, csak érezzem át a város hangulatát. – hagyta rá Alexander.
-Oké! – vigyorodott el a fickó, aki mielőtt rácsukta volna az ajtót, már bemutatkozott. Sandro vagyok – mondta harminckét egészséges fogának felvillantásával, és Alexander nevetve bökött a saját mellkasára.
-Én is Sandro vagyok. Alexander.
-Molto bene... brother – nevetett a sofőr és olaszos sportossággal tövig nyomta a gázt, ahogy útnak indult.
-Az Uffizi negyed – intett ki az ablakon Sandro a majd másfél órás autózás után. A kocsi egyre csak kanyargott beleolvadva az épp olyan hangos és kusza forgalomba, mint amilyen a pisai reptér érkezési csarnokának közönsége volt. –Ez itt mellettünk az  Arno-folyó, az ott a Ponte Vecchio – mutatta a furcsa, épületnek tűnő, ablakokkal teli hidat a fiatal férfi egy önjelölt idegenvezető magabiztosságával. -És ez itt... – lépett váratlanul a fékre és parkolt be merész manőverrel egy elegáns bejárat elé - ... a Portrait Firenze. Drága, de hangulatos ... és ez itt a város szíve – mutatott a folyó irányába.
Alexander kissé csalódott kíváncsisággal lesett fel a modern homlokzatra.
-Azt hittem, valami ódon, középkori épület lesz.
-Nem lenni elég hangulatos? – komorodott el Sandro, aztán meggyőzőnek szánt hangon folytatta a szálloda dicséretét:
-De hiszen itt van a folyó-parton. Nézze meg, nincs ötven méter sem a hídig. És itt van a Piazza della Signoria öt percnyi sétára, a Santa Maria del Fiore székesegyház talán ötszáz méterre. Annyi régiséget nézhet egész nap, hogy örülni fog, ha végre valami modern veszi körül. – bökte ki végső érvként. Alexander nem akadékoskodott tovább. 

-Rendben, akkor várjon egy kicsit, hogy van-e egyáltalán üres szobájuk, aztán ha lesz, akkor szeretném, ha vasárnap reggel értem jönne és visszavinne a reptérre.
-Oké, megvárom. Sajnálom, hogy csak ilyen rövid lesz a kirándulás, de biztos várja otthon a munka. – próbált együttérző képet vágni a taxis. Alexander nagyot sóhajtott.
-Nincs otthon, Sandro... – motyogta bánatosan, aztán nyelt egyet, hogy leküzdje a torkában gömbölyödő gombócot. -…de tényleg vár a munka. Albániába utazom. – mondta egy kis vidámnak szánt grimasszal.
-Albániába? – képedt el a sofőr. –De hiszen ott veszélyes! Nem jó munka Albániában… – rázta meg végül a fejét, hogy nyomatékot adjon egyetnemértésének, amiért oda viszi Alexet a sorsa.
-Ez van. – vont vállat Alex és kiszállt a kocsiból. Öt perc múlva egy folyóra néző lakosztály büszke és meglehetősen megkopasztott vendégeként nézte, ahogy a vékony boy erejét megfeszítve emeli ki a bőröndjét a csomagtartóból. Elbúcsúzott Sandrotól, aztán indult, hogy a portás által büszkén emlegetett carrarai márvány fürdőszobában frissüljön fel az utazás fáradalmaiból.
*
A vacsorát a szobájába kérette és hófehér fürdőköpenyébe burkolózva feltett lábakkal, egy pohár toszkán vörösbort kortyolva hallgatta a város ide szűrődő zajait, miközben a kivilágított híd vonzotta a szemét. A délutánt azzal töltötte, hogy a hidat járta, a folyópartot; hol itt ült le egy kávéra, hol ott egy pohár borra és néhány könnyű falatkára. Lapozgatta az útikönyvet, amit a reptéren vásárolt, és amitől remélte, hogy eligazítást ad majd neki a következő napokra. A reneszánsz bölcsője, Mediciek, Michelangelo, Dante, Világörökség része, Európa kulturális fővárosa... zúgtak fejében az  információk, melyek egy részéről még az iskolában tanult, de most először volt alkalma személyesen találkozni a helyekkel és műkincsekkel. Ha egy hónapig maradna, akkor sem tudná végigjárni mindazt, ami felkeltette az érdeklődését. Volt valami ezekben az alkonyi fényben rózsaszínre váltó kövekben, amik visszarepítették a múltba, és a képzelete szárnyán kiszakadt az utóbbi napok botrányoktól terhes hétköznapjaiból. El volt szánva rá, hogy holnaptól újra sildes sapkáját a szemébe húzva rója naphosszat az utcákat, mint az odakint kavargó rengeteg turista egyike. 

Eszébe jutott Dan Brown könyve, az Inferno, amit egyszer Sydney felé utazva olvasott ki, mire leszálltak. Talán éppen az a könyv vezette az ujját, amikor vakon Firenzére bökött a térképen. Fellapozta az útikönyvet, hogy megtalálja a folyosót, ami Langdon professzor menekülését segítette... oh, igen ... a Corridoio Vasariano. A folyosó a Mediciek megrendelésére épült. A nagyjából egy kilométer hosszú fedett átjáró a Pitti Palotát köti össze a Palazzo Vecchioval. A legérdekesebb, hogy áthalad a Ponte Vecchion is: ki gondolná, hogy a felső, apró ablakos szint "önálló életet" él, független az alatta lévő apró üzlethelyiségektől. – nézte maga előtt a hidat, amelyen délután felfedezte a lyuk helyét, ahol a húspiac belsőségeit annak idején – nem törődve közegészségügyi meggondolásokkal - az Arnoba dobták. A túlparton kávézva olvasott róla, hogy mivel a hercegek orra kényes volt a bűzre, ami megragadt főleg nyaranta a viszonylag szűk, fenti folyosóban, a henteseket áthelyezték máshová, helyüket akkoriban vették át az "Aranyhídon" az ötvösök.

Ő maga is nézegette a remek ötvösmunkákat, a szebbnél szebb gyűrűket, miközben arra gondolt, ha nincs a veszekedés, akkor most Isabelle-nek nézhetne valami szép darabot. De nem! Ha nincs a veszekedés, itt sem lenne! – figyelmeztette önmagát a valós helyzetre. Akkor otthon ölelné a nőt, akire az utóbbi időben úgy gondolt, mint kényelmes, megszokott bútordarabra. Nyilván Isabelle is érezte ezt, de nem tett semmit, hogy visszalopja a kapcsolatukba a régi lángot. Amivel pedig próbálkozott, az igencsak visszafelé sült el – jelentek meg lelki szemei előtt a nő idegenül ható mellei. Tudta, hogy igazságtalan a felelősséget Isabelle-re tolnia, ráadásul ez nem menti fel a Lindával folytatott viszony becstelensége alól sem. - rótta meg magát, de csak eddig jutott. A felelősséget a történtekért még nem volt képes kizárólag a saját számlájára írni.
Gondolatait erőnek erejével visszakormányozta a történelem és a művészettörténet veszélytelen vizeire. Feljegyezte magának a telefonszámot, ahol bejelentkezhet a Corridoio Vasariano látogatására. Nem volt különösebben érzékeny a képzőművészetekre, de a felbecsülhetetlen értékű festmények, műkincsek tárlatára mindenképpen kíváncsi volt, ha már itt tölt egy kis időt. Látni akarta a Palazzo Vecchiot és a Pitti Palotát, mindazt, amit néhány rövid napba csak bele tud sűríteni. Úgy tervezte, hogy egy sűrű kulturális program a legjobb agymosás, hogy aztán tiszta fejjel tudjon a kamerák elé állni. 

Másnap kényelmesen megreggelizett, fejéből három csésze kávéval száműzte az éjszaka árnyait, melyeket még Párizsból hozott magával, aztán végre embernek érezte magát és nekiindult a városnak. Nem jutott túl messzire, mielőtt  éppen csak kitisztuló gondolatainak örülhetett volna. A Palazzo Vecchio előtt egy vörös hajú lobonc vonta magára a figyelmét. Az idegenvezető hosszú pálcáján Dante képmását ábrázoló kis zászlót lengetett a gyenge szellő. Mint az óvodások – követték a védencei, félve, hogy elvesznek a téblábolók sokaságában, akik tekintetüket mind a magas falakra vetették és csak néha pillantottak körül, hogy el ne szakadjanak végzetesen a társaiktól. Alexander néhány percig megbűvölve nézte a nőt, mintha a hajszín vezette volna hozzá, bár érezte, hogy ez botorság. Angol szót hallott, egy kérdést, majd a kis vörös  angol nyelvű, hibátlan kiejtésű válaszát, hát utánuk indult. Ennyi történt – bizonygatta magának teljesen feleslegesen, hiszen nem volt, aki vitába szálljon vele. Kate jutott eszébe, mint mostanában szinte mindenhol és mindenről. Kíváncsi lett volna, hogy vajon járt-e már itt? Ugyan Olaszországban Milánó a divat fővárosa, de ha már odáig eljutott, csak szakított egy kis időt, hogy jobban megismerje ezt az országot. Nem tudhatta, de így képzelte. Különben is, vörös hajával pompásan illett volna ebbe a városba – nézte maga mellett a vöröses téglafalat, és önkéntelen is végigsimított rajta, mintha nem kemény kőzet, hanem egy bársonyos női váll lenne. 

Elfáradva és kicsit elkedvetlenedve a rengeteg száraz információtól, amit a vöröske ontott magából gépiesen, leszakadt inkább a csoporttól és leült egy kávézó teraszára. Rendelt egy grappát, aztán hamarosan még egyet. Ahogy a torkát maró erős italt kortyolgatta és szinte tudományos kíváncsisággal figyelte a nyelőcsöve reakcióit, majd a gyomrából induló melegséget, arra a következtetésre jutott, hogy tulajdonképpen mindenért, ami az elmúlt hetekben történt vele, a lány a hibás. Ő babonázta meg és miatta kívánta meg Lindát is, mert azt képzelte, hogy közben Kate-et öleli. Tudta,hogy a részegség és az ital nem jó tanácsadók, mégis , még mindig önmaga ellen lázongó lelkének jólesett ez a magyarázat. Ez vette rá arra is, hogy végig sem gondolva tettének esetleges következményeit, felhívja a lányt. A Londonban Michael által kiderített és elmentett szám drága kincsként jelent meg a készülék kijelzőjén, és pillanatnyi tétovázás után megérintette a kis zöld telefon jelét. Hosszasan kicsöngött, egyre közelebb sodorva őt a megbánáshoz és a visszakozáshoz, de mielőtt kinyomhatta volna, Kate álmos hangja szólt bele.

-Igen? – suttogta halkan és némiképp annak az embernek az ijedelmével, aki pontosan tudja, hogy az álmából ébresztő éjjeli telefonhívások csak rossz hírt jelenthetnek. Alexander elbizonytalanodott. Hol lehet, hogy ebben a verőfényes szép időben álmából riasztotta?
-Alex vagyok. – motyogta zavartan. –Felébresztettelek?
-New Yorkban vagyok. – érkezett a suttogó válasz egy alig észrevehető rövid tétovázás után. Mintha elsőre nem lett volna benne biztos, hogy Alexanderre tartozik ez az információ, de végül  megkönyörült volna a kíváncsiságán. Ahogy beszélt, mintha még a selyem ágynemű hangját is hallani vélte volna a férfi. Már éppen meglódult a fantáziája, hogy elképzelje Kate-et, ahogy kócosan, az ágy melegétől kipirulva hanyatt dől a párnán és tenyérbe illő kis mellein a bimbók fázósan merednek az égnek, ahogy lecsúszik róla a takaró. 

-Chérie, ki az? Valami baj van? – hallatszott a közelből egy álmosan dörmögő férfihang, ugyanaz a hang, amelynek a gazdája Párizsban magától értetődő természetességgel ölelte át a lány derekát azon a csúfos estén, miközben szinte szóról szóra ugyanezt kérdezte. Nincs egyedül! – a felismerés valósággal letaglózta Alexandert. Ráadásul ismerte annyira Kate-et, hogy tudja, ha akkor és most is ezzel a fickóval kapta rajta, akkor az ügy igenis komoly. Kate nem volt olyan, mint Linda... nem vadászott a férfiakra. Hiszen ő maga mesélte, hogy a háta mögött jégkirálynőnek csúfolják a kolléganői. Nos, nagyon úgy tűnt, hogy végül a jégkirálynő szívét ez a lágy, dallamos, franciás kiejtésű férfihang megolvasztotta. Jobb is így! Biztosan egy megbízható, hűséges férfi, akinek eszébe sem jutna egy nőt pótszerként használni, és meggondolatlanul megalázni.
-Ne haragudj! – motyogta keserűen. Az egész életét összekuszálta ez a nő és miért... hogy ő aztán valaki mást tüntessen ki a kegyeivel. –Nem tudtam... mostanában sok mindent nem tudok. Csak meg akartam magyarázni, ami a múltkor történt, …de ez nem a megfelelő pillanat. Bocsáss meg! – mormolta még lemondóan, aztán kinyomta a telefont. Mielőtt a másik visszahívhatta volna – ha egyáltalán akarta volna... ez már sosem fog kiderülni – kikapcsolta a készüléket és zsebre vágta. Mintha ezzel a mozdulattal eltüntethette volna a fájdalmat is, amely a mellét szorította. Kért még egy grappát, amit úgy nyelt le, hogy nem is érezte az ízét és az erejét sem.

3 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia! Nagyon tetszett, ahogy sok mindent megtudhadtunk Alex gyerekkoráról is, meg jól érzékeltetted, hogy most kicsúszott a lába alól a talaj. :-) Anna

Gabó írta...

A jó öreg bonyodalom keze betette a lábát! :D
Mondjuk azt is mondják, hogy innét szép nyerni. Hát akkor állunk elébe!
;)

csez írta...

Érdekes a pasis, szakítás utáni-hangulatos nézőpont ;)
Tetszett!
És Firenze is tetszik Veldnce után!
K&P