Alexander ült az elegáns és személytelen apartman nappalijában,
ahol ott álltak még a bőröndjei. Semmi kedve nem volt kipakolni. Nem a
megszokott tárgyai hiányoztak, csak a magának keresett magány fájt. Sosem
szeretett egyedül lenni, gyerekként mindig ott voltak körülötte a szülei, az
anyjának úgyszólván az volt a hivatása, hogy a kedvét lesse. Ő volt a fura
kamasz, aki nem vonult el hosszú órákra a szobájába, hanem ott tanult a
konyhában, amíg a sütőből isteni illatok szivárogtak az orrába, vagy éppen az
apja dolgozószobájában, amely egyszerre volt könyvtár és tanulószoba. Az anyja
ott olvasgatott a Londonból magukkal cipelt hatalmas klasszikus Chesterfield
kanapé sarkába kucorodva, ott írta végeérhetetlen lapokon a történeteit,
amelyek végül soha, sehol nem kerültek nyomtatásba, de amelyekkel úgy élt
együtt, mintha a szereplői is a család tagjai lettek volna. Jó volt otthon
lenni! Persze ő is kirúgott a hámból főiskolásként, aludtak lányok a
szobájában, de sosem kellett hajnalban kicsempésznie őket a lakásból, az anyja
barátságos mosollyal kínálta őket kávéval és reggelivel. Már mindenki azon
viccelődött, hogy úgy kell majd kirúgni a mama-hotelből, amikor egy napon
aláírt egy szerződést egy kis legénylakásra, ahol első dolga volt egy mikrót
venni, mert főzni nem volt hajlandó megtanulni. Megpróbált egyedül élni, de a
szíve mélyén nem szerette az önállóságot. Vágyott egy kutyára, aki vár rá
esténként és aki reggel nedves puszikkal ébreszti, de túl sokat kellett volna
magára hagyja, ezért aztán inkább lemondott róla.
Aztán belépett az életébe
Isabelle és vele szinte úgy folytatódott az élete, mint ahogy a szüleivel élt.
De most, hogy szakítottak, képtelen lett volna visszaköltözni akár csak
egyetlen napra is a szülői házba. Az anyja és az apja szemében nem akarta látni
azt a csalódást, amit Kate bájos arca is tükrözött. A szülei kedvelték
Isabelle-t, bár eleinte óvták a korkülönbségtől, aztán belátták, hogy
Alexandernek pontosan ilyen nő kell. Elég okos, hogy fenntartsa a fiuk
érdeklődését és kétségkívül nagyon csinos volt. A hasonló pálya és érdeklődés
jó ajánlólevélnek tűnt, de talán mégsem vett mindent számításba, amikor
lehorganyzott mellette. Hibázott és most megfizeti az árát.
A második szállodában töltött napon döntött, nem kínlódik
tovább.Még egy búslakodva, lelkiismerettől gyötörve eltöltött nap a négy fal
között, és becsavarodik. A hét végén
úgyis Albániába kéne utazzon a forgatásra. Hát legfeljebb nekiindul korábban. A
laptopján behívott egy vilátérképet, aztán némi gondolkodás után Európára
szűkítette a kört. Behunyta a szemét, kicsit hadonászott vaksin a világba,
aztán előrebökött. Ahogy megérezte a sima felületet az ujja alatt, kipattant a
szeme. Szemüvege mögül hunyorogva betűzte ki az apró betűket Olaszország
szívében: Firenze. Oké! Akkor Firenze lesz az uticél.
Michael a homlokát ráncolva hallgatta, ahogy
összekoccintották a sörös üvegeiket. Firenze? Mi a búbánatért akar Alex
Olaszországba utazni a forgatás előtt néhány nappal? Legszívesebben hangosan is
feltette volna ezt a kérdést, kifaggatva a részletekről, amikben – ebben a
történtek után megvolt győződve – nyilván valamelyik vöröske is szerepel. Sajnálta,
hogy Isabelle-lel szakításra került sor, mert az asszony higgadtsága jó
hatással volt Alexanderre is. Aztán történt valami, pontosan már nem is
emlékezett, mikor... de onnantól kezdve Alex megváltozott, úgyhogy nem is volt
annyira meglepő, hogy a végén félrekefélt. De nem volt rá jellemző, hogy több
vasat tartson a tűzben, sőt egyáltalán... nem volt rá jellemző, hogy a
zavarosban próbáljon evickélni. Nem volt gyakorlata és lám, ennek meg is lett
az eredménye. Kínos volt a párizsi affér, de néhány bulvár cikken kívül
szerencsére senki nem foglalkozott a dologgal, mert időközben nagyobb botrány
uralta a médiát. Szívesen leült volna Alexanderrel beszélni a történtektől, de
mint mindig, a védence inkább hallgatásba burkolózott és magában próbálta
feldolgozni a magánéleti kudarcot. Végül hallgatott, csak annyit kért, hogy
legyen elérhető, és lehetőleg ne késsen a forgatásról. Alex ebbe könnyedén
beleegyezett. Bármit is kínál neki a város, nem fog ott gyökeret ereszteni,
ebben biztos volt.
*
A késő nyári meleg jólesőn simogatta az arcát, ahogy
kilépett a repülőgépből a pisai reptér betonjára. Toszkánában ez volt
legközelebb az uticéljához. Persze, ha
kuncsorgott volna egy magánrepülőért valamelyik szponzoránál, vagy egész
egyszerűen mélyen a zsebébe nyúlt volna, mehetett volna egyesen a firenzei kis
magánrepülőtérre is, de kalandként fogta fel, hogy hétköznapi utasként utazzon.
Az utastársai némi csiklandós sugdolózás után tudomásul vették a jelenlétét, és
mire beindították a motorokat, már senki sem foglalkozott vele. Üdítő volt az
olasz langymeleg levegő a párizsi szitáló eső után, amelyben a gépmadár
nekirugaszkodott a szürke égboltnak. Kissé patetikusan megfogalmazva, úgy
érezte, a város siratja a távozását, mintha ezzel nemcsak néhány hétre, de
talán örökre intene búcsút neki. Igazából nem volt ez ördögtől való gondolat.
Párizs végül is Isabelle otthona volt igazán, ő csak ott ragadt, mert élvezte a
művészi közeget, amelyben mozgott. De a szakításuk hontalanná tette. Nemcsak a
Rue de Cologne lett tabu terület számára, de maga a város is. Bármerre járt, az
ott töltött boldog napok emlékébe ütközött, és ezek a találkozások túlságosan
fájdalmasak voltak, eszébe juttatták, mennyi mindent vesztett, ráadásul nem
nyert cserébe semmit.
A szülei úgyis a visszaköltözést fontolgatták. Idős korukra
hiányozni kezdett nekik a zöld pázsit, a köd, a szitáló eső. Ugyan nem Londonba
vágytak, hanem valahova az angol tóvidékre, és Alex ezt a vágyat meg is tudta
érteni, ha eszébe jutottak a gyerekkori nagy kirándulások. Ő még elég fiatal
volt hozzá, hogy meglássa életének minden helyszínében a szépet és a jót, a
csábítót, a marasztalót. Így szeretett bele Los Angelesbe is, és ezért kedvelte
Párizst. Ha volt hely, ahova a történtek után nem akart visszamenni, az
Budapest volt, de erről sem a város tehetett, ahol egyébként időnként úgy
érezte magát, mintha párizsi utcákon barangolna. De most balzsamos levegő
ölelte körbe, édes virágillat és egy elrepült zápor friss illata. A reptér
épületében már mediterrán fűszerek illó molekulái kúsztak az orrába a pizzéria
felől és megkordult a gyomra.
Mire lerángatta túlsúlyos csomagját a futószalagról, már
élvezettel vegyült el a hadaró, hangos kavargásban, amely minden reptér
sajátja, de itt valahogy mégsem volt zavaró, sokkal inkább családias. Ahogy
angol és német szavak keveredtek pergő olasz hadarással, az egész káosz olyan
volt, amely hívogatta, amelynek része akart lenni. A kijárat előtt azonnal
kapott kocsit. Mennyire más volt ez is, mint a Los Angeles-i reptér előtti lehetetlen
küldetés. Ott csak azért nem kellett kocsira várva ácsorognia, mert Michael
mindig gondoskodott róla előre. Az olasz taxis vigyorogva és könnyedén pakolta
be a csomagtartóba a kofferét, aztán fülsértő angoljával kitárgyalták, hova
lenne a legjobb eljutniuk. Nem drága luxusszállodára vágyott, sokkal inkább
valami hangulatos helyre, ahol esténként nyugodtan kóborolhat a kihalt utcákon.
-Hangulatos? – kérdezett vissza a sofőr, aztán összevont
szemöldökkel rágta a szája szélét. –Kicsit drága, de nagyon hangulatos. – bökte
ki végül, óvatosan mérve fel utasa anyagi lehetőségeit.
-Nem baj, ha drága, csak érezzem át a város hangulatát. –
hagyta rá Alexander.
-Oké! – vigyorodott el a fickó, aki mielőtt rácsukta volna
az ajtót, már bemutatkozott. Sandro vagyok – mondta harminckét egészséges
fogának felvillantásával, és Alexander nevetve bökött a saját mellkasára.
-Én is Sandro vagyok. Alexander.
-Molto bene... brother – nevetett a sofőr és olaszos sportossággal
tövig nyomta a gázt, ahogy útnak indult.
-Az Uffizi negyed – intett ki az ablakon Sandro a majd
másfél órás autózás után. A kocsi egyre csak kanyargott beleolvadva az épp
olyan hangos és kusza forgalomba, mint amilyen a pisai reptér érkezési csarnokának
közönsége volt. –Ez itt mellettünk az Arno-folyó, az ott a Ponte Vecchio – mutatta a
furcsa, épületnek tűnő, ablakokkal teli hidat a fiatal férfi egy önjelölt
idegenvezető magabiztosságával. -És ez itt... – lépett váratlanul a fékre és parkolt
be merész manőverrel egy elegáns bejárat elé - ... a Portrait Firenze. Drága,
de hangulatos ... és ez itt a város szíve – mutatott a folyó irányába.
Alexander kissé csalódott kíváncsisággal lesett fel a modern
homlokzatra.
-Azt hittem, valami ódon, középkori épület lesz.
-Nem lenni elég hangulatos? – komorodott el Sandro, aztán
meggyőzőnek szánt hangon folytatta a szálloda dicséretét:
-De hiszen itt van a folyó-parton. Nézze meg, nincs ötven
méter sem a hídig. És itt van a Piazza della Signoria öt percnyi sétára, a
Santa Maria del Fiore székesegyház talán ötszáz méterre. Annyi régiséget nézhet
egész nap, hogy örülni fog, ha végre valami modern veszi körül. – bökte ki
végső érvként. Alexander nem akadékoskodott tovább.
-Rendben, akkor várjon egy kicsit, hogy van-e egyáltalán
üres szobájuk, aztán ha lesz, akkor szeretném, ha vasárnap reggel értem jönne
és visszavinne a reptérre.
-Oké, megvárom. Sajnálom, hogy csak ilyen rövid lesz a
kirándulás, de biztos várja otthon a munka. – próbált együttérző képet vágni a taxis.
Alexander nagyot sóhajtott.
-Nincs otthon, Sandro... – motyogta bánatosan, aztán nyelt
egyet, hogy leküzdje a torkában gömbölyödő gombócot. -…de tényleg vár a munka.
Albániába utazom. – mondta egy kis vidámnak szánt grimasszal.
-Albániába? – képedt el a sofőr. –De hiszen ott veszélyes!
Nem jó munka Albániában… – rázta meg végül a fejét, hogy nyomatékot adjon
egyetnemértésének, amiért oda viszi Alexet a sorsa.
-Ez van. – vont vállat Alex és kiszállt a kocsiból. Öt perc
múlva egy folyóra néző lakosztály büszke és meglehetősen megkopasztott
vendégeként nézte, ahogy a vékony boy erejét megfeszítve emeli ki a bőröndjét a
csomagtartóból. Elbúcsúzott Sandrotól, aztán indult, hogy a portás által büszkén
emlegetett carrarai márvány fürdőszobában frissüljön fel az utazás
fáradalmaiból.
*
A vacsorát a szobájába kérette és hófehér fürdőköpenyébe
burkolózva feltett lábakkal, egy pohár toszkán vörösbort kortyolva hallgatta a
város ide szűrődő zajait, miközben a kivilágított híd vonzotta a szemét. A
délutánt azzal töltötte, hogy a hidat járta, a folyópartot; hol itt ült le egy
kávéra, hol ott egy pohár borra és néhány könnyű falatkára. Lapozgatta az
útikönyvet, amit a reptéren vásárolt, és amitől remélte, hogy eligazítást ad
majd neki a következő napokra. A reneszánsz bölcsője, Mediciek, Michelangelo,
Dante, Világörökség része, Európa kulturális fővárosa... zúgtak fejében az információk, melyek egy részéről még az
iskolában tanult, de most először volt alkalma személyesen találkozni a
helyekkel és műkincsekkel. Ha egy hónapig maradna, akkor sem tudná végigjárni
mindazt, ami felkeltette az érdeklődését. Volt valami ezekben az alkonyi
fényben rózsaszínre váltó kövekben, amik visszarepítették a múltba, és a
képzelete szárnyán kiszakadt az utóbbi napok botrányoktól terhes
hétköznapjaiból. El volt szánva rá, hogy holnaptól újra sildes sapkáját a
szemébe húzva rója naphosszat az utcákat, mint az odakint kavargó rengeteg
turista egyike.
Eszébe jutott Dan Brown könyve, az Inferno, amit egyszer
Sydney felé utazva olvasott ki, mire leszálltak. Talán éppen az a könyv vezette
az ujját, amikor vakon Firenzére bökött a térképen. Fellapozta az útikönyvet,
hogy megtalálja a folyosót, ami Langdon professzor menekülését segítette... oh,
igen ... a Corridoio Vasariano. A folyosó a Mediciek megrendelésére épült. A
nagyjából egy kilométer hosszú fedett átjáró a Pitti Palotát köti össze a
Palazzo Vecchioval. A legérdekesebb, hogy áthalad a Ponte Vecchion is: ki
gondolná, hogy a felső, apró ablakos szint "önálló életet" él, független
az alatta lévő apró üzlethelyiségektől. – nézte maga előtt a hidat, amelyen
délután felfedezte a lyuk helyét, ahol a húspiac belsőségeit annak idején – nem
törődve közegészségügyi meggondolásokkal - az Arnoba dobták. A túlparton
kávézva olvasott róla, hogy mivel a hercegek orra kényes volt a bűzre, ami
megragadt főleg nyaranta a viszonylag szűk, fenti folyosóban, a henteseket
áthelyezték máshová, helyüket akkoriban vették át az "Aranyhídon" az
ötvösök.
Ő maga is nézegette a remek ötvösmunkákat, a szebbnél szebb
gyűrűket, miközben arra gondolt, ha nincs a veszekedés, akkor most Isabelle-nek
nézhetne valami szép darabot. De nem! Ha nincs a veszekedés, itt sem lenne! –
figyelmeztette önmagát a valós helyzetre. Akkor otthon ölelné a nőt, akire az
utóbbi időben úgy gondolt, mint kényelmes, megszokott bútordarabra. Nyilván
Isabelle is érezte ezt, de nem tett semmit, hogy visszalopja a kapcsolatukba a
régi lángot. Amivel pedig próbálkozott, az igencsak visszafelé sült el –
jelentek meg lelki szemei előtt a nő idegenül ható mellei. Tudta, hogy
igazságtalan a felelősséget Isabelle-re tolnia, ráadásul ez nem menti fel a
Lindával folytatott viszony becstelensége alól sem. - rótta meg magát, de csak
eddig jutott. A felelősséget a történtekért még nem volt képes kizárólag a
saját számlájára írni.
Gondolatait erőnek erejével visszakormányozta a történelem
és a művészettörténet veszélytelen vizeire. Feljegyezte magának a
telefonszámot, ahol bejelentkezhet a Corridoio Vasariano látogatására. Nem volt
különösebben érzékeny a képzőművészetekre, de a felbecsülhetetlen értékű
festmények, műkincsek tárlatára mindenképpen kíváncsi volt, ha már itt tölt egy
kis időt. Látni akarta a Palazzo Vecchiot és a Pitti Palotát, mindazt, amit
néhány rövid napba csak bele tud sűríteni. Úgy tervezte, hogy egy sűrű kulturális
program a legjobb agymosás, hogy aztán tiszta fejjel tudjon a kamerák elé
állni.
Másnap kényelmesen megreggelizett, fejéből három csésze
kávéval száműzte az éjszaka árnyait, melyeket még Párizsból hozott magával,
aztán végre embernek érezte magát és nekiindult a városnak. Nem jutott túl
messzire, mielőtt éppen csak kitisztuló
gondolatainak örülhetett volna. A Palazzo Vecchio előtt egy vörös hajú lobonc
vonta magára a figyelmét. Az idegenvezető hosszú pálcáján Dante képmását
ábrázoló kis zászlót lengetett a gyenge szellő. Mint az óvodások – követték a
védencei, félve, hogy elvesznek a téblábolók sokaságában, akik tekintetüket
mind a magas falakra vetették és csak néha pillantottak körül, hogy el ne
szakadjanak végzetesen a társaiktól. Alexander néhány percig megbűvölve nézte a
nőt, mintha a hajszín vezette volna hozzá, bár érezte, hogy ez botorság. Angol
szót hallott, egy kérdést, majd a kis vörös
angol nyelvű, hibátlan kiejtésű válaszát, hát utánuk indult. Ennyi
történt – bizonygatta magának teljesen feleslegesen, hiszen nem volt, aki
vitába szálljon vele. Kate jutott eszébe, mint mostanában szinte mindenhol és
mindenről. Kíváncsi lett volna, hogy vajon járt-e már itt? Ugyan Olaszországban
Milánó a divat fővárosa, de ha már odáig eljutott, csak szakított egy kis
időt, hogy jobban megismerje ezt az országot. Nem tudhatta, de így képzelte. Különben
is, vörös hajával pompásan illett volna ebbe a városba – nézte maga mellett a
vöröses téglafalat, és önkéntelen is végigsimított rajta, mintha nem kemény
kőzet, hanem egy bársonyos női váll lenne.
Elfáradva és kicsit elkedvetlenedve a rengeteg száraz információtól,
amit a vöröske ontott magából gépiesen, leszakadt inkább a csoporttól és leült
egy kávézó teraszára. Rendelt egy grappát, aztán hamarosan még egyet. Ahogy a
torkát maró erős italt kortyolgatta és szinte tudományos kíváncsisággal
figyelte a nyelőcsöve reakcióit, majd a gyomrából induló melegséget, arra a
következtetésre jutott, hogy tulajdonképpen mindenért, ami az elmúlt hetekben
történt vele, a lány a hibás. Ő babonázta meg és miatta kívánta meg Lindát is,
mert azt képzelte, hogy közben Kate-et öleli. Tudta,hogy a részegség és az ital
nem jó tanácsadók, mégis , még mindig önmaga ellen lázongó lelkének jólesett ez
a magyarázat. Ez vette rá arra is, hogy végig sem gondolva tettének esetleges
következményeit, felhívja a lányt. A Londonban Michael által kiderített és elmentett
szám drága kincsként jelent meg a készülék kijelzőjén, és pillanatnyi tétovázás
után megérintette a kis zöld telefon jelét. Hosszasan kicsöngött, egyre
közelebb sodorva őt a megbánáshoz és a visszakozáshoz, de mielőtt kinyomhatta
volna, Kate álmos hangja szólt bele.
-Igen? – suttogta halkan és némiképp annak az embernek az
ijedelmével, aki pontosan tudja, hogy az álmából ébresztő éjjeli telefonhívások
csak rossz hírt jelenthetnek. Alexander elbizonytalanodott. Hol lehet, hogy
ebben a verőfényes szép időben álmából riasztotta?
-Alex vagyok. – motyogta zavartan. –Felébresztettelek?
-New Yorkban vagyok. – érkezett a suttogó válasz egy alig
észrevehető rövid tétovázás után. Mintha elsőre nem lett volna benne biztos,
hogy Alexanderre tartozik ez az információ, de végül megkönyörült volna a kíváncsiságán. Ahogy
beszélt, mintha még a selyem ágynemű hangját is hallani vélte volna a férfi.
Már éppen meglódult a fantáziája, hogy elképzelje Kate-et, ahogy kócosan, az
ágy melegétől kipirulva hanyatt dől a párnán és tenyérbe illő kis mellein a
bimbók fázósan merednek az égnek, ahogy lecsúszik róla a takaró.
-Chérie, ki az? Valami baj van? – hallatszott a közelből egy
álmosan dörmögő férfihang, ugyanaz a hang, amelynek a gazdája Párizsban magától
értetődő természetességgel ölelte át a lány derekát azon a csúfos estén,
miközben szinte szóról szóra ugyanezt kérdezte. Nincs egyedül! – a felismerés
valósággal letaglózta Alexandert. Ráadásul ismerte annyira Kate-et, hogy tudja,
ha akkor és most is ezzel a fickóval kapta rajta, akkor az ügy igenis komoly.
Kate nem volt olyan, mint Linda... nem vadászott a férfiakra. Hiszen ő maga
mesélte, hogy a háta mögött jégkirálynőnek csúfolják a kolléganői. Nos, nagyon
úgy tűnt, hogy végül a jégkirálynő szívét ez a lágy, dallamos, franciás
kiejtésű férfihang megolvasztotta. Jobb is így! Biztosan egy megbízható,
hűséges férfi, akinek eszébe sem jutna egy nőt pótszerként használni, és
meggondolatlanul megalázni.
-Ne haragudj! – motyogta keserűen. Az egész életét
összekuszálta ez a nő és miért... hogy ő aztán valaki mást tüntessen ki a
kegyeivel. –Nem tudtam... mostanában sok mindent nem tudok. Csak meg akartam
magyarázni, ami a múltkor történt, …de ez nem a megfelelő pillanat. Bocsáss
meg! – mormolta még lemondóan, aztán kinyomta a telefont. Mielőtt a másik
visszahívhatta volna – ha egyáltalán akarta volna... ez már sosem fog kiderülni
– kikapcsolta a készüléket és zsebre vágta. Mintha ezzel a mozdulattal
eltüntethette volna a fájdalmat is, amely a mellét szorította. Kért még egy
grappát, amit úgy nyelt le, hogy nem is érezte az ízét és az erejét sem.
3 megjegyzés:
Szia! Nagyon tetszett, ahogy sok mindent megtudhadtunk Alex gyerekkoráról is, meg jól érzékeltetted, hogy most kicsúszott a lába alól a talaj. :-) Anna
A jó öreg bonyodalom keze betette a lábát! :D
Mondjuk azt is mondják, hogy innét szép nyerni. Hát akkor állunk elébe!
;)
Érdekes a pasis, szakítás utáni-hangulatos nézőpont ;)
Tetszett!
És Firenze is tetszik Veldnce után!
K&P
Megjegyzés küldése