Kate a vigasztalanul zuhogó esőt nézte az ablakon túl.
London sírva fogadta, amikor a legutóbbi fotózásról hazatért, és azóta is csak
ömlött az égiek könnye, mintha csak azon keseregne még a város is, hogy mekkora
liba. Christiannal egy csúnya veszekedés után úgy vált el, hogy nem tudta, mi
lenne a válasza, ha a férfi megkeresné. De a nagyobbik baj az volt, hogy azt
sem tudta, várja-e, hogy a barátja békülni akarjon, vagy csak megkönnyebbült,
amiért véget ért az a kapcsolat. Tisztában volt vele, hogy a férfinak igaza
van, és Christian szereti is a maga módján, életében először próbálkozva ezzel
az elköteleződős kapcsolattal, de Kate nem tehetett semmit a saját szíve ellen,
amely nem volt képes teljes egészében megnyílni a férfinak. Ez pedig mélyen
sértette Christian férfias önérzetét. Hiába adta neki a testét, hónapokat az
életéből, a férfi nem érte be ennyivel. Ma is találkoztak, mert Christian
visszatért néhány holmijáért, amik itt maradtak a lakásában, és ha már itt
volt, képtelen volt ellenállni a kísértésnek, hogy szóba hozza a kapcsolatuk
szüneteltetését. A szakítást semmi pénzért ki nem mondta volna. De Kate nem
tudott mit mondani, csak hímezett-hámozott, türelmet kért, időt. Christian nem
kegyelmezett. A szívét akarta, és Kate könnyes szemmel vallotta be neki, hogy
erre képtelen.
A férfi átkozódva követelte, hogy nevezze meg a
vetélytársát, mondja ki, hogy Alexre gondol őhelyette, de nem mondhatott
semmit; hiszen az Alexander iránti vonzalma a magánügye volt, még Alex sem
tudott róla. Nem hozhatta olyan helyzetbe, hogy Christian esetleg rajta kérje
számon Kate hezitálását. Amióta a férfi felhívta telefonon az éjszaka közepén,
képtelen volt kiverni a fejéből. Arra vetemedett, hogy rajongói oldalakat bújt,
hátha megtud róla valami apró információt. De minden fórum a szakításával
foglalkozott csak, azt pedig még olvasnia is merő keserűség volt, mert csak a
kárörvendő Linda képe merült fel előtte. Majd ketté hasadt az érzéstől, ahogy
együtt érzett a szakítás keserűsége miatt, és örült, amiért független lett,
elérhető és megkívánható. Aztán elmerült az önmarcangolásban, hogy talán ő maga
sem jobb, mint Linda volt. És a szíve mélyén attól félt, ha valami csoda
folytán összefonódna a sorsuk, csak
bebizonyosodna, hogy Alex is olyan állhatatlan, gerinctelen pasi, mint oly sokan
a sztárvilágban. Milyen megalázó lehetett Isabelle számára az az este
Párizsban! Hiányzik ez neki? Idővel ő akarna lenni a nő, akit egy bálterem
közepén világosít fel egy másik nő, hogy mennyire szenvedélyesnek tartja a
párját?
Nézte az ablaktáblán patakokban folyó vizet és észre sem
vette, hogy az ő könnyei is lassan megtalálták az utat hófehér blúza felé.
Szipogott, aztán – mint egy gyerek – öklével elmázolta a nedvességet a bőrén,
nem is sejtve, hogy egy szomorú bohóc álarcát mázolta éppen magára. Alexander
Carpenter nyilván éli a világát. Most kétszeres erővel veti magát a vadászatba,
hiszen otthon nem várja senki, akinek az érzéseire tekintettel kéne lennie. Bár
bebizonyosodott, hogy még ez sem tartja vissza egy alkalmi kalandtól –
fintorgott keserűen. Neki pedig ilyen férfira nincs, nem lehet szüksége! Christianra
kellett volna koncentrálnia, megbecsülni a vonzalmát és ragaszkodását, de ő
eldobta magától a semmiért. A férfi megfogadta, hogy nem keresi, megvárja, amíg
Kate-nek lesz mondanivalója a számára. Kilépett a lakásából és az életéből; és a
lány egyelőre még nem tudta eldönteni, hogy sajnálkozzon emiatt vagy
megkönnyebbülést érezzen. De nem is ezzel kéne foglalkoznia! Céljai vannak,
azokra kell koncentráljon! Megmondta James-nek, nem vállal több megbízást.
Amikkel még tele a naptára, azokat teljesíti, és azokkal el is telik a
következő majd egy év. Aztán visszavonul és megnyitja az iskoláját. Ha
alkalmanként el is vállal egy-egy felkérést, az már nem a régi taposómalom
lesz, hanem izgalmas kirándulás a múltba. Ennek kell lebegnie a szeme előtt,
nem Alexander szürke szemeinek! Csak erről nem szabad megfeledkeznie!
*
Miriam félősen kopogott be a durva hangú rendezőhöz. Az
időjárás végképp elromlott, a mai nap már kárba ment, ahogy a gyártásvezető
dühösen átkozódva fogalmazott. Szeretett volna hazamenni a statiszták buszával,
de amíg Alexander Carpenter személyes holmijai ott voltak nála, nem
indulhatott. De sehol nem találta. Sem a hatalmas kantin-sátorban, amelyet a
szélvihar cibált, és ahol a stáb nagy része összegyűlt, hogy az égi háborúban
egymásban tartsák a lelket, amíg megérkezik értük a busz, sem a színész lakókocsijában
nem találta. Ott hagyhatta volna a cuccait, végül mégsem tette. Egy telefon
tele címekkel, számokkal, talán fotókkal is, túlságosan támadhatóvá tenné a
férfit, ha illetéktelen kezekbe kerülne. És akkor egészen biztosan őt okolnák.
Nem! Meg fogja várni, amíg a férfi előkerül és a kezébe adja; hiszen ezért lett
ő az asszisztense.
Frank Boswell megigazította az ingét és jelentőségteljesen
Helenára nézett, aki kuncogva bújt meg a lakókocsi kanapéjának sarkában. Ez a
kis tipi-tapi csak izgalmasabb tőle, hogy tudja, bármikor rájuk nyithatnak, de
Frank olyan komolyan veszi a saját személyével kapcsolatos tekintélytiszteletet,
hogy az már egyenesen nevetséges. Most is úgy nézett a nyílásban megjelenő
ázott verébre, hogy a szegény lány nyilván már megbánta, hogy kopogtatni
merészelt.
-Mi van? – dörrent rá a sötét hajú lányra, akinek vastag
hajfonata teljesen átázott a vadul szakadó esőben.
-Mr.Carpentert keresem. – motyogta a lány idegen
kiejtésével, amely a rendező közelségében mintha még bátortalanabb lett volna,
mint máskor.
-És miért nálam? – harsogott Frank, de eszébe sem jutott,
hogy behívja a lányt a szakadó esőről.
-Azt hittem, talán itt van, mert sehol a táborban nem
találom. – osztotta meg végre Miriam az információt a rendezővel, aki úgy
nézett rá, mintha nem értené a szavait.
-Nincs a táborban? Akkor hol a fenében van? – mennydörögte,
mintha a lány tehetne róla,hogy a főszereplő elkószált valamerre. –Azonnal
keressék meg! Szóljon a gyártásvezetőnek, hogy kerítsen néhány fiút! – lökte
oda a szavakat, aztán szitkozódva magára rángatta a kabátját és a kapucnit a
fejébe húzva a lány után kilépett a zuhogó esőbe.
*
Alexander feltápászkodott a földről, ahogy a nyíláson becsurgó
esővíztől meglazult talaj kis sárcsomónként hullott a fejére és köréje. A tompa
dobbanások úgy hangoztak a sötétben, mint a koporsóra dobott földrögök. Ez így
nagyon nem lesz jó! – nézett a sötéten ásító lyuk felé, ahol bővebben ömlött
befelé az égi áldás – melyet most inkább átoknak gondolt -, mint a fürdőszobája
zuhanyrózsájából. Időnként villámok világították meg a korán érkezett
sötétséget és a mennydörgés robaja valósággal megreszkette körülötte a
sötétséget. Lába alatt csúszóssá vált a sár és átfutott a fején, mi lesz, ha az
üreg szép lassan megtelik vízzel. Persze, ez egy elég távoli rémkép volt még,
de azért aggasztó. Vajon mennyi idő alatt telhet meg? És ha ez megtörténik, ő a
víz felszínén evickélve esetleg ki is juthat ebből a lyukból? – játszott el a
gondolattal, ami elég valószínűtlennek tűnt még az ő számára is. Ha legalább
látná, hogy mi a franc van idelent! Bőrnadrágja korcában megérzett valami
kényelmetlenül keményet és ahogy megszorította, a megkönnyebbülés hullámai
öntötték el. Az ezüst öngyújtója, amit már nem volt módja Miriam gondjaira
bízni, és a gatyájába dugta, remélve, hogy nem valami kulcsfontosságú jelenet
alatt esik majd ki onnan a kamera „szeme” láttára. Most mondja valaki, hogy a
dohányzás káros az egészségre! – vigyorodott el elégedetten. Ha ez a kis
tűzszerszám nem lett volna nála, már éppen kezdte volna maga alá temetni a
kétségbeesés. Ennyi kellett csak, egy parányi fénybogár, és máris jobban érezte
magát.
Az apró láng lényénél kíváncsian járta körbe a falat és az
összemosódó szürkeségben valami ismerős tárgy körvonalait pillantotta meg.
Közelebb lépett és orrát megcsapta a szurok jellegzetes orrfacsaró bűze. Bele
sem gondolt, micsoda képtelenség, amiben reménykedik, hiszen ez a bűzrudacska a
középkor óta várja, hogy valaki meggyújtsa, de az apró lángot alátartotta a
falikarba állított fáklyának. Meglepődött, mi több, valósággal megrémült,
amikor váratlanul lángra lobbant és egyszerre öntötte el a fénye és a melege. Az
ősök megbízhatóbb cuccokat csináltak, mint manapság a márkás névvel, kínai
rabszolgamunkával készült trendi elemlámpája! – állapította meg elismerően. Azt
a vacakot már a második alkalommal sem bírta működésre.
Nem messze onnan, ahol állt, egy sötéten ásító lyukat vett
észre az összefüggő szürkeségben és a kalandvágy szinte azonnal felülírt benne
minden óvatos megfontoltságot. Kiemelte a fáklyát a tartóból és páncélingét
hátrahagyva megindult a sötét ismeretlenbe. Dohos szag kísérte az útját, mégis,
mintha valami gyenge huzatot érzett volna. A lobogó lángot figyelte, és
tényleg, időnként meglobbant a tűzkakas farka. Eszébe sem jutott, hogy a
mozdulatai miatt. Talán valami titkos kijáratot rejt a sötétség – gondolta
reménykedve, aztán fájós karját az oldalához szorítva lassan araszolt előre a
nyirkosságot sugárzó alagútban.
Néha megbotlott, de nem pazarolta az időt a ki tudja hány
száz éve útjába került akadályok beazonosítására. Talán jobb is, ha nem
vizsgálja, mi mindenen botorkál keresztül. Akár rég elporladt rabok maradványai
is lehetnek, vagy csak menekülés közben hátrahagyott tárgyak... nem törődött
vele. Ez most nem a régészkedés ideje volt, hanem a menekülésé. Fogalma sem
volt róla, hogy mennyi ideig tart ki a fény a kezében, és a gyomra megremegett
a gondolatra, mi lesz, ha átláthatatlan sötétség veszi majd körül, mielőtt
rátalálna a kivezető útra. Ha van olyan egyáltalán. Talán éppen egy labirintusban
készül csatlakozni az itt aszalódó holttestekhez – lódult meg újra a
fantáziája, és már-már görcsösen próbált semmi mást meglátni maga körül, csak a
kőfal kanyargó ívét. A járat elkanyarodott és valami belső sugallat megállásra
késztette. A levegőben meglebbenő pókháló utálatosan tapadt izzadt arcához,
mint valami leheletvékony álarc. A múlt lehelete volt ez, és talán az elmúlás
halotti maszkja az árnyékvilágban – jutott eszébe teljesen váratlanul, mégis
valahogy ideillően Dante és a Purgatórium.
Mi a fenéért nem tudott nyugodtan ülni a seggén? És ha már
pórul járt, miért kellett kísértenie a sorsot azzal, hogy nekiindult a föld
mélyének, ahelyett, hogy a segítségre várt volna? Egyszer csak hiányozni
kezdett volna odafönt valakinek. Miben reménykedett? ... Ahogy önmagát
ostorozta, mintha a távolban valami halvány fényt látott volna. De az egész
olyan volt, mint egy villanás, mintha csak a képzelete játszott volna vele,
mintha csak egy látomás lett volna, agya játékos vágyódása a külvilág felé...
talán csak egy aranyhajú pajkos szirén, akit ha követ, végképp elvész a
sötétben. Amíg mindenféle költői képekkel múlatta az időt és egy helyben
toporgott, a fáklya a kezében nem takarékoskodott. Mintha csökkent volna
fényének ereje, ezért aztán Alexander újra elindult, már-már beletörődve, bármi
is következzen az út végén, ami lehet, néhány lépés után elkövetkezik.
4 megjegyzés:
Szia! Nagyon tetszett, szegény Alex meddig fog még aszalódni... várom higy kijusson és végre összegabalyodjon Katetel. Anna
Jájjjj tessék már kimenteni azt a szegény fiút! :))
Kicsit gyorsabban nem menekülhetne meg Alex? Táncolsz az idegeimen! O.o
Kicsinykét még írhattál volna :P
/telhetetlen perszóna jeligére ;)
:D
Befonom a hajam...
Még tiszta haszon, hogy volt nála öngyújtó! XDDDD
És még el is indul...
Kate meg hüppögje ki magát, aztán hajrá ;) nehogymán elkönyvelje a srácot előre!
Tetszett, jucus!
K&P
Megjegyzés küldése