Pulykatojás - 5. rész

-Alex! Nahát, te itt? – a kihívóan éles kérdés valóságos harsonaként hasított a zenében éppen beálló pillanatnyi szünetbe. Isabelle gyanakodva kapta oldalra a fejét, hogy felmérje a közeledő újabb csinos modellt, aki régi jó ismerősként üdvözli az ő pasiját, és a levegő egész egyszerűen a tüdejébe szorult, ahogy újra egy dús vörös hajzuhatagot pillantott meg. Akaratlanul is rövidre vágott, sötét hajához érintette az ujjait. Talán rossz ötlet volt a praktikum jegyében megszabadulni hosszú, hullámos hajától, mert  pillanatnyilag úgy tűnt, Alexander olthatatlan vágyat érez a vadul tobzódó tincsek iránt, főleg, ha azok feltűnő rézvörös színben pompáznak.

Szikrázó szemekkel nézett Alexanderre, aki mintha, de tényleg mintha elpirult volna. Isabelle-nek ennyi elég is volt. A gyanú, amely az előbbi lánynál már hetekkel korábban befészkelte magát a lelkébe, ennél az új kis vöröskénél úgy csapott fel, mint a tábortűz, amikor száraz rőzsét dobnak rá. Alex? Még senkit sem hallott a férfi legközelebbi barátain kívül, akik ilyen közvetlenül szólították volna meg. Ennyi kacérsággal, mintha csak joga lenne ennek a libának a közvetlenségre. Nem futó ismerőst köszöntenek így.

Alexander haragosan villogó szemekkel nézett Lindára, aki láthatóan élvezetét lelte benne, hogy őt kínos helyzetbe hozza. Oké, talán nem volt elég világos, amikor Budapesten – félúton a szállodai küszöb és az ágya között - éreztetni próbálta, hogy néhány hetes kalandnál többet nem kínálhat, de könyörgöm... itt áll egy illusztris személyekkel teli  terem közepén, fotósokkal körbevéve,  egy nővel a karján, aki a birtokos nyilvánvaló ragaszkodásával karol belé. Mi kell még ennek a lánynak, hogy levegye a dolog jelentését? Nem nős ugyan, de mégiscsak elkötelezett valaki iránt, akit ugyan megcsalt, de hát észrevehetné ez a liba, hogy a viselkedése meglehetősen kellemetlen helyzetet teremt. Nem is érezte fairnek azok után, hogy egy igazán drága ékszerrel köszönte meg a társaságát a forgatás ideje alatt. 

-Linda! Nahát! Micsoda meglepetés! – próbált szeme villanásával és kissé hamis szívélyességével üzenni a lánynak, hogy vegyen vissza a lelkesedésből, de az mintha csak provokálni akarná, kihívóan meredt rájuk, várva, hogy bemutassa.

-Drágám, engedd meg, hogy bemutassam a… hölgyet… Linda Kormos, Budapesten futottunk össze. Ő is a divatszakmában dolgozik. – próbálta futó ismerősként bemutatni a lányt, aki a szemöldökét felhúzva, üres pezsgős poharát lóbálva grimaszolt a sok kívánni valót maga után hagyó bemutatást hallgatva.

-Linda! Ő a barátnőm, Isabelle Hanson. – folytatta nagyot nyelve Alexander, magában Linda józan eszéhez és megértéséhez fohászkodva. Nagyon úgy tűnt, hogy hiába.

-Ezt az apró információt elfelejtetted velem megosztani, ... drágám. – nyújtotta el kényeskedve a szavakat Linda, mielőtt Isabelle szóhoz juthatott volna, és Alex lehunyta a szemét. Kész, itt a vége! Még talán meg is könnyebbülne, hogy nem kell tovább alakoskodnia és boldog szeretőt színlelnie, de Isabelle nem ezt érdemli. Így aztán pillanatnyilag csak szégyent érzett, mert partnere arcvonásai híven árulkodtak az Isabelle bensejében dúló megaláztatástól terhes indulatról. Úgy tűnt, hogy az asszony önuralma utolsó cérnaszálaival igyekszik megőrizni a méltóságát ezzel az idegen nővel szemben, és remegve, néma könyörgéssel a szemében nézett Alexanderre, hogy tegyen valamit, amitől ez a rémálom szertefoszlik. Alexander azonban teljesen lefagyva állt, beletörődve, hogy ez az este végképp tönkretesz valamit. Valamit, ami egykor mindennél fontosabb volt számára, hogy megvédelmezze, de most egy halvány tiltakozásra sem futotta az erejéből. 

Lindát azonban már senki és semmi nem állíthatta meg. Amikor repülőre ült, hogy részt vegyen ezen a rangos eseményen, még a legmerészebb álmaiban sem gondolta, hogy ilyen hamar alkalma nyílik a revansra. Még az sem tartotta vissza, hogy ezzel a húzásával alighanem örökre kitiltják a hasonló rendezvényekről, és még talán modell-karrierje is áldozatul esik a nemtelen bosszúnak. El volt szánva a végsőkig és úgy okoskodott, az Alexanderrel töltött hetekről szóló élménybeszámolójáért bármelyik bulvárlap búsásan fizetne,ha a mostani botrány miatt más bevétel híján maradna. Minden csoda három napig tart! – mondta annak idején a nagyanyja, amikor kiderült, hogy egy fotós meglátta benne a kifutóra termett lányt. Nos, ő most ezt a bizonyos három napot, annak minden pillanatát ki akarta élvezni és ropogós papírpénzre váltani. Nem érdekelte, hogy dollár, font vagy euró lesz a fizetsége. Könnyedén átkalkulálta bármelyik pénznembe a sztoriért kialkudható árat. Alexander Carpenter úgy bánt vele, mint egy kurvával, hát akkor úgy is fog viselkedni. 

Isabelle izzó arccal hallgatta az idegen lány gúnyos mosollyal kísért mondandóját, ahogy a legapróbb részletekig beszámolt róla, hogyan ismerkedett meg Alexanderrel Budapesten. Legszívesebben befogta volna a füleit, gyerekes módon azt képzelve, amit nem hall, az meg sem történt. A vörös démon mintha még élvezetét is lelte volna benne, hogy megosszon vele minden rémes részletet. Alexanderre nézett, hogy tagadjon, tiltakozzon, zavarja el ezt a bestiát, aki az ő hercegéről szőtt álmait taposta szét kíméletlenül tűsarkú szandáljával. De a férfi csak állt sápadtan, hallgatagon, egyszerre beismerve a lány által leleplezett csalást és szinte már megkönnyebbültnek tűnően, amiért nem kell tovább titkolóznia. Isabelle-ben egy világ dőlt össze, az évek alatt kölcsönösen építgetett bizalom hullott darabjaira a nagy számú, halkan sugdolózó nézőközönség füle hallatára. Megalázottnak érezte magát és rosszulléttel küzdött. Még arra a hűvös, angol lányra volt féltékeny? Most valahogy biztos volt benne, hogy az a lány nem került Alex hálójába. Nem hitte róla, hogy olyan tiszta tekintettel tudott volna a vetélytársnője szemébe nézni... de ez a másik, ez a keleti boszorkány, ez mintha élvezetét lelte volna benne, hogy minden szavával újabb korbácsütést mérjen rá. És Alexander továbbra is csak hallgatott, kísérletet sem tett arra, hogy kimenekítse őt ebből a kínpadnál is fájdalmasabb helyzetből. 

Ám a következő pillanatban a férfi szeme életre kelt, zavartság, már-már félelem csillant a valaha boldogságot ígérő szürke szemekben, …de a tekintete nem Isabelle-re, még csak nem is a már-már hisztérikusan hadaró lányra fókuszált. Elnézett kettőjük között és pontosan az az érzelem villant fel az arcán, amire Isabelle várt szívszorongva. Megkapta, de nem neki szólt. A szájtáti közönség fölé magasodva ott állt a másik vörös hajú lány, az a Kate, aki maga volt Alexander beszámolóiban Miss Tökéletesség. Az ő döbbenete hozta végre zavarba ezt a férfit, akinek Isabelle nemrég még gyereket akart szülni, és akiért a fájdalmas műtétet vállalta. Ez volt az a pont, ahol már nem tudott uralkodni magán és arcul csapta a férfit. A meglepetten elhallgató, majd elégedetten elmosolyodó Lindára rá sem nézve megfordult és Kate felé indult.

-Ha kellett is valaha neked, most láthatod, mit remélhetsz tőle. Ez a férfi nem tud szeretni, nem becsüli a tisztességedet és nem érdemli a bizalmadat. Ha barátnak is olyan, mint társnak volt, boldogtalanná fog tenni. – mondta, egyenesen és félreérthetetlenül Kate-nek címezve a szavakat, azzal otthagyta a döbbenten pislogó lányt és emelt fővel elhagyta a termet. 

Alexander legszívesebben kettéhasadt volna. Egyik énje Isabelle után akart sietni, a bocsánatát kérni. Nem akart már tőle semmi mást, mint hogy ne haraggal a szívükben váljanak el, de biztos volt benne, hogy erre nem sok esélye van. A másik énje maradni akart, Kate-nek magyarázkodni és a bocsánatát kérni, amiért ennek az egésznek a fültanúja kellett hogy legyen. Egyedül csak Linda nem érdekelte. Amit tett, semmissé silányított mindent, ami köztük történt… a szívtelenség semmilyen formáját nem tudta elviselni, és a lány az előbb bebizonyította, hogy nincs tekintettel senkire és semmire. Hogy ő maga is szívtelenül viselkedett, ez olyan lelkiismeret furdalást okozott, amivel – tudta – hosszú idő kell, mire fel tudja majd dolgozni. Semmire sem vágyott  volna jobban, mint valami erős italra és egy varázslatra, amely visszaröpíti az időben hetekkel, hónapokkal ezelőttre, hogy elkerülje a csapdákat, de erre esélye sem volt.  Végül egy éppen arra haladó pincér tálcájáról lekapott egy pohár pezsgőt, egyetlen húzásra felhajtotta, majd a körülötte pusmogó emberekre nézve felmorrant:

-Mit bámulnak, az előadásnak vége!

Elindult ő is kifelé, Lindára ügyet sem vetve, észre sem véve a lány levegőbe markoló kezét, ahogy utánakapott, de már nem érte el. Az ő közelében semmiképpen nem akart maradni, mert a végén még olyat tett volna, amit mindig is megvetett egy férfiban. Félt, hogy kezet emelne rá, nem törődve női mivoltával és az őket bámuló sokasággal. Legszívesebben megrázta volna azt a tyúkot, amiért olyan kéjesen teregette ki mindenki, elsősorban Isabelle előtt, a szennyest. Mit remélt ettől? Hogy ha eléri, hogy szakítsanak, akkor ők majd ott folytatják, ahol Budapesten abbahagyták? Hát, akkor rossz lóra tett. Ha ilyen fájdalmasan is tépte le magát Isabelle testéről, akkor sem fog vigasztalásért ahhoz a boszorkányhoz fordulni. Már bánta minden percét a valaha volt kéjes óráknak, annak a meggondolatlan pillanatnak, amikor megkérte Tomot, hogy mutassa be neki a vörös hajú szépséget.

Kate előtt megtorpant. Ha valakinek, neki szívesen mondott volna valamit, amivel tisztára moshatja magát előtte, de érezte, hogy nincs az a mentegetőzés, ami most hatásos lehetne, úgyhogy egy pillanatnyi – szinte észre sem vehető – lendületvesztés után elment mellette is. De a szemét nem tudta levenni róla, így kénytelen volt szembesülni a gyengéd mozdulattal, ahogy egy férfi Kate köré fonja a karját és lágy, franciás akcentussal megkérdezi:

-Valami baj van, Chérie?

*

„Valami baj van, Chérie?” – még ez a mondat visszhangzott Alexander fülében, miközben óvatosan lenyomta a lakás kilincsét. Meglepetten vette tudomásul, hogy Isabelle nem zárta ki. Talán eszébe sem jutott, hogy a gálán történt botrány után van képe ide tolni a képét, de hát hova máshova mehetett volna? Nyolc éve ez a kellemes kis lakás volt az otthona… és Isabelle a társa – egészítette ki a gondolatot és rögtön el is szégyellte magát. Annyira otromba lépés volt tőle, amit a nő ellen elkövetett, hogy nem is igazán tudott napirendre térni a fölött, hogy erkölcsileg így lenullázta magát. Bármennyire is haragudott Lindára, valahol őt is meg tudta érteni. Azt az első éjszakát megpróbálhatja magyarázni alkohollal és a kapcsolatában beállt hullámvölggyel, de az azt követő három hétnyi szabados viselkedését már semmivel. Ha egyetlen éjszakára fogadja el a lány kegyeit, legalább önmaga előtt menteni tudta volna a menthetetlent; de bármit is képzelt, a lány joggal hihette azt, hogy számíthat rá a későbbiekben is. A fene egye meg! Kamaszként sem hozta önmagát ilyen helyzetbe soha, és most, amikor szeret érett férfiként gondolni magára, ekkora hibát követ el, sőt halmoz egyre másra. 

Olyan óvatosan csukta be maga mögött az ajtót, hogy szinte hallani sem lehetett a kattanást. Félhomály uralkodott a lakásban, a hálószoba felől pislákolt némi fény és ő görcsbe szorult gyomorral tartott arra, nem tudva, mire számíthat. Most végképp nem érezte magát felnőtt férfinak, sokkal inkább a büntetéstől tartó gyereknek. Isabelle-el lehet, hogy már véget ért a szerelmük, de ha kell, térden állva fog bocsánatot kérni tőle a történtek miatt. Ez a legkevesebb, amit megérdemel. Ha már a bizalmát eljátszotta, legalább most kell vele őszintén beszélnie.

Halk szipogó hangot hallott bentről és ezek a fájdalomtól megtört kis csuklások, párnába mormolt ékes francia káromkodások a szíve mélyéig megrázták. Az együtt töltött nyolc év alatt egyetlen egyszer sem sírt miatta az asszony. Amikor veszekedtek, kikiabálták magukból a dühüket, aztán egymás karjában meglelték a gyógyírt a nézeteltérésre. Most ez nem működött volna, de nem is akarta volna megpróbálni. Ez a kapcsolat már nem érdemelt mást, csak egy tisztességes lezárást. 

Mély levegőt vett és belökte az ajtót. Isabelle az ágyon feküdt selyem hálóingei egyikében, szinte elveszve a puha párnák között. Az egész helyiség olyan volt, mint egy századfordulós francia drámában, ahol a nehéz érzelmek nehéz drapériák mögött bújtak meg az utca hajnalodó fényei elől. A nő fel sem nézett, zokogva morzsolta a sokadik zsebkendőt, amiből már tucatnyi hevert az ágytakarón. Alexander kezének egyetlen mozdulatával lesöpörte őket és leroskadt a síró nő mellé.

-Annyira sajnálom, Isa! – sóhajtotta megtörten. –Nem próbálok mentségeket keresni, csak azt az egyet szeretném, ha elhinnéd, őszintén sajnálom. Bármi is volt ez az egész, egyet biztosan nem akartam…, hogy te így szenvedj. Igazad volt, bár ez téged nyilván nem vigasztal. Amióta találkoztam Kate-el, nem tudom kiverni a fejemből. Nem voltam a legjobb hangulatban, amikor Budapestre mentem, és hirtelen ott volt előttem ez a lány, aki annyira hasonlított rá. Azt hittem, ha megszerzem magamnak, az olyan lesz, mintha Kate-t szereztem volna meg. De őrült ötlet volt, egy végzetes hiba, amire most drágán ráfizettem. Megérdemlem. Nem azt kérem, hogy bocsáss meg, csak, hogy azt az egyet hidd el, nem akartam, hogy ez neked így fájjon…

-Nem tudom mit akartál Alex…- szipogott a nő, hangja karcos volt a sírástól és szavai elvesztek a szájára szorított zsebkendőben -,de abban biztos vagyok, hogy nincs nő, akinek ne fájna, ha a férfi, akivel a közös jövőjét tervezgeti, a háta mögött orvul megcsalja. Teljesen mindegy, hogy az a magyar lány volt, vagy az angol… te egy ideje már nem engem akarsz, tudtam, csak nem voltam képes elhinni, hogy ennyi volt. Ez az este most fájdalmasan felnyitotta a szemem. Ha itt esküdöznél nekem, hogy ennyi volt, hogy mégis engem akarsz, biztos el is akarnám hinni neked, de a szívem mélyén soha többé nem tudnék bízni benned. Valahányszor elutazol, az járna a fejemben, most éppen kivel és mit csinálsz. Nem volt ez másként régebben sem, de akkor még megvolt a szívemben a bizalom és az átsegített ezeken a gondolatokon. Most már nincs, nem maradt nekem semmi, csak az az érzés, hogy nem voltam elég jó neked. Csúnyán ért véget, ami valaha nagy szerelemnek indult, ez fáj igazán. Persze, létezik olyan, hogy szépen érjen véget? Biztosan nem. A vég sosem szép, akár egy ember halálát jelenti, akár egy kapcsolatét. …Nem fogom azt mondani, hogy takarodj ebből a szobából, vagy a lakásból, de nem hiszem, hogy jó ötlet lenne még sokáig húznunk egymás mellett. Majd megegyezhetünk, hogy ki menjen, ki maradjon, mert bármennyire is imádtam ezt a lakást, úgyis meggyűlölném, mert mostantól arra emlékeztetne, mit vesztettem el. De egyelőre nem akarok gondolkozni. Most szükségem van a fájdalomra, hogy érezzem, ahogy milliméterről milliméterre írt ki belőlem téged. Másként nem tudok véget vetni ennek a kapcsolatnak, csak ha örökre le tudom zárni magamban mindazt, amit irántad éreztem. Idő kell nekem még a szakításhoz is, mint annak idején a szerelmünk felismeréséhez. Ha maradsz, akkor kérlek, költözz át a vendégszobába! 

-Köszönöm! – motyogta a férfi, aztán felállt. Isabelle őszinte szavai megrázták és ugyanakkor valami halvány megkönnyebbülést érzett. Meg sem érdemelte, hogy ilyen simán megússza, ezzel tisztában volt, de tudta azt is, hogy nem véletlenül szerette ezt a nőt oly sok éven át. Volt benne tartás, és iszonyúan szégyellte, hogy ennek pont miatta kellett tanújelét adnia. Átment a vendégszobába, lerántotta az ágytakarót és úgy, ahogy volt, végigfeküdt az ágyneműn. Akkor ennyi volt! Isabelle szavai világosan megmutatták, hogy elértek a közös út végére. Végül is, egy ideje ezt akarta, nem? Akár hálás is lehetett volna Lindának, amiért kikényszerítette belőlük, hogy szembesüljenek a tényekkel, de egyelőre csak haragot érzett iránta, amiért megbántotta Isabellet. És megbántotta Kate-et is, ez látszott a lány szemén. …Amikor azonban lehunyta a szemét, az agyában vaskalapáccsal verte félre valaki a harangot, és abból az iszonyatos zajból csak annyit értett, hogy itt egy valaki bántott meg mindenki mást… és az ő maga volt.