Pulykatojás - 10. rész

Kate a vigasztalanul zuhogó esőt nézte az ablakon túl. London sírva fogadta, amikor a legutóbbi fotózásról hazatért, és azóta is csak ömlött az égiek könnye, mintha csak azon keseregne még a város is, hogy mekkora liba. Christiannal egy csúnya veszekedés után úgy vált el, hogy nem tudta, mi lenne a válasza, ha a férfi megkeresné. De a nagyobbik baj az volt, hogy azt sem tudta, várja-e, hogy a barátja békülni akarjon, vagy csak megkönnyebbült, amiért véget ért az a kapcsolat. Tisztában volt vele, hogy a férfinak igaza van, és Christian szereti is a maga módján, életében először próbálkozva ezzel az elköteleződős kapcsolattal, de Kate nem tehetett semmit a saját szíve ellen, amely nem volt képes teljes egészében megnyílni a férfinak. Ez pedig mélyen sértette Christian férfias önérzetét. Hiába adta neki a testét, hónapokat az életéből, a férfi nem érte be ennyivel. Ma is találkoztak, mert Christian visszatért néhány holmijáért, amik itt maradtak a lakásában, és ha már itt volt, képtelen volt ellenállni a kísértésnek, hogy szóba hozza a kapcsolatuk szüneteltetését. A szakítást semmi pénzért ki nem mondta volna. De Kate nem tudott mit mondani, csak hímezett-hámozott, türelmet kért, időt. Christian nem kegyelmezett. A szívét akarta, és Kate könnyes szemmel vallotta be neki, hogy erre képtelen. 

A férfi átkozódva követelte, hogy nevezze meg a vetélytársát, mondja ki, hogy Alexre gondol őhelyette, de nem mondhatott semmit; hiszen az Alexander iránti vonzalma a magánügye volt, még Alex sem tudott róla. Nem hozhatta olyan helyzetbe, hogy Christian esetleg rajta kérje számon Kate hezitálását. Amióta a férfi felhívta telefonon az éjszaka közepén, képtelen volt kiverni a fejéből. Arra vetemedett, hogy rajongói oldalakat bújt, hátha megtud róla valami apró információt. De minden fórum a szakításával foglalkozott csak, azt pedig még olvasnia is merő keserűség volt, mert csak a kárörvendő Linda képe merült fel előtte. Majd ketté hasadt az érzéstől, ahogy együtt érzett a szakítás keserűsége miatt, és örült, amiért független lett, elérhető és megkívánható. Aztán elmerült az önmarcangolásban, hogy talán ő maga sem jobb, mint Linda volt. És a szíve mélyén attól félt, ha valami csoda folytán összefonódna a sorsuk,  csak bebizonyosodna, hogy Alex is olyan állhatatlan, gerinctelen pasi, mint oly sokan a sztárvilágban. Milyen megalázó lehetett Isabelle számára az az este Párizsban! Hiányzik ez neki? Idővel ő akarna lenni a nő, akit egy bálterem közepén világosít fel egy másik nő, hogy mennyire szenvedélyesnek tartja a párját? 

Nézte az ablaktáblán patakokban folyó vizet és észre sem vette, hogy az ő könnyei is lassan megtalálták az utat hófehér blúza felé. Szipogott, aztán – mint egy gyerek – öklével elmázolta a nedvességet a bőrén, nem is sejtve, hogy egy szomorú bohóc álarcát mázolta éppen magára. Alexander Carpenter nyilván éli a világát. Most kétszeres erővel veti magát a vadászatba, hiszen otthon nem várja senki, akinek az érzéseire tekintettel kéne lennie. Bár bebizonyosodott, hogy még ez sem tartja vissza egy alkalmi kalandtól – fintorgott keserűen. Neki pedig ilyen férfira nincs, nem lehet szüksége! Christianra kellett volna koncentrálnia, megbecsülni a vonzalmát és ragaszkodását, de ő eldobta magától a semmiért. A férfi megfogadta, hogy nem keresi, megvárja, amíg Kate-nek lesz mondanivalója a számára. Kilépett a lakásából és az életéből; és a lány egyelőre még nem tudta eldönteni, hogy sajnálkozzon emiatt vagy megkönnyebbülést érezzen. De nem is ezzel kéne foglalkoznia! Céljai vannak, azokra kell koncentráljon! Megmondta James-nek, nem vállal több megbízást. Amikkel még tele a naptára, azokat teljesíti, és azokkal el is telik a következő majd egy év. Aztán visszavonul és megnyitja az iskoláját. Ha alkalmanként el is vállal egy-egy felkérést, az már nem a régi taposómalom lesz, hanem izgalmas kirándulás a múltba. Ennek kell lebegnie a szeme előtt, nem Alexander szürke szemeinek! Csak erről nem szabad megfeledkeznie!

*

Miriam félősen kopogott be a durva hangú rendezőhöz. Az időjárás végképp elromlott, a mai nap már kárba ment, ahogy a gyártásvezető dühösen átkozódva fogalmazott. Szeretett volna hazamenni a statiszták buszával, de amíg Alexander Carpenter személyes holmijai ott voltak nála, nem indulhatott. De sehol nem találta. Sem a hatalmas kantin-sátorban, amelyet a szélvihar cibált, és ahol a stáb nagy része összegyűlt, hogy az égi háborúban egymásban tartsák a lelket, amíg megérkezik értük a busz, sem a színész lakókocsijában nem találta. Ott hagyhatta volna a cuccait, végül mégsem tette. Egy telefon tele címekkel, számokkal, talán fotókkal is, túlságosan támadhatóvá tenné a férfit, ha illetéktelen kezekbe kerülne. És akkor egészen biztosan őt okolnák. Nem! Meg fogja várni, amíg a férfi előkerül és a kezébe adja; hiszen ezért lett ő az asszisztense. 

Frank Boswell megigazította az ingét és jelentőségteljesen Helenára nézett, aki kuncogva bújt meg a lakókocsi kanapéjának sarkában. Ez a kis tipi-tapi csak izgalmasabb tőle, hogy tudja, bármikor rájuk nyithatnak, de Frank olyan komolyan veszi a saját személyével kapcsolatos tekintélytiszteletet, hogy az már egyenesen nevetséges. Most is úgy nézett a nyílásban megjelenő ázott verébre, hogy a szegény lány nyilván már megbánta, hogy kopogtatni merészelt.

-Mi van? – dörrent rá a sötét hajú lányra, akinek vastag hajfonata teljesen átázott a vadul szakadó esőben.

-Mr.Carpentert keresem. – motyogta a lány idegen kiejtésével, amely a rendező közelségében mintha még bátortalanabb lett volna, mint máskor.

-És miért nálam? – harsogott Frank, de eszébe sem jutott, hogy behívja a lányt a szakadó esőről.

-Azt hittem, talán itt van, mert sehol a táborban nem találom. – osztotta meg végre Miriam az információt a rendezővel, aki úgy nézett rá, mintha nem értené a szavait.

-Nincs a táborban? Akkor hol a fenében van? – mennydörögte, mintha a lány tehetne róla,hogy a főszereplő elkószált valamerre. –Azonnal keressék meg! Szóljon a gyártásvezetőnek, hogy kerítsen néhány fiút! – lökte oda a szavakat, aztán szitkozódva magára rángatta a kabátját és a kapucnit a fejébe húzva a lány után kilépett a zuhogó esőbe.

*

Alexander feltápászkodott a földről, ahogy a nyíláson becsurgó esővíztől meglazult talaj kis sárcsomónként hullott a fejére és köréje. A tompa dobbanások úgy hangoztak a sötétben, mint a koporsóra dobott földrögök. Ez így nagyon nem lesz jó! – nézett a sötéten ásító lyuk felé, ahol bővebben ömlött befelé az égi áldás – melyet most inkább átoknak gondolt -, mint a fürdőszobája zuhanyrózsájából. Időnként villámok világították meg a korán érkezett sötétséget és a mennydörgés robaja valósággal megreszkette körülötte a sötétséget. Lába alatt csúszóssá vált a sár és átfutott a fején, mi lesz, ha az üreg szép lassan megtelik vízzel. Persze, ez egy elég távoli rémkép volt még, de azért aggasztó. Vajon mennyi idő alatt telhet meg? És ha ez megtörténik, ő a víz felszínén evickélve esetleg ki is juthat ebből a lyukból? – játszott el a gondolattal, ami elég valószínűtlennek tűnt még az ő számára is. Ha legalább látná, hogy mi a franc van idelent! Bőrnadrágja korcában megérzett valami kényelmetlenül keményet és ahogy megszorította, a megkönnyebbülés hullámai öntötték el. Az ezüst öngyújtója, amit már nem volt módja Miriam gondjaira bízni, és a gatyájába dugta, remélve, hogy nem valami kulcsfontosságú jelenet alatt esik majd ki onnan a kamera „szeme” láttára. Most mondja valaki, hogy a dohányzás káros az egészségre! – vigyorodott el elégedetten. Ha ez a kis tűzszerszám nem lett volna nála, már éppen kezdte volna maga alá temetni a kétségbeesés. Ennyi kellett csak, egy parányi fénybogár, és máris jobban érezte magát. 

Az apró láng lényénél kíváncsian járta körbe a falat és az összemosódó szürkeségben valami ismerős tárgy körvonalait pillantotta meg. Közelebb lépett és orrát megcsapta a szurok jellegzetes orrfacsaró bűze. Bele sem gondolt, micsoda képtelenség, amiben reménykedik, hiszen ez a bűzrudacska a középkor óta várja, hogy valaki meggyújtsa, de az apró lángot alátartotta a falikarba állított fáklyának. Meglepődött, mi több, valósággal megrémült, amikor váratlanul lángra lobbant és egyszerre öntötte el a fénye és a melege. Az ősök megbízhatóbb cuccokat csináltak, mint manapság a márkás névvel, kínai rabszolgamunkával készült trendi elemlámpája! – állapította meg elismerően. Azt a vacakot már a második alkalommal sem bírta működésre.

Nem messze onnan, ahol állt, egy sötéten ásító lyukat vett észre az összefüggő szürkeségben és a kalandvágy szinte azonnal felülírt benne minden óvatos megfontoltságot. Kiemelte a fáklyát a tartóból és páncélingét hátrahagyva megindult a sötét ismeretlenbe. Dohos szag kísérte az útját, mégis, mintha valami gyenge huzatot érzett volna. A lobogó lángot figyelte, és tényleg, időnként meglobbant a tűzkakas farka. Eszébe sem jutott, hogy a mozdulatai miatt. Talán valami titkos kijáratot rejt a sötétség – gondolta reménykedve, aztán fájós karját az oldalához szorítva lassan araszolt előre a nyirkosságot sugárzó alagútban. 

Néha megbotlott, de nem pazarolta az időt a ki tudja hány száz éve útjába került akadályok beazonosítására. Talán jobb is, ha nem vizsgálja, mi mindenen botorkál keresztül. Akár rég elporladt rabok maradványai is lehetnek, vagy csak menekülés közben hátrahagyott tárgyak... nem törődött vele. Ez most nem a régészkedés ideje volt, hanem a menekülésé. Fogalma sem volt róla, hogy mennyi ideig tart ki a fény a kezében, és a gyomra megremegett a gondolatra, mi lesz, ha átláthatatlan sötétség veszi majd körül, mielőtt rátalálna a kivezető útra. Ha van olyan egyáltalán. Talán éppen egy labirintusban készül csatlakozni az itt aszalódó holttestekhez – lódult meg újra a fantáziája, és már-már görcsösen próbált semmi mást meglátni maga körül, csak a kőfal kanyargó ívét. A járat elkanyarodott és valami belső sugallat megállásra késztette. A levegőben meglebbenő pókháló utálatosan tapadt izzadt arcához, mint valami leheletvékony álarc. A múlt lehelete volt ez, és talán az elmúlás halotti maszkja az árnyékvilágban – jutott eszébe teljesen váratlanul, mégis valahogy ideillően Dante és a Purgatórium.

Mi a fenéért nem tudott nyugodtan ülni a seggén? És ha már pórul járt, miért kellett kísértenie a sorsot azzal, hogy nekiindult a föld mélyének, ahelyett, hogy a segítségre várt volna? Egyszer csak hiányozni kezdett volna odafönt valakinek. Miben reménykedett? ... Ahogy önmagát ostorozta, mintha a távolban valami halvány fényt látott volna. De az egész olyan volt, mint egy villanás, mintha csak a képzelete játszott volna vele, mintha csak egy látomás lett volna, agya játékos vágyódása a külvilág felé... talán csak egy aranyhajú pajkos szirén, akit ha követ, végképp elvész a sötétben. Amíg mindenféle költői képekkel múlatta az időt és egy helyben toporgott, a fáklya a kezében nem takarékoskodott. Mintha csökkent volna fényének ereje, ezért aztán Alexander újra elindult, már-már beletörődve, bármi is következzen az út végén, ami lehet, néhány lépés után elkövetkezik.