Pulykatojás - 26. rész

Kate itthon van! – ujjongott fel benne az öröm, de ugyanabban a pillanatban máris jött a kijózanodás. Ha itthon van, már válaszolnia kellett volna a számtalan hívása egyikére és a leveleire, vagy ne adj isten, magától kellett volna jelentkeznie. És James is azt mondta, ő nem adott megbízást a lánynak, fogalma sincs, mi lehet az a szupertitkos világvégi fotózás, amiért hetek óta hírt sem adott magáról. Alex kicsit összezavartan ült, a kormányt markolta, mintha abból facsarhatná ki a választ a bensejét égető kérdésekre, aztán vett egy mély levegőt és kinyitotta az ajtót. A szíve mélyén valami rosszat sejtett, olyasmit, amit még magának sem akart, nem mert megfogalmazni, mintha attól tartana, ha megkísérti a gondolatot, még valósággá válik. Egy biciklista csengetett rá, miközben egy merész kormánymozdulattal kikerülte, és zúgó fülébe is eljutott a fennhangon odamondott káromkodás, amiért nem nézett körül, de nem igazán érdekelte. Becsapta maga mögött az ajtót és még mindig oda sem figyelve átvágott az úttesten. Szerencséje volt, hogy éppen nem járt arra senki, mert most garantáltan egy közeledő kocsi elé lépett volna, annyira nem figyelt a környezetére. Csak a halványan derengő fényt látta az ablaktábla mögött. Zakatoló szívvel nyúlt a csengő felé, amikor az ajtó kinyílt és egy fiatal nő lépett ki. Alex megragadta az alkalmat és besurrant a lassan csukódó nyíláson. A lift mellett tétovázva ellépdelve a lépcső felé vette az irányt. Legszívesebben felrohant volna, hogy minél előbb magyarázatot kapjon, de a szíve mélyén érezte, hogy addig jó, amíg húzza-halasztja a pillanatot, amikor ökölcsapásszerűen szembesül a valósággal. Fogalma sem volt róla, miért bújt el előle a lány, és éppen ez a tanácstalanság sarkallta a leghajmeresztőbb és leggyászosabb gondolatokra. 

Az emeletre érve csak a saját zihálását hallotta, a szíve robaját, a nyelését, ahogy minden nedvesség felszívódott a torkán és szinte nyikorgott az ádámcsutkája. Mély sóhaját, ahogy próbálta lecsendesíteni a bensejében éledező pánikot. Ahogy közeledett az ajtóhoz, alatta határozottan látszott, ahogy fény kúszik ki a lépcsőház félhomályába. Itthon van hát! Megköszörülte a torkát, hogy képes legyen bármilyen hang kiadására, bár pillanatnyilag a szíve dobogott a torkában a hangszálai helyén. Keze olyan lassan emelkedett a csengőgombig, mint valami végtelenül lelassított jelenetben, amikor a csengetést robbanás követi majd a vásznon. Őrült hasonlat volt, mégis szinte félte a veszélyt, amit Kate bujdosása sugallt. Egy pillanatra megmerevedett, ahogy odabentről halk, mélabús dallam foszlányai értek el a füléig. Aztán már nem volt visszaút, mert valósággal rátenyerelt az apró gombra. Kitartóan, már-már erőszakosan hasított bele a a látszólagos nyugalomba a csengő hangja és hamarosan közeledő léptek zaja hallatszott. Nem női lábak könnyed léptei, hanem egy férfi határozott járása. Mi a franc!? Az ajtó feltárult és a bentről kiömlő fényben ott állt Christian Rochar.

-Alex! – emelkedett meg a másik férfi szemöldöke a váratlan vendég okozta meglepetéstől, aztán rendezte az arcvonásait és hátralépett, mintha házigazdaként az ő tiszte lenne beinvitálni a látogatót. Becsületére legyen mondva, nem próbálta odakint tartani. Azért talán elszabadult volna Alexben a nehezen féken tartott indulat. Így is szikrázó szemekkel nézte és visszafojtott haraggal a lelkében lépte át a küszöböt. Nem szólt, képtelen lett volna udvarias, üres frázisokat pufogtatni, ölre menni pedig talán korai lett volna a vetélytárssal. Mert Christian Rochar olajos sötét haja és szimpatikus vonásai Kate távolságtartásával társulva sok jót nem ígértek.

-Ki az? – csengett a fürdőszoba felől Kate hangja. Ártatlanul, mit sem sejtőn, mint akinek patyolat tiszta a lelkiismerete. Alex csodálattal adózott a nyilvánvalóan kiváló színészi alakításnak. Mivel választ nem kapott, Kate kíváncsian dugta ki a fejét a fürdőből, aztán a szeme rémülettel telt meg. Ennyit a tiszta lelkiismeretről – sajdult meg Alex lelke a felismeréstől.

Senki nem köszöntötte a másikat, hiszen mit mondhattak volna. Kate a kezét törölgetve lépett elő, odabentről még a az öblítőtartály zubogása hallatszott. Milyen meghitt, már-már bensőséges hang ez – gondolta Alex fanyarul arra gondolva, hogy nem tudott volna feleleveníti olyan alkalmat, amikor egymás társaságában könnyítettek volna magukon a természet hívásának engedelmeskedve. Ez egy kapcsolatnak olyan szintje, ahova a párok lassabban érnek el, mint a vetett ágyig. A lány gyönyörű volt, pontosan olyan, mint az álmaiban, de a szeme alatt sötét árnyak voltak. Bármi is történt, amióta külön voltak, az láthatóan Kate-et is megviselte. Halvány elégtétel volt ez. Attól félt, hogy amit itt hallani fog, az őt is megviseli majd, beszerzi az árnyakat, amiket talán még a sminkesek sem tudnak majd a tekintetéből száműzni.  Néhány súlyos pillanatig zavart csend uralkodott, aztán Alexből szinte kiszakadt a kérdés:

-Mi ez az egész, Kate? Miért hazudtál?

A lány felszisszent az indulatos, durván megfogalmazott vádtól, de nem tiltakozott. Mit mondhatott volna? Alexnek – mint mindig – most is jók voltak a megérzései. A hallgatás beleegyezés – tartja a mondás, és ez a mostani hallgatás ugyanakkor felért egy hazugsággal is, hiszen ő maga próbálta hetekkel ezelőtt elhitetni a férfival, hogy a világ végén fotózik, ahol nem tudja elérni. De még ennyi idő is kevés volt hozzá, hogy a továbbiakat is kitalálja. Az ideje pedig most végképp elfogyott, Alex itt állt előtte és magyarázatot követelt. El kellett ismerje,hogy meg is érdemli, csak éppen nem voltak válaszai... jól átgondolt, támadhatatlan érvei az első fájdalmában meghozott döntéséhez. Ezért csak állt némán, lehajtott fejjel, hogy még a szeme se árulkodhasson a bensejében izzó fájdalomról.

-Bonyulult – bökte ki végül, épp csak egy másodperccel megelőzve Alex ingerülten megismételni szándékozott kérdését. 

-Szakítani akarsz? – sziszegte Alex, felmérve, hogy csakis ez lehet az egyetlen magyarázat a történtekre. A szeme Christianra siklott, aki valósággal időn és téren kívül helyezte magát látványos távolságtartásával. Nem szólt közbe. Nem figyelmeztette Alexet, hogy bánjon finomabban Kate-el. Mintha ott sem lett volna a baljóslatú hangulatú szobában. Mintha köze sem lenne a pillanatnyi történésekhez. Alex meg tudta volna ölni, amiért Kate-re hagyja, hogy elvigye a balhét kettejük nevében. Ugyanakkor hálás volt, amiért a másik férfi nem provokálja, mert már alig bírta türtőztetni magát. A miértre ugyan még mindig nem kapott választ, de már annak is örült volna, ha a lány képes kimondani, mi ez az egész helyzet, amiben hetek óta őrlődnek anélkül, hogy neki bármiről is fogalma lett volna.

-Talán az lenne a legjobb – sóhajtott Kate, magában átkozódva, amiért ilyen reménykeltően fejezte ki magát. Nincs talán! Szakítania kell! Csak ne lenne képtelen rá...

-Legjobb? Kinek? És miért? Mit tettem? – sorjáztak a kérdések Alex szájából, nem is törődve vele, hogy egy másik férfi látja őt megalázkodva, válaszokért esdve. Talán éppen az a férfi, aki miatt most dől össze az egész szép illúzió, aminek a jövőjét sejtette.

-Nem Te... – nyögött fel Kate, belezavarodva a csapongó gondolataiba, melyek már önnön hibája körül jártak.

-Akkor Te? – csapott le a félbeharapott válaszra a férfi. –Megcsaltál? Vele? 

Christian önkéntelenül is tiltakozni akart, de végül csöndben maradt. Kate az elmúlt napokban a bizalmába avatta, és bár nem értett egyet a döntésével, de most nem szólhatott közbe, bármilyen váddal is illesse Alex. Ez a kettőjük ügye, nekik kell tisztázniuk vagy örökre eltemetni magukban a szakításuk okát. Faarccal ácsorgott, nem reagálva a másik férfi vádjaira. Érzékeny művészlelke talán még meg is sajnálta Alexet, aki minden férfiúi méltóságát sutba vágta, hogy válaszokat csikarjon ki a nőből, akit – úgy tűnt – tényleg nagyon szeret. Kegyetlenségnek érezte Kate döntését, bármennyire is próbálta Kate a nagylelkű oldalát kidomborítani ennek a döntésnek. Ha Alex helyében lett volna, ő is szerette volna megkapni a döntés jogát a saját sorsáról, még ha nem is érezte magát olyan nemes léleknek, hogy semmit se számítson a lány vallomása. Egyelőre fogalma sem volt róla, lesz-e valaha családja. Kate-tel kapcsolatban is csak odáig jutottak a gondolatai, hogy tökéletes társ lehetne, de az álmaiban nem szerepeltek hangos, minden figyelmet maguknak követelő kis Christianok. Nem érezte magát késznek az apaságra, de az ember soha ne mondja azt, hogy soha. Talán egy napon majd szeretné átadni a tudását és élete munkájának gyümölcsét valakinek, aki vér a véréből... De egyelőre itt nem neki kellett döntenie, úgyhogy érdeklődve figyelte a másik kettő beszélgetését. 

Kate közben tétovázott. Ez a kérdés tökéletes lehetőség lenne, hogy magára haragítsa Alexet. A férfi egészen biztosan kilépne az életéből és soha többé nem nézne feléje, ha most képes lenne hazudni neki. De ... ezt nem teheti meg Christiannal sem, aki jó barát, és ki tudja, Alex talán tettlegességre vetemedne vele szemben, ha azt hihetné, hogy ő a vetélytársa. Másrészt Alexnek a szíve szakadna meg, ha ilyen árulásban hinné vétkesnek. Épp elég fájdalmat okoz neki a szakítással, nem tetézheti  egy olyan hazugsággal, ami a hitét törné össze. Nem tudott hazudni, még ha ez meg is könnyítette volna a dolgát.

-Nem. Soha nem tudnálak megcsalni, de a dolog sokkal bonyolultabb...

-Szerintem képes vagyok felfogni! – csattant Alex hangja.

-Most még nem tudok erről beszélni. – suttogta Kate összetörten.

-Most még? És mikor tudsz? Egy nap, egy hét, egy hónap? Egy örökkévalóság? – kérdezte gúnyos, sértett hangon a férfi. Már sejtette, hogy az elmúlt hetek bizonytalansága után ma sem fog választ kapni a kérdéseire. És látta Kate szemeiben, hogy a döntése – mellyel  egyoldalúan múlt időbe tette a kapcsolatukat – megmásíthatatlan. De képtelen volt ennyiben hagyni... –Te is megértheted, hogy szükségem van valami magyarázatra. Bármire, amiből megérthetem, hogy mi történt az elmúlt hetekben, ami alapjaiban változtatott meg mindent. Úgy váltunk el, hogy minden a legnagyobb rendben. Arra készültem, hogy hazatérve megkérlek, költözz hozzám. Azt reméltem, hamarosan az életünket is összeköthetjük. Most meg letagadod előttem, hogy hol vagy, nem beszélsz velem, vagy ha igen, akkor hazudsz. Te mit gondolnál hasonló helyzetben? 

-Hogy talán nem a megfelelő nő vagyok a számodra – nézett vele farkasszemet a lány.

-Lehet. hogy igazad is lenne – villant dacosan a szeme a háttérben várakozó francia férfira Alex tekintete. Látta, ahogy a másikban feléled a védelmezés ösztöne és ez megerősítette abban a  hitében, hogy van valami a jóképű fotós és Kate között. Nem volt képes többet elviselni. Most nem. Talán sohasem. Kockáztatott, amikor átlépte ennek a lakásnak a küszöbét. Reménykedett, mindent feltett arra az egy lapra, hogy csak valami ostoba félreértés történhetett, de most feketén-fehéren bebizonyosodott, hogy ábrándokat kergetett, amikor a közös jövőjüket tervezgette. Kate nem volt őszinte vele és ő sok mindent meg tudott bocsátani, de a hazugság nem volt köztük. Szó nélkül megfordult és kilépett a folyosóra. Háta mögött hangos dörrenéssel zárult be az ajtó. Talán tudatában sem volt, hogy ő maga vágta be. Lerohant a lépcsőn, ki a kapun és a kocsival úgy lőtt ki a járda mellől, hogy megint csak az égiek védelme óvta egy súlyos karamboltól. Hazafelé tartott, reménykedve benne, hogy talál valamit a konyhaszekrényben, amivel tompítani tudja a fájdalmat, amit pillanatnyilag érzett. Nem igazán érdekelte, hogy egyszer már megfogadta, az ital nem segít és nem jelent megoldást a problémáira.

*

Kate leroskadt a kanapé szélére és kétségbeesett tekintettel nézett Christianra.

-Szerinted mit kellett volna mondanom?

-Az igazságot. -  vont vállat Christian. Egy pillanatig sem habozott a válasszal, és ez elgondolkodtatta a lányt. Lehet, hogy férfi szemmel nem jól mérte fel a döntését? De hát nem szabad megfeledkeznie arról, hogy Alex családról beszélt. Egy olyan családról, amit ő nem adhat meg neki. Nem! Jól döntött, csak hát az első napok nyilván nehezek, amíg Alex elfogadja a döntését. Nem kell, hogy ismerje a miérteket. Most még kíváncsi, válaszokat akar, de majd ahogy múlik az idő, beletörődik. Majd találkozik valakivel, aki segít neki felejteni, és aki újrateremti, sőt be is teljesíti a korábbi álmait. Neki pedig nem azon kéne törnie a fejét, hogy Alex-szel mi lesz majd. Nagy fiú! Túl fogja élni ezt a szakítást, egy idő után talán már nem is emlékszik majd rá. Inkább azon kéne járnia az agyának, hogy ő mit kezdjen magával a férfi nélkül. ... Christian ... talán ő lenne a megoldás a gondjaira, hiszen a férfi nyilvánvalóan nem családban gondolkodik. Tudta, hogy teljesen abszurd a gondolat, ráadásul Alex túl mélyen él a bőre alatt ahhoz, hogy valaha is más férfi oldalán keresse a boldogságot. És Christiannal szemben sem becsületes, hogy ilyeneken jár az esze, hiszen a szívét sosem tudná nyújtani neki. Egy szív nélküli kapcsolatba pedig képtelen lenne belemenni.  Egyébként is a férfi  túlságosan szereti a munkáját és nem utolsósorban önmagát ahhoz, hogy valaha is képes legyen lemondani bármiről egy gőgicsélő apróság javára. Önző? Talán. De lehet, csak őszinte. Tisztában van vele, hogy neki nem való család, így aztán nem játssza azt, hogy mennyire vágyik rá. Ezt becsülte benne. Alex nem játszott. Őt pontosan el tudta képzelni, ahogy a mesés otthona füvén hentereg a gyerekeivel, a nagy étkező asztal körül ülnek, mint egy zajos, dél-olasz család, kanalukkal verve a tányért és zajos vidámsággal a vacsorát követelve a mamától... Imádta őt ezekért a képekért. ...Ám ezek a képek sehova nem vezettek, csak fájdalmat okoztak. Nem gondolhat mindig rá, mert akkor sosem talál megbékélésre a lelke. De mi másra gondolhatna, mint arra, hogy mitől fosztotta meg a sors?