Pulykatojás - 27. rész

Alexander nem is emlékezett rá, hogy ért haza baleset nélkül, mert az biztos, hogy többször látta maga előtt Kate arcát, mint a közlekedési lámpákat, táblákat és a mellette elsuhanó autóstársakat. Azt az arcot, amit maga mellett akart tudni egész hátralévő életében, és amely most nem tudott a szemébe nézni. Mi változott meg, amit ő nem vett észre, hogy ilyen övön aluli csapásként kelljen szembesülnie a következményekkel? A motort leállította a ház mellett megállva, de azzal már nem fáradt, hogy beálljon a garázsba, vagy akár lezárja a kocsit. Minek? Itt van ezen a hatalmas birtokon egyedül. Legfeljebb a mókusok beköltöznek az anyósülésre, nagy ügy. Ügyet sem vetett a zölden burjánzó kertre, a vízpartról idelátszódó fából ácsolt hintaágyra a hatalmas fűzfa árnyékában, amit tegnap fejezett be a mester, és amit kifejezetten Kate-nek szánt meglepetésként. Amikor megrendelte, meghitt naplementés összebújásokat vizionált a vízparton. Bassza meg! Becsapta maga mögött a bejárati ajtót és mélyet lélegzett a ház hűvös, kijózanító levegőjéből. Gyomrában a csomó úgy ült, akár egy méretes kő. Nincs az az alkohol, ami ezt feloldaná, talán csak valami sav marná szét lassan, tönkretéve maga körül minden mást is. Eszébe jutott, hogy itallal akarta tompítani a fájdalmat, ami a mellkasát szorította görcsösen, amióta csak Kate fáradt, fásult hangon kiadta az útját; és most kicsit bánta is, hogy a korábbi önrombolás után száműzte a keményebb italokat a házból. 

A konyhaszekrény állványán talált egy árválkodó üveg vörösbort, egy híres portugál pince nemes italát, amit egy közös vacsorához őrizgetett. Még a menüt is kitalálta hozzá, ahogy azt tervezgette, hogy önmaga lesz a séf, de az alkalom még nem érkezett el. Hát, most már nem is fog, úgyhogy nyugodtan kibonthatja – tépte le a dugó borítását. Dugóhúzó után kotorászott a fiókban és hangosan káromkodott, amikor bele is nyúlt a hegyébe. Ahogy kihúzta a dugót, nagyot cuppant és szinte látta maga előtt Michaelt, ahogy finomkodva beleszagolna a keskeny lyukból kiáramló párába és okosakat mondana a frissen elvégzett somelier tanfolyamon hallottak alapján. A barátja imádta az ilyen – szerinte – megjátszós manírokat,  Őt azonban momentán egyáltalán nem érdekelték illatok, aromák, a különféle gyümölcsök megbújó zamata... őt most csak a szesztartalom érdekelte. Remélte, hogy elég erős lesz, hogy elbódítsa, aztán ébredéskor újra éledjen benne a remény, hogy minden, ami az elmúlt órában történt, csak egy rossz álom volt. Nem volt szüksége pohárra. Nyakon ragadta a drága italt és belekortyolt. Átfutott a fején, hogy a lelki válság úgy tűnik az ízlelőbimbóit is sújtotta, de az is lehet, hogy átverés a nagy felhajtás e körül a pia körül. Ezzel az erővel egy olcsó asztali bor is lehetett volna, azt sem érezte volna kevésbé ízesnek. 

Lerúgta a cipőit, kigombolta az ingét, melyből érezhetően áradt a pánik izzadtsága, és kirángatta a nadrág korca alól.  Képtelen lett volna egy helyben maradni, ezért az üveget a kezében lóbálva módszeresen körbejárta a házat. Óriásinak tűnt. És lélektelenül kihaltnak. Mi a faszt fog kezdeni egyedül ebben a hodályban? Amikor megvette, azt remélte, hogy Kate is megosztja majd vele. Benépesítik apró Kate-ekkel és Alexekkel, és egy idő után örülni fog, ha talál benne egy csendes zugot. Ezzel szemben most az egész olyan volt, mint egy túlméretezett kripta és morbid módon azt a helyet keresgélte, ahol a koporsója a legjobb helyen lenne. Újra és újra belekortyolt az üvegbe, nem is érezve a fanyar, kissé füstös ízt a nyelvén. A fülében csengett a közös tervezgetésük, a Home, sweet home! feliratú lábtörlő – Michael ajándéka – láttán a lány kacagása, s amelyben a belépéskor majdnem orra bukott. Mintha a lábtörlő is tudatosítani akarta volna benne, hogy az álmodozásnak vége. A hálószobában tekintete a hatalmas ágyra siklott, megannyi boldog óra színterére és mielőtt végiggondolhatta volna, mit tesz, már csak az üveg csattanását hallotta a falon. A fejrész felett absztrakt mintaként fröccsent szét a majd fél üveg bor. Sötétvörös színe az alvadt vérhez volt hasonló és mintha a sűrűsége is azt utánozta volna, lassú, széles csíkokban indult meg a padló felé. Micsoda látvány volt Kate égő vörös hajzuhataga az ágynemű sápadt eperszín selyemanyagán! Ez a vörös azonban most ...mintha ezernyi apró vérpötty  permetezte volna be.

Bambán nézte a fejrészen fennakadva egyensúlyozó üvegcserepeket. Soha nem fog válaszokat kapni! – csak ez zakatolt kiüresedett agyában.

*

Napok teltek el és Kate, bár örült, hogy ilyen egyszerűen lezárult az ügy, a szíve mélyén azt remélte, Alex mégsem hagyja annyiban. Kierőszakolja belőle a magyarázatot, hiszen ő maga sem tudott volna megbékélni egy váratlan elutasítással a férfi részéről. De Alex nem jelentkezett. Mintha komolyan vette volna a lány utolsó szavait: „Talán nem a megfelelő nő vagyok a számodra”. „Lehet, hogy igazad van” – mondta akkor a férfi és ez nagyobb pofon volt, mint amire számított. De hát az istenit neki, mégis mire számított? A férfi még finom volt és úriember. Váratlanul és Alex számára  indokolatlanul szakított, ráadásul olyan kamaszos módon, amiért még egy középiskolás lányt is kigúnyoltak volna a kortársai. Sokkal gorombább reakciót is kiválthatott volna Alexből. Félve gondolt rá, hogy talán az egész mégsem volt annyira fontos a férfinak, hogy akár férfigőgből is, de kikényszerítse belőle az igazságot. Christian egy szintig megértő volt, aztán felülkerekedett benne a férfilojalitás és kendőzetlenül elmondta a véleményét. Fájdalmas volt hallani az ő szájából, mennyire gyerekesnek, kegyetlennek és leginkább buta libának tartja. Már csak azért is, mert a szíve mélyén érezte, hogy a férfi minden szava igaz. 

Nem igazán volt vallásos, de amikor észrevette, hogy a közeli St.James kápolna ajtaja nyitva, önkéntelenül is arra vette az irányt. Beosont a hűvös, dísztelen kis helyiségbe, melyben csak a tömjén illata érződött a reggeli mise után, és a sekrestyés éppen a virágokat frissítette fel. Leült az utolsó padba, lábaihoz ejtve a csomagot, melyben többek között egy doboz fagylalt is olvadásnak indult már. Nem érdekelte, nem is gondolt rá. Csak ült, szemét lassan körbejártatva a kis kápolnán. Szeme megakadt a festményen, ahol Jézus haldokolt a keresztfán.

Miért tetted ezt velem? Miért tetted ezt velünk? – kérdezte némán és vádlón fixírozva a tövises koszorúval övezett elkínzott arcot. Ez a bosszúd, amiért nem hittelek? De ezek után hogyan hihetnék benned? Miért éppen engem fosztottál meg a gyermekvárás örömétől? Annyian szülnek ebben a világban, akik aztán eldobják maguktól a nemkívánt kis életet... miért éppen én nem kaphatom meg? – sóhajtott bánatosan. Tudom, hogy nincsenek csodák! – egyenesedett ki a gerince tudásának bizonyosságától. De ha jóvá akarod tenni, amit a szerelmünkkel műveltél, akkor legalább Alex számára elhozod még a boldogságot. Kérlek, had találja meg azt a nőt, aki mellett szeretetben öregedhet meg, akivel felnevelhetik a gyerekeiket, aki begyógyítja azt a sebet, amit Te és én okoztunk a lelkében! – suttogta halkan, aztán felállt, felmarkolta a csomagját és még egy utolsó, kemény tekintetet vetett a festményre. Nem hiszek Benned! De ha boldoggá teszed Alexet, el fogok jönni és bocsánatot kérek tőled. – motyogta félhangosan, aztán kibotorkált az épületből. Az egyik oszlop mögött álló reverendás alak a fejét csóválva nézett utána.

*

Hiába telt el lassan egy hónap, Alexben nem csökkent a vágy Kate után. A kezdeti keserűség, amiért a lány megtagadta tőle a magyarázatot, ma már csak a válaszok utáni kielégítetlen kíváncsiság volt. Az utóbbi időben szerencsére nem kellett sokat emberek között forgolódnia, így alig tűnt fel, hogy magának való, mogorva férfi lett, akiben az ismerkedés utáni vágy szikrája sem éledt fel a zajosan vidám társaság közepén, ahol ma meg kellett jelennie. A kezében forgatott egy pohár pezsgőt, amit még érkezéskor emelt le egy tálcáról, és látszólag céltalanul bóklászott a tömegben. Néhány ismerősnek odabiccentett, de nem adott alkalmat senkinek, hogy megállítsa. Michael ma nem jött el, a feleségét eléggé megviselte a terhesség, nem akarta magára hagyni, így aztán Alex magányosan járt-kelt a rendezőkből, színészekből és a film világához csapódó számtalan kullancsból álló társaságban. Kate mennyire utálta az ilyen alkalmakat – kötött ki gondolatban a kedvenc témájánál, miközben önkéntelenül is elismeréssel adózott egy fiatal, de már ismert modell hibátlan alakjának. A fiatal lány egy apja korabeli színházi rendező kezébe kapaszkodva rebegtette a pilláit, és Alex valósággal megsajnálta. Mennyire rosszul méred fel, hogy ki segíthet előre a pályádon, kicsikém! – sóhajtott, miközben eszébe jutott néhány bulvár cikk a közelmúltból a rendező házasságának viharos végéről. A fickót épp csak nem vádolták meg pedofíliával, úgyhogy aligha a megfelelő ember egy karrier egyengetésére. Egy ismerős arcon siklott át a tekintete, de a felismerés csak később követte a pillantását, amikor úgy fókuszált vissza a csinos nőre, mint aki nem hisz a tulajdon szemének.

-Isabelle! – emelte meg a hangját önkéntelenül is Alex, ahogy a csinos nőt felismerte az elegáns társaság közepén. A francia film ünnepe volt ez a mai nap, de még csak nem is gondolt rá, hogy összefuthat a nővel éppen itt Londonban. Amitől nem tudott féket vetni a meglepetésére, az Isabelle látványosan terjedelmes pocakja volt. Egy pillanatra görcsbe rándult a belseje, ahogy arra gondolt, talán éppen az ő gyerekétől gömbölyödik az asszony, hiszen ez az előrehaladott terhesség körülbelül azokban a napokban foganhatott, amikor elváltak útjaik.

-Alex! – rebbent rá a nő kicsit zavart tekintete, amelytől Alexben már-már bizonyossággá érett az eddig tétova felismerés.

-Micsoda meglepetés! – hebegte a férfi, nem tudva, hogyan kérdezzen rá a nyilvánvalóra.

-Hát, igen ... – pirult el az asszony.

-Mikorra várod? – nyelt nagyot Alexander szinte félve a választól.

-Karácsonyra. Ő lesz az én idei karácsonyi ajándékom. – mosolyodott el Isabelle és óvó szeretettel simított végig a puha selyem alatt megbújó halmon.

-Csak nem? ... Szóval, csak nem ... én vagyok az apja? – bökte ki mindent egy lapra téve fel a férfi.

-Ó, istenem! Dehogy! – rázkódott meg Isabelle játékosan. –Alex! Ha Te lennél, hidd el, megkerestelek volna. Bár nem volt valami szép a szakításunk, de ez nem olyan dolog, amit női gőgből eltitkol az ember. Nem a Tied, bár tagadhatatlan, hogy volt közöd a dologhoz. – grimaszolt vidáman.

-Amennyiben? – kerekedett el Alex szeme és az érdeklődéstől még a megkönnyebbülésről is megfeledkezett, amiért Isabelle-t nem egy picivel hagyta magára. Ha így lett volna, olyan lelkiismeret furdalást érzett volna, amely végképp padlóra vitte volna. Isabelle-t Kate miatt hagyta ott és lám, mára már Kate sem része az életének. Ha ez itt az ő gyereke lett volna, egy halott kapcsolat miatt hagyta volna apa nélkül felnőni.

-Nos... nem vagyok túl büszke a történtekre. – vonta meg a vállát Isabelle. –Amikor elmentél, hát ... nem tagadom, életem legrosszabb, legsötétebb napjai voltak. És volt egy fiatal kolléga, aki felajánlotta a széles vállait, hogy azokon sírjam el a bánatom. Neked nem kell magyaráznom, milyen az, amikor vigasztalást keres az ember. – kacsintott Alexre, akiben kellemetlenül merült fel Linda emléke.  –Damien kívánatos nőként bánt velem, és ez a kis pöttöm ennek a szenvedélynek a gyümölcse.

-Akkor férjhez mentél? – kérdezte Alex, mire Isabelle hangosan felnevetett.

-Jézusom, Alex! Mióta vagy ilyen kispolgárian erkölcsös? Nem, nem mentem férjhez. Damien ugyan felajánlotta, hogy gondoskodik rólam és a gyerekről, de az az igazság, hogy nem férjnek való, és egyelőre apának sem. Ennek ellenére nem bánom, hogy így történt. Tudok és akarok gondoskodni erről a piciről, aztán ha Damien látni akarja, nem fogok akadályokat gördíteni az útjába. De ha soha nem akar az apjaként viselkedni, azt is el tudom fogadni. Noel az enyém! – simogatta meg a pocakját.

-Noel? – mosolyodott el Alex is. –Találó név lesz.

-Amikor az orvos megmondta, mikorra várható a szülés, azonnal ezt a nevet adtam neki. Szerencsére fiúnak éppúgy adható, mint lánynak, ugyanis nem vagyok hajlandó előre készülni a nemére. Valami meglepetés nekem is jár. – nevette el magát a nő. Alex szeretettel nézte. Valamikor régen, amikor megismerkedtek, akkor látta utoljára ilyennek Isabelle-t.

-Jó látni, hogy kiegyensúlyozott és boldog vagy. – mondta kissé szomorkásan, amire az asszony azonnal felfigyelt.

-Akartam már kérdezni... az a dolog Kate-tel... miért érzem úgy, hogy nem sikerült? – kérdezte óvatosan.

-Ennyire lerí rólam, hogy egy lúzer vagyok? –mosolygott kesernyésen a férfi.

-Nem, csak ha együtt lennétek, akkor itt lenne ő is, nem? Persze az is lehet, hogy dolgozik, úgyhogy bocsásd meg nekem, ha butaságot mondtam.

-Jók a megérzéseid, mint mindig. – sóhajtott Alex. –Kirúgott, ma sem tudom, miért. Pedig már éppen meg akartam kérni, hogy költözzünk össze. ... Dolgoztam éppen, és arra jöttem haza, hogy szakítani akar. Nem adott lehetőséget a dolog tisztázására, úgyhogy egy ideje külön vagyunk.

-Amennyire akartad, nem vall rád, hogy ilyen könnyen feladod. – ráncolta össze a szemöldökét Isabelle. 

-Mindegy, hagyjuk! – legyintett Alex. A téma még túlságosan fájdalmas volt és ha valakivel, hát nem éppen Isbaelle-el akarta megtárgyalni a lelki nyomorát. –Úgy látszik, nekünk nincs szerencsénk a párválasztással. Talán meg kéne próbálnunk újra együtt – csúszott ki a száján meggondolatlanul a viccnek szánt kijelentés, de szerencsére Isabelle sem vette komolyan.

-Bocsáss meg, Alex, de nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. – csóválta komolyan a fejét a nő. -Te szerelemre vágysz és szerintem meg is fogod kapni az élettől. Én pedig nyugodt családi életre. Azt hiszem, ezt nekem éppen ez a gyerek fogja megadni. Vele kapcsolatban nem kell féltékenykednem, azt remélem, a legjobb oldalamat hozza elő belőlem, nem úgy, mint a férfiak.

-Megérdemled a boldogságot. – bólintott Alex. –Ha bánok is valamit az eddigi életemben, az az, hogy Téged megbántottalak. Szerencsés ez a kiskölyök, hogy Te leszel a mamája.

-Köszönöm, ez kedves volt! – hajolt oda hozzá a nő és egy puszit nyomott a valaha oly kedves férfiarcra. A meghitt gesztus nem ébresztett benne semmiféle szexuális feszültséget. Ha voltak is hónapok, amikor siratta a szakításukat, mára Alex már csak egy régi jó barát volt, a köztük történtek ellenére is.

-Ha bármiféle segítségre lenne szükséged, ígérd meg, hogy hozzám fordulsz! – adta vissza a puszit a férfi. Mintha a testvérét puszilta volna meg.

-Köszönöm, gondolni fogok az ajánlatodra. – lépett hátra Isabelle. Egyikük sem vette észre, hogy a meghitt pillanatoknak egy fotós is tanúja volt és nem mulasztott el néhány képet készíteni.