Pulykatojás - 25. rész

Kate megsemmisülten feszengett az előbb még kényelmes karosszékben Morgan doktor rendelőjében. Pedig néhány perccel ezelőtt még szép volt a világ, a mostanában őrá oly jellemző hullámzó kedélyállapotának éppen napfényes csúcsait járta be, erre most egyik pillanatról a másikra a mélybe taszították. A zuhanás végzetes volt. Tudta! Érezte, hogy a sors túlságosan bőkezűen osztogatta mostanában az ajándékait és ennek előbb-utóbb meglesz a böjtje, de sosem hitte volna, hogy ilyen kíméletlenül keményen nyújtja majd be a számlát. El sem hitte, hogy ez vele történik meg. Nem! Ilyen álnok módon csak a filmekben tesz keresztbe az Élet.

A reptéri nevetséges kiborulása után összeszedte magát és Alexnek már-már humorosan tudta elmesélni a történteket. A férfi azonnal küldött neki egy másolatot a nála lévő képről és ezzel a világ rendje helyreállt, álmodozva simított végig a közös vonásokon minden ébredéskor és elalvás előtt. Rengeteget beszélgettek, kihasználva, hogy a fizikai távolságnak hála, nem fulladnak a beszélgetéseik orbitális szexbe. Beszélgettek a gyerekkorukról, a munkájukról és Alex végül nem bírta magában tartani azt a rengeteg érzelmet, amit Kate szabadított fel benne, és a gyakori telefonok alkalmával apró morzsákat villantott meg a lány előtt a közös jövőjük tervezgetésével. Szerepeltek abban vörös hajú és szürke szemű gyerekek, akikkel benépesítik a tágas folyóparti házat, egy közös ügynökség, mely a világnak befutott színészeket és modelleket közvetít majd és főként rengeteg közös kaland, szerelem. Kate elmerült ezekben a jövőképekben, ezekről álmodott, míg egy napon úgy gondolta, ideje felkeresni az orvosát és vele is beszélni ezekről a tervekről, hogy gondos, előrelátó nőként mindent megtegyen azért, hogy felkészülten vágjon a családalapításba.  

Az orvos már az első vizsgálatok alkalmával is hümmögött, aztán egy dossziényi beutalóval engedte útjára, hogy a következő napokban a kórház majd valamennyi osztályán vizsgálatoknak vessék alá. Most pedig itt ült előtte és a leletekből levont konklúziót várta. Hát megkapta! Más kérdés, hogy ez még a legsötétebb álmaiban sem szerepelt soha. Olyan övön aluli ütés volt ez, amely mindent megváltoztatott. 

Nem.lehet.gyereke! Minden szavát értette, mégsem fogta fel a mondat jelentését. Hiszen ilyen vele nem történhet meg! – lázadozott a megmásíthatatlan ítélet ellen. 

Voltak férfiak az életében, akiknek nem szült volna gyereket, bármennyire is vágyakozott rá, hogy egy apró arcon lássa viszont a vonásait. Csak a gyerekért nem hágta volna át a döntéseit. De aztán belépett az életébe Alexander, és ha volt férfi a földön, akinek megszülte volna azt az apróságot, hát ő volt az. Még ha időnként egy sötét kis gondolat meg is kísértette, hogy nem lesz, nem lehet ez a kapcsolat sem örökéletű, akkor is úgy gondolta, egy bébi Alextől maga lenne a csoda. Ha szét is válnának az útjaik, akkor is megmaradna belőle egy apróka darab, amit, akit feltétel nélkül szerethetne abban a gyerekben tovább. És az élet most elveszi tőle ezt! A tökéletlenségével el fogja veszíteni a férfit és nem marad más emléke róla, mint az a homályos fotó. A gondolat olyan fájdalmas volt, hogy önkéntelenül is felzokogott. Morgan doktor megértően hallgatott, időt hagyott a páciensének a veszteség feldolgozására. Már amennyire egy ilyen hírt egy nő el tud fogadni. Tapasztalatai szerint ritkán törődnek bele a megváltoztathatatlanba és boldogtalanságra kárhoztatják magukat egész hátralévő életükre. 

Kate azonban nem törődött az idős orvossal, elmerült a fájdalmában és nem is keresett kapaszkodót. Lehunyt szeme mögött képek cikáztak. Reggel, ébredés után a fürdőszobában szeme a kis dobozra siklott, amit előrelátóan vásárolt meg a kórház gyógyszertárában, hogy ha majd aktuális lesz, ne kelljen idegőrlő órákat töltenie azzal, hogy beszerez egyet. Hát, dobhatja ki! Az már biztos, hogy neki nem lesz szüksége rá. Már az rosszat ígért, ahogy az orvos túláradó udvariassággal fogadta, mintha beteg lenne, akit kímélni kell. Végül mégsem csomagolta be virágos-talányos mondatokba a mondandóját, hanem szigorú szakmaisággal a lényegre tört. 

Kate először fel sem fogta, hogy mit hallott az imént. Olyan volt, mintha az idős orvos valaki másról beszélne neki, nem is értette, mi köze mások tragédiájához. De a reakcióit fürkésző aggodalmas tekintet végül ráébresztette, hogy az elhangzott szavak és súlyos mondatok mind az ő életét készülnek tönkretenni. De hát hogyan lehetséges ez? Nem kéne magát valamilyen módon rosszul éreznie, ha ilyen nagy a baj? Soha nem érezte, hogy a teste másként működne, mint ahogy a biológia tankönyvekben az le van írva. Nő volt, egészséges nő, aki mindent megtett érte, hogy kikerülje a hétköznapok buktatóit. Nem dohányzott, nem ivott, soha nem nyúlt drogok után, egészségesen étkezett és sokat mozgott. Mit tehetett volna még, hogy ne ezzel a csapással kelljen szembenéznie? Őbenne volt a hiba? Vagy csak a körülmények esküdtek össze ellene? Más nő vajon mit tenne a helyében? Ahogy itt ült zsibbadtan, lassan emésztve az elhangzott latin kifejezések tömkelegét, melyek mind egyetlen rövidke mondatban fejezték ki  nőisége kudarcát, csak arra tudott gondolni, hogy eddig tartott a boldogság, csak hiú  ábránd volt a férfival közös jövő, amit napok óta tervezgettek közösen, és már sokkal régebben ő magában. Alex tele van reményekkel, ő pedig kénytelen lenne ezeket összetörni. De nem! Erre soha nem lenne képes. Nem akarná látni azokban a gyönyörű, boldog szürke szemekben a lemondás fájdalmát, a csalódottságot. Nem akarhatja, hogy Alexet az a gyönyörű ház életük minden percében arra emlékeztesse hatalmas betöltetlen tereivel, hogy mit veszített el. Ez előbb-utóbb úgyis tönkretenné a kapcsolatukat, megölné a szerelmüket, üressé, értelmetlenné tenné a mindennapjaikat. El kell engednie, hogy az álmai legalább neki valóra válhassanak, ha másként nem, hát más nő oldalán. A gondolat nem is volt olyan fájdalmas, mint hitte. 

Talán mégis igaz, hogy akkor szeretsz valakit igazán, ha képes vagy az ő érdekében elengedni, ha arra van szüksége. Ő egészen biztosan szereti Alexet és ezért nem fogja útját állni a puszta jelenlétével, hogy a férfira rátaláljon az igazi boldogság. Ő maga talán belehal az elvesztésébe, de képes... képesnek kell lennie, elengedni. Tiszta sor. Alex gyereket szeretne, ő pedig ezt nem tudja megadni neki. Vesztett. Úgy vesztett, hogy nem is volt ellenfele. Ez szinte elviselhetetlenül igazságtalannak tűnt. Más kérdés, hogy fogalma sem volt róla, hogy lehet ezt elmondani a férfinak, aki szeret, és aki viszontszereti. Eleinte majd vigasztalni fogja, bizonygatja, hogy az életük gyerek nélkül is teljes lehet, de aztán egy napon lehajtott fejjel – vagy éppen egy vita hevében odavetve – fogja a tudomására hozni, hogy egy másik nőtől megkaphatná, amire annyira vágyik. Ezt pedig képtelen lenne elviselni. Inkább most kell egy tiszta vágással rendezni a helyzetüket. Fájni fog, de az idő erre sosem lesz gyógyszer, csak egyre fájdalmasabbá válna.  Mint egy seb, melyről időről időre lekapargatják a vart és nem hagyják begyógyulni. 

Az még el sem jutott a tudatáig, hogy ő maga hogyan fogja feldolgozni, amikor a rokonok arról érdeklődnek majd, mikor lesz kisbabája, vagy éppen a legjobb barátnője kéri meg, hogy vigyázzon a kicsikéjére. Mit fog érezni egy egészséges kiskölyök láttán azzal a tudattal, hogy ő sosem érheti meg azt a boldogságot, amit egy apró gyerek jelent egy szerető kapcsolatban? Mit fog érezni, ha egyszer egy magazinban ott látja majd Alexet a családjával? 

Az orvos kérdezett tőle valamit, de fel sem fogta, csak bámult rá üveges tekintettel, kiürült aggyal. Az idős férfi felállt, körbesétált az asztala körül, melyen ott hevertek még a kiterített lapok, amelyek egy boldog házasság halálos ítéletét hordozták apró fekete betűikkel és számokkal, számára értelmezhetetlen, elmosódott,  kusza szürke képekkel. Az orvos megfogta Kate kezét és atyáskodóan megpaskolta.

-Nagyon sajnálom, kedvesem! Tudom, hogy ez így elsőre sokkolóan hatott, de nem akartam hiábavaló reményekkel áltatni. Higgye el nekem, nincs annál rosszabb, mint amikor valaki beleéli magát a reménybe és csalatkoznia kell. Jobb, ha elfogadja a megváltoztathatatlant. Ne hibáztassa magát, hiszen erről nem tehet. A természet gonosz játéka ez, vagy éppenséggel egy felsőbb hatalomé, ahogy könnyebb elfogadnia. Ha csak egyetlen százaléknyi esélyt látnék, hogy érdemes lenne harcolnia, higgye el, én lennék az első, aki buzdítanám. De vannak dolgok az életben, amiket el kell fogadnunk. Annyi más megoldás létezik, ha gyermeket szeretne. A párjával egészen biztosan találnak olyat, amely mindkettőjükben a gyermekáldás teljességét éreztetné. Ha segítségre van szükségük, keressenek meg, vannak kapcsolataim ezen a téren, egészen biztosan találunk megoldást.       

Kate fásultan bólintott, miközben tisztában volt vele, valószínűleg soha az életben nem fogja átlépni Morgan doktor baljóslatú rendelőjének ajtaját. Egy álmot már halálra ítéltek ezen a helyen, képtelen lenne ezzel újra és újra szembesülni. Felállt, és mint egy alvajáró az ajtó felé indult. Úgy csukta be maga mögött, hogy még csak nem is köszönt. Mit mondhatott volna? Viszontlátásra? Hiszen éppen az imént határozta el, hogy soha többé nem lépi át ezt a küszöböt.

Az épület előtt egy taxi kanyarodott bizonytalanul lépkedő alakja elé, és ő úgy ült be, meg sem nézte ki ül a volánnál. Ha történetesen egy sorozatgyilkos lett volna a sofőr, készségesen követte volna őt is bárhová. Most minden mindegy volt. Csak az zakatolt a fejében, hogy ami történt, egyrészt hihetetlenül igazságtalan a Sorstól, másrészt olyan lépésre kényszeríti, amivel Alexet biztosan megbántja és elveszíti majd. Éppen ezért nem mondhatja el neki a mai telefonja alkalmával, merthogy óramű pontossággal hívni fogja, ebben biztos volt. A férfi dolgozik, és nem akarta semmivel megzavarni a munkájában, a koncentrálásban. Ráadásul ez nem olyan téma, amit két szexuálisan túlfűtött mondat közé be lehet szúrni.  De az is világos volt a számára, hogy képtelen lenne alakoskodni, boldog szeretőt színlelni ezzel a titokkal a lelkében. Tehát egy megoldás maradt, döntötte el. Mától nem fogadja Alex hívásait. Majd hagy neki egy üzenetet, hogy váratlan felkérésre a világ másik végére utazott, ahonnan teljességgel bizonytalan, hogy mikor tudja hívni. Ezzel nyer egy kis időt, aztán majd kitalálja azt is, hogyan tovább.

*

Alex hunyorogva olvasta az éjszaka sötétjében kapást jelző telefon kijelzőjén a kusza mondatokat. Basszus! Nem elég, hogy hiába hívta a lányt a szokott időben, a telefonja ki volt kapcsolva. Már elaludni is alig tudott az aggodalomtól, erre most ez a rejtélyes üzenet. Tényleg nagyon hirtelen jöhetett ez a munka, ha Kate még egy rendes kerek mondatot sem tudott megfogalmazni indulás előtt. Pedig alig két hét múlva, ő itt befejezi a ténykedését és szó szerint repült volna a kedveséhez, hiszen Budapesten még úgy váltak el, hogy a lány következő két hónapban munka nélkül lesz és Londonban marad. Voltak ötletei, hogyan használják ki ezt az időt, és most valósággal meglopottnak érezte magát, amiért a számításaiba hiba csúszott.  De Kate még azt sem írta meg, hogy az a bizonyos „ világ végén” pontosan hol is lesz a nagyvilágban, mintha a lány attól tartott volna, hogy meglepi őt megint, mint Budapesten.  Még az is átfutott a fején, a lány talán újra Christiannal fog dolgozni és azért nem írt részleteket, mert nem akarta felbosszantani, pedig hát tudhatná, hogy bár a budapesti váratlan viszontlátás féltékenységet szított benne, de néhány nap alatt túltette magát a dolgon és kezdte felfogni, hogy Kate számára ő az egyetlen. Nincsenek vetélytársak a közelben, akik miatt akár csak képzelődnie is kéne. 

Nagyon sóhajtott és maga mellé dobta a telefont, mintha az tehetne a rossz hírről. Nagyot csapott a párnájára, hanyatt dőlt és a plafont szuggerálva újra gondolta a lány sorait. Se egy városnév, se egy határidő, amikor végez, tulajdonképpen egyetlen árva információ sem volt a titokzatos munkáról. Nem tudta mire vélni, mert azt egyetlen pillanatig sem hitte, hogy Kate ennyire felületes lenne, hogy nem oszt meg vele ilyen tudnivalókat. Mostanáig még arról is beszámolt, hogy vett egy új lábtörlőt a lakása  ajtaja elé, mire Alex közölte vele, hogy tökéletesen felesleges pénzkidobás volt, mert ha egyszer hazavergődik végre erről a forgatásról, akkor eltökélt szándéka, hogy közös lábtörlőjük legyen. Az pedig a házában már megvan. Kate nevetett és igazat adott neki. Most pedig csak ennyit tudott megosztani vele, hogy a következő néhány hétben valószínűleg nem lesz elérhető, mert a világ végére hívták fotózni és nem hagyhatta ki ezt az alkalmat. ...Köszönöm! Ezzel most mit kezdjen?

*

Alex túláradóan boldog volt, hogy végre angol földet érzett a lába alatt. Berlinből átmentek Párizsba néhány napra, és végül onnan utazott haza vonattal a Csalagúton át. Az utómunkálatok már egy London környéki stúdióban zajlanak, úgyhogy felkészülten tudja várni, hogy Kate hazaérjen végre. Az elmúlt napokban próbálta nem egyszer hívni telefonon, e-maileket küldött neki, de egyikre sem érkezett válasz. Hol a fenében lehet, ami ennyire elszigetelt hely? A Holdon fotóznak? – gondolta savanyúan, aztán az érkezés másnapján már rohant is egyenesen Kate ügynökéhez, hogy valamit megtudjon erről a titokzatos munkáról, de a fickó csak értetlenül tárta szét a kezét. Ő nem tudott semmiféle munkáról, rajta keresztül biztos nem bonyolódott a dolog, és eddig a napig Kate nem dolgozott a tudta nélkül. – tette hozzá kissé sértett önérzetességgel.   Visszakérdezett, hogy nem értett-e félre valamit, mire Alexben valami furcsa rossz érzés kezdett eluralkodni. 

Előző este eszébe sem jutott Kate lakása felé kanyarodni, hogy egy pillantást vessen az ablakára, de most már az is átvillant az agyán, talán itt valami más van a háttérben. Nem igazán tudta elképzelni, hogy Kate füllentett volna neki, de hátha ... hátha csak egy kis szabad térre és időre volt szüksége, mert úgy találta, hogy az utóbbi időben Alex nagyon rátelepedett a maga ódivatú érzelmeivel és rámenős tervezgetéseivel. Talán megijesztette, és időre van szüksége, hogy végiggondolja a dolgokat. Talán... tök felesleges teóriákat gyártania! Legjobb, ha megy és meggyőződik róla, hogy csak rémeket lát. Kate ezt nem tenné vele! Kate, az a Kate, akit ő szeret és tisztel a végtelenségig,és aki ugyanezt állítja vele kapcsolatban,  eléje állna és a szemébe vágná, ha valami gondja lenne. Felkapta a kocsikulcsát és már-már vadul manőverezve a késő délutáni londoni forgalomban, a lány lakásához hajtott. Az égbolt borús volt, sötét felhők ígértek bő égi áldást, és ettől szinte sötétségbe borult már a város is. A lakásokban lámpák égtek, és Alex a kormányra támaszkodva nézett fel a lány ablakaira. A behúzott függönyök mögött mintha fény derengett volna.