A dublőr - 15. rész

A vacsora előtt koktélokkal a kezükben halkan beszélgettek a meghívottak. Kis csoportokba verődtek a korán érkezők, mintegy véd- és dacszövetséget kötve a később érkezőkkel szemben, akik kivétel nélkül ismert emberek voltak, akik hozzászoktak, hogy érkezésükkel magukra vonják a társaság figyelmét. Julia is szinte a bőrén érezte, ahogy a rengeteg szempár végig pásztázza a testének minden centiméterét, miközben olyan mormogás követte őket, ahogy a tenger ostromolja a partot egy borús éjjelen. Tudta, hogy a beavatkozás eredményességét veszik górcső alá, és bár tisztában volt vele, hogy fizikailag tökéletes Jennát formáltak belőle, azért próbált tartásában is azonosulni a színésznővel. Egyszerre volt idegesítő és izgató érzés. Adam karjába kapaszkodott, ahogy a lépcsőkön fellépdelve a házigazda, a Nagy Ember elé járulhattak. A kormányzó ritka ellenszenves ember volt. Már a televízióból is így látta korábban, de élőben egy csúszómászóval vetekedett. Műfogsorának műmosolya valósággal vérfagyasztó volt, a kézfogása után pedig legszívesebben beletörölte volna a ruhájába a kezét, ehelyett azonban egy tökéletes mosolyt varázsolt az arcára. Kicsit epésen állapította meg, hogy lám, a színészkedés tőle sem áll távol. 

Adam elbűvölő volt, mint mindig, a kormányzó felesége pedig épp csak el nem csöppent, ahogy a férfi a kezét két tenyere közé fogva, kissé bizalmasan megdicsérte a külsejét és a házát. Tőle ezt várták el, és remekül helytállt. Julia viszont szívesen lefejtette volna az asszonyról, mert úgy érezte a kormányzó felesége őt rövidítette meg ezzel a bizalmas gesztussal. A vendégek gyors egymás utánban mutatkoztak be a vendéglátónak; aki már sorra került, elvegyülhetett a hatalmas, kicsit túldíszített teremben, ahol a vacsorát lebonyolították. Ismert és ismeretlen emberek köszöntek oda, néhány arc, amelyről még ő is tudta, hogy valamennyire a film világához tartoztak. Nem volt meglepő, hogy a kormányzó kiemelt figyelmet szentelt nekik, hiszen az állam elsősorban a mozinak köszönhette a hírnevét. Néhány olyan ember fogott kezet velük, akiket hétköznapi halandók nem – így ő sem – ismerhettek, de még Adam is elfogódottan rázta meg baráti jobbjukat. 

Julia egész nap nem evett és már jóformán szédelgett az éhségtől és a benne fortyogó feszültségtől. Már-már nevetségesnek érezte magát, ahogy Adam szoros közelségében próbálta átvészelni az emberek kíváncsi tekintetének kereszttüzét. Jenna Langdon neve és a vele történtek bejárták a sajtót és a médiákat, így aztán érthető volt az érdeklődés, ami a felbukkanását kísérte, főleg azok után, hogy az újságok részletesen ecsetelték, micsoda plasztikai sebészi bravúrra volt szükség, hogy visszakaphassa a valamikori külsejét. Istenem, ha tudnák! – sóhajtott a nő. A sok pillantás között volt egy, ami már-már lyukat égetett a hátába. Egy férfi figyelte őt, ebben biztos volt, mégsem mert az illető felé fordulni. Talán egy másik kellemetlen ismerős, netán egy exszerető? – gondolt kissé epésen Jennára, aztán, hogy elterelje a figyelmét, a közeledő pincér tálcájáról lekapott egy apró vendégváró falatkát. Épp csak lenyelte, amikor Adam egy másik tálcáról egy gyanús kis miniszendvicset emelt le és gondoskodón a szájához tartotta. 

- A kedvenced – mondta, és Juliának már nem volt ideje tiltakozni. Jaj, csak ezt ne! A kagylós falatka az undortól megakadt a torkán. Fuldoklott, biztos volt benne, hogy kínlódása könnyeitől a gondosan felvitt szemfesték is szomorú bohóccá változtatja az arcát, ráadásul pedig ott volt mellette Adam, aki aggodalmasan orvosért kiáltott, miközben a hátát püfölte, nem is sejtve, hogy ezzel úgysem segíthet rajta. Egy magas férfi termett mellette, aki tétovázás nélkül ölelte át hátulról és a Heimlich-féle fogást alkalmazva jószerivel az életét mentette meg. Orvosként is elismeréssel adózott a magabiztos fellépésnek már az első korty levegőtől kitisztult aggyal. Hasában még érezte az ökölbe szorított, egymásba kapaszkodó kezek nyomását, ahogy többször hirtelen felnyomják a gyomrát, kiszorítva tüdejéből a levegőt, mely maga előtt tolva megszabadította az undorító kis falattól. Világ életében a hideg rázta a kagylónak még a látványára is, nemhogy a szájában érezze. Belekapaszkodott a kezekbe, amelyek még mindig tartották és gyengéden lefejtette magáról. Megfordult, hogy köszönetet mondjon ismeretlen megmentőjének, miközben Adam már megkönnyebbülten ölelte magához egy pohár vizet kérve a közelükben bámészkodó pincértől. Dr. Edward Craisnak és Juliának egyszerre akadt el a levegője. A férfi tért magához elsőként.

- Bocsásson meg, hogy így megbámulom! Az ember nem mindennap siethet egy hollywoodi híresség segítségére, és ... tulajdonképpen kísértetiesen hasonlít valakire, akit jól ismertem és nagyon kedveltem, de elvesztettem. Ott volt azon a gépen, amin maga, de nem volt olyan szerencsés. Egy pillanatra olyan volt, mintha őt látnám -  motyogta a férfi szinte maga elé. Adam együttérzően meglapogatta a hátát, aztán hogy elterelje a férfi figyelmét a gyászáról, hálálkodni kezdett. A társaság körülöttük élénk figyelemmel kísérte a történteket. Egyedül csak Julia állt ott, mint akit villámcsapás ért.

Edward itt? A sors fura és szeszélyes játéka. Valahol egy asszisztens hogy is tudta pont kettőjüket megjelölni egy élénk színű filccel ebben a hatalmas városban? Őszintén hálás volt a szakszerű közbeavatkozásáért, bár pillanatnyilag úgy érezte, mindenki jobban járt volna, ha a holnapi újságok olyan banális főcímmel jelentek volna meg, hogy: Jenna Langdon túlélte a repülőszerencsétlenséget és megfulladt egy kagylós party-falatkától. Ráadásul most volt kénytelen szembesülni azzal is, hogy a férfi komoly érzelmekkel viseltetett iránta, amit annak idején ezek szerint észre sem vett. Biztos volt benne, hogy Edward felismerte. Az a lelke mélyéig hatoló pillantás, ahogy a szemébe nézett... Ott volt benne minden, a felismerés és értetlen zavarodottság. Aztán, ahogy Edward Adamra nézett, a néma ítélet is. Julia szinte hallotta a szavakat, ahogy megvetően a szemére veti, hogy egy csinos, gazdag és ismert arc képes volt kifordítani önmagából és becstelenségre vetemedett, hogy megszerezhesse. Aztán megrázta magát, amikor rájött, hogy a férfi kíváncsian, de inkább fájdalommal, mint haraggal szemléli. Csak saját elszabadult fantáziája tréfálta meg, a lelkiismerete lázongott és ezt vetítette ki volt főnökére. Halványan, bánatos együttérzéssel elmosolyodott és annyit mondott:

-Őszintén sajnálom! Az a hely maga volt a pokol. Aki túlélte, az sem maradt az az ember, aki korábban volt. Tudom – suttogta, és próbálta nem félremagyarázni a férfi szemében megvillanó fényt, ami akár a rejtett utalás megértése is lehetett. Mohón kortyolt bele a pohár vízbe, amit Adam tartott éppen eléje és remélte, hogy ő nem hallotta az előbbi akaratlanul tett beismerést. Nem itt és nem most akarta tisztázni ezt az egész hajmeresztő helyzetet, amibe jórészt az ő döntése révén keveredtek. Egy gyöngéd mozdulattal megsimította Adam aggodalmat tükröző arcát.

- Köszönöm! Ne félj, nem olyan könnyű engem eltenni láb alól.

- Egy falatka kagylónak mindenesetre majdnem sikerült. – ráncolta a homlokát a férfi. – Eddig azt hittem, ez a kedvenced, de most úgy néztél rá, mintha valami szörnyűséget tuszkolnék a szádba.

Julia figyelmét nem kerülte el, hogy Edward még mindig őket figyeli és egyre inkább elbizonytalanodik. Mint aki az előbb biztos volt benne, hogy kit lát, de mostanra már képtelenségnek tartja már az ötletet is. Ez felbátorította a nőt és Adamba karolva egy puha csókot nyomott az arcára, szinte már hivalkodóan szemléltetve a köztük lévő bizalmas kapcsolatot. 

-Azt hiszem, haza kéne mennünk. – suttogta, és a férfi nem vitatkozott. Az előbb történtek eléggé felzaklatták őt is ahhoz, hogy engedelmesen bólintson. Még egyszer megköszönte az orvosnak a hathatós segítséget, aztán a házigazda felé kormányozta Juliát, hogy megköszönjék a meghívást, kimentsék magukat és angolosan távozzanak. A kocsiban némán, de egymás kezét fogva ültek hazáig. Valami furcsa feszültség nőtt közöttük, ami abban a pillanatban alakult át szexuális energiává, ahogy beléptek az ajtón. Adam magához rántotta a lányt, Julia pedig a karjait a férfi nyaka köré fonta. A férfi lassan vezette, mintha egy dallamra táncolna vele, amit ugyan csak ő hallott, de andalító volt, érzéki. Úgy nézte közben Juliát, mint valami ritka szépséget, amit csak egyszer talál az ember életében. Láthatóan vívódott önmagával, aztán döntött. Ezzel egyidőben nekidőlt a lánynak. Teljes súlyával a falhoz préselte, nem törődve vele, hogy a lány háta mögötti, tengerparti sétányt ábrázoló nagy kép hangos csattanással a földre zuhan. Mint egy lassított felvétel, közelített a szájához, hogy aztán egy vágyakozó férfi mohóságával csókolja, egyszerre támadva nyelvével és kezeivel. Julia levegő után kapott. A csók valósággal fájt fizikailag, de nem jajdult fel, ahogy a férfi ujjai keményen belemartak a bőrébe. Megrészegítette az érzés, hogy Adam Corbin vágyik rá. Ez a szenvedély nem szólhatott senki másnak, csak annak a nőnek, aki itt reszketett a kezei között. Adam már a ruhája cipzárját húzta le sietős, ügyetlen ujjakkal, aztán már csak azt érezte, hogy a finom anyag lesiklik róla. Ott állt jóformán meztelenül, kiszolgáltatottan és vágyakozóan. De a folytatás helyett Adam hátralépett. Julia valósággal fázott a férfi érintése nélkül. A vére még lüktetve rohant az ereiben, idegvégződései sikoltva várták a további érintések édes kínját. A férfi lihegett, zihált, de a szeme már kitisztult. Olyan volt, mint egy tudós a mikroszkópja fölött. Szeme sóváran bejárta a lány idomait, tantaluszi kínokat okozva önmagának, de kitartott. Válaszokat akart és Jenna megígérte neki. Most akarta tudni, mielőtt bármi olyat tesz, ami érdektelenné tehetné a lány szavait. 

- Mit akartál mondani azzal, hogy „értem hazudnál”? – kérdezte szinte haragosan, amiért az előbbi szenvedélyes pillanatokat félbe kellett szakítania. És mert képtelen volt félretolni a kíváncsiságát, hogy a válaszait megkapja.

- Jézusom! Adam! Miért éppen most? – sóhajtott Julia, de a hangja megremegett, mint aki mindjárt sírva fakad.

- Nem tudok addig veled lenni, amíg ez a kérdés ott motoszkál az agyamban. – vallotta be a férfi. Julia lehajolt a ruháért, remegve belebújt és felhúzta a cipzárt.

- Ez bonyolult. – próbálta Julia elodázni a választ.

- Képes vagyok felfogni – tette csípőre a kezét a férfi, és a homlokát ráncolva figyelte, ahogy Julia a nappali felé indul és kecsesen elhelyezkedik a kanapé sarkában.

- Talán neked van igazad és valóban most kell ezt tisztáznunk. Már régen el kellett volna mondanom. Vagy legalább ma, még a vacsora előtt – sóhajtott a lány. Adam gunyorosan felhorkant:

- Ezek szerint nem vette volna el az étvágyamat?

- Nálad sosem lehet tudni, hogy reagálsz – nézett félre a nő. – Azért azt hiszem, jobb lenne, ha  leülnél.

- Olyat mondasz, amitől el találok ájulni? – viccelt kesernyésen a férfi, de azért megindult a szemközti fotel felé.

- Én tudok könnyebben beszélni, ha nem kell ebből a béka-perspektívából elmondanom. – húzta az időt Julia. Nem volt már ideje rendezni a gondolatait. Úgy döntött, a legelején kezdi, annyira az elején, amikor ők ketten még nem is ismerték egymást, de ami segíthet megérteni a férfinak, hogy min is ment keresztül az elmúlt hónapokban, mi vezetett el egészen a mai napig... Megköszörülte a torkát és halkan, hogy Adamnak minden figyelmére szüksége volt, hogy hallja és értse a szavait, beszélni kezdett. 

- Azon a repülőn, ami Philadelphia felé tartott, volt egy nő, egy orvos, aki Jenna mellett ült. Egy konferenciára utazott és fogalma sem volt róla, hogy hamarosan az egész élete megváltozik. Egyszerű nő volt, egyszerű álmokkal, hétköznapi problémákkal. Sikeres a maga szakmájában, szerencsétlen a magánéletében. A jegyzeteit olvasgatta, amikor az útitársa beszélgetést kezdeményezett vele. Felismerte, hogy  népszerű színésznő, de nem sokat tudott róla. ...  Jenna egész úton a gondolataiba temetkezve ült, és nem sokkal a leszállás előtt elegyedett beszélgetésbe vele. Ismeretlenül is kitárulkozó volt. Büszkén mesélte, hogy menyasszony. Mutatta a jegygyűrűjét, lehúzta az ujjáról, hogy a másik nő – aki megdicsérte, milyen szép darab - felpróbálhassa. Cserébe elkérte a nő nyakláncát, mert nagyon megtetszett neki. Egy régi családi ereklye volt, ezüst férfi zsebóra, annak a nőnek a nagyapjáé. Jenna azt mondta, ilyet szeretne venni a vőlegényének karácsonyra, mert az illető olyan szentimentális, hogy biztosan örülne neki. Aztán a másodperc tört része alatt elszabadult a pokol. Jenna nem kötötte még be a biztonsági övét, ezért semmi sem védte abban az őrült hánykolódásban. Amikor a zuhanás után végre megszűnt minden mozgás, egy tűzgolyó felrobbantotta a gép törzsét. Jenna akkor már nem élt. A nő pedig, ujján Jenna gyűrűjével ott haldoklott valahol az égő pokol tornácán.

Beszéd közben képtelen volt Adamra nézni. Csak beszélt maga elé, mint valami katatón állapotban lévő elmeháborodott. Nem tudta önmagát néven nevezni, mert ő most már nem volt Julia. És mivel éppen most mesélte el, hogy Jenna meghalt, nem lehetett Jenna sem. Egy senki volt. Aki annak a férfinak az ítéletére várt, aki hitetlenkedve meredt maga elé, és akinek arcán ezernyi érzelem suhant át. A száját hol kinyitotta, hol becsukta, de hang egyelőre még nem bukott ki rajta. Julia úgy döntött, folytatja a történetet, kibeszéli magából végre azoknak az első gyötrelmes napoknak az emlékét, amelyek éjszakákon át kísértették a rémálmaiban.

-Amikor az a másik nő magához tért, tisztán emlékezett rá, hogy kicsoda. Tudta, hogy mi történt vele. És rettegett. Rettegett, mert égő fájdalom volt minden lélegzetvétele, minden moccanása, a puszta létezése. Minden orvosi tudása ellenére fogalma sem volt róla, ép ember lehet-e még belőle valaha. Gondos kezek nem hagyták szenvedni, de a kábasága sem tudta feledtetni vele az apokalipszist, amiből megmenekült. És látta maga előtt a csinos színésznőt, aki törött játékbabaként hevert a roncsok között. Nem tudott mozdulni, nem tudott beszélni, semmiféle kommunikációra nem volt képes, és sokkolta, amikor az emberek sorra Jennának szólították. Képtelen volt tiltakozni. Amikor már elég idő telt el, hogy megpróbálkozzon tudatni a világgal, hogy ő nem az, akinek hiszik, akkor is félreértették. Azt hitték, csak a női hiúsága fél a közelgő műtéttől, csak a rémálmai zaklatják fel, pedig az identitását készültek elvenni tőle és ő nem tehetett semmit. És mindvégig ott volt mellette egy férfi, akit nem is ismert, de aki a jelenlétével tartotta benne a lelket, aki ébren tartotta benne az élni akarást, amikor már fel akarta adni. És aki mindvégig azt hitte, a hűtlen kedvesét kapta vissza abban az összeroncsolt testben. Olyan erőt öntött akaratlanul is a sérült nőbe, hogy az hálából képtelen lett volna elvenni tőle a reményt, hogy az élete talán visszatalálhat a régi, elvesztett boldogságához. Ezért aztán akkor is hallgatott, amikor már szólni lett volna képes. Látta a szülei halálhírét a hírekben és tudta, hogy aki a baleset előtt volt, az megszűnt létezni. Nincs családja, nincs arca, nincs neve ... csak egy esélye volt, és azt megragadta. 

Szünetet tartott, várva, hogy Adam reagál az elhangzottakra, de a férfi csak nézett maga elé, mint akihez el sem jutottak az előbbi szavak. Vagy ha igen, akkor az értelmüket nem fogta fel. Legszívesebben rákiáltott volna, hogy: Mondj már valamit!, de tudta, hogy a férfi a folytatásra vár, a magyarázatra, miért csak most mondja el mindezt. Igazából már minden mindegy volt, akár le is meztelenítheti a lelkét és bevallhatja a legtitkosabb gondolatait, érzéseit is – döntötte el. 

-Ahogy teltek a napok, hetek, akaratlanul is tisztán látta, hogy Jenna és a vőlegénye között a baleset előtt valami olyan történt, amivel a nő vérig sértette a férfit. Azt gondolta ... azt hitte, jóvá tudja tenni a másik nő hibáját, ha ... ha úgy tesz, mintha Jenna lenne és megbánta volna a történteket. Könnyű dolga volt, mert a szíve mélyén nem akarta, hogy az a férfi, aki olyan jó volt hozzá életének legsötétebb napjaiban és heteiben, szenvedjen bármiért is. Az a férfi nem érdemelt mást, csak kiengesztelést, és szerelmet, ha arra volt szüksége a boldogsághoz. Ő pedig mindkettőt meg akarta adni neki. 

Adam felől valami hitetlenkedő horkantás hallatszott, de még mindig nem szólt, nem üvöltött, nem pattant föl, hogy ott hagyja őt a nagy vallomásával és kitárja az ajtót, szavak nélkül jelezve, hogy azonnal hagyja el a házat. Reménykedni kezdett, hogy a férfi – bár most még sokkolva van, de – meglátja majd az elképzelhetetlenben a rációt, a törvényszerűséget, az ő tiszta szívű érzéseit. Mindent elmondott, fogalma sem volt már, mit mondhatna még. Az őszinte magyarázatot oda terítette a férfi elé, és most rajta volt a sor, hogy kezdjen valamit az igazsággal. Biztos volt benne, hogy ez legalább annyira nehéz feladat, mint elmondani a valós tényeket. Csendben ült és várt, miközben a lelkiüdvét adta volna egy pohár vízért, de nem mert mozdulni. Nem, amíg nem születik ítélet.