Julia az ágyból
figyelte, ahogy Adam széles gesztikulálással magyaráz a telefonba. Már hosszú
percek óta csak mondta-mondta a magáét, ritkán kis szüneteket tartva, amikor
nyilván a vonal túloldalán lévő fejtette ki a maga érveit. Ilyenkor feszülten
figyelt és arcának játéka árulkodott csak róla, hogy érti, de különösebben nem
értékeli az elhangzottakat. Julia talán most először nézte meg alaposabban,
mintha nagyító alatt vizsgálná. A filmvászonról ismerős vonások az eltelt
hetekben kiélesedtek ebben a minden elképzelhetőnél közelibb kapcsolatban.
Hányszor hajolt fölé, hányszor kapta rajta, hogy elgondolkodva figyeli. Még
sosem vette észre, hogy ilyen szuggesztív a pillantása, ennyire szépek, szinte
már sebészi könnyedségűek a kezei. Tudta, hogy van egy apró, alig észrevehető
anyajegy a szája sarkánál, és ez máris egy személyes, intim benyomás volt,
amiről a halandó rajongók aligha tudhattak, olyan észrevétlen volt. És most már
tudta azt is, hogy ha valamiről szenvedélyesen vitázik, azt egész teste
lereagálja. Játszik. – próbált manírokat felfedezni a hangjában és a mozdulataiban,
majd vitába szállt ezzel a megállapítással. Nem! Ez nem játék! Ez ő! –
döntötte, amikor a férfi egy beszédes grimasz végén kinyomta a telefont, és
felé fordult.
-Bocs! Nem kellett
volna itt előtted veszekednem vele, de Josh aggódik, amiért megint leléptem.
Attól fél, hogy ezzel a rengeteg repkedéssel a sorsot kísértem, aztán annyi
kényszerű változás után még a főszereplőjét is odaveri egy pilóta. Nem hisz
benne, hogy ezek a tragédiák nem ismétlik meg önmagukat. De tény, hogy most egy
ideig nem fogok tudni jönni. Tényleg be kellene már fejezni a munkát, mielőtt a
támogatók kiszállnak, aztán az egész eddigi munkánk egy fiókban végzi. Csak azt
nem akarom, hogy te aggódj ezen. Ha végeztem, jönni fogok. Négy-öt nap,
legfeljebb egy hét, legkésőbb mire kiengednek, itt leszek. – ígérte, majd várta
a hatást. A régi Jenna most durcásan biggyesztene, sértődött lenne, de
legalábbis azt színlelné. Ez az új Jenna azonban csak bólintott, hogy
megértette. Ez az egyszerű válasz meglepte. Talán mégis van igazság abban, hogy
akit meglegyintett a halál szele, az átértékeli az életét és képes a
változásra. És ha képes, mennyire lesz majd tartós? És az ezer dolláros kérdés:
ő maga mit fog kezdeni ezzel a változással? Még élénken élt benne a csalódás és
harag, amit akkor érzett, amikor Dora az orra alá lökte a lány hűtlenségét
bizonyító fotókat. Akkor talán még durvaságra is képes lett volna, ha
tettlegességre talán nem is. De egészen biztosan nekiesett volna a
menyasszonyának verbálisan, amit aztán már percekkel később szégyellt volna. A
gyengeségnek minden formáját utálta, főként, ha egy férfi erőszakosságában
jelent ez meg. Ha meg az a férfi ő maga lett volna, az maga lett volna az
erkölcsi megsemmisülés.
Aztán ahogy teltek a
napok és a hetek, ahogy szembesült azzal az óriási kínnal, amit a lánynak ki
kellett állnia, és amit összeszorított fogakkal, hiszti nélkül tűrt, lassan ez
a harag együttérzésnek adta át a helyét. Ilyen volt, nem bújhatott ki a
bőréből. Csak attól félt, hogy Jenna a javulással egyenes arányban tér vissza a
régi hazug énjéhez. Azonban az idő múlása egyelőre rácáfolt ezekre a
félelmeire. Olyannyira, hogy már abban is elbizonytalanodott, hogy valóban
szakítani akar-e majd a hűtlen kedvessel. Botlott, megkapta érte az égiek büntetését,
és egyelőre nagyon úgy tűnt, tanult a történtekből. A jövőt pedig még kár lenne
tervezgetni, hiszen annyira frissek ezek a történések. Egyszer valaki azt
mondta neki – a szituációra már nem emlékezett, csak a keményen, már-már
cinikusan megfogalmazott szentenciára -, hogy a kurvákból lesznek a legjobb
feleségek. Még élénken előtte volt a pillanat, amikor Rush és Dora is
indulatosan lekurvázták Jennát. Még ha el is ismerte, hogy rászolgált a durva
jelzőre, mégis feltette a kezét tiltakozásul, hogy ne bántsák. Talán ezt a
percet érezte meg előre, amikor ő maga is teljesen elbizonytalanodik. Nem
akarta ilyen alpári módon jellemezni, mert azzal önmagát és a kapcsolatukat is
lealacsonyította volna. Azt a kapcsolatot, amit mára igazság szerint már
egyáltalán nem akart felrúgni.
Julia bólintott, hogy
megértette. Aztán összeszedte minden akaratát és lábadozása idején először
kierőltetett egy végtelenül egyszerű és őszinte mondatot a torkán: -Várni
foglak! A hangok karcosak voltak, régi hangjánál jóval mélyebb tónusban
rezegtek, idegenek voltak még a saját fülének is, de egyelőre csak örömet
érzett, amiért végre kiszabadultak a torkából. Mérföldkőnek érezte a saját
gyógyulása, és legalább annyira a férfival való
kapcsolata tekintetében is.
Adam annyira meglepődött,
hogy önkéntelenül is hozzáhajolt, majd a nem várt fejlődés felett érzett
örömében egy könnyű csókot, inkább csak puszit lehelt az ajkára elismerésként.
-Köszönöm! Nagyon ügyes
vagy! – suttogta. – Meglátod, innentől rohamtempóban gyógyulsz majd, és én itt
leszek, mire kiengednek. – mondta a szemébe nézve, majd végigsimított a lány
halántékától az orrát borító kötés mentén az álláig. Meglepte Jenna új hangja,
már maga a hang egyáltalán. Nyilván ezért volt ez az önkéntelen gyengédség, de
basszus, ez egészen úgy hangzott, mint valami békülős ígéret. Mit művel? Mély
levegőt vett és hátralépett.
-Mennem kell! Vigyázz
magadra! Tudod, még sosem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna! – kacsintott a
lányra, idézve Jenna régi szólását, de most nem csalt mosolyt vele az arcára. A
férfi már rég elment, amikor Julia még mindig azon törte a fejét, hogy vajon
mit akart ezzel a fura mondattal üzenni?
*
Julia meglepetten kapta
fel a fejét a barátságos női hangra. Már egészen megszokta, hogy a napok
eseménytelenül, csigalassúsággal múlnak, csak a nővérek sürögnek körülötte és a
gyógytornász; éppen ezért szinte megijesztette ez a váratlan meglepetés. Adam
édesanyja volt a látogatója. Adam húgának ellenséges viselkedése miatt kicsit
tartott tőle, hogy az egész család valami ősellenséget lát benne, ráadásul a
lelkiismerete azonnal görcsbe rántotta a gyomrát. Ez az asszony láthatóan
igyekezett barátságosan viselkedni vele, ő pedig éppen élete legnagyobb
hazugságát próbálta elhitetni vele cserébe. Ennél kevesebb is elég lehetett
volna, hogy kényelmetlenül érezze magát a társaságában. Az asszony felbukkanása
egy másik kérdést is felvetett benne, amire azonban egyelőre még nem kapott
választ, bármennyire is furdalta a kíváncsiság az oldalát. Nyilvánvaló okok
miatt ő nem kérdezhetett, és senki nem tette meg neki azt a szívességet, hogy
egy óvatlanul elejtett mondattal magyarázattal szolgáljon. Mégpedig arra a
kérdésre, hogy vajon hol lehet Jenna Langdon családja? Merthogy egy ideje attól
rettegett, egyszer csak rányitja valaki az ajtót, aki „drága gyermekemnek”
szólítja. Ott véget is érnének az új életről szőtt álmai, egy anyát nem tudna
becsapni. Meg kell tudja, ki volt Jenna a való életben, mert annál nagyobb
bakit el sem tudott volna képzelni, mint ha kiderülne, fogalma sincs a saját
múltjáról.
Kicsit kényszeredetten
indult köztük a beszélgetés, már csak azon egyszerű oknál fogva is, hogy Julia
csak nagyon rövid, egyszavas válaszokra volt még képes. Végül a legnagyobb
meglepetésére, Rose Corbin róla, az ő családjáról kezdett beszélni, amiből
lassan egy igen szomorú gyerekkor képei bontakoztak ki előtte.
-Nehéz lehet ilyen
egyedül megküzdeni ezzel az egésszel. – sóhajtott együttérzően az asszony,
miközben letelepedett mellé, miután friss vizet adott a vázában pompázó
hatalmas csokornak, Adam legutóbbi ajándékának. –Sosem gondoltál rá, hogy
megkeresd őket? Az ember szereti tudni, hova nyúlnak vissza a gyökerei, főleg,
ha új életet akar kezdeni. Akár egy házassággal, akár egy ilyen borzalmas
baleset után. –mondta szinte önmagának. –Tiszteletre méltó az a kitartás,
amivel az élre küzdötted magad, és amivel magad mögött hagytad a múltat, de
ettől még tudnod kell, honnan jöttél és merre tartasz. Ez biztonságérzetet ad
az embernek. ... Talán ezért nem bíztál a fiam érzéseiben sem. – tette hozzá
szomorúan, mire Jenna akaratlanul is felszisszent. Az eddigi információi
alapján, Adam édesanyja nem tudhatott a fia magánéleti válságáról. Rose
ránézett, tengerzöld szemei megfejthetetlen tekintettel próbáltak Julia barna
szemei mélyén válaszokat találni.
-Tudom, hogy itt
mindenki azt hiszi, fogalmam sincs, mi zajlik körülöttem, de kedvesem, anya
vagyok, és működnek a megérzéseim is. Tudom, hogy volt köztetek feszültség az
utolsó napokban, elég volt egy telefonváltás Adammal és tudtam, hogy otthon
nincs minden rendben. Ezt egy nő, egy anya megérzi. ... Nekem a fiam
mindenkinél fontosabb és tisztában vagyok vele, hogy történt köztetek valami.
Valami, amivel mélyen megbántottad. De azt is látom, hogy a baleset utáni
merevsége oldódik és rendeződni látszanak köztetek a dolgok. Talán sosem lesz
már olyan felhőtlen a kapcsolatotok, mint régen, de már tudni fogjátok, hogy a
másik milyen mélyen tud megsebezni; és ez is egy fontos tapasztalat. ... De ...
én elfogadom, ha ő ad neked egy új esélyt, hiszen az élettől is megkaptad, én
érzem ebben a sorsszerűséget. Nem fogok közétek állni, és nagyon remélem, Dora
is el tudja idővel fogadni ezt a helyzetet. Az ő helyzete sem könnyű, az a
ficsúr teljesen padlóra vitte a hazugságaival ... Talán nem figyeltem rá eléggé,
és ami történt, részben az én hibám is, de ahogy Te, úgy én is tanultam a
történtekből, és éppen ezért rajtatok fogom tartani a szemem. Ha kell, segítek,
de ha azt látom, a fiam újra szenved, akkor velem kerülsz szembe; és én talán
még nála is keményebb ellenfél lehetek. Egy férfi ugyanis képes a
megbocsátásra, egy anya csak a gyerekei iránt. Értjük egymást?
-Igen. Sajnálom. – nyögte
ki erőlködve Julia.
-Sajnálhatod is. Még
egy ilyen férfit nagyítóval sem találnál. – húzta ki magát anyai büszkeséggel
az asszony.
-Tudom. – mondta ki
valódi meggyőződéssel a hangjában a lány. Hiszen éppen ez a tudás döntötte el
élete legnagyobb hezitálását. Adam Corbin egy olyan esély volt a sorstól, amit
egész egyszerűen nem hagyhatott veszni, még ha egyáltalán nem biztos, hogy a
döntését valaha el is tudja majd fogadtatni vele.
-Mit ígért, mikor jön?
– kérdezte Rose és Juliának nem kellett magyarázat, hogy tudja, Adamról beszél.
-Még két nap..., amikor
én is ...hazamehetek. – motyogta Julia.
-A kötést mikor veszik le?
– intett az asszony Julia orra felé.
-Holnap.
-Ó, hát akkor holnap
lesz a nagy nap! – mosolygott az asszony. –Nyugodj meg, az már most is látszik,
hogy remekül sikerült a műtét, és a szemed körül is teljesen elmúlt már a
véraláfutás. Ki akarod sminkelni majd magad? – szólalt meg benne az örök nő.
-Nem. – rázta meg a
fejét Julia. Nem szabad elfeledkeznie róla, hogy Jenna Langdonként nyilván még
a magánéletében is sminkelte magát, de ezzel szemben ő csak a legritkább
alkalmakkor. Jobb lesz, ha ezt a környezete is megszokja. Ráadásul így talán
nem lesz annyira égbekiáltó a kettejük közti eltérés sem, mert mindenki a smink
hiányával fogja magyarázni.
-Látod, ez jó ötlet! –
bólintott Rose. –Egy nő szépségét soha ne Estée Lauder és a Lancome adja, hanem
a saját természetes bája! Legalábbis, amíg fiatal. – kapott elő egy apró tükröt
a táskájából és kacsintva megigazította a rúzsát. –Ez persze bizonyos kor
fölött már nem igaz. De mit is mondtál, mikor jön a fiam? – kérdezte újra és a
szeme sarkában nevetőráncok egész serege gyűlt össze.
-Két nap múlva. –
sóhajtott Julia. Adam anyját nem olyannak ismerte meg, aki fontos kérdésekben
feledékeny lenne.
-Akkor ki ez a jóképű
idegen az ajtóban? – nevetett az asszony, mire Julia az ajtó felé kapta a
tekintetét. Adam állt ott vigyorogva egy hatalmas csokor virág mögé rejtőzve.
3 megjegyzés:
Okè mondtam már, hogy fel vagyok csigázva? :))) nagyon várom, hogy lekerüljön az a kötés. XD Kiváncsi leszek, ha elkezd a múltja után kutatni, mikre fog fény derülni. És még gondolom jön bonyodalom dögivel. :) Várom! Köszi jucus, nagyon tetszik. :)
Pusza
Elhagyhatná már a kórházat Julia/Jenna. *türelmetlenbanyaakivagyok
Várom a szemtől szembe, kettesben szitut Adam-mel. Jójó, tudom-tudom....
A türelem rózsát terem.... De ....De....akkoris AKAROM! XDDDD
Pusza, tetszett! :)
Kicsit (nagyon) bizar...
Azért még 👍
K&P
Megjegyzés küldése