A dublőr - 7. rész

Julia az ágyból figyelte, ahogy Adam széles gesztikulálással magyaráz a telefonba. Már hosszú percek óta csak mondta-mondta a magáét, ritkán kis szüneteket tartva, amikor nyilván a vonal túloldalán lévő fejtette ki a maga érveit. Ilyenkor feszülten figyelt és arcának játéka árulkodott csak róla, hogy érti, de különösebben nem értékeli az elhangzottakat. Julia talán most először nézte meg alaposabban, mintha nagyító alatt vizsgálná. A filmvászonról ismerős vonások az eltelt hetekben kiélesedtek ebben a minden elképzelhetőnél közelibb kapcsolatban. Hányszor hajolt fölé, hányszor kapta rajta, hogy elgondolkodva figyeli. Még sosem vette észre, hogy ilyen szuggesztív a pillantása, ennyire szépek, szinte már sebészi könnyedségűek a kezei. Tudta, hogy van egy apró, alig észrevehető anyajegy a szája sarkánál, és ez máris egy személyes, intim benyomás volt, amiről a halandó rajongók aligha tudhattak, olyan észrevétlen volt. És most már tudta azt is, hogy ha valamiről szenvedélyesen vitázik, azt egész teste lereagálja. Játszik. – próbált manírokat felfedezni a hangjában és a mozdulataiban, majd vitába szállt ezzel a megállapítással. Nem! Ez nem játék! Ez ő! – döntötte, amikor a férfi egy beszédes grimasz végén kinyomta a telefont, és felé fordult. 

-Bocs! Nem kellett volna itt előtted veszekednem vele, de Josh aggódik, amiért megint leléptem. Attól fél, hogy ezzel a rengeteg repkedéssel a sorsot kísértem, aztán annyi kényszerű változás után még a főszereplőjét is odaveri egy pilóta. Nem hisz benne, hogy ezek a tragédiák nem ismétlik meg önmagukat. De tény, hogy most egy ideig nem fogok tudni jönni. Tényleg be kellene már fejezni a munkát, mielőtt a támogatók kiszállnak, aztán az egész eddigi munkánk egy fiókban végzi. Csak azt nem akarom, hogy te aggódj ezen. Ha végeztem, jönni fogok. Négy-öt nap, legfeljebb egy hét, legkésőbb mire kiengednek, itt leszek. – ígérte, majd várta a hatást. A régi Jenna most durcásan biggyesztene, sértődött lenne, de legalábbis azt színlelné. Ez az új Jenna azonban csak bólintott, hogy megértette. Ez az egyszerű válasz meglepte. Talán mégis van igazság abban, hogy akit meglegyintett a halál szele, az átértékeli az életét és képes a változásra. És ha képes, mennyire lesz majd tartós? És az ezer dolláros kérdés: ő maga mit fog kezdeni ezzel a változással? Még élénken élt benne a csalódás és harag, amit akkor érzett, amikor Dora az orra alá lökte a lány hűtlenségét bizonyító fotókat. Akkor talán még durvaságra is képes lett volna, ha tettlegességre talán nem is. De egészen biztosan nekiesett volna a menyasszonyának verbálisan, amit aztán már percekkel később szégyellt volna. A gyengeségnek minden formáját utálta, főként, ha egy férfi erőszakosságában jelent ez meg. Ha meg az a férfi ő maga lett volna, az maga lett volna az erkölcsi megsemmisülés. 

Aztán ahogy teltek a napok és a hetek, ahogy szembesült azzal az óriási kínnal, amit a lánynak ki kellett állnia, és amit összeszorított fogakkal, hiszti nélkül tűrt, lassan ez a harag együttérzésnek adta át a helyét. Ilyen volt, nem bújhatott ki a bőréből. Csak attól félt, hogy Jenna a javulással egyenes arányban tér vissza a régi hazug énjéhez. Azonban az idő múlása egyelőre rácáfolt ezekre a félelmeire. Olyannyira, hogy már abban is elbizonytalanodott, hogy valóban szakítani akar-e majd a hűtlen kedvessel. Botlott, megkapta érte az égiek büntetését, és egyelőre nagyon úgy tűnt, tanult a történtekből. A jövőt pedig még kár lenne tervezgetni, hiszen annyira frissek ezek a történések. Egyszer valaki azt mondta neki – a szituációra már nem emlékezett, csak a keményen, már-már cinikusan megfogalmazott szentenciára -, hogy a kurvákból lesznek a legjobb feleségek. Még élénken előtte volt a pillanat, amikor Rush és Dora is indulatosan lekurvázták Jennát. Még ha el is ismerte, hogy rászolgált a durva jelzőre, mégis feltette a kezét tiltakozásul, hogy ne bántsák. Talán ezt a percet érezte meg előre, amikor ő maga is teljesen elbizonytalanodik. Nem akarta ilyen alpári módon jellemezni, mert azzal önmagát és a kapcsolatukat is lealacsonyította volna. Azt a kapcsolatot, amit mára igazság szerint már egyáltalán nem akart felrúgni. 

Julia bólintott, hogy megértette. Aztán összeszedte minden akaratát és lábadozása idején először kierőltetett egy végtelenül egyszerű és őszinte mondatot a torkán: -Várni foglak! A hangok karcosak voltak, régi hangjánál jóval mélyebb tónusban rezegtek, idegenek voltak még a saját fülének is, de egyelőre csak örömet érzett, amiért végre kiszabadultak a torkából. Mérföldkőnek érezte a saját gyógyulása, és legalább annyira a férfival való  kapcsolata tekintetében is.

Adam annyira meglepődött, hogy önkéntelenül is hozzáhajolt, majd a nem várt fejlődés felett érzett örömében egy könnyű csókot, inkább csak puszit lehelt az ajkára elismerésként.

-Köszönöm! Nagyon ügyes vagy! – suttogta. – Meglátod, innentől rohamtempóban gyógyulsz majd, és én itt leszek, mire kiengednek. – mondta a szemébe nézve, majd végigsimított a lány halántékától az orrát borító kötés mentén az álláig. Meglepte Jenna új hangja, már maga a hang egyáltalán. Nyilván ezért volt ez az önkéntelen gyengédség, de basszus, ez egészen úgy hangzott, mint valami békülős ígéret. Mit művel? Mély levegőt vett és hátralépett.

-Mennem kell! Vigyázz magadra! Tudod, még sosem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna! – kacsintott a lányra, idézve Jenna régi szólását, de most nem csalt mosolyt vele az arcára. A férfi már rég elment, amikor Julia még mindig azon törte a fejét, hogy vajon mit akart ezzel a fura mondattal üzenni?

*

Julia meglepetten kapta fel a fejét a barátságos női hangra. Már egészen megszokta, hogy a napok eseménytelenül, csigalassúsággal múlnak, csak a nővérek sürögnek körülötte és a gyógytornász; éppen ezért szinte megijesztette ez a váratlan meglepetés. Adam édesanyja volt a látogatója. Adam húgának ellenséges viselkedése miatt kicsit tartott tőle, hogy az egész család valami ősellenséget lát benne, ráadásul a lelkiismerete azonnal görcsbe rántotta a gyomrát. Ez az asszony láthatóan igyekezett barátságosan viselkedni vele, ő pedig éppen élete legnagyobb hazugságát próbálta elhitetni vele cserébe. Ennél kevesebb is elég lehetett volna, hogy kényelmetlenül érezze magát a társaságában. Az asszony felbukkanása egy másik kérdést is felvetett benne, amire azonban egyelőre még nem kapott választ, bármennyire is furdalta a kíváncsiság az oldalát. Nyilvánvaló okok miatt ő nem kérdezhetett, és senki nem tette meg neki azt a szívességet, hogy egy óvatlanul elejtett mondattal magyarázattal szolgáljon. Mégpedig arra a kérdésre, hogy vajon hol lehet Jenna Langdon családja? Merthogy egy ideje attól rettegett, egyszer csak rányitja valaki az ajtót, aki „drága gyermekemnek” szólítja. Ott véget is érnének az új életről szőtt álmai, egy anyát nem tudna becsapni. Meg kell tudja, ki volt Jenna a való életben, mert annál nagyobb bakit el sem tudott volna képzelni, mint ha kiderülne, fogalma sincs a saját múltjáról.

Kicsit kényszeredetten indult köztük a beszélgetés, már csak azon egyszerű oknál fogva is, hogy Julia csak nagyon rövid, egyszavas válaszokra volt még képes. Végül a legnagyobb meglepetésére, Rose Corbin róla, az ő családjáról kezdett beszélni, amiből lassan egy igen szomorú gyerekkor képei bontakoztak ki előtte.

-Nehéz lehet ilyen egyedül megküzdeni ezzel az egésszel. – sóhajtott együttérzően az asszony, miközben letelepedett mellé, miután friss vizet adott a vázában pompázó hatalmas csokornak, Adam legutóbbi ajándékának. –Sosem gondoltál rá, hogy megkeresd őket? Az ember szereti tudni, hova nyúlnak vissza a gyökerei, főleg, ha új életet akar kezdeni. Akár egy házassággal, akár egy ilyen borzalmas baleset után. –mondta szinte önmagának. –Tiszteletre méltó az a kitartás, amivel az élre küzdötted magad, és amivel magad mögött hagytad a múltat, de ettől még tudnod kell, honnan jöttél és merre tartasz. Ez biztonságérzetet ad az embernek. ... Talán ezért nem bíztál a fiam érzéseiben sem. – tette hozzá szomorúan, mire Jenna akaratlanul is felszisszent. Az eddigi információi alapján, Adam édesanyja nem tudhatott a fia magánéleti válságáról. Rose ránézett, tengerzöld szemei megfejthetetlen tekintettel próbáltak Julia barna szemei mélyén válaszokat találni. 

-Tudom, hogy itt mindenki azt hiszi, fogalmam sincs, mi zajlik körülöttem, de kedvesem, anya vagyok, és működnek a megérzéseim is. Tudom, hogy volt köztetek feszültség az utolsó napokban, elég volt egy telefonváltás Adammal és tudtam, hogy otthon nincs minden rendben. Ezt egy nő, egy anya megérzi. ... Nekem a fiam mindenkinél fontosabb és tisztában vagyok vele, hogy történt köztetek valami. Valami, amivel mélyen megbántottad. De azt is látom, hogy a baleset utáni merevsége oldódik és rendeződni látszanak köztetek a dolgok. Talán sosem lesz már olyan felhőtlen a kapcsolatotok, mint régen, de már tudni fogjátok, hogy a másik milyen mélyen tud megsebezni; és ez is egy fontos tapasztalat. ... De ... én elfogadom, ha ő ad neked egy új esélyt, hiszen az élettől is megkaptad, én érzem ebben a sorsszerűséget. Nem fogok közétek állni, és nagyon remélem, Dora is el tudja idővel fogadni ezt a helyzetet. Az ő helyzete sem könnyű, az a ficsúr teljesen padlóra vitte a hazugságaival ... Talán nem figyeltem rá eléggé, és ami történt, részben az én hibám is, de ahogy Te, úgy én is tanultam a történtekből, és éppen ezért rajtatok fogom tartani a szemem. Ha kell, segítek, de ha azt látom, a fiam újra szenved, akkor velem kerülsz szembe; és én talán még nála is keményebb ellenfél lehetek. Egy férfi ugyanis képes a megbocsátásra, egy anya csak a gyerekei iránt. Értjük egymást?

-Igen. Sajnálom. – nyögte ki erőlködve Julia.

-Sajnálhatod is. Még egy ilyen férfit nagyítóval sem találnál. – húzta ki magát anyai büszkeséggel az asszony.

-Tudom. – mondta ki valódi meggyőződéssel a hangjában a lány. Hiszen éppen ez a tudás döntötte el élete legnagyobb hezitálását. Adam Corbin egy olyan esély volt a sorstól, amit egész egyszerűen nem hagyhatott veszni, még ha egyáltalán nem biztos, hogy a döntését valaha el is tudja majd fogadtatni vele.

-Mit ígért, mikor jön? – kérdezte Rose és Juliának nem kellett magyarázat, hogy tudja, Adamról beszél.

-Még két nap..., amikor én is ...hazamehetek. – motyogta Julia.

-A kötést mikor veszik le? – intett az asszony Julia orra felé.

-Holnap.

-Ó, hát akkor holnap lesz a nagy nap! – mosolygott az asszony. –Nyugodj meg, az már most is látszik, hogy remekül sikerült a műtét, és a szemed körül is teljesen elmúlt már a véraláfutás. Ki akarod sminkelni majd magad? – szólalt meg benne az örök nő.

-Nem. – rázta meg a fejét Julia. Nem szabad elfeledkeznie róla, hogy Jenna Langdonként nyilván még a magánéletében is sminkelte magát, de ezzel szemben ő csak a legritkább alkalmakkor. Jobb lesz, ha ezt a környezete is megszokja. Ráadásul így talán nem lesz annyira égbekiáltó a kettejük közti eltérés sem, mert mindenki a smink hiányával fogja magyarázni.

-Látod, ez jó ötlet! – bólintott Rose. –Egy nő szépségét soha ne Estée Lauder és a Lancome adja, hanem a saját természetes bája! Legalábbis, amíg fiatal. – kapott elő egy apró tükröt a táskájából és kacsintva megigazította a rúzsát. –Ez persze bizonyos kor fölött már nem igaz. De mit is mondtál, mikor jön a fiam? – kérdezte újra és a szeme sarkában nevetőráncok egész serege gyűlt össze.

-Két nap múlva. – sóhajtott Julia. Adam anyját nem olyannak ismerte meg, aki fontos kérdésekben feledékeny lenne.

-Akkor ki ez a jóképű idegen az ajtóban? – nevetett az asszony, mire Julia az ajtó felé kapta a tekintetét. Adam állt ott vigyorogva egy hatalmas csokor virág mögé rejtőzve.