-Adam! – a sikkantásnak
szánt örömteli hang inkább csak békabrekegésnek tűnt, de a férfi mégis egy
észveszejtő mosolyt adott érte cserébe. Julia boldogan ragyogó szemmel
nyújtotta a kezét a csokorért, leginkább azért, hogy szabaddá tegye a férfi
kezeit. Szabad kezekkel ölelni lehet, cirógatni... mindkettőre igen nagy
szüksége lett volna. A férfi azonban meglepő módon a virágokat az édesanyja
ölébe tette le és egy fiúi, de nagyon is szeretetteli csókot nyomott az asszony
puha arcára.
-Boldog születésnapot!
– mondta az anyjának, aki könnyes szemmel húzta magához egy anyai puszira.
-Nem felejtetted el! –
suttogta meghatottan és kettejük meghitt ölelkezése közepette senki nem
pazarolt Juliára egyetlen pillantást sem, így nem láthatták, hogy mennyire
zavarba jött. Na igen, Jenna talán tudta volna, de neki fogalma sem volt róla,
hogy ma van az asszony születésnapja. És Adam jó fiú, nem feledkezett meg élete
legfontosabb asszonyáról. Amikor végre szétváltak, Julia zavartan simogatta a
takarót az ölében. Rose-ra nézett és bűnbánóan motyogta:
-Bocsáss meg,
elfeledkeztem róla!
-Kedvesem, semmi baj,
az én koromban már nem tartja annyira számon az ember. – legyintett Rose,
miközben mélyet szippantott a csodás csokor bódító illatából. Igenis számon
tartotta, és nem volt újdonság a számára, hogy leendő menye megint
megfeledkezett róla. És mint korábban, most is volt indoka, amit kénytelen volt
respektálni. Látva a fia fanyar mosolyát, még hozzátette: -Amióta itt vagy a
kórházban, a napok szinte összefolynak még számunkra is, ne csinálj ebből
gondot magadnak. Szerintem Adamot is valamelyik kütyüje figyelmeztette ma
reggel, hogy ne feledkezzen meg róla. De nem baj. Ahogy rohan a világ, örülnünk
kell ezeknek az okos kis masináknak. Megsúgom, Nadine születésnapjára engem is
ez figyelmeztetett. – kacsintott az asszony. Julia hálás szívvel hallgatta a
mondatait, amíg annak a Nadine-nak az említésére zavarodott tanácstalanság nem
ült ki az arcára. Egy újabb név, akiről fogalma sincs. Uramisten, micsoda
lehetetlen helyzetbe keverte magát! ...Most kellene elmondania! Már képes
rövid, de kerek mondatokkal beszélni, a lényeget pedig egyetlen tőmondattal elmondhatná.
Nem.vagyok.Jenna! Ennyit kellene csak mondania, de képtelen volt megszólalni.
*
-Akkor befejeztétek a
munkát? – kérdezte rekedten, mire Adam felé fordult.
-Nem. ... Csak már
egyszerűen nem volt értelme tovább erőltetni a hajtást, mert az eredmény
siralmas volt. Mindenkinek szüksége van pár nap pihenésre, nemcsak nekem.
-Te nem is pihensz. –
intett körbe Julia, ezzel a mozdulattal mondva el, hogy az állandó utazgatások,
a kórházlátogatások egészen biztosan kikészítették már a férfit.
-Ez is kikapcsolódás –
nyugtatta meg Adam. –Ezeket Te írtad? – emelte fel a gyerekes ákombákomokkal
teleírt papírlapokat az éjjeli szekrényről. Julia elpirult.
-Igen. Segít a
kezemnek, amolyan gyógytorna. – motyogta vérvörös fülekkel. A papíron egy
versrészlet volt. Azt írta éppen, amikor Rose megérkezett.
-Mutasd! Látni
szeretném, mennyit javultál. – adott a kezébe tollat a férfi. Julia bal kézzel
leírt egy teljes versszakot, aztán büszke mosollyal nyújtotta oda a papírt
Adamnak.
„Az
ünnepnap azért kápráztat el,
Mert
szürke napokból ragyog elő,
Ritkán,
ahogy a nyakláncban tüzel
Itt-ott
egy-egy igazi drágakő”
-Shakespeare. – fűzte
hozzá, ha a férfi nem ismerné ezeket a sorokat. Adam elgondolkodva nézte.
-Bal kézzel írtad.
-Oh, igen... tudod, a
jobb a törés miatt még nagyon fáj. Az orvos azt mondta, talán örökre megmarad
ez a fájdalom, ezért gyakoroltam a másik kezemmel. – rögtönzött. Már
emlékezett. Jenna jobb kézzel nyúlt az óráért is, nyilván jobb kezes volt.
-Miért? Mi történt?
Valami nem sikerült a műtét során? – hagyta válasz nélkül a férfi a furcsa
magyarázatot, és aggódva kézbe fogta a lány jobb kezét.
-Nem tudom. Magyarázott
valamit, hogy a csonthártya megsérült és elmeszesedett, ezért fáj, de én sem
értettem pontosan. Nem érdekes, nem hátráltat semmiben, amúgy se sokat írok
kézzel. – mosolygott Julia és remélte, hogy elég meggyőzően ahhoz, hogy a téma
lekerüljön a terítékről, miközben finoman elhúzta a kezét. Nem hiányzik, hogy
még a remegésére is magyarázatot kelljen gyártania.
-...és Shakespearet
idézel. – mondta halkan Adam, és Julia elbizonytalanodott. Jenna végül is
színésznő, miért ne idézhetne egy klasszikust? Vagy Jenna talán nem az a fajta
színész volt, aki az örökbecsű mester munkáin nőtt fel?
-Unatkozom. – vont
vállat és remélte, hogy elég nemtörődömnek tűnik. –Az unalom pedig sok mindent
kihoz az emberből.
-Nyilván. – bólintott
Adam komoly képpel. –Még klasszikus ismereteket is. – tette hozzá halkan,
érezhetően gyanakodva. Julia úgy döntött, ideje témát váltani, már csak azért
is, mert Rose úgy figyelt minden elhangzó mondatra, mintha örökre az
emlékezetébe akarná vésni. Nem volt kétsége afelől, hogy alkalomadtán majd
emlékezteti is az elhangzottakra.
-Kérhetek valamit? –
kérdezte, és ezzel alaposan meglepte a férfit. Most már valódi érdeklődéssel
fordult feléje.
-Persze. Mit? –
kérdezte óvatosan.
-Az áldozatokról
szeretnék tudni. Tudod, amíg itt feküdtem, arra gondoltam, mennyi ember halt
meg ott, ahol én életben maradtam. És szeretném megismerni őket. Ha kaphatnék
egy laptopot internettel, az jó lenne.
-Persze, miért ne. –
egyezett bele a férfi. –Csak tudod, egy kicsit félek. Amikor legutóbb a tv-t
behozták, elég rosszul reagáltál az egyik áldozat családjának a tragédiájára.
Lehet, hogy túlságosan felzaklató lesz ennyi gyászt és fájdalmat látnod. A
sajtó tele volt ilyen hírekkel, úgyhogy van rá esély, hogy megint kiborulsz.
Biztosan meg tudsz birkózni vele?
-Nem tudom. De ha
kikerülök innen és valaki megkérdezi, milyen érzés túlélőnek lenni, nem akarok
olyannak tűnni, mint aki csak a saját problémájával hajlandó szembenézni.
Szeretném majd kifejezni az együttérzésemet azoknak, akik nem voltak olyan
szerencsések, mint én. Meg kell tanulnom a történtekkel együtt élni, különben a
rémálmaim fognak kísérteni egész életemben.
-Jogos. –bólintott a
férfi. Neki személy szerint fogalma sem volt, lelkileg min mehetett Jenna
keresztül, és ha ő most úgy érezte, hogy mások szenvedéséből akar erőt
meríteni, akkor nem mondhatott nemet. –Még ma beküldetek egy laptopot. Eszembe
juthatott volna korábban, akkor talán utaznom sem kellett volna, tarthattuk
volna a kapcsolatot a leveleken keresztül is. – mondta minden meggyőződés
nélkül. Igazság szerint akkor is jött volna, mert bármilyen ékes Shakespeare-i
gondolatokat írt volna Jenna, akkor lett volna nyugodt, ha látja és hallja.
–Most mennem kell! – indult kifelé és az anyjára nézett, hogy követi-e. Rose
felállt, a fia pedig átölelte. Julia valósággal kirekesztettnek érezte magát,
amiért neki csak néhány kurta búcsúszó jutott, de az ajtóban Adam megtorpant,
előre engedte az anyját, aztán visszalépett hozzá és egy végtelenül gyengéd
csókot nyomott az ajkára.
-Holnapután
hazajöhetsz, én pedig itt leszek, hogy magammal vigyelek. Túl vagy rajta Jenna!
A fizikai részén egészen biztosan. Egy egész karton különleges évjáratú borritkaság
a bizonyság erre dr. Hays pincéjében, és egy tekintélyes kiadási tétel a
betétszámlámon. De ahogy elnézlek, minden centet megérdemelt; úgyhogy a külsőd
miatt egy pillanatig sem kell aggódnod. A fizikoterápia majd segít, hogy újra
edzésbe állhass, az izmaid vissza fognak térni, Kenjo úgyis mást sem tesz, mint
azt tervezgeti, hogyan hozzon fizikailag teljesen rendbe. - Annak a Kenjo-nak
az említése egy újabb hatalmas kérdőjelet rajzolt Julia homlokára, de elhessegette
és inkább a férfi szavaira figyelt, mert nagyon fontos gondolatokat osztott meg
vele éppen: -A lelkiekben, ha tudok, segítek; ennyit megígérhetek. Ami pedig a
kettőnk kapcsolatát illeti... arra csak az idő adhat választ. De én azt hiszem,
egész jók az esélyeink.
*
A nővér segített az öltözködésben.
Rose hozott egy nadrágkosztümöt, szinte a megszólalásig hasonlót, mint amilyet Jenna
a baleset napján viselt. Julia csak remélni merte, hogy a mai nap nem végződik
olyan tragikusan, mint a szerencsétlenség napja. Nem tudta, hogy Rose
meglehetősen tapintatlanul emlékeztetni akarja-e arra a napra, vagy Jenna
szekrénye dugig van ehhez hasonló méregdrága, elegáns ruhadarabokkal, de
vágyakozva gondolt a saját, kényelmes ruhatárára. Ahogy belebújt, érezte, hogy
kissé lötyög rajta, de nem volt vészes. Viszont jótékonyan takarta a sínt,
amely sérült lábát segítette még az egyensúlya megtartásában. Talán éppen ezért
választotta az asszony – kért gondolatban azonnal bocsánatot az előbbi
rosszmájú feltételezésért.
A nővér szája be nem
állt, álmodozva tért vissza újra és újra a jóképű, szívdöglesztő, fantasztikus
és ki tudja még milyen jelzőkkel illetett Adamra, aztán észbe kapott és áttért a
hasonló szuperlatívuszokkal jellemzett dr. Hays-re. Julia, mielőtt még
végiggondolhatta volna, mit mond, kissé mereven figyelmeztette az álmodozó
nővért, hogy a férfi nős és a felesége az első gyereküket várja.
-Honnan tudja? –
biggyedt le a fiatal nő szája.
Julia zavarba jött. Dr.
Haysről ő maga is orvoskollégáktól szerezte az információját, Jenna Langdonként
pedig elvileg tudomása sem lehetett volna ezekről a dolgokról. Megköszörülte a
torkát, hogy a zavarát leplezze.
-Khm... ő mesélte,
amikor legutóbb itt járt. – mondta bizonytalanul. A hazugságoknak már sosem
lesz vége? – gondolta elgyötörten, amikor az ajtó feltárult és végre
megérkezett Adam. A férfi szava valósággal elállt, ahogy megpillantotta. Hetek,
hónapok óta nézte, ahogy apró lépésenként átalakult előtte agyonégett torzóból
a régi Jennává, mégis ez az új, feljavított kiadású nő szinte letaglózta. Kicsit
rekedtes hangja, melyet az utóbbi napokban egyre többet hallatott, sokkal
jobban tetszett neki, mint a régi csicsergős; már csak azért is, mert egy ideje
kikoptak mondandójából a pikírt, másokat becsmérlő megjegyzések. Ez az új Jenna
csendes volt, visszafogott és bizonytalan. Üdítő változás a régi hangos Jenna
után.
Julia eközben rettegve
várta az ítéletet, ahol a férfi megfellebbezhetetlenül kijelenti, hogy: Te nem
Jenna vagy! De Adam csak nézte őt megfejthetetlen tekintettel, aztán kotorászni
kezdett a zakója zsebében, majd egy nylon-zacskót húzott elő. Az előbb vette át
a kórház trezorjából a baleset napján a lány kezéről lehúzott ékszert. A zacskó
tartalmát a tenyerébe pottyantotta, néhány pillanatig nézte merően, majd a
lányhoz fordult, és feléje nyújtotta a kezén heverő tárgyat.
-A gyűrűd – mondta
halkan. –Már ha akarod egyáltalán. Igazság szerint eleinte arra gondoltam,
kihasználom az alkalmat és „elfelejtem” visszaadni, de talán úgy lenne
stílszerű, ha te vágnád hozzám. – húzta gunyoros grimaszra a száját.
-Miért tennem? – képedt
el Julia.
-Jézus, Jenna! Ami
történt ... ez a dolog Joellel... nem hihetted, hogy csak úgy átsiklom felette.
Fel akartam bontani az eljegyzést, de lásd, hogy úriember vagyok, megadom neked
a lehetőséget, hogy te tedd meg. – emelkedett meg akaratlanul is a férfi
hangja. –Ha én szakítok veled, az a világ szemében azt jelentené, hogy cserben
hagylak, úgyhogy ezt a csatát te nyerted, el tudsz hagyni anélkül, hogy te
lennél a rossz. – mondta halkan, és keze meg-megrezdült, ahogy a gyűrűt tartotta
a lány elé. Julia érte nyúlt és az öklébe zárta az ékszert. Hallgatta a keserű
mondatokat, amik szöges ellentétben álltak a férfi előző napi szavaival. Akkor
egyetlen mondatával sem utalt rá, hogy még mindig kenyértörésre kívánja vinni
az ügyet. Ugyanakkor legszívesebben tiltakozott volna, amiért Adam lemond az
elégtételről. Jennaként persze ezt nem tehette meg, de tett egy halvány
kísérletet arra, hogy megmentse a kapcsolatukat. A férfi korábbi szavaiba
kapaszkodott, jobb érveket úgysem tudott volna felsorakoztatni.
-Azt mondtad, hogy
kaptam egy második esélyt. Azt hittem, hogy ez a kapcsolatunkra is vonatkozik.
– hajtotta le a fejét, mert nem akarta látni, ahogy Adam elutasítóan megrázza a
fejét.
-Tényleg akarod? –
érkezett a kissé hitetlenkedő kérdés, mire felnézett. Adam már olyan közel
hajolt hozzá, hogy a lélegzete forrósága valósággal perzselte a bőrét. Képtelen
volt válaszolni, csak a fejével bólintott és egy határozott mozdulattal ujjára
húzta a gyűrűt. A férfi persze ennyivel nem érhette be.
-Nem szeretném, ha egy
hónap múlva rádöbbennél, hogy mégsem ezt akartad. Elég volt egyszer átélni a
pofára esést. – mondta halkan a férfi, de a szavai mélyén halálosan komoly
figyelmeztetés csendült.
-Bocsáss meg! –
suttogta Julia. –Nem tehetnénk úgy, mintha egy új, tiszta lapot nyitnánk a
kapcsolatunkban? – kérdezte reszkető hangon, mire Adam a hajába túrt, ahogy
eltávolodott tőle.
-Megpróbálhatjuk. Isten
a tanúm, hogy nem akartam ezt még néhány hete, de ma éjjel bíztam benne, hogy
nem értettem félre a jelzéseidet. Azonban ... figyelmeztetlek Jenna... nem
tudok benned bízni. Már nem. És még nem. Hogy valaha sikerül-e, azt pedig majd
az idő dönti el. – Julia minden szavával egyetértett. A következő mondattól
azonban elsápadt. Jenna Langdon megérdemelte, ő pedig még nála is jobban. Adam
szeme szinte belefúródott az övébe, ahogy lassan, tagoltan beszélt hozzá:
-De figyelmeztetlek:
egyetlen hazugság és akkor már nem lesz több esélyed! Gondolom, ezt jó, ha
tudod.
7 megjegyzés:
Oh szegény Julia! Ez nem lesz egyszerű menet! :) türelmetlen vagyok, de nagyoooonnnn! XD ez a kéz dolog.....szerintem én hónapok elteltével se tudnék úgy írni bal kézzel, hogy valaki simán el is tudja olvasni. :)))) de legalább apró pici kételyek azért ott motoznak majd Adam fejébe, na meg szerintem az anyjáéba is.:)
Köszi jucus,nagyon tetszik.
Pusza
Az a baj hogy nem látok Julia fejébe. És te sem segítesz (még) igazán megérteni, hogy miért is esett nehezére kimondani azt az egy mondatot. "Nem.vagyok.Jenna!"
Ennyire a férfi hatása alá került? Így szinte ismeretlenül? Hogy eldobja érte a régi életét, ami szívesen visszavárná? Jó (dehogy jó! :o ), a szülei meghaltak, de az élete visszatérhetett volna a régi mederbe. A betegei, a kollégái, a barátai, mind-mind léteznek, visszavárják. Erre egy hazugság, ami már nem is csak hazugság, hiszen bűntény más ember személyazonosságát TUDATOSAN felvenni, szóval tényleg ezzel a hazugsággal fogja indítani a kapcsolatukat???? Nyilván Adam miatt vállalja Jennát, mert ha kiderülne, hogy Ő Julia, elvesztené a férfi érdeklődését... Vagy lehet hogy mégsem? Erre a mégsemre nem tudna építeni a saját személyében? Megéri a férfi ezt az áldozatot??? Igazából még nem is ismerik egymást!!! :o
Nem értem, nem értem, nem értem! :o *fafej jeligére ;)
Tetszett ám, csak a főhősnő gondolatmenetét nem vágom! XDDD
Pusza! <3
Hmm....!
na kérem, lássuk be, egy extrém helyzetben teljesen magára maradt nő kissé (khm) meggondolatlan lépéseinek lehetünk szemtanúi... és igen, nyilván a Stockholm-szindrómához hasonlóan ő is kötődni kezd az egyetlen emberhez, aki jelen helyzetében egyáltalán törődik vele. De ezek a dolgok sosem maradhatnak örökre titokban, tehát a pillanatnyi döntéseknek viselni kell majd a következményét. A következő egynéhány fejezetben, egyszer, majd, talán nem hamarosan, de előbb-utóbb... lesz itt még bonyodalom, meg magamat ismerve könnyes-romantikus végkifejlet. De ennyire ne szaladjunk előre, mert még a kórházból sem jött ki. Bár, ez hamarosan bekövetkezik ;)
Következmény AAAAAAAZ lesz! XDD Számítok is rá(d), hogy jól megkavarod az eseményeket. ;) :P
A végkifejlet is előreláthatóan tudjuk hová vezet, nade az út, az a fontos! Bízom benned, megoldod. Nem is ezért kérdezgettem. ;) Csak pillanatnyi értetlenkedésem, és kételyeimet fogalmaztam meg.
Jahhhhh!
Kifúrja az oldalam ám, hogy honnan merítődött az ÖTLET! O.o
Azt ígérted 1-2? rész után, ha nem tudjuk- márpedig személy szerint gőzöm sincs honnan-tehát, hogy elárulod! :P
*szépen néz
Tényleg! Nekem se nem van halvány lilám se! XDDD
Én meg mindig szépen nézek :) :P
Sandra Brown: Szenvedélyes hasonmás
Én már épp a Vasálarcosra akartam tippelni ;)
Megjegyzés küldése