A dublőr - 8. rész

-Adam! – a sikkantásnak szánt örömteli hang inkább csak békabrekegésnek tűnt, de a férfi mégis egy észveszejtő mosolyt adott érte cserébe. Julia boldogan ragyogó szemmel nyújtotta a kezét a csokorért, leginkább azért, hogy szabaddá tegye a férfi kezeit. Szabad kezekkel ölelni lehet, cirógatni... mindkettőre igen nagy szüksége lett volna. A férfi azonban meglepő módon a virágokat az édesanyja ölébe tette le és egy fiúi, de nagyon is szeretetteli csókot nyomott az asszony puha arcára.

-Boldog születésnapot! – mondta az anyjának, aki könnyes szemmel húzta magához egy anyai puszira.

-Nem felejtetted el! – suttogta meghatottan és kettejük meghitt ölelkezése közepette senki nem pazarolt Juliára egyetlen pillantást sem, így nem láthatták, hogy mennyire zavarba jött. Na igen, Jenna talán tudta volna, de neki fogalma sem volt róla, hogy ma van az asszony születésnapja. És Adam jó fiú, nem feledkezett meg élete legfontosabb asszonyáról. Amikor végre szétváltak, Julia zavartan simogatta a takarót az ölében. Rose-ra nézett és bűnbánóan motyogta:

-Bocsáss meg, elfeledkeztem róla! 

-Kedvesem, semmi baj, az én koromban már nem tartja annyira számon az ember. – legyintett Rose, miközben mélyet szippantott a csodás csokor bódító illatából. Igenis számon tartotta, és nem volt újdonság a számára, hogy leendő menye megint megfeledkezett róla. És mint korábban, most is volt indoka, amit kénytelen volt respektálni. Látva a fia fanyar mosolyát, még hozzátette: -Amióta itt vagy a kórházban, a napok szinte összefolynak még számunkra is, ne csinálj ebből gondot magadnak. Szerintem Adamot is valamelyik kütyüje figyelmeztette ma reggel, hogy ne feledkezzen meg róla. De nem baj. Ahogy rohan a világ, örülnünk kell ezeknek az okos kis masináknak. Megsúgom, Nadine születésnapjára engem is ez figyelmeztetett. – kacsintott az asszony. Julia hálás szívvel hallgatta a mondatait, amíg annak a Nadine-nak az említésére zavarodott tanácstalanság nem ült ki az arcára. Egy újabb név, akiről fogalma sincs. Uramisten, micsoda lehetetlen helyzetbe keverte magát! ...Most kellene elmondania! Már képes rövid, de kerek mondatokkal beszélni, a lényeget pedig egyetlen tőmondattal elmondhatná. Nem.vagyok.Jenna! Ennyit kellene csak mondania, de képtelen volt megszólalni.

*

-Akkor befejeztétek a munkát? – kérdezte rekedten, mire Adam felé fordult.

-Nem. ... Csak már egyszerűen nem volt értelme tovább erőltetni a hajtást, mert az eredmény siralmas volt. Mindenkinek szüksége van pár nap pihenésre, nemcsak nekem.

-Te nem is pihensz. – intett körbe Julia, ezzel a mozdulattal mondva el, hogy az állandó utazgatások, a kórházlátogatások egészen biztosan kikészítették már a férfit.

-Ez is kikapcsolódás – nyugtatta meg Adam. –Ezeket Te írtad? – emelte fel a gyerekes ákombákomokkal teleírt papírlapokat az éjjeli szekrényről. Julia elpirult.

-Igen. Segít a kezemnek, amolyan gyógytorna. – motyogta vérvörös fülekkel. A papíron egy versrészlet volt. Azt írta éppen, amikor Rose megérkezett.

-Mutasd! Látni szeretném, mennyit javultál. – adott a kezébe tollat a férfi. Julia bal kézzel leírt egy teljes versszakot, aztán büszke mosollyal nyújtotta oda a papírt Adamnak.

„Az ünnepnap azért kápráztat el,

Mert szürke napokból ragyog elő,

Ritkán, ahogy a nyakláncban tüzel

Itt-ott egy-egy igazi drágakő”

-Shakespeare. – fűzte hozzá, ha a férfi nem ismerné ezeket a sorokat. Adam elgondolkodva nézte.

-Bal kézzel írtad. 

-Oh, igen... tudod, a jobb a törés miatt még nagyon fáj. Az orvos azt mondta, talán örökre megmarad ez a fájdalom, ezért gyakoroltam a másik kezemmel. – rögtönzött. Már emlékezett. Jenna jobb kézzel nyúlt az óráért is, nyilván jobb kezes volt.

-Miért? Mi történt? Valami nem sikerült a műtét során? – hagyta válasz nélkül a férfi a furcsa magyarázatot, és aggódva kézbe fogta a lány jobb kezét.

-Nem tudom. Magyarázott valamit, hogy a csonthártya megsérült és elmeszesedett, ezért fáj, de én sem értettem pontosan. Nem érdekes, nem hátráltat semmiben, amúgy se sokat írok kézzel. – mosolygott Julia és remélte, hogy elég meggyőzően ahhoz, hogy a téma lekerüljön a terítékről, miközben finoman elhúzta a kezét. Nem hiányzik, hogy még a remegésére is magyarázatot kelljen gyártania.

-...és Shakespearet idézel. – mondta halkan Adam, és Julia elbizonytalanodott. Jenna végül is színésznő, miért ne idézhetne egy klasszikust? Vagy Jenna talán nem az a fajta színész volt, aki az örökbecsű mester munkáin nőtt fel?

-Unatkozom. – vont vállat és remélte, hogy elég nemtörődömnek tűnik. –Az unalom pedig sok mindent kihoz az emberből.

-Nyilván. – bólintott Adam komoly képpel. –Még klasszikus ismereteket is. – tette hozzá halkan, érezhetően gyanakodva. Julia úgy döntött, ideje témát váltani, már csak azért is, mert Rose úgy figyelt minden elhangzó mondatra, mintha örökre az emlékezetébe akarná vésni. Nem volt kétsége afelől, hogy alkalomadtán majd emlékezteti is az elhangzottakra. 

-Kérhetek valamit? – kérdezte, és ezzel alaposan meglepte a férfit. Most már valódi érdeklődéssel fordult feléje.

-Persze. Mit? – kérdezte óvatosan.

-Az áldozatokról szeretnék tudni. Tudod, amíg itt feküdtem, arra gondoltam, mennyi ember halt meg ott, ahol én életben maradtam. És szeretném megismerni őket. Ha kaphatnék egy laptopot internettel, az jó lenne.

-Persze, miért ne. – egyezett bele a férfi. –Csak tudod, egy kicsit félek. Amikor legutóbb a tv-t behozták, elég rosszul reagáltál az egyik áldozat családjának a tragédiájára. Lehet, hogy túlságosan felzaklató lesz ennyi gyászt és fájdalmat látnod. A sajtó tele volt ilyen hírekkel, úgyhogy van rá esély, hogy megint kiborulsz. Biztosan meg tudsz birkózni vele?

-Nem tudom. De ha kikerülök innen és valaki megkérdezi, milyen érzés túlélőnek lenni, nem akarok olyannak tűnni, mint aki csak a saját problémájával hajlandó szembenézni. Szeretném majd kifejezni az együttérzésemet azoknak, akik nem voltak olyan szerencsések, mint én. Meg kell tanulnom a történtekkel együtt élni, különben a rémálmaim fognak kísérteni egész életemben.

-Jogos. –bólintott a férfi. Neki személy szerint fogalma sem volt, lelkileg min mehetett Jenna keresztül, és ha ő most úgy érezte, hogy mások szenvedéséből akar erőt meríteni, akkor nem mondhatott nemet. –Még ma beküldetek egy laptopot. Eszembe juthatott volna korábban, akkor talán utaznom sem kellett volna, tarthattuk volna a kapcsolatot a leveleken keresztül is. – mondta minden meggyőződés nélkül. Igazság szerint akkor is jött volna, mert bármilyen ékes Shakespeare-i gondolatokat írt volna Jenna, akkor lett volna nyugodt, ha látja és hallja. –Most mennem kell! – indult kifelé és az anyjára nézett, hogy követi-e. Rose felállt, a fia pedig átölelte. Julia valósággal kirekesztettnek érezte magát, amiért neki csak néhány kurta búcsúszó jutott, de az ajtóban Adam megtorpant, előre engedte az anyját, aztán visszalépett hozzá és egy végtelenül gyengéd csókot nyomott az ajkára.

-Holnapután hazajöhetsz, én pedig itt leszek, hogy magammal vigyelek. Túl vagy rajta Jenna! A fizikai részén egészen biztosan. Egy egész karton különleges évjáratú borritkaság a bizonyság erre dr. Hays pincéjében, és egy tekintélyes kiadási tétel a betétszámlámon. De ahogy elnézlek, minden centet megérdemelt; úgyhogy a külsőd miatt egy pillanatig sem kell aggódnod. A fizikoterápia majd segít, hogy újra edzésbe állhass, az izmaid vissza fognak térni, Kenjo úgyis mást sem tesz, mint azt tervezgeti, hogyan hozzon fizikailag teljesen rendbe. - Annak a Kenjo-nak az említése egy újabb hatalmas kérdőjelet rajzolt Julia homlokára, de elhessegette és inkább a férfi szavaira figyelt, mert nagyon fontos gondolatokat osztott meg vele éppen: -A lelkiekben, ha tudok, segítek; ennyit megígérhetek. Ami pedig a kettőnk kapcsolatát illeti... arra csak az idő adhat választ. De én azt hiszem, egész jók az esélyeink.

*

A nővér segített az öltözködésben. Rose hozott egy nadrágkosztümöt, szinte a megszólalásig hasonlót, mint amilyet Jenna a baleset napján viselt. Julia csak remélni merte, hogy a mai nap nem végződik olyan tragikusan, mint a szerencsétlenség napja. Nem tudta, hogy Rose meglehetősen tapintatlanul emlékeztetni akarja-e arra a napra, vagy Jenna szekrénye dugig van ehhez hasonló méregdrága, elegáns ruhadarabokkal, de vágyakozva gondolt a saját, kényelmes ruhatárára. Ahogy belebújt, érezte, hogy kissé lötyög rajta, de nem volt vészes. Viszont jótékonyan takarta a sínt, amely sérült lábát segítette még az egyensúlya megtartásában. Talán éppen ezért választotta az asszony – kért gondolatban azonnal bocsánatot az előbbi rosszmájú feltételezésért.

A nővér szája be nem állt, álmodozva tért vissza újra és újra a jóképű, szívdöglesztő, fantasztikus és ki tudja még milyen jelzőkkel illetett Adamra, aztán észbe kapott és áttért a hasonló szuperlatívuszokkal jellemzett dr. Hays-re. Julia, mielőtt még végiggondolhatta volna, mit mond, kissé mereven figyelmeztette az álmodozó nővért, hogy a férfi nős és a felesége az első gyereküket várja.

-Honnan tudja? – biggyedt le a fiatal nő szája.

Julia zavarba jött. Dr. Haysről ő maga is orvoskollégáktól szerezte az információját, Jenna Langdonként pedig elvileg tudomása sem lehetett volna ezekről a dolgokról. Megköszörülte a torkát, hogy a zavarát leplezze.

-Khm... ő mesélte, amikor legutóbb itt járt. – mondta bizonytalanul. A hazugságoknak már sosem lesz vége? – gondolta elgyötörten, amikor az ajtó feltárult és végre megérkezett Adam. A férfi szava valósággal elállt, ahogy megpillantotta. Hetek, hónapok óta nézte, ahogy apró lépésenként átalakult előtte agyonégett torzóból a régi Jennává, mégis ez az új, feljavított kiadású nő szinte letaglózta. Kicsit rekedtes hangja, melyet az utóbbi napokban egyre többet hallatott, sokkal jobban tetszett neki, mint a régi csicsergős; már csak azért is, mert egy ideje kikoptak mondandójából a pikírt, másokat becsmérlő megjegyzések. Ez az új Jenna csendes volt, visszafogott és bizonytalan. Üdítő változás a régi hangos Jenna után. 

Julia eközben rettegve várta az ítéletet, ahol a férfi megfellebbezhetetlenül kijelenti, hogy: Te nem Jenna vagy! De Adam csak nézte őt megfejthetetlen tekintettel, aztán kotorászni kezdett a zakója zsebében, majd egy nylon-zacskót húzott elő. Az előbb vette át a kórház trezorjából a baleset napján a lány kezéről lehúzott ékszert. A zacskó tartalmát a tenyerébe pottyantotta, néhány pillanatig nézte merően, majd a lányhoz fordult, és feléje nyújtotta a kezén heverő tárgyat.

-A gyűrűd – mondta halkan. –Már ha akarod egyáltalán. Igazság szerint eleinte arra gondoltam, kihasználom az alkalmat és „elfelejtem” visszaadni, de talán úgy lenne stílszerű, ha te vágnád hozzám. – húzta gunyoros grimaszra a száját.

-Miért tennem? – képedt el Julia.

-Jézus, Jenna! Ami történt ... ez a dolog Joellel... nem hihetted, hogy csak úgy átsiklom felette. Fel akartam bontani az eljegyzést, de lásd, hogy úriember vagyok, megadom neked a lehetőséget, hogy te tedd meg. – emelkedett meg akaratlanul is a férfi hangja. –Ha én szakítok veled, az a világ szemében azt jelentené, hogy cserben hagylak, úgyhogy ezt a csatát te nyerted, el tudsz hagyni anélkül, hogy te lennél a rossz. – mondta halkan, és keze meg-megrezdült, ahogy a gyűrűt tartotta a lány elé. Julia érte nyúlt és az öklébe zárta az ékszert. Hallgatta a keserű mondatokat, amik szöges ellentétben álltak a férfi előző napi szavaival. Akkor egyetlen mondatával sem utalt rá, hogy még mindig kenyértörésre kívánja vinni az ügyet. Ugyanakkor legszívesebben tiltakozott volna, amiért Adam lemond az elégtételről. Jennaként persze ezt nem tehette meg, de tett egy halvány kísérletet arra, hogy megmentse a kapcsolatukat. A férfi korábbi szavaiba kapaszkodott, jobb érveket úgysem tudott volna felsorakoztatni.

-Azt mondtad, hogy kaptam egy második esélyt. Azt hittem, hogy ez a kapcsolatunkra is vonatkozik. – hajtotta le a fejét, mert nem akarta látni, ahogy Adam elutasítóan megrázza a fejét.

-Tényleg akarod? – érkezett a kissé hitetlenkedő kérdés, mire felnézett. Adam már olyan közel hajolt hozzá, hogy a lélegzete forrósága valósággal perzselte a bőrét. Képtelen volt válaszolni, csak a fejével bólintott és egy határozott mozdulattal ujjára húzta a gyűrűt. A férfi persze ennyivel nem érhette be.

-Nem szeretném, ha egy hónap múlva rádöbbennél, hogy mégsem ezt akartad. Elég volt egyszer átélni a pofára esést. – mondta halkan a férfi, de a szavai mélyén halálosan komoly figyelmeztetés csendült.

-Bocsáss meg! – suttogta Julia. –Nem tehetnénk úgy, mintha egy új, tiszta lapot nyitnánk a kapcsolatunkban? – kérdezte reszkető hangon, mire Adam a hajába túrt, ahogy eltávolodott tőle.

-Megpróbálhatjuk. Isten a tanúm, hogy nem akartam ezt még néhány hete, de ma éjjel bíztam benne, hogy nem értettem félre a jelzéseidet. Azonban ... figyelmeztetlek Jenna... nem tudok benned bízni. Már nem. És még nem. Hogy valaha sikerül-e, azt pedig majd az idő dönti el. – Julia minden szavával egyetértett. A következő mondattól azonban elsápadt. Jenna Langdon megérdemelte, ő pedig még nála is jobban. Adam szeme szinte belefúródott az övébe, ahogy lassan, tagoltan beszélt hozzá:

-De figyelmeztetlek: egyetlen hazugság és akkor már nem lesz több esélyed! Gondolom, ezt jó, ha tudod.