Távol a világ zajától 12.

-A francba! – szisszent fel Robert, ahogy a mosogatógépből ki akarta pakolni az evőeszközöket és egyenesen belenyúlt egy kés hegyébe. A duzzadt vörös vércsepp azonnal megjelent az ujja begyén, mint ahogy az enyhe hányinger is a láttán. Lehet, hogy az apja azt szerette volna, ha orvosnak tanul, de ez a vágya azon a napon dőlt dugába, amikor a kicsi fia majdnem elájult a saját lenyúzott térde láttán. Azóta sem bírta a vér látványát, és ehhez nem kellett a seb környékének mészárszékként kinéznie. Igazság szerint még a a most divatos piff-puff filmeket sem kedvelte, hiába tudta, hogy a bőven kiontott vörös folyadék csak művér; a gyomra nem tudott mit kezdeni ezzel az információval. Folyatta rá a hideg csapvizet, és hogy ne lássa, ahogy a vérrel keveredve eltűnik a lefolyóban, a fölötte levő szekrény kis fiókjában kotorászott kötszerért. Aztán eszébe jutott, hogy még Mona kötötte be vele Lizzy könyökét, azóta sem jutott eszébe pótolni. Jobb híján a konyharuhába tekerte a kezét, aztán a másikkal tovább kutatott valami megoldás után. Hamarosan egy papírzsebkendőbe bugyolálta az ujját, majd szigetelőszalaggal tekerte körbe. A fekete csík határozottan férfiasan mutatott az amúgy babás pólyán, ő maga pedig kifejezetten elégedett volt a férfiasan praktikus megoldással. 

A tegnapi nap ráment Sofia Bennett kuckójának kitakarítására. Talán nem tartott volna olyan sokáig, ha nem kellett volna öt percenként kirohangálnia megnézni, mit művel a két gyerek, de képtelen volt rávenni őket, hogy segítsenek neki, még ha ez – ezzel azért tisztában volt – azt is jelentette volna, hogy még utánuk is takaríthatott volna. De legalább szem előtt lettek volna. Sofia sokkal barátságosabb volt velük, mint korábbi ismeretségük során bármikor, mégsem engedtek fel a közelében. Nem túl jó előjel volt ez a közös jövőjükre nézve. Aztán a vacsoránál legalább Jeremy kibökte, hogy mi a bajuk a doktornővel. Nem bocsátották meg neki, hogy nem engedte haza velük a kutyákat. Robert megértette őket, ugyanakkor sokkal megbocsátóbb volt. Az esti mese nagyjából arról szólt, hogyan bocsátunk meg azoknak, akik ellenünk vétkeznek, ha az a vétek megbocsátható. És Sofia Bennetté szerinte az volt. Jót akart, még ha nem is jól mérte fel a helyzetet; és hát végül is elengedte a kutyákat is az apja kérésére.

Kitöltötte magának a kávét és az órára nézett. Hajnali hat óra volt, de valami régen érzett energikusság járta át. A két kutya már odakint kergetett valamit, talán egyet a vörösfarkú jópofa mókusok közül, akik a telek szélén álló fenyők közt laktak. Elgondolkodva ballagott a ház hátsó traktusa felé, amely ma délelőttől hivatalosan is Sofia birodalma lesz. A nő felajánlotta, hogy segít a takarításban, de elhárította, mondván, biztosan éppen elég tennivaló van Mona körül. A szíve összeszorult, ahogy a kedves, anyáskodó asszonyra gondolt. Alig néhány hete ismeri csak, mégis fájdalmas volt arra gondolni, hogy akár el is veszíthetik. Charlie belepusztulna a bánatba és a hiányába – gondolta a saját szüleire emlékezve, aztán elhessegette a pesszimista gondolatot. Monának meg kell gyógyulnia! Benyitott a kissé még festékszagú szobába, ahonnan kihordott minden felesleges kacatot és néhány alapvető bútorral megpróbálta praktikusan berendezni. Enyhén szólva minimalista képet kapott – ráncolta a homlokát elégedetlenül. Valahogy nem tudta elképzelni, hogy ebben a spártai egyszerűséggel berendezett szobában egy nő jól érezze magát. Hiányoztak a színek, a növények, a millió kis felesleges kacat, amitől egy nő otthonosnak érzi maga körül a világot. Függöny sem volt a karnison, de ezt a problémát ideiglenesen a zsalu megoldja – tárta ki a szintén frissen festett fatáblákat. A játékos kedvű vagy inkább romantikára hajló asztalos kis szíveket faragott a táblákba, amelyeken át a napfény belopódzhatott a szobába, de azért biztonságosan intim magányt biztosított, ha arra volt szükség. Az ablak alatti virágvályú üresen ásított, mint mindenütt a ház ablakai alatt, de ezzel nem különösebben törődött. Tetszett neki a vidéki báj, de úgy érezte, az már végképp meghaladná az erejét, hogy virágokkal bibelődjön, mint valami kertvárosi háziasszony. 

A kávéja elfogyott és visszaballagott a konyhába egy újabb adagért. A két kutya lelkesen lihegve caplatott a nyomában, és amikor benyitott a gyerekszobába, azonnal a gazdáikhoz surrantak, majd elhelyezkedtek az ágy végében, mintha még ők is az igazak álmát aludnák. Robert elgondolkodva nézte a kis kompániát. Néhány hónappal ezelőtt fenekestül fordult fel az élete és biztos volt benne, hogy képtelen lesz megfelelni az élet állította kihívásoknak. Aztán önmaga legnagyobb meglepetésére viszonylag gördülékenyen élték a mindennapjaikat, még ha időnként úgy is érezte, hogy legjobb lenne bedobni a törülközőt. Olyankor aztán vett egy mély levegőt és ahogy korábban a munkájában, most az életében is megtalálta a legmegfelelőbb megoldást az adott problémára.

Munka ügyben viszont sorban jöttek a pofonok. Hol túlképzettnek minősítették, hol olyan feladatot kínáltak, amit korábban még a gyakornoka asszisztensének is nevetséges lett volna kiosztani. A legutóbbi állásinterjú maga volt a kínkeserv. Egyszerre volt kínos és megalázó, amikor próbatanácsadást kellett neki, akit nem olyan régen még lehetséges társtulajdonosként vettek számításba, bemutatnia leendő főnöke előtt. A másik fél nem volt beavatva és a beszélgetés elején nyilvánvalóvá vált, hogy őt nézte cégvezetőnek és a valódi főnököt álláskeresőnek vagy gyakornoknak. A fickó persze egy hiú barom volt, és hamarosan sajnálkozva kísérte ki. Naná, hogy nem akart konkurenciát magának! Dühében beült a benzinkút melletti kávézóba, hogy igyon valami csalódás-oldót, ahol néhány helyi gazda éppen a rendszert szidva kesergett  a gazdasági helyzet hanyatlásán. Egy idő után nem tudta szó nélkül hagyni a beszélgetésüket és önkéntelenül is érdeklődést mutatott a problémáik iránt. Amióta a városban lakott, ez volt az első közvetlen kapcsolatfelvétele a helyiekkel, ennek megfelelően meglehetősen tartózkodóan fogadták. Egy idő után azonban elgondolkoztak az ötletein és már egyenrangú beszélgetőpartnerként tekintettek rá. Hamarosan azon vette magát, hogy élvezi a közvetlen keresetlenséggel megfogalmazott problémákra való reagálást, a régről oly ismerős agytornát, és úgy búcsúzott el tőlük, hogy keressék meg nyugodtan, ha kérdéseik lennének. 

A megkeresések pedig jöttek. Talán ő lepődött meg a legjobban, amikor a barátian osztott tanácsokért fizetséget ajánlottak néhányan. Sőt, felhívták a figyelmét egy olyan lyukra a helyi vállalkozások világában, aminek a betöltésére nem ismertek nála alkalmasabbat. Így aztán, ha továbbra sem kíséri szerencse a munkahely-keresési próbálkozásait, komolyan el fog gondolkozni azon, hogy saját tanácsadó irodát nyisson. De most a legnagyobb problémája, amely már korán hajnalban az ágyból is keverte, Sofia Bennett volt, aki hamarosan megérkezik, hogy beköltözzön a házába és a gyerekei életébe. Pontosan át tudta érezni a nő csalódottságát, amiért a diplomáját ideiglenesen sutba vágva gyerekmegőrzéssel kell keresse a kenyerét. Lehet, hogy nem a legjobban indult az ismeretségük, de azt el kellett ismerje, hogy a nő kellő eltökéltséggel tudná végezni a munkáját. Ha az pillanatnyilag kimerül két kisgyerekkel való törődésben, hát azt. Mindenesetre nem szabad szem elől tévesztenie a terveit, a reményeit, hogy egyszer megbecsült állatorvosként lehet hasznára ennek a közösségnek. Úgyhogy bármennyire is megoldást jelent a jelen pillanatban, fel kell készüljön arra is, hogy egy napon a nő odébbáll és gőzerővel a saját karrierjén kezd majd dolgozni. 

Miután tegnap este Jeremy kibökte, hogy miért nem kedvelik a doktornőt, Robert elhatározta, hogy ezt megérteti a nővel is. Akkor talán ő is könnyebben megtalálja a gyerekek megbocsátásához vezető utat. Az órájára nézett, amelyen a mutató a csendnek és nyugalomnak ezekben a ritka perceiben valósággal száguldott előre, és látta, hogy hamarosan hét óra lesz és a gyerekek is ébredezni kezdenek majd. A gyerekek ... az ő gyerekei ... Vajon Adam mit szólna a kezdeti töketlenségeitől máig bejárt hosszú úthoz? Elismerné, hogy a nagy testvér feltalálta magát? Vagy netán szemrehányásokkal illetné? Nem tehetett róla, de a gondolatai rendszeresen visszatértek ehhez a kérdéshez. Vajon valódi esélyt kapott mellette a két gyerek, vagy éppenséggel jobban jártak volna egy idegen házaspár szeretetével és odafigyelésével? És mi lesz ővele? Nora bebizonyította, hogy egy nő nem automatikusan hangolódik rá az anyai szerepre. Mi lesz, ha soha nem talál maga mellé egy asszonyt, aki képes lesz őt és a gyerekeket is szeretni? Őszintén szólva hiányzott egy társ. Egy nő. Egy szerető. De leginkább egy társ a hétköznapon tennivalóinak megosztásában. Néhány óra múlva beköltözik egy nő a házába, de nem a társaként. Elment az esze, hogy ezt az egészet egyáltalán felvetette! Nem mintha valami szexuális feszültség izzott volna közte és Sofia Bennett között. Nem! Még csak nem is kedvelték egymást. Csak segítő jobbot nyújtott és fogadott el cserébe. Ennyi. De akkor miért járt az agya az éjszaka sötétjében a nő nyaka körül repdeső szőke tincseken, és az égimeszelő lábain? Túl régen volt nővel, ez lehet a magyarázat. Nem baj! Most, hogy Sofia vigyáz a gyerekekre, ő pedig hamarosan visszatér a munka frontjára, majd megjön a lehetőség és az első alkalom is egy találkozáshoz. Nem szabad feladnia a reményt! Eleget tud nyújtani férfiként bármilyen nőnek, csak kellő magabiztossággal kell fellépnie. Mint régen. És talán csalódni is fog. Éppen úgy, mint régen. De hogy ezek a dolgok kiderüljenek, legalább el kell jutnia az újrakezdésig. Sofia Bennett hamarosan megérkezik és leveszi a válláról a terhek egy részét. Most kezdheti igazán újra az életét! – húzta ki a gerincét, aztán a kihűlt kávét kiöntötte a mosogatóba. Ebben az új életben pedig nem ártana rendesen megborotválkoznia!

*

Sofia ült a kis kocsi kormánya mögött és századszor is elátkozta a pillanatot, amikor igent mondott. A kis lakás egyaránt jelentett megoldást a gondjaira, ugyanakkor egy sereg újabbat hozott magával. Roberttel megállapodtak. A fizetés több mint tisztességes volt, és tisztában volt vele, hogy az önálló lakrészért kért bér pedig még helyi viszonylatban is igen alacsony. Mégis ... nem tudott szabadulni annak az első találkozásnak a kellemetlen emlékétől. Robert Hazard nem volt egy simulékony, könnyen kiszámítható ember. A két gyerekét – mint ezt az apjától megtudta -, az öccsei gyerekeit tisztességgel vállalta és nevelte. Értékelte, hogy értük képes volt ott hagyni a washingtoni – nyilván elitista – életét. De minden elismerése ellenére úgy vélte, hogy a férfi egyedül nem alkalmas a felnevelésükre. Persze, talán nem is kell egyedül vállalnia ezt a felelősségteljes feladatot. Az mindenesetre biztos, hogy az apja már-már atyai szeretettel segítette a városba való beilleszkedését. Tisztában volt vele, hogy még a házon végzett munkát is olyan jutányos áron végezte a férfinak, amit nem tudott volna kisírni tőle néhány régi barátja sem. Nem értette az apja mögöttes indokait, vagy inkább nem akarta érteni. Az egészen egyszerűen nem lehet, hogy a saját apja kerítőt játsszon! Pedig ezzel a lakás dologgal most egészen így festett a helyzet. Igaz, hogy anyu beteg, igaz, hogy neki pénzre van szüksége, de egész biztosan lett volna más megoldás is, mint, hogy ehhez a tagadhatatlanul jóképű pasihoz és a gyerekeihez költözzön, mintha lenne köztük bármi is a felületes ismeretségen túl. Mindegy... ahogy Caeser mondta: a kocka el van vetve ... nem a gyávaságáról volt híres. A nyitott tetőablakon kilengedező yukkához beszélve elfordította az indítókulcsot. A döntést meghozta, éppen ideje, hogy kipróbálja, mekkora erővel képes kitartani a céljához vezető úton.