"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2016. február 17., szerda

Távol a világ zajától 14.



Sofia az utolsó ablak alatti vályúba is elültette a virágokat. Ugyan Robert mintha észre sem vette volna, hogy szép lassan az egész házat megpróbálta kissé lakályosabbá tenni, de azért a saját, és a gyerekek jobb közérzete miatt tovább próbálkozott. A következő pillanatban  Lizzy sírására kapta fel a fejét. A földön feküdt és Gombóctól igyekezett megvédeni az arcát, aki szertelenül ugrált rá és bökdöste. Sofia biztos volt benne, hogy a kutya nem bántotta a gyereket, de nem zárhatta ki azt sem, hogy esetleg odakapott, így aztán futva igyekezett hozzájuk. Elzavarta a felhevült kiskutyát és a karjába kapta a maszatos gyereket. Sérülés nem látszott rajta, így letörülte a könnyáztatta kis arcot és próbálta megtudni tőle, mi történt. Közben arra gondolt, hogy álmában sem sejtette volna, micsoda felelősségteljes munkára jelentkezik. Egy gyerek teljesen kiszámíthatatlan volt, kettő pedig – ráadásnak két égedelem ebbel – már végképp. Ha a hátán is szeme lett volna, akkor sem tudta volna a nap minden percében nyomon követni, hogy hol vannak és mit csinálnak éppen. Néha azon kapta magát, hogy már alig várja azt a napot, amikor végre Jeremy iskolába megy, mert onnantól talán ura tud maradni a helyzetnek. Erről aztán eszébe is jutott, hogy sem Jeremyt, sem Árnyékot nem látja. Annyit már megtanult az elmúlt napokban, hogy egy csendes ház semmi jót nem jelent, mert vagy a gyerekek, vagy a kutyák, esetleg négyen együtt éppen valami olyasmit csinálnak, amitől egy felelősségteljes felnőttnek feláll a haja. 

-Hol van Jeremy? – kente el az utolsó gömbölyű könnycseppet a kicsi arcán, naívan abban bízva, hogy a csöppség válasszal szolgál majd neki. Lizzy ugyanis meg sem próbált verbálisan kommunikálni a környezetével, úgyhogy már éppen javasolni akarta Robertnek, hogy mutassa meg a gyereket egy erre a területre szakosodott gyerekorvosnak. A kislány azonban kivételesen reagált a kérdésére és dundi kis ujjával a távolba mutatott. Sofiában a vér is meghűlt. A rekettyésen túl – amerre a gyerek mutatott – ott zöldellett a kis tó, amely tiltott terület volt a számukra. De van-e édesebb kihívás egy gyerek számára, mint amitől tiltják? Baljós sejtésére Gombóc még rá is erősített, ahogy rövidke lábait szaporázva ő is abba az irányba indult. Sofia felkapta a kislányt és szinte futva igyekezett a kutya nyomában, lélekben elkészülve minden szörnyűsége, ami csak egy felügyelet nélkül hagyott gyerekkel történhet egy ilyen különösen meleg napon. 

A bokrok mögül kibukkanva azonban megtorpant. Jeremy valóban ott lóbálta a lábát a víz fölött a stégen és Árnyékot nézte, aki a bedobott faágért tempózott a békalencsés vízben. Jó! Legalább nem ment be a vízbe – próbálta nyugtatni önmagát, és megköszörülte a torkát, hogy felhívja a gyerek figyelmét az érkezésére és ne ijessze meg a hirtelen felbukkanásával. Erre semmi szükség nem volt, mert Gombóc csaholva ugrabugrált a tavacska partján, gondosan ügyelve rá, hogy vizes ne legyen a lába. Árnyék igazi vízi kutya volt, de Gombóc a meleg, száraz helyeket kedvelte, eszébe sem volt barátja után vetni magát az ismeretlenbe. 

-Sziasztok! – próbált meg higgadt maradni. A gyerekekkel még törékeny volt a béke, nem akarta egy feleslegesen erőteljes belépővel tönkretenni mindazt, amit az elmúlt napokban elért. Jeremy okos fiúcska volt, megpróbált vele ennek megfelelően beszélni. –Látom, Árnyéknak jól esik a fürdő. Nagyon meleg van. Rendes volt tőled, hogy eljöttél vele ide... csak Jeremy, megtennéd, hogy legközelebb szólsz nekem is, hova mentél? – nézett a gyerekre, aki eddig a percig rá sem nézett. Sejtette, hogy a kisfiú a szemrehányásait várja. A barátságos hangtól felengedve a gyerek most végre ránézett.
-Bocsánat, hogy nem szóltam, de láttam, hogy a virágokat ülteted és tudtam, hogy úgysem lenne időd velünk jönni. De legközelebb szólni fogok – ígérte halkan. Sofia arra gondolt, hogy ez a gyerek mindig ilyen jól nevelt, csendes és engedelmes. Lassan hét éves lesz, ennél sokkal égetnivalóbbnak kellene még lennie. A környékbeli srácok minden tiltás ellenére már biztosan ott pacsáltak volna a kutyájukkal a legiszaposabb részen, a fejük búbjáig sárosan, nyálkásan, hogy még a fürdőszobába se lehessen bevinni őket, csak az udvaron a slagnál lemosni róluk a mocskot. Valahogy ezt látta volna természetesnek Jeremynél is, nem ezt a kimért, a korától teljesen idegen óvatosságot. Már az is óriási haladás volt, hogy egyáltalán tegezte, mert az első napokban még ez is problémát okozott a gyereknek, mert magázni kezdte, mint valami századfordulós nevelőnőt.

-Semmi baj! Nyugodtan szólhattál volna. A virágok megvárnak.
-Lizzy miért sírt? – siklott a kisfiú tekintete a húgára, aki már meg is feledkezett róla, hogy az előbb még a könnyeit ontotta. Árnyékot nézte vágyakozva a vízben.
-Az az igazság, hogy nem tudom. Amikor meghallottam a sírását, Gombóc rajta ugrált, biztosan fellökte – nézte kétkedve Sofia az apró kiskutyát, aki hangos ugatással hívta a partra a barátját.
-Ja, az elő szokott fordulni – vonta meg a vállát a fiú, aztán feltápászkodott, hogy újabb ágat keressen a kutyájának. Remek – forgatta meg a szemét Sofia és majdnem elnevette magát, ahogy Gombóc megcsúszott az iszapos partszegélyen és hasig merült a vízben. Utálkozva küzdötte ki magát a szárazra, aztán megrázta a bundáját, amiből még nekik is jutott néhány állott, pocsolyaszagú vízcsepp. 

-Jeremy! – kapta el a gyertek karját Sofia és komolyan a szemébe nézett. –Komolyan mondtam ... szólj, ha a tóhoz jössz. Veszélyes. – Nem akarta megijeszteni az amúgy is túlságosan óvatos gyereket, de ez valódi veszély volt, amit nem hagyhatott szó nélkül. –Tudsz úszni? – nézett rá kíváncsian, amire csak egy néma fejrázást kapott. –Tudod mit? Akkor elmegyünk majd a városi uszodába néhányszor és megtanítalak. Téged is és Lizzyt is. Rendben? – A válasz megint csak néhány szótlan, bizonytalan bólintás volt. Sofia nagyot sóhajtott. Ezek a gyerekek túlságosan bezárkóztak. Lehet, hogy Robert azt hitte, hogy ilyen a személyiségük, de ez mélyebb csend volt, amely feloldásért kiáltott.
*
-Béreltem egy kis irodát – jelentette be Robert a vacsoránál, aztán Sofia kérdő tekintetére, még hozzáfűzte: -Úgy gondoltam, jobb, ha a gyerekeket nem zavarja a jövés-menés.
-Olyan nagy forgalomra számít? – kérdezte Sofia és a férfi felkapta a fejét. Nem tehetett róla, de a nő hangjából mintha halvány gúnyt érzett volna ki.
-Igenis érdeklődnek az ötleteim iránt – húzta ki a derekát önérzetesen. Sofia feltette a kezét. Nem akart vitatkozni. Igazából a gyerekekről akart volna beszélni Roberttel, akit az utóbbi napokban nagyon lefoglalt a vállalkozásának beindítása.
-Jeremyt maga viszi reggelenként majd az iskolába? – kérdezte inkább témát váltva és a kisfiúra mosolygott, aki egykedvűen turkálta maga előtt az ételt.
-Persze, majd én elviszem. Már az is nagy segítség lesz, ha maga hozza el – kapott be egy falatot Robert. Aztán a gyerekre nézett. –Jeremy, örülsz, hogy kezdődik a suli?
A gyerek egykedvűen megrántotta a vállát. Aztán Árnyékra nézett, aki az étkező küszöbén aludt. –Árnyék miért nem jöhet velem?
-Jer! Ezt már ezerszer megbeszéltük – sóhajtott a férfi. –Az iskolába nem mehetnek kutyák. Tudod, vannak olyan gyerekek, akik félnek tőlük. Meg olyan szülők, akik azt hiszik, hogy a gyerekeik mindenféle betegséget kaphatnak el a kutyáktól.
-De ez butaság – mormolta a gyerek.
-Igen, ez butaság – bólintott Robert. –De sajnos vannak szabályok, és azokat be kell tartanunk. De vigasztaljon a gondolat, hogy amikor hazajössz, Árnyék itt fog Rád várni. Majd meglátod, hogy fog örülni, amikor megjössz. Már azért a percért érdemes egy kicsit magára hagynod. 

-És az uszodába se tudok elmenni Sofiával és Lizzyvel – folytatta a gyerek.
-Az iskolások is mennek az uszodába, olvastam a tanmenetben. A tornaórák egy része úszásoktatás lesz – próbálta megnyugtatni a gyereket, aki durcásan nézte maga előtt a tányért.
-De nem Sofia fog megtanítani úszni. Pedig megígérte.
Robert a plafonra emelte a tekintetét. Nem volt idege ilyen sehova nem vezető vitákba bonyolódni egy gyerekkel. Úgy érezte, ideje témát váltani.
-Jövő héten lesz a születésnapod. Gondolkodtál már rajta, hogyan akarod megünnepelni?
A gyerek egykedvűen megvonta a vállát. Sofia pedig megelégelte ezt a terméketlen vitát.
-Lizzyvel arra gondoltunk, hogy meglepetés-partyt szervezünk Jeremynek. Persze, csak ha neki nincs más ötlete.
Robert megemelte a szemöldökét. Lizzyvel? Az ég mentsen meg bárkit egy kétéves által szervezett meglepetés-partytól, de hangosan csak annyit mondott:
-Ez remek ötlet! Jeremy? A lányokra bízzuk a szervezkedést? 

A kisfiú megint csak megvonta a vállát. Robert felállt és a kezét nyújtotta a gyereknek.
-Gyere, Jer! Beszélnünk kell! Mint férfi a férfival – tette hozzá, amikor Sofia szóra nyitotta a száját. Szerencsére a nő nem vitatkozott, a kisfiú pedig engedelmesen kapaszkodott a kezébe és követte ki a kertbe. Odakint elgondolkodva nézte Árnyékot, ahogy szinte automatikusan szegődött melléjük. Vaknak kellett volna lennie, hogy ne vegye észre, a kutya mennyire hű kísérője lett a fiúnak. Ez remek dolog volt, ugyanakkor ijesztő is, hiszen eljön majd az idő, amikor Árnyék el fog menni, és ez az újabb veszteség Jeremyt túlságosan meg fogja viselni. Erre nem gondolt, amikor a kutya-örökbefogadás az eszébe jutott, most pedig már késő volt ezen törnie a fejét. Ha eljön az idő, nem tehet mást, mint a lehető legjobban megkönnyíteni a kisfiúnak az elválást.
-Jeremy! Nem örülsz, hogy iskolába fogsz menni? – kérdezte, ahogy elérték a tóparti stéget. –A suli klassz dolog, sok érdekeset fogtok tanulni és hamar elröpül az a néhány óra. 
-Tudom – bólintott a kisfiú.
-Akkor mi bánt?
-Csúfolnak majd – motyogta halkan a gyerek.
-Miért csúfolnának? Hiszen nem is ismernek – nézett rá meghökkenve a férfi. Erre a válaszra egyáltalán nem számított és nem is értette.
-Mert nincs papám és mamám – szipogott a gyerek.

-Ó, Jer! Aki emiatt csúfolni mer, annak velem gyűlik meg a baja – kócolta össze a gyerek haját Robert. Beleszúrt a fájdalom, amiért egy ilyen kicsi gyereknek a veszteség mellett még az emberi – még ha gyereki is – rosszindulattal is meg kell küzdenie. –Hidd el, emiatt nem csúfolhat senki! Azt sem bánthatnák, akit elhagytak a szülei, hiszen nem tehet róla, de Téged nem elhagytak a szüleid, hanem rossz emberek megölték őket. Ez egy nagyon szomorú dolog, amit mindenki meg fog érteni. De ígérd meg nekem, ha mégis lenne olyan buta gyerek, aki emiatt csúfolna, akkor szólsz nekem. Rendben?
-Rendben – motyogta a kisfiú. –De ha Árnyék velem lenne, akkor nem mernének csúfolni – tette hozzá reménykedve. Robert elmosolyodott. Jó próbálkozás volt!
-Jer! Árnyék olyan szelíd, hogy ő nem bántana senkit.
-Tudom, de Peter Sullivan nem tudja – szaladt ki a gyerek száján az akaratlan beismerés, hogy máris van valaki a leendő iskolatársai között, aki kellemetlenkedett. Látta maga előtt a kissé közönséges mamát és a nagydarab apát, akik az első szülői értekezlet alatt végig a telefonjaikat babrálták. Nyilván szülői érdeklődésük netovábbjának tartották, hogy egyáltalán részt vettek az ismerkedési napon. Aligha azok a szülők, akik leülnek a gyerekükkel és elmagyarázzák neki, hogy miért nem helyes megkeseríteni más gyerek életét. De majd ő tenni fog róla, hogy senki ne merje az öccséék emlékét meggyalázni és Jeremy lelkébe gázolni.

2 megjegyzés:

Gabó írta...

Tudom,hogy még mindig nem vagyok a türelem szobra. :D
De még egy lopott oldal pillantás se? Meg eláll a lélegzetem a másik láttán? Lábremegés? Kihagyó lélegzet? Libabőr?
Okés telnek a hétköznapok, meg minden, de egy vajas kenyér kenése közben is el lehet alélni,csak szólok. ;)
Egyébiránt tetszett. Gyerkőcöket azért megviselte a szüleik halála. Nagyfiú is mennyire befeleforduló, komoly kis szerzet lett. *buksisimi

csez írta...

He.he... Pedig milyen könnyen ment doktornőnek az ítélkezés nemrégiben... :P
Jeremy <3