Távol a világ zajától 18.

-Egy pohár bort? – emelte a vörösboros üveget a lány felé Robert, mire Sofia megrázta a fejét. Sosem bírta igazán jól az alkoholt, nem kell, hogy most valami olyat mondjon vagy csináljon, amit később a nemes italra foghatna. Ahogy elnézte a férfit, amint elgondolkozva lép ki Jeremy szobájából, a szíve heves dobolásba kezdett. Annyira jóképű férfi! És élete legnagyobb tévedése volt, amikor egyetlen percig is azt képzelte, hogy olyan, mint Paul. Paul lehet, hogy jó polgármester lesz, de csapnivaló férj és apa. Ez utóbbiról Sylvietől hallott, aki meglehetősen jól tájékozott volt városi pletykákból. Igazából Robert mindenki másnál vonzóbb volt férfiként és apaként is. De soha nem volt köztük semmi más, mint a férfi gyerekei és a háztartása problémája. Esténként elbújtak a szobáikban, vagy ő átment a szüleihez... már hetek óta éltek egy fedél alatt, de soha nem töltöttek együtt egyetlen estét sem. És ez fel sem tűnt, egészen a mai napig. Illetve addig a néhány percig, amíg Robert karjaiban bújt meg Paul kéretlen közeledése elől. Még ha a teste reagált is talán Paulra és az eszement ötletére, de ő ura tudott maradni ennek az őrületnek. Paul a múlt. Hogy ki lesz a jövő, azt nem tudta, de abban biztos volt, hogy ő többé nem lesz a férfi játékszere. Abban a néhány meghitt percben még az is átfutott az agyán, hogy akár Robert is lehetne a férfi az életében, de ő szinte elmenekült az átkozott irodájába. Most meg beszélni akar vele. Hát, áll elébe, még ha esetleg ez azt is jelenti, hogy hamarosan összepakolhatja a holmiját.

-Igen, kérek! – bólintott, majd egy pillanatnyi tétovázás után nem az étkező asztalhoz ült le, hanem a nappali kanapéját vette célba. Egy pohár borhoz jobban illett a puha ülőalkalmatosság és a kislámpa sárgás, meghitt fénye, bármi is kerüljön szóba hamarosan.

-Sofie! Gondolkoztam ezen az egészen – mutatott körbe a férfi, kezében a borral, amit a mozdulat végén a lány kezébe nyomott. –Azt hiszem, az utóbbi időben igazán jól kijöttünk egymással. A gyerekek is megkedvelték végre, még ha most Jeremynek érezhetően van is valami problémája. De szerintem csak kiskamaszos hiszti, szerintem ne tulajdonítson neki nagy jelentőséget – ült le a lány mellé biztos távolságba.

-Kénytelen vagyok törődni vele, hogy mit mondott – sóhajtott Sofia. –Attól tart, hogy a szülei után most én is magára hagyom. Túl nagy lépés volt tőle megbarátkozni velem, ezért most fájó a veszteség is, ha elmegyek. – forgatta a lány a poharat a kezében, anélkül, hogy belekortyolt volna.

-El akar menni? – nézett fel Robert a végszóra.

-Őszintén szólva nem, de mindketten tudjuk, hogy egyszer el kell menjek.

-Talán nem kéne – kezdett bele óvatosan a férfi. Egy dologban volt biztos, hogy nem hagyhatja, hogy Paul Hatford vagy a kaliforniai aranyifjú, Russel Lewis üldögéljenek ilyen meghitten Sofiával. Ő a maga részéről viszont szívesen eltöltene még számtalan estét a lánnyal, sőt, idővel talán, ha a szimpátia kölcsönös, eljárogathatnának... de érezte,, hogy ezzel a tervezgetéssel túlságosan előreszaladt. –Sofia! – köszörülte meg újra a torkát. –Nem akarom megijeszteni az ötletemmel, természetesen a döntés a magáé, de gondolkodtam a helyzetén. Maga okos nő, állatorvos, aki a tehetségét olyan elfoglaltságra pazarolja, ami nekem ugyan megoldja az életemet, de a magáé így sosem kerül sínre. Azt találtam ki, hogy nyithatna itt egy rendelőt.

-Itt? – állt meg a pohár Sofia kezében, bár eddig olyan rendületlenül forgatta, mint aki fizikai számításokat akar végezni a témában.

-Igen, itt – bólintott Robert. Ez volt a mondandójának az a része, ami már első hallásra is jól hangzott. A többi olyan meredek lesz, hogy a lány talán még a képébe is önti a pohara tartalmát, ha egyáltalán engedi végig mondani. –Tudom, hogy lennének kuncsaftjai. Talán még nem a helyi gazdák, de a háziasszonyok egészen biztosan. És a gyerekek, akik szívesebben beszélnének a kedvencükről egy kedves nővel, mint a szúrós tekintetű Lewis doktorral.

-De itt nincs erre alkalmas hely. Egy építkezés pedig borzalmasan sokba kerülne, nekem legalábbis nincs elég pénzem hozzá – vonta meg értetlenül a vállát a lány.

-Van helyünk... csak kicsit össze kéne húznunk magunkat – mosolyodott el önkéntelenül a férfi, arra gondolva, hogy jelen esetben ez elég enyhe megfogalmazása annak, hogy a saját szobáját készül felajánlani, konkrétan az ágya felét.

-De hát ... hogyan? – ráncolta a homlokát Sofia. Komolyan nem tudta, hova akar kilyukadni Robert ezzel a szöveggel. Egy rendelő! Az álma válna valóra, és az már a hab lenne azon a tortán, hogy maradhatna azokkal, akik az utóbbi időben a szülei mellett a legfontosabbá váltak a számára.

-Az a lakrész, amelyben most él, könnyedén átalakítható lenne. Minden van benne, amire szüksége lehet... – harapta el a mondat folytatását a férfi.

-Igen, átalakítható lenne, de akkor én hol...? – tárta szét a karját Sofia, aztán megértette. Nem is tudta, miből. Talán a férfi csillogó szeméből, a zavartan beharapott szájszéléből, a feszengésből, ahogy még rá sem nézett, csak beszélt előre a semmibe, mintha abból merítene erőt a mondandójához.

-Nem értem! – nyögött fel. –Hiszen alig beszéltünk még, mindig csak a gyerekekről vagy a bevásárlásról, a szüleimről, a munkájáról, de magunkról soha – hadarta zavartan. Még csak nem is tegezzük egymást – tárta szét a karját, mintha ez az indok aztán végképp értelmetlenné tenné a férfi ötletét.

-Tudom, hogy talán kicsit váratlanul álltam elő ezzel. Úgy egészen biztosan regényesebb lett volna, ha egy holdas éjszakán bekopogok a szobájába ezzel a borral és elmondom, hogy éjjelente a szemeit látom magam előtt, a haját, ahogy fújja a tóparti szellő. Hallom a nevetését, ahogy Árnyékkal és Jeremyvel rúgják a labdát.

-Akkor miért nem így hozta szóba?

-Mert még magam előtt is letagadtam, ha ilyen előfordult.

-De hát miért? – csodálkozott Sofia, ideiglenesen szó nélkül hagyva az elszólást, miszerint „ha ilyen előfordult”. Tehát Robert gondolt rá, mégiscsak észrevette benne a nőt. 

-Nem tudom. Nem bízom a nőkben – vallotta be csendesen a férfi. -Nora után úgy voltam vele, örökre kiírom őket az életemből, de hát erre nyilván képtelen lennék. Egészséges vagyok. Vágyaim vannak. És igen, a jövőt úgy képzelem, hogy legyen egy társam, gyerekeim. De nem éreztem magam képesnek még az ismerkedésre sem, még ha a lehetőség házhoz is jött. És itt most nem magára gondolok, hanem az asszonyokra a városban. Ráadásul maga Charlie lánya, és mint ilyen, tabu, szóval, tényleg nem tudom, hogy kopoghattam volna be azon az ajtón.

-És most mi változott?

-Egy nagyon okos fiatalember felhívta a figyelmemet, hogy olyan mamlasz vagyok, hogy hagyom, hogy lehalásszák előlem a legcsinosabb nőt a városban. Nos, nem hagyom. Sőt, ha kell, olyan ajánlatot teszek neki, amilyet talán senki más ebben a városban.

-Köszönöm, ez most úgy hangzott, mintha magán kívül nem számíthatnék vonzó ajánlatokra – durcáskodott Sofia.

-Nem úgy értettem. Látja, már azt sem tudom, hogy kell bókolni egy nőnek. Teljesen kijöttem a gyakorlatból. Csak azt akarom mondani, hogy én olyat tudok kínálni annak a csinos nőnek, amit rajtam kívül talán senki más ebben a városban. Például két gyereket indulásnak.

Sofia felhorkant. –Azt azért remélem sejti, hogy ez az ajánlat még önmagában überelhető.

-Három gyerekkel? – vigyorgott vissza kissé feszülten Robert.

-Nem. Hanem ha az illető érzelmekről beszél.

-Jézusom! Maga még hisz a tündérmesékben? – csattant fel Robert türelmetlenül. Azt nem vette számításba, hogy a lány esetleg ragaszkodik a rózsaszín ködhöz és más baromságokhoz.

-Sofia! Én valóban kedvelem magát, de nem fogok hazudni a célom elérése érdekében. Többre tartom a megbízhatóságot, állhatatosságot, őszinteséget, mint azt, ha egy nő a szenvedély hevében a fülembe súgja, hogy „szeretlek”. Mert az ilyesmi többnyire hazugságnak bizonyul, egy idő után mindenképpen.

-Ez elég keserűen hangzott.

-Elég keserű tapasztalat volt, igen. De még mindig nem mondtam el világosan, mit ajánlok. Ezek után hajlandó meghallgatni?

-Hazudnék, ha azt állítanám, nem vagyok kíváncsi – motyogta a lány és nagyot kortyolt a borból.

-Költözzön át hozzám, legyen a barátnőm, és ígérem, hogy nem élek vissza a helyzetével. Sőt, igazából azt szeretném, ha megbarátkozna a gondolattal, hogy egy közösen eldöntött idő után összeházasodjunk – vágta ki egy szuszra a férfi, szorongva várva a másik válaszát, ami sok mindent eldönthet az életükben. Tisztában volt vele, hogy ez nem az a nagy betűs érzelem, amit a nők várnak, de ennyit kínálhatott. És magát, ami még a megtépázott önbizalma mellett sem volt teljesen értékcsökkentett ajánlat. 

-Ennyit? – kérdezett vissza a lány szinte nevetős szemekkel, mire Robert zavartan folytatta:

-A mostani lakrészben berendeznénk az állatorvosi rendelőjét. Így egyszerűbb lenne a munka és a családi élet összeegyeztetése.

-És most szerződésbe foglalja, hogy hetente hányszor feküdjek le magával? És hány gyereket kell szüljek magának? Vagy nem is akar saját bébit? Beéri az öccse gyerekeivel? – Már lehetetlen volt nem meghallani a gúnyt a lány szavai mögött. Robert bepörgött a bizonytalanságtól, az elutasítástól való félelemtől, felhajtotta a borát, lecsapta a poharat a kanapé mellé és a következő pillanatban szinte magára rántotta Sofiát.

-Ne gúnyolódj! Lehet, hogy eszement módon fogtam bele ebbe az egészbe, de egy pillanatig se hidd, hogy nem éreztem a remegésed ott Sylvie boltja előtt. Nem vagyok közömbös a számodra, hatok rád, legalább annyira, mint Te rám. És ez máris egy jó alap a kezdéshez. Ettől a töketlen beszélgetéstől eltekintve a leghagyományosabban szeretném csinálni az egészet. Csak már nem akartam az időt húzni, mert a végén egy reggel arra ébredek, hogy elköltözöl, talán egyenesen a polgármesterhez vagy ahhoz a másik tengerparti fajankóhoz. Nem volt időm finomkodni, megadni a módját, de egy pillanatig se képzeld, hogy egy szerződés kellene ahhoz, hogy az ágyamba bújj. Akár most el tudnám érni, hogy reggel nálam ébredj - váltott tegezésre minden átmenet nélkül. 

-Látom, az önbizalmaddal minden rendben – húzta el a száját a lány.

-Komolyan mondom, Sofie! Ha már biztos lehetek benne, hogy maradsz, hogy együtt járjunk a végére, mi van köztünk, akkor olyan férfit kapsz, akire nem lesz okod panaszkodni – suttogta a lánynak olyan közelről, hogy az megremegett a férfi forróságától.

-Ne ígérj, akkor én sem csalódok! – simított végig gyengéden a férfi ajkán, majd elébement a kezdeményezésnek és az ujjai nyomát a szája követte. Robert magához szorította, miközben egyszerre érzett végtelen nyugalmat és elégedettséget, melyet a gyönyör színezett ragyogóvá. A lány csókja édes volt, sokat ígérő. Nem volt benne semmi megalkuvás, semmi tartózkodás. Őszinte volt, és ez a felismerés teljesen levette a lábáról.