Egy lélek útja 23.

A lányok csendben állták körül a ravatalt. Adriana néni olyan váratlanul hagyta itt az árnyékvilágot, hogy már mindannyian bánták, amiért nem hallgattak Francára, aki szerette volna, ha még egy utolsó varázslat részesei lesznek. Pedig Adriana néni vállalta volna, hogy elkészíti az ősi recept alapján a főzetet, csak ők húzták-halasztották az időt, hogy összegyűljenek. De úgy tűnt, még a mágia sem volt képes előre megjósolni a viharosan közelgő véget. Talán nem vetett kártyát magának, talán mégis, csak nem hitte el, de az is biztos, hogy mindenkit váratlanul ért a hír, hogy holtan találták az ágyában. Most aztán már nincs senki, aki levegye róluk Gabriela Cranston átkos hagyatékát, mert Franca tudása ehhez még messze nem volt elegendő. Ha valami hiba csúszna a keverékbe, ki tudja, mit szabadítana magukra. 

A temetésre Maddalena és Theresa is hazajöttek Los Angelesből, Chiara pedig már hetek óta a városban tartózkodott, mivel az Alapítvány itt talált neki újabb feladatot. Lucia pedig elhalasztotta a nászútját a jó doktor Alessandro Palmettivel néhány nappal, hogy itt lehessen. A férje rosszallóan ugyan, de végül megadta magát az akaratának. Talán most szembesült vele először, hogy az a keménység, amit mindig is csodált a menyasszonyában, néha vele szemben is érvényesülhet. A lányok együtt jöttek a hajóval, amely lassan csorgott el Dante és Vergilius szobra mellett a lagúnán, s követte a bronzujjuk által kijelölt irányt a San Michele felé. Partra szállva kissé távolságtartóan követték egymást a nyitott sírgödör felé, nem beszélgettek, mindannyian a gondolataikkal voltak elfoglalva; majd szorosan egymás mellett sorakoztak fel. Mindannyian feketében állták körül a sírt, mint megannyi fiatal, fényes tollú varjú, hátuk mögött az idős asszony ezeréves barátnőivel, akik úgy festettek, mint megannyi fejkendős boszorkány, akik hitetlenkedve nézik, ahogy ismét eltávozott valaki közülük.  A gyászolók kezükben egy-egy szál fehér rózsával várták, hogy a megemlékezés befejeződjön és az első rögöt követve a koporsóra dobhassák virágaikat. Mindenki a nyitott sírgödröt bámulta kifejezéstelen arccal, de Franca szemében furcsa tűz égett, mintha mentora minden tudása itt, éppen a sírból szállt volna át rá. A szertartás rövid volt, mintha a pap is érezte volna, hogy az elhunytat nem feltétlenül az égiek, sokkal inkább egy másik hatalom várja a túlvilágon. De a családnak szüksége volt erre a ceremóniára a megnyugváshoz, Adriana jóravaló, csendes asszony volt, még ha kerülte is Isten házát, megtette hát ezt a szívességet. Biztos volt benne, hogy a Teremtő megérti majd a döntését.

Amikor a gyászolók lassan szétszéledtek, némelyek saját szeretteik sírját keresték fel a San Michelén, mások a vaporettóhoz siettek, hogy a gyász szigetéről visszatérjenek hétköznapi dolgaikhoz. A lányok hagyták, hogy kiürüljön a temető. Kellett néhány zavartalan perc, hogy elbúcsúzzanak egymástól, hiszen senki sem tudhatja, nem örökre szól-e a mostani búcsú.

-Akkor ennyi volt! – szólalt meg Franca kicsit elveszetten. Fogalma sem volt róla, mihez kezdjen ezek után. Az utóbbi időben az élete Adriana néniével fonódott össze, és most az elvesztésével kifosztottnak érezte magát. A család nyilván nem fogja megengedni, hogy ott tébláboljon az asszony dolgai között, pedig szinte már otthon érezte magát a lakásában. Még Lucia közbenjárása sem lesz elég ehhez, hiszen a városban egy ilyen lakás nagy érték, ő pedig nem tudja megvenni tőlük. Még bérelni sem, mert amióta ennek a spirituális világnak szentelte a napjait, már dolgozni sem nagyon járt, csak alkalmi munkákat vállalt, hogy a mindennapi betevőre megkeresse a rávalót. De ez most nem is érdekelte. Semmi sem érdekelte. A többiek mind megtalálták a boldogulásukat, legtöbbjük még a párját is. Ő pedig itt állt egy szál magában és fogalma sem volt róla, mit hoz a holnap.

-Ennyi – hagyta helyben a kijelentést Lucia kissé érzelemmentesen. Adriana néni jó asszony volt, de az utóbbi hónapokban eltávolodtak egymástól, mintha a lány őt okolná a korábbi kavarodás miatt. Vagy csak féltékeny volt Francára, amiért ő viszont olyan közel került a nénihez? Inkább nem is kutatta az okokat. Megismerte Alessandrót és onnantól ő töltötte ki minden gondolatát.  –Nekem mennem kell, hogy elérjük a gépet – vágott bocsánatkérő grimaszt és türelmetlenül elnézett a többiek feje fölött, hogy a közeledő vaporettót figyelje. 

-Caprira mentek? – nézett rá érdeklődő tekintettel Chiara. –Jaj, annyira irigy vagyok! – sóhajtott fel álmodozva. –Ha egyszer eljutok oda, mindenképpen megnézném Axel Munthe villáját.

-Miért, mi van abban olyan érdekes? Egyáltalán, ki az a pasi? – nézett rá Lucia. Bár, vett már egy útikönyvet, nem volt még ideje átböngészni. Chiara pedig már csak a szakmájánál fogva is adhatott neki néhány jó tippet, mivel töltsék el a kéthetes nászutat.

-Egy gazdag svéd fickó volt, aki saját kezével építette azt a villát. De ami igazán érdekessé teszi, hogy a területen talált régészeti leleteket beleépítette a falakba, illetve csinált egy kisebb múzeumot a házban, és ott állította ki őket. Ráadásul fantasztikus a panorámája. A pasi a sziget egyik legszebb helyén építkezett. Láttam róla egy rövidfilmet, azóta vágyom oda.

-Oké, Axel Munthe villa. Megjegyeztem – motyogta Lucia. –Valami izgalmasabb nincs?

-Izgalmasabb? – kérdezett vissza Chiara, aki elképzelni sem tudott volna ennél izgalmasabbat. –Hát, ott van Jupiter villája, Tiberius császár villájának maradványai az i.e.sz. előtti I. századból. Többek között arról is ismert, hogy perverz orgiái messze földön hírhedtek voltak.

-Lányok! – forgatta a szemeit Maddalena. –Temetőben vagyunk!

-Jól van, ő akart valami izgalmasabbat – vonta meg a vállát Chiara. –De nagyon szép a 150 éves világítótorony is, ami valaha a legnagyobb volt Itáliában.

-Köszi! Ennyi elég is lesz, elvégre nászút lesz, Alessandrónak talán esze ágában sem lesz elhagyni a szobát – kacsintott Lucia, ahogy a vaporettó éppen most kötött ki és ők szép sorban felszálltak. Franca maradt utolsónak, aki váratlanul meggondolta magát és visszalépett a stégre. 

-Én még maradok egy kicsit. Szeretem a temető hangulatát, és most, hogy már nem lesz itt senki, aki orgiákról beszéljen, talán Adriana nénivel is tudok foglalkozni – mondta szoborszerű arccal. Lucia a szemét forgatta a nyílt rendreutasítástól, aztán beljebb ment a hajóba, hogy leülhessen. Álszent liba! – füstölgött magában. Úgy csinál, mintha ő lett volna a főrokon – forgatta a szemét, ahogy a falfehéren búcsút intő lányt nézte. A többiek halvány mosollyal integettek Francának, ahogy a hajó eltávolodott. Számukra sokkal szimpatikusabb volt a barátnőjük ragaszkodása az idős asszonyhoz. Már messze jártak, így nem láthatták, hogy Franca megtántorodik és esetlenül a vízbe zuhan. Olyan szerencsétlenül esett, hogy a fejét beverte az egyik mohos póznába és elvesztette az eszméletét. Mire a észrevették és a segítségére siethettek, percekig lebegett eszméletlenül a hínárok között. A mentőhajó orvosa sajnálkozva csóválta a fejét, amikor megvizsgálta. Nem hitt benne, hogy lehetséges még a segítség, de azért hangos szirénázással repesztettek a kórház felé. A lány élet és halál között lebegett, a jövője azon múlt, vannak-e tartalékai, amelyeket mozgósítani tud, de elnézve a csontsovány testet, nem nagyon bízott ebben.

*

EPILÓGUS

A döbbenettől valósággal földbe gyökerezett a lábam. Csak perceim voltak hátra a beszálláshoz, és kissé érzelgősen búcsúztam Velencétől, nem tudva, mikor látjuk egymást újra, amikor a szemeim egy ismerős profilra fókuszáltak. Annyira valószínűtlen volt! Micsoda felkavaró véletlen, hogy éppen most, éppen itt lássam meg őt a tömegben, amely úgy kavargott körülöttünk, mint valami boszorkánymester üstjében az ezernyi összetevőből kevert főzet. Turisták, helybéliek, fiatalok és nyugdíjasok, üzletemberek és nyaralni  vágyó családok zsongtak mindenfelé, de én csak Őt láttam. Már azt hittem, hozzászoktam új életem mindennapjaihoz, új külsőmhöz, az új városhoz, ahová költöztem, távol innen és távol Los Angelestől, hogy senki régi ismerőst ne hozzak zavarba megváltozott énemmel. Egyszerre volt meg bennem minden régi emlék egy egyszerű, dolgos életből és egy rivaldafényes másikból. Egy szerelem emléke, amely a mai napig elzsibbasztott, hacsak rá gondoltam. És egy tudásé, mellyel néha mosolyt csaltam új barátaim arcára, amikor a jövőjüket tártam eléjük. Azt hitték, játszom, és komolytalanul elviccelték a jóslataimat. Aztán amikor némelyik valóra vált, arra buzdítottak, hogy szerencsejátékkal alapozzam meg a jövőmet. Nem hittek nekem, amikor azt mondtam, boszorkány vagyok, de ezen nem is csodálkoztam. Én sem hittem volna. 

Amikor a kórházban magamhoz tértem, mindenki csodát emlegetett, de fogalmuk sem volt róla, valójában mi történt. Hogy is lehetett volna! Én pedig a lábadozás gyorsan pergő napjait arra használtam, hogy megszervezzem a lelépésemet arról a színpadról, ahol csak néhány érdeklődő kísérte sorsom alakulását. Néha visszalátogattam szülővárosomba. Igen, annak tekintettem Velencét, mert valamelyest valóban az volt. Kettős személyiségemnek egyik fele valóban ott volt otthon. 

Istenem, valóságos titkosügynökként szervezkedtem, hogy szegény lány családja sose tudja meg, mivé vált a vérük. Szerencsére Adriana néni a tudtán kívül – vagy éppenséggel tudatosan – valóságos vagyonnal ajándékozta meg kis védencét a halála előtt, varázsgyűrűi igazi drágakövek voltak, melyek jó pénzt értek. Egyikük elég volt hozzá, hogy halálhíremet keltse, egy másik pedig messzire repített Velencétől. Új életem az alapjaitól kellett felépítenem, de a jó szerencsém továbbra sem hagyott el. Egy idő után állásom volt, lakásom és elegendő pénzem, hogy nyugodtan tervezgessem a jövőt. Istenem, már maga a szó is eufóriával töltött el: jövő! Vissza-visszatértem Velencébe is. Vonzott a város különlegessége, Francás múltamnak huszonegynéhány éve, és annak a néhány hónapnak az emléke, amellyel szorosan kötődtünk egymáshoz Gabrielaként, régi testem befogadója, és új testem ajándékozója volt. És mert mazochista módon szerettem látni a családot, akik elsirattak egykor egy szerencsétlen halottat, ha már saját szüleimet nem tudtam felkeresni. Gyötört is a lelkiismeret furdalás, amiért nem csatlakoztam hozzájuk odaát, de képtelen lettem volna eldobni az életnek ezt a megismételhetetlen esélyét. Persze ilyenkor gondosan ügyeltem rá, fel ne ismerjen valaki. Bár, talán felesleges volt az aggodalmam, hiszen aligha gondolták volna, hogy az elegáns, gazdagságot sugárzó külső mögött az a régi szürke egérke bújna meg, aki porhüvelyem valaha volt. Ilyenkor napszemüveg mögé bújva végigjártam a várost, vittem egy szál virágot a sírra is. De sosem gondoltam volna, hogy éppen itt fogok újra összetalálkozni Vele. 

Néztem Robertet, ahogy hosszú lépteivel kisiet az épületből és beszáll a rá várakozó vízitaxiba. Egyszerűen odavoltam az alakjáért, a hajáért, a szürke szeméért, az egész pasiért, ahogy hanyag eleganciával a fedélzetre lép. Marco Polo érkezhetett így haza, miután megjárta Kínát. És most a róla elnevezett reptéren az én emberem az én városomba jött, de már nem velem és nem hozzám. Szíven ütött a gondolat. Vajon mit szólna, ha tudná...? Sosem hitt az ilyesmiben. A szemembe nézne és kinevetne. Esetleg haragosan vonná össze a szemöldökét, amiért valaki ilyen tapintatlanul próbálja felhívni magára a figyelmét. Talán emlékezne még Francára, talán fel sem ismerné, hiszen annak idején sem szentelt neki sok figyelmet. Vagy éppenséggel rendőrt hívna, hogy a kéretlen rajongótól megszabadítsa. Nem, annál sokkal udvariasabb! Nem hívna zsandárt egy nőre, aki a nyakába omlik. Volt ilyenben része éppen elég és mindig higgadtan kezelte a helyzetet. Igaz, azok a nők nem próbálták elhitetni vele, hogy ... Mindegy is! 

Most pontosan úgy festett, mint amikor először találkoztam vele. Addig csak nevettem azokon, akik fennen hirdették, hogy létezik szerelem első látásra. Hitetlenségem büntetése, vagy éppen isteni ajándéka volt az a pillanat, amikor egymásra néztünk. De mivel sosem voltam hívő, a Teremtő aligha lepett volna meg ekkora ajándékkal. Fél év múlva már nászúton voltunk álmaim városában. Pedig talán nem is létezhetett nálunk kevésbé összeillő pár. Én megzabolázhatatlan szabad lélek voltam, vonzott minden, amiben ott rejlett a veszély lehetősége. Talán ezért akartam Őt is annyira. Ő pedig annyira a maga kis világának rabja volt, hogy én lettem a nagy kaland az életében. Talán furcsa ilyet állítani egy férfiról, aki színészként karakterek sokaságát formálta meg, de a magánember ott a háttérben nem is lehetett volna nála visszahúzódóbb. Mégis, az első pillanattól megteremtettük a magunk összhangját, amely működött is, amíg ... Na igen! Amíg a Sors, a Nagy Rendező be nem nyújtotta a számlát habzsolva élt életünkért. 

Talán azért akartam mindenáron boldognak látni Őt, akár mással is, mert tudtam, miattam ment tönkre minden. Én tettem kockára a boldogságunkat, én akartam olyan megveszekedetten azt a nyomorult Lotus Roadstert, hogy legalább  az aszfalton légiesnek érezhessem magam. Mindig utáltam a testem, hiába bizonygatta a világ egyik legjobb pasija, hogy a számára tökéletes vagyok. Én valóságos bálnának éreztem magam, amikor a bemutatóira elkísértem és ott álltak mellettem a modell alkatú partnernői. Soha nem értettem, miért engem akar? Talán ezért is kaptam meg Franca vékony testét, kárpótlásként talán. De hogyan tudna bármi kárpótolni az Ő elvesztéséért? Bolondság volt, hogy egyetlen gondolatot is fecséreltem ilyen ostobaságra. Robert sosem a külső alapján ítélt. 

Csinos asszonyok vették most is körbe, de nem akadt meg a pillantása egyikükön sem. Határozott léptein látszott, hogy tudja, hova tart. Kihez. Kezében egy ismert római játékbolt méretes zacskója volt. Egy gyereknek visz ajándékot. Az ő gyerekének? A szívem kihagyott egy ütemet. Nem tudtam megállni, integettem neki, ahogy elhúzott mellettem a barna kis csónak. Egy integető nő a tömegben, nem szúrhat szemet senkinek. Nem nézett felém, de ahogy állt a csónak farában, egész tartásán láttam, hogy újra boldog. Valakihez siet, várakozással teli a tekintete. Valaha régen hozzám rohant így, és még most is éreztem az izgalmat, ahogy a karjába von és üdvözöl. Biztosan Julia az, a vörös hajú szépség, akiről még a Hang is azt állította, szereti a férjemet, őszintén, igaz szívvel. Többet nem is remélhettem. Hiszen ezt akartam! Ezt akartam? Nem, a szívem mélyén hittem a csodában, hogy életben maradhatok és visszakaphatom; de be kellett érnem a csoda egyik felével. Önzés volt, hogy beértem ennyivel? Nem hiszem. Óriási lemondás volt elfogadni a feltételeket, de tudtam, talán fel sem tudná dolgozni, ha valamilyen módon visszatérhetnék az életébe. Ilyen ugyanis az emberi elme számára nem létezik. Aki meghalt, akit eltemettek, nem tér vissza, csak a rossz tv-sorozatokban, vagy legfeljebb kísérteni, vonyítós hangú szeles éjszakákon. Nem felejtett el, tudom. De a szívét már más mosolya melegíti fel, és én megtanultam ezt is örömmel fogadni. Hát, igen ... a halál roppant alázatossá tudja formálni a régi lázadó lelket is. 

Egészen addig néztem utána, míg el nem nyelte a délutáni forgalom csillogó hajótestekből álló legyezője. Aztán a repülőtér üvegajtaja felé fordultam, hogy újra megnézzem magamat. Egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal. Robert rám sem ismert volna. Ez az új Én tetszett nekem. Vékony voltam, formás, soha, egyetlen egy diéta nem lett volna képes ilyen eredményt hozni. És a lábaim! Mint egy salsa táncosé, eszméletlen jól állt rajtam a tűsarkú, amiben azelőtt még egy színházi este is kifejezetten hegyvidéki expedíciónak számított volna. Vékony volt a derekam, végre hordhattam vastag övet, és feljebb is minden rendben volt: mélyen dekoltált ruhám nem sok találgatni valót hagyott a kíváncsi szemeknek. Kerek melleim legalább két számmal voltak teltebbek, mint régen. Ám lejjebb legalább annyival volt kisebb a fenekem. Az Öreg a lehető legjobb elegyet hozta össze Francából és belőlem. 

Oh, Robert! A partnernőid most bezzeg nem néznének össze lesajnálóan a hátam mögött. Egyedül a vörös hajam és zöld szemem volt a régi, és talán a szeplők is ott voltak az orrom tövében, bár lényegesen halványabb árnyalatban. Igaz, a hajam most rövid volt, szinte már fiús. Néha feketére festettem, Francára gondolva. Az Öreg, akivel az utóbbi időben végül mégiscsak összebarátkoztunk, oly annyira, hogy hosszas beszélgetéseket folytattunk többnyire a szabad ég alatt, kifejezetten rendes volt hozzám. Azt mondta: Angyalnak csapnivaló voltam, menjek csak vissza a földre. De a szeme nevetett, és amikor éreztem a hőt, majdnem meggondoltam magam. Nem akartam Robert nélkül élni! Amíg azt hittem, muszáj lesz, addig könnyű volt könnyelmű kijelentéseket tennem, hogy „csak az számít, hogy ő újra boldog legyen” és hasonlókat. De most új helyzet adódott, és ha már így alakult, én is boldog akartam lenni. Vele. De erre esélyem sem lehetett. 

Már majdnem inkább az égiek társaságát választottam, végül győzött az élni akarásom. Megfogadtam, hogy beletörődöm a döntésbe, belenyugszom, hogy soha többé nem látom, és elfogadom, hogy majd valaki mással lesz boldog, de akkor még nem tudtam, hogy találkozni fogunk. Mélyeket lélegeztem. Most azért közel álltam ahhoz, hogy feledve az ígéreteimet, hátat fordítsak a reptér betonjának és az első csónakkal a nyomába eredjek. De nem tehettem! Esküt tettem és bármilyen sok hibám is volt, mindig is szavatartó emberként ismertek. Újra az üvegfal felé fordultam és néztem magam még egy kis ideig, amíg teljesen meg nem nyugodtam. Tudtam, minden rendben lesz. Tartom magam az eskümhöz, keresem a magam boldogságát, talán valaki hűséges barátnője leszek egyszer, talán még feleség is. Robert nélkül most valahogy elbizonytalanodtam, de az Öreg azt mondta, nincs alku. Ő már a múlt, de lehet még jövőm, amiért az Ő jövőjét egyengettem. Méltányosnak tűnt, de kurva nehéznek. Túlélő vagyok! Nos, akkor: kertváros, két gyerek, kutya. Csak ezekre szabad gondolnom, nem pedig arra, hogy mi lett volna, ha ...  De még ezek előtt kell vennem egy új autót. Egy 2013-as Lotus Espiritet. Pirosban. Az jó lesz. De lehet, előbb kártyát vetek. Hiszen az ember sosem mehet biztosra, nem árt egy kis útmutatás.

VÉGE!

Egy lélek útja 22.

Robert feladta, hogy a kezeit a feje alatt összekulcsolva feküdjön és valami közeli víz tükröződésének játékát figyelje a hajnali derengésben a falon. A tenger túl messze volt ahhoz, hogy azt láthassa, de érkezéskor nem vett észre más vizet a ház körül. Vajon mi lehet? Úgy döntött, nem hallgatja tovább a kabócák ciripelését és nem bambulja a vékony függöny repdesését sem. Felkelt és magára rántotta a kissé megviselt Dior-nadrágot, majd az inget nyitva hagyva kióvakodott a szobából. A házban csend volt. Elhúzta a kertre nyíló tolóajtót a nappaliban és kilépett a teraszra. Varázslatos volt a távolban ébredező nap narancsos ragyogása a nyugodt tenger felett. Olyan nyugalom ült a tájon, amilyenben már régen volt része. Az énekesmadarak csicsergése mosolyt csalt az arcára. Eszébe jutott a villódzás és a sarok felé került, hogy megnézze, mi tükröződött a szobája falán. Megtorpant, ahogy a méretes madáritatót meglátta. Ez nem a lány munkája volt, mert a törzse már zöldült a rátelepedett mohától, de teljesen beleillett a közelben álló szobrok világába. Julia azt mondta, ezek rossz idők szülöttei, de ő csak a szinte selymesen letisztult formákat látta. Aztán rájött... Julia munkái minden részletükben kidolgozottak voltak, ezeknek a szobroknak azonban csak jelzésértékű volt az arcuk. Nem árulkodott mimika a karakterükről, mintha még a lány sem tudta volna eldönteni kedvelje vagy gyűlölje őket. Az esti homályban nem véletlenül érezte őket valóssággal vészt jóslóaknak. De a madáritató élettel teli volt, máris ott fürdőzött egy sárgás mellényű kis énekesmadár. Meg nem tudta volna, milyen fajta, mert az ornitológia – épp úgy, mint a növények ismerete – nem volt az erőssége. De jó volt látni a parányi testet, ahogy valósággal élvezkedik a langymeleg vízben. A látványt pedig a hajnali párában felerősödött illaúű jázminbokrok tették teljessé. Tényleg ilyen lehet a mennyország! Gaby! Szerinted is ilyen? – nézett fel a máris kéken ragyogó égboltra. Aztán nagyot sóhajtott. Miért éppen most jutott eszébe a felesége? Itt egy másik nő otthonában, akivel együtt töltött egy éjszakát, anélkül, hogy lefeküdt volna vele. Sőt, lefekvés előtt még csak meg sem csókolta. Kicsit zavarban voltak mind a ketten, amikor a lány felvetette, hogy aludjon itt, mintha mindketten többet gondoltak volna a puszta szavak mögé. Végül magára csukta a vendégszoba ajtaját és hosszú percekig vívódott, hogy kinyissa-e újra, vagy térjen végre nyugovóra. 

A gyenge szellő egy illatos virágszirmot sodort az arcába, valóságos simogatás volt ez, és lehunyta a szemét. Mintha Gaby küldte volna finom válaszként, csak azt nem tudta eldönteni, hogy a felesége azzal ért-e egyet, hogy a mennyország is ilyen varázslatos hely, vagy bátorítás volt-e ez tőle, hogy élvezze nyugodtan ennek a nyugtalanítóan érdekes másik nőnek a vendégszeretetét.

Julia a kávéfőző felett a férfit figyelte, ahogy arcát a kelő nap felé fordítva lehunyja a szemét. Annyira békésnek, annyira ide illőnek érezte, hogy valósággal fájt a gondolat, hogy hamarosan elválnak. Merthogy Robert el fog menni, ebben biztos volt. Talán tetszik neki ez a hely, talán még rokonszenvvel is viseltetik iránta, de az élete az óceánon túl várja, nem maradhat. A fél éjszakát annak a kérdésnek a megfejtésével töltötte, miért is kérte, hogy maradjon itt éjszakára. A praktikusság csak halvány álca volt, a szíve mélyén azt remélte, hogy az átbeszélgetett este után egy mozdulat, egy röpke csók ... és megváltozik az élete. De még a csók sem érkezett el, amikor jó éjszakát kívánva elváltak. Furdalta a kíváncsiság, vajon miért? Érezte az érdeklődést, és igen, érezte a szexuális vonzalmat, ahogy a férfi magában csalódottan felmorrant, amikor ő a vendégszobát ajánlotta. 

Lehet, hogy az égiek csak egy barátságot mértek ki rájuk szigorú mértékletességgel osztogatott boldogság-kelyhükből? Nem mintha az olyan csekély ajándék lett volna, de ő többet remélt. Többet akart! Kinyitotta a hűtőt és számba vette a gazdag kínálatot. Vajon Robert is olyan férfi, akit a hasán keresztül lehet megfogni? Kipakolta a pultra a sonkát, a csípős pecorinót, egy tálka apró golyócska mozzarellát, nagy szemű olívát, lefedve egy szép darab tonhalat, amit tegnap Massimo hozott, a szomszéd halász, aki maga készíti el, és néhány illatos paradicsomot a kertje végéből, ahol saját kezűleg ültette el azt a néhány tövet, amit Marietta, Massimo felesége adott neki. A nap érlelte, lédús paradicsomot a nap bármely szakában imádta, mintha csak egy almát rágcsált volna el. 

A kávé lefőtt, az asztal megterítve állt, a férfi pedig még mindig a tenger felé fordulva ácsorgott, mint a szobrai egyike. Komolyabb összeget áldozott volna rá, hogy megtudja, vajon min járhat az esze. A külseje mindenesetre éppen olyan volt, mint egy nemrégiben látott férfi parfüm-reklám főszereplőjéé. A hanyag elegancia, férfiasság, időtlenség, szexualitás – csupa olyan jelző jutott eszébe, amelyek közül bármelyik megbolygatta volna az érzékeit, most pedig karöltve indultak csatába meghódítani a benne élő magányos, szeretetre éhes nőt. 

Robert pedig nem tudva a háta mögött folyó készülődésről, halványan elmosolyodott, ahogy halkan megkordult a gyomra. A vetítés utáni fogadáson csak pár falatot kapott be, Juliával pedig néhány kocka sajton kívül mást nem csipegettek el beszélgetés és borozás közben. Éhes volt. Talán a jó levegő tette, talán az előző napi koplalás, de most úgy érezte, végig tudná enni a szállodai étlap reggeli kínálatát. Az a bor! – sóhajtott fel elismerően, ahogy ínye még emlékezett az esti kényeztetésre. Bársonyosan olvadt el a nyelvén és szinte felismerni vélte a sommelierek által felsorolt erdei gyümölcsök aromáit, mégis elsősorban szőlő volt, ízes vörös, az istenek itala, jófajta toszkán Antinori Tignanello. Nem is emlékezett rá, hogy ivott volna valaha ilyen jót. Testes volt, mégsem fájdult meg tőle a feje. De talán a társaság tette. Juliával könnyedén pergett a beszéd, őszintén tárták fel életük legsötétebb időszakának titkait, s ami meglepő volt, önként, mert mindketten kellőképpen szemérmesek voltak ahhoz, hogy indiszkrét kérdéseket ne tegyenek fel a másiknak. Mégis, mintha már annyira feszítette volna őket a sok titok, hogy egyszerűen felszínre törtek, mert tudták, a másik sosem fog visszaélni az információkkal. Mire teljesen levetkeztek lelkileg, valósággal belefáradtak az érzelmi hullámvasútba, és a lány a vendégszobához vezette. Hiányérzet maradt benne az este befejezését illetően. Egy búcsúcsók mindenképpen illett volna a meghitt beszélgetéshez. Egy csók, aminek ha nem is lett volna folytatása, de jóllakatta volna a kíváncsiságát, hogy milyen ízük lehet a halvány rúzstól fénylő ajkaknak. Saját gyávaságát okolta, mert érezte, hogy a lány nem vágta volna pofon, nem rótta volna fel neki, hogy visszaél a bizalommal, amellyel otthonába fogadta. Ő maga futamodott meg, hogy aztán álmatlanul vágyakozzon az elszalasztott alkalom után. 

Vajon Julia a későn kelők közé tartozik? – nézett drága IWC karórájára. Egy bolond ötlettel vette néhány éve, arra gondolva, hogy egy napon majd fia születik, és tizennyolc évesen ezt kapja tőle a születésnapjára, mint apai hagyatékát. És a fiú ezt többre fogja értékelni a millióknál, amik a bankban lapulnak. Ám a fiú nem született meg, s már Gaby sincs, akitől azt a gyereket mindennél jobban akarta volna. Nem is értette, hogyan jutott eszébe ez a gondolatmenet, miközben a nyugodt tengert nézte, mintha csak a jövőbe próbálna belesni. Julia Carpenter Minetti – futott át agyán a nő teljes neve. Annyi mindenben hasonlít Gabyhoz, és mégis annyira más. Annyira vonzó, s a maga nemében mégis annyira félelmetes. Meg fog sebezni – gondolta fanyarul. Elsőként Gaby halála óta. Talán már meg is tette, hiszen a nő elérhetetlensége volt az, ami miatt nem kezdeményezett tegnap este. Ennek a kapcsolatnak hogyan is lehetne jövője, ha ő Kaliforniában él, Julia pedig itt alkot? Pedig összeillő párosnak érezte kettőjüket, de a fizikai távolság előbb-utóbb magával hozná az érzelmit is, és már nem mert egy újabb veszteséget megkockáztatni. 

A beszélgetésükre gondolt, ahogy a nő nyíltan mesélt a volt férjével való kapcsolatáról. Aztán megmutatta a műtermét, ahol csodálkozva ismerte fel a Sylviának vitt baba párját. Amikor megdicsérte a baba pazar jelmezét, a lány szerény csendességgel ismerte be, hogy a kemény anyag mellett a varrás is az erősségei közé tartozik. Ugyanis ő maga készítette el a baba csodás, velencei karneválokat idéző ruháját és álarcát.

-Két éve a Biennáléra készítettem az elsőt – mesélte Julia. –Jó két méteres volt és ennek megfelelően rengeteg anyagot használtam fel a ruhájához is. Egy évig ott állt a San Marcón, a Harangtorony tövében, de az időjárás tönkretette a ruháját, a sós tengerár pedig lemarta róla a krómot. Most restaurálom, mert a városnak adom – a Rezzonicóban lesz kiállítva.

-És ebből meg lehet élni? – tette fel a kérdést, amire máris megfogalmazódott benne a válasz. A lány megteheti, hogy a kedvtelésének éljen, így aztán alaposan meglepte a válasza:

-El sem hinnéd! De nem minden szobrom visel karneváli jelmezt, persze ezek a legkelendőbbek. Van, amelyik fűszoknyát, nyakkarikákat kér rájuk az afrikai szafarija emlékére. És biztos, hogy nem ússza meg olcsóbban az illető, mintha hozott volna egy eredeti szantálfa szobrot, de valamiért a fémhez vonzódnak.

-Viccelsz!

-Nem én! Nézd! – kapott elő egy fényképalbumot, amelyben a korábbi munkái voltak, a Forma 1-es versenyzőtől a japán gésáig. –Még síremléket is kértek már tőlem. Azt már én magam is hátborzongatónak találtam.

Robert egy villanásnyi időre arra gondolt, vajon őt is megörökíti-e a nő egyszer, és kíváncsi lett volna, milyen vonásait tartja kiemelésre érdemesnek. Ő pontosan tudta, hogy mi fogta meg Juliában. A nőiességében rejtőző határozottság, a csinos felszín alatt lakozó mély érzések. Egyformán vonzotta őt fizikailag és pszichésen is. 

Isteni kávéaroma töltötte be a virágillat helyét az orrában.

-Nem tudtam biztosan, hogy szereti, de láttam este a fogadáson, hogy cukor nélkül, kevés tejjel kérte. Remélem, ízleni fog! – szólalt meg mögötte Julia kissé rekedtes hangja. Robert úgy fordult feléje, mint aki álomból ébred. Lám, még azt is megjegyezte, hogyan szereti a kávét. Ez azért jelenthet valamit, nem?

-Igaza volt! – szólalt meg, miközben a párolgó bögréért nyúlt. Belekortyolt és elismerően bólintott. –Finom!

-Miben volt igazam? – hörpintett bele Julia is a magáéba.

-Hogy napfelkeltekor olyan ez a hely, mint a mennyország. Békés, ragyogó, illatos. Legalábbis ilyennek kell lennie. ... A madáritató vizének csillogására ébredtem, a dalukat hallgattam, aztán nem tudtam ellenállni a kísértésnek és kijöttem. Akármeddig el tudnám nézni itt körben a semmit, ami mégis valahogy minden, amiért élni érdemes.

-Szerintem hagyjuk a magázódást! – kuncogott a nő. –Ha valaki ennyire az én szememmel látja ezt a helyet, az a legkevesebb, hogy tegeződjek az illetővel. Pontosan Így érzek én is ezzel a hellyel kapcsolatban. Nincs itt semmi különleges, mégis maga a hely az. Itt békére lel az ember lelke – mondta a tenger nézve és bögréjét koccintásra emelte. Robert viszonozta a mozdulatot:

-A békére! – válaszolta és mindketten ittak egy újabb kortyot. 

-Lassan vissza kéne indulnom – szólalt meg a férfi, de a vontatott mondat árulkodott: semmi kedve nem volt útra kelni.

-Csináltam reggelit – válaszolta Julia, mire Robert úgy döntött, ez egyben a marasztalást is jelenti. Jó jel!

-Farkas éhes vagyok – válaszolt.

-Akkor gyere! Ilyet a szállodában úgysem kapnál – kacsintott rá a lány, és Robert tudta, minden szava igaz. Ha nem ehetné együtt Juliával azt a reggelit, akkor úgyis csak száraz fűrészporként élne később az emlékeiben.

*

Gaby elgondolkodva egyensúlyozott a madárkák szomszédságában az itató szegélyén. A felső kisebb tányérról alácsorgó víz apró cseppeket fröccsentett a színes tollakra, de az ő ruhája mintha vízhatlan lett volna, légiesen libegett körülötte.

A közeledés, ha lassan is, de nyilvánvalóan megkezdődött a másik két ember között. Egyszerre volt örömteli és kínszenvedés látni, ahogy Robert mindinkább megadja magát a vonzásnak. Ínycsiklandó falatokkal kényeztették a férjét, értelmes beszélgetéssel az elméjét, nyugalommal a lelkét, mi mást kívánhatna még. Julia Carpenter úgy szerezte meg a férjét, hogy igazából a kezét sem kellett kinyújtania érte. Amit ő boszorkányos praktikákkal próbált elérni, azt a Sors természetes egyszerűséggel vitte végbe. Az ő feladata itt véget ért. 

-Elégedett vagy? – dörögte a hang, ahogy a távolban a város felett a sötétszürke égbolton hófehér viharfellegek gyülekeztek.

-Igen is, meg nem is – vallotta be Gaby. –Én akartam eldönteni, kivel essen szerelembe, és ez nem sikerült.

-Ez nekem se sikerült volna – mondta vidáman a Hang. –De talán az általad kavart kis közjáték kellett ahhoz, hogy levetkezze a gyászt és megnyíljon a továbblépésre.

-Talán – sóhajtott Gabriela. –Mondd, hogy kellett! Mondd, hogy miattam boldog újra! – kérlelte a Hangot.

-Ne akard hazugságoktól jobban érezni magad! – intette az kedvesen.

-Akkor legalább azt mondd meg, hogy most tényleg ... igazán boldog?

-Te mit gondolsz?

-Azt hiszem, igen – ismerte be Gaby.

-És ez bánt? Úgy érzed, elfeledett? – kérdezett rá a legnagyobb félelmére a Hang.

-Nem. Tudom, hogy nem. Már nincs erőm mindig vele lenni, de tudom, hogy valaha annyira szeretett, amit nem moshat el az idő – reménykedett Gaby.

-Igazad van. Most újra boldog, bizakodik, de Téged sem felejt el soha. Szeretett téged és jó ember – vigasztalta a Hang.

-Igen, az. És ezt szerettem benne a legjobban. Rögtön a csodás szürke szemei után – kuncogta el magát a nő.

-Ha megnyugtatlak, hogy ez a Julia is az embert szereti benne, akkor végre csatlakozol hozzánk? – kérdezte a Hang és érezhetően türelmetlenné vált. Ritkán engedett az ehhez hasonló kéréseknek, és itt volt már az idő, hogy Gaby is tudomásul vegye a történteket.

-Muszáj? – kérdezett vissza a nő sóvárogva. Annyira szeretett élni! Most úgy érezte: Roberttel vagy akár nélküle is, de az Életnél nincs fontosabb. És ő még alig élt. Annyi terve volt, amikre nem maradt már idő!

-Tulajdonképpen van egy másik lehetőség is – mormolta a Hang, ahogy távolodott a város fölül a vihar. –De figyelmeztetlek, ez nem jelenti azt, hogy visszakaphatod. Sőt! Éppenséggel az a feltétele, hogy új életet kezdesz, nélküle. Nem keresed sosem! Hagyod, hogy ő is élhesse az új életét. Ha ezt el tudod fogadni, van egy módja annak, hogy még valóra válthasd az álmaidat.

Gaby elnémult. Ezt akarta! Ezt akarta? Élni akart!

-Elfogadom a feltételeidet!

Egy lélek útja 21.

-Vigyázzon, kicsit csúszik a lépcső! – intette Julia a férfit, aki elegáns Massimo Dutti bőrcipőjében bizonytalanul mozgott a kikötő tengervíztől nedves deszkáin. Késő este volt már, egy fárasztó nap és néhány pohár pezsgő után, nem ártott az óvatosság. A nőt nézte, aki pazar ruhájában egész este úgy festett, mint bármelyik kolléganője, akinek a fesztiválon való megjelenés néha fontosabb volt, mint maga a film, amelyik miatt itt volt; mégis sokkal vonzóbb volt náluk. Elegáns volt és nagyvilági, aki feszengés nélkül képes viselni egy méregdrága divatház kreációját, mégis hiányzott belőle az a magamutogató vonás, amely a filmszínésznők mosolyát hamissá, a kamerának szólóvá tette. Velük ellentétben a lány minden mozdulata természetes volt, mintha nem ebben a tervezői csodában és kényelmetlen tűsarkúban töltötte  volna az estét, hanem farmerben és tornacipőben. Láthatóan a kamerák sem hozták zavarba, körbevette a pénz és az ismertség aurája, de nem irritálóan, éppen csak kíváncsivá téve az embereket.

A hajóra lépve Julia megkönnyebbült nemtörődömséggel rúgta le a topánkákat, majd a kormányhoz lépett és megnyomta az indítógombot. Robert még épp csak helyet foglalt a hajó farában, amikor a bivalyerős Yamaha motorok felbőgtek és alig észrevehető rándulással nekilódultak. A csónaktest megszelídülve siklott a hullámokon, ahogy lendületet kapott. A motorok hangja is jóval csendesebb lett, és Robert azon kapta magát, hogy megbűvölve nézi a törékeny nőt, ahogy ennek a hajónak parancsol keze alig látható érintéseivel.

-Azt hittem... – kezdett bele, mire a nő huncut mosollyal hátranézett.

-Mit? Hogy taxival megyünk majd haza?

-Hát, itt mindenki azzal jár. Vagy gondolával – vonta meg a vállát Robert.

-Ne higgye! A taxikkal leginkább a tehetős turisták, gondolával a szerelmesek és a turisták járnak. A többiek a vaporetókkal. Istenem, hogy utálom őket! Olyanok, mint valami kemény páncélú svábbogár, amely úszik a vízen, nem?

-Még sosem gondoltam rá – húzódott mosolyra a férfi szája, ahogy eszébe jutott, ő maga is valami ilyesmi hasonlatot talált a fedeles hajókra, amikkel tele volt a Canal Grande. Semmi kecsesség nem volt bennük, igaz, cserébe tömegeket mozgattak a városban. –Egy ilyen játékszer azonban nem olcsó mulatság. Gondolom. – mutatott a műszerfalra, amely kísértetiesen világított a félhomályban. 

-Hát, tényleg nem – ismerte el a lány minden álszemérem nélkül. -De itt úgyszólván elengedhetetlen, ha az ember nem akar kiszolgáltatott lenni. Talán nem kéne ennyire fényűzőnek lennie, de néha engedem a gyengeségeim felszínre törni. Imádom ezt a hajót, mert számomra a szabadságot szimbolizálja.

-Szabadság? Egy kapcsolatból? Vagy anyagilag?

-Mindenképpen az utóbbi. Én nem vágyom szabadulni egy kapcsolatból, ha az kielégítő. A házasságom nem volt az és mégis próbáltam életben tartani. Ez mondjuk, utólag belátom, hiba volt. De képes vagyok tanulni a saját káromon, többé nem kerülök ilyen helyzetbe.

-Nem megy többé férjhez?

-Nem választok többé rosszul – mondta a nő, de nem nézett vissza a válaszadásnál, csak a vizet figyelte a hajó orra előtt.

-Ezt könnyű kijelenteni, de ki ad biztosítékokat?

-Nem kell biztosíték. Érezni fogom. Már tudom, mik a jelei a rossz választásnak és elkerülöm őket. Ennyi. Maga jól választott annak idején.

Robertet meglepte a hirtelen témaváltás, aminek már ő került a középpontjába.

-Sylvie árulkodott?

-Nem. Ő látó ugyan, de nála tökéletesebben senki nem őriz titkokat. Nem akar beszélni róla?

-A feleségemről? Tulajdonképpen miért ne! Ha meg akarnám fogalmazni, miért szerettem bele, éretlen tacskónak tartana. Még ma is legekben beszélnék róla, és ezt kevés nő szereti hallani.

-Pedig tiszteletre méltó, ha valaki képes a mély érzésekre. Igazából én is kutakodtam maga után, de persze jóval kevesebbet találtam, mint maga rólam. Botrányoktól mentes házasság és egy borzalmas baleset, amelyben megözvegyült. Ennyi. Eseménytelennek tűnhet, de én kiegyensúlyozottnak látom. Jó lehet így élni! – tette hozzá álmodozva.

-Egy művészt nem a zsongás inspirál? – kérdezte Robert és őszintén érdekelte is a válasz. Élvezte ezt a furcsa beszélgetést, amit jó részt a lány hátával folytatott, mivel az a vizet figyelte maga előtt. Még csak meghittnek sem nevezhette, hiszen a motorok hangját csak kiabálva lehetett túlharsogni.

-Néha az is – ismerte el a lány. –De ne akarja látni azokat a szobraimat, amiket bánat és szorongás hívott életre. Még én sem szeretem őket. Csak azért nem süllyesztem a tengerbe őket, mert akkor olyan gátat építenék a telkem elé, hogy nem tudnék kikötni a hajóval. Pedig valamit kezdenem kéne velük, ha túl akarok lépni az életemnek azon a korszakán – mormolta maga elé alig hallhatóan.

-Nem sajnálná? Hiszen mégiscsak az alkotásai.

-Vannak rossz karmájú dolgok, amikhez nem lenne szabad ragaszkodni – jelentette ki a lány. –De beszéljünk most még inkább magáról. Ha meglátja őket, úgyis egyet fog érteni velem.

-Rendben. Mit szeretne tudni?

-A felesége művész volt, jól tudom?

-Igen. Szaxofonon és zongorán játszott. Jazz-zenész volt.

-Sajnálom, hogy nem ismertem. Biztosan nagyon tehetséges volt.

-Ő is tele volt kételyekkel, mint mindenki, aki vásárra viszi a bőrét a színpadon, de nekem tetszett, ahogy játszott. És mindig tele volt az előjegyzési naptára, úgyhogy igen, azt hiszem, mondhatjuk, hogy sikeres volt.

-Sokat utazott?

-Igen, elég sokat.

-És Maga ... hogy viselte?

Robert elgondolkodott, talán először ezen a kérdésen. Annak idején valahogy természetesnek tűnt, valahányszor Gaby összecsomagolt és elutazott, mint ahogy ő maga is gyakran utazott a forgatásokra.

-Nem is tudom. De most, hogy rákérdezett, néha szerettem volna, ha otthon van és engem vár. Biztosan nagyon önzőnek éreztem ezt a véleményemet, mert soha nem mertem kimondani hangosan.

-Az nem önzés, ha mindig vele akar lenni.

-Igen ám, de én is sokat utazom. És ez természetesnek tűnt számomra, bele sem gondoltam, hogy ő is jobban szeretné, ha többet lennék vele. A baleset után gondoltam rá először, hogy mennyi időt elvesztegettünk külön.

-Nem elvesztegetett idő az, hiszen ez kellett hozzá, hogy újra és újra egymásra találjanak. Kell néha egy kis távolság, hogy értékelni tudjuk a közelséget.

-Talán igaza van, de így sosem gondoltam rá régebben. 

A hajó érezhetően lassult, ahogy a szárazföldhöz közeledtek. Robert eddig a beszélgetésre figyelt, de annyit azért érzékelt, hogy a tulajdonképpeni Velencétől már alaposan eltávolodtak.

-Itt lakik? – állt fel és a kormány mellett álló nőhöz lépett.

-Ott! – mutatott egy kis világítótorony felé a lány.

-Hol vagyunk tulajdonképpen? Amikor azt olvastam, hogy Velencében él, azt hittem, valahol a városban.

-Ez Pellestrina, egy kis halászfalu. Csendes, nyugalmas, remetéknek való.

-Maga lenne a remete? – nevette el magát a férfi, ahogy a nő estélyi ruháját és a fényűző hajót nézte.

-Modernkori – kuncogott Julia.

-Sokkal inkább egy kis Hamupipőke, aki mindjárt visszavedlik a szokásos farmerébe és trikójába – fűzte tovább a gondolatmenetet a férfi.

-Hát, munka közben nem sokáig lennék ilyen elegáns. Hamarosan csak egy mocskos rongy lógna rajtam.

-Maga abban is gyönyörű lenne!

-Most bókol?

-Nem. Csak kimondom az igazságot.

-Hízeleg.

-Maga tényleg nagyon szép, ez nem hízelgés, nyilván van tükre. 

Julia nem válaszolt. Kikapcsolta a motort és hangtalanul, szinte észrevétlenül koccantak a fa mólóhoz.

-Megérkeztünk. Most majd meglátja, hogyan élek. Ez a hajó az egyetlen luxuscikkem. És a szabadságom. A többi pedig a hamisítatlan Julia Carpenter Minetti.

-Már akartam kérdezni ... honnan a Minetti?

-Az édesanyám lánykori neve volt, és az iránta érzett tiszteletem jeléül vettem fel.

-Igen, azt olvastam, hogy ő olasz volt.

-Nemcsak olasz, de velencei is. Ezért is telepedtem le itt, amikor dolgozni kezdtem. Ez a város jelenti számomra a gyökereket, még ha Los Angelesben születtem is. Ő is szeretett volna művész lenni, de az apám kedvéért itt hagyta a várost és maga mögött hagyta az álmait is. Azért jöttem vissza, hogy egyszerre teljesítsem be az övéit és a sajátjaimat.

-Sosem menne el innen?

-Ha nem muszáj – nézett rá egy lapos, kutató pillantással a lány. –Legalábbis mindig visszatérnék. Itt remekül tudok alkotni. De hát az ember soha ne mondja, hogy soha. Sosem lehet tudni, mit hoz a holnap.

-Igaza van, ezt nálam jobban kevesen tudhatják – ismerte el Robert csendesen. Aztán megállt, ahogy a lány is megtorpant a kissé rozoga stégről a szárazföldre lépve. 

-Legyen üdvözölve! – mutatott körbe Julia és Robert kissé megborzongva nézte a sötétségbe burkolózó kertet, amelyben néma árnyakként meredeztek a lány munkái. Nem lehetett kivenni a körvonalakon túl a finom részleteket, de mégis borzongatóan baljóslatúak voltak.

-Nem szokott itt félni?

-Mitől? Kitől? Bár innen nem látszik, de hatalmas ez a terület. És nincs itt semmi érték, amiért érdemes lenne beljebb jönnie bárkinek is. Az egyetlen érték a hajóm.

-És maga, a biztonsága – szúrta közbe Robert. –Egy magányos, védtelen nő.

-Ne ijesszen meg!

-Nincs szándékomban. Inkább én aggódom, hogy egyedül van itt eldugva a világ szeme elől.

-Gondoltam rá, hogy beszerzek néhány kutyát. Tele van a környék kóbor állatokkal, biztosan lenne köztük néhány, akik szívesen csatlakoznának hozzám, ha nem felejtek el nekik rendszeresen enni adni – nevette el magát a lány.

-Jó gondolat! – bólintott Robert. Juliát egyedül tudni ezen az isten háta mögötti helyen valóban idegesítő volt. Már meg sem lepődött rajta, hogy felébredt benne a védelmezés ösztöne. De valahol a háttérben a birtoklásé is. Ha valaha is összefonódna a sorsuk, nem biztos, hogy jól tűrné, ha Julia ezt a szigetet választaná helyette. 

-Adja a kezét, mert elég nyaktörő az út a házig! – nyújtotta felé Julia a kezét és Robert örömmel fogta a kezébe a keskeny, mégis erős kezet. Kéz a kézben ballagtak a távolban sötétlő épület felé. Julia a szabad kezében lóbálta az elegáns cipőket és mezítlábasan lépdelt a régi téglákból épített járdán. Robert már a hajón megszabadult a nyakkendőjétől és most legszívesebben lerúgta volna ő is a cipőit, mintha ezzel a kötöttségeket is maga mögött hagyhatta volna. A levegő virágillattól volt terhes és lassú, mély levegővétellel töltötte meg a tüdejét az édes aromával.

-Minek van ilyen átható illata? – kérdezte szinte bódultan.

-Jázmin – felelte a lány. –Tulajdonképpen ez a hely eredeti neve is: Jázmin-villa. Bár most nem látszik, de hatalmas jázminbokrok veszik körbe a telket. Néha annyira bódító az illatuk, hogy az ágyban fekve és a fehér lengedező függönyöket elnézve, arra gondolok, meghaltam és ez a mennyország.

-Ilyet ne is mondjon! – morrant fel Robert és a szorítása erősebb lett a felindultságtól. –A halálban nincs semmi szép!

-Sajnálom, nem úgy értettem – mormolta Julia, észbe kapva, hogy a férfi alighanem a felesége elvesztésére emlékeztette az előbb.

-Nem! Maga ne haragudjon! Csak a halál említésére még mindig rosszul reagálok. Valóban azt mondják, a mennyország varázslatos hely, de azért én jobban szeretném a földön átélni azt a varázslatot.

-Aludjon itt ma éjjel! – fordult hirtelen szembe vele a lány, mire Robert önkéntelenül is meglepetten megemelte a szemöldökét. Tulajdonképpen más vágya se lenne, de azért meglepően korán érkező ajánlatnak tűnt ez a lánytól.

-Úgy értem ... szóval, nagyon késő van már. Messze is vagyunk a várostól. Ha egy ital után visszaviszem ... még beszélgetni sem tudunk, pedig hát azért hívtam. Van vendégszobám, kényelmes ággyal és fehér függönyökkel. Reggel aztán eldöntheti, hogy túloztam-e az előbbi hasonlattal – folytatta Julia és Robert legszívesebben fejbe verte magát, amiért már átizzadt lepedőket vizionált.