-Én nem hiszem – suttogta Alberto, és ujjaival gyengéden
letörölte Theresa könnyektől maszatos arcáról az éppen legördülő gyémántcseppet.
A lány bénultan hagyta. Zavarban volt. Nem tudta, hogy ez a gyengédség most
vajon mit jelent? A férfi látja, hogy egy könnyen kapható kis liba és ő is meg
akarja kóstolni? Nem olyan nagy ár cserébe néhány kedves vigasztaló szó. Vagy
éppenséggel tényleg szívből jön az aggodalma és segíteni szeretne? Alberto
tekintete nyílt volt, barátságos, de már nem bízott sem a férfiban, sem
önmagában. Sosem adta magát olcsón és könnyedén, de Robert Cranstonnal olyan
természetesnek tűnt minden. Minden tartózkodás eltűnt belőle, mintha csak a
szomszéd srác lett volna a Calle
Niccolóról. De végül bebizonyosodott, hogy mese volt csak az elmúlt este,
egy kislány álmának beteljesülése, és mint minden álom, ez is csalóka ábrándnak
bizonyult.
-Bántotta? – érkezett a férfi kérdése halkan, de vészt jóslóan. Olyan
indulat sugárzott az egyenes tekintetből, amely szinte megijesztette a lányt.
Nem szabad, hogy azt higgyék, Robert
bántotta! Ha így is volt, azt csak a lelke bánta, azt pedig csak magának
köszönheti, mert ő képzelt többet a történtek mögé, mint amennyit valójában
jelentett. Nem kényszerítette senki a férfi ágyába, és bármikor mondhatott
volna nemet. De nem mondott, mert mindennél jobban akarta, hogy az álom valóra
váljon. A csalódás jókora pofon képében érkezett. Most persze bőg, mint egy
kislány, akinek elvették a kedvenc babáját.
Nem, dehogy! – szipogta pillanatnyi tétovázás után. –Nem, csak
azt hittem ... mindegy, hiba volt azt képzelnem, hogy egy ilyen híres férfi
akarhat egy olyan nőt, mint én.
-Egy olyan nőt? –
kérdezett vissza Alberto. Bántotta, hogy a lány olyan kevésre tartja magát. –Milyen
olyan nőt? Hiszen maga csodálatos,
kedves, szeretetre méltó ... talán nem olyan okos, amiért hagyta, hogy egy
jóképű arc elcsavarja a fejét – tette hozzá a szenvedélyes szavak után a férfi,
hogy elrejtse a vallomásnak is beillő, zavarba ejtő őszinteségét.
-Hát, egy olyan egyszerű lányt, mint én. Nem vagyok se
színésznő, se művész, még csak tudós sem. Csak egy egyszerű dolgozó lány
vagyok, aki italokat kever, kávét főz, időnként felszolgál. Nem is tudom, hova
gondoltam, amikor azt hittem... – sóhajtott Theresa lassanként megnyugodva.
-Ha egy férfi választ, akkor nem a foglalkozását vizsgálja,
hanem a lelkét – vette el tőle a vodkás poharat a férfi. A lány csak éppen
belenyalt, és ez is egy árulkodó jel volt. Nem tartozik azok közé, akik a nap
bármely szakában alkohollal igyekeznek tompítani a problémájukat.
-A lelkemet? – kérdezte a lány, de a szó szinte csak leheletként
hagyta el az ajkát. –Akkor a lelkem nem tetszett neki?
-Butuska lány! A maga lelke teljesen rendben van! Csak éppen
Robert Cranston nem az a férfi, aki megérdemli magát – mosolyodott el Alberto.
-Miért? Milyen férfi érdemel meg engem? – kérdezett vissza a
lány elkerekült szemekkel, szinte hipnotizálva várva a válaszra.
-Például én – tette a kezét a saját szíve föle Alberto. Sosem
hitt az első látásra fellobbanó szerelemben, de ami most történt vele,
ellentmondott minden korábbi elképzelésének. Theresát meglátni és megszeretni
valóban a pillanat műve volt. Amióta megérkezett, a gondolatai csak körülötte
jártak. Az érte való aggodalom pedig már régen messze túlment a vendég iránti
kötelező aggódáson. Alberto Minardi akarta ezt a velencei lányt. Akarta
mindannak ellenére, amit ma este művelt. És biztos volt benne, hogy képes lesz
az érzelmeiről meggyőzni őt.
*
-Hallottad? – suttogta Chiara egy összeesküvő titokzatosságával,
ahogy belépett a szobába. Lucia háttal állt neki, és az ablakból a várost
nézte. Hát, persze, hogy hallotta. Talán az egész város hallotta már. Franca
első dolga volt elpletykálni neki, hogy Theresa az egész napos együttlét után egy
újabb vacsorára kapott meghívót Robert Cranstontól, ahonnan aztán kibőgött
szemekkel tért haza. A londíner mesélte a szobalánynak, aki pedig az érkezésük
után azonnal megosztotta velük is a nagy hírt. Nem is értették. Akkor most
Theresa lett a befutó, a férfi őt választotta? Vagy mégsem, azért volt a
könnyek árja? És hogy került a színre Alberto, az a szimpatikus olasz főportás?
Idegesítette a sok talány, mert ez az utazás minden szempontból csalódás volt
Lucia számára. Egyrészt a színész ügyet sem vetett rá, pedig biztos volt benne,
hogy ötük közül ő indulhat a legjobb eséllyel az érdeklődése felkeltéséért
vívott csatába. De személytelen udvariasságon túl nem ért el semmit. Las Vegas
pedig minden izgatott várakozása ellenére inkább megijesztette, mint
elvarázsolta. Túlságosan hatalmas volt, nyüzsgő, üzleties. Nyoma sem volt benne
a régi idők bájának, ami azért Velencében még ott settenkedett az ódon falak
között. Sebtében összetákolt egy önéletrajzot és elküldte néhány kaszinóba, de
ilyen rövid idő alatt nyilván nem is válaszolnak rá. Elnézve a fényűző
szállodákat és játéktermeket, biztos volt benne, hogy könnyedén találnak nála
alkalmasabbat, aki Playboy magazinba illő alkatával állást kaphat valamelyik
asztal mellett. Szíve mélyén nem is akarta volna újra a ranglétra aljáról
kezdeni a munkát. Velencében már bedolgozta magát, a főnöke számított rá és
ennek egyaránt bizonyítékát adta a rá bízott feladatokban és a hó végi
elszámoláskor is. Idegesítette ez a rá egyáltalán nem jellemző bizonytalanság. Az
ágyán már ott feküdt a bőröndje, amibe az előbb összedobálta a ruháit. Ha csak
egyedül jött volna, már a taxihoz sietett volna, hogy mielőbb hazarepüljön.
Most kifejezetten zavarta maga körül ez a seregnyi kis liba, akik mind tele
romantikus álmokkal érkeztek Los Angelesbe, és akik így vagy úgy, de
belegabalyodtak a város csáberejébe. Adriana nénivel is beszélni fog, hogy
máskor ne tömje tele a fejüket mindenféle kétes ígéretekkel és reményekkel.
Chiara felé fordult és unottnak igyekezett látszani, ahogy megkérdezte:
-És te? Hogy sikerült az ismerkedés Los Angelesszel?
-Ó, ez a város! – lelkendezett azonnal a másik lány, feledve
Theresa fiaskóját. –Voltam a Modern Művészetek Műzeumában, és képzeld,
megismertem egy férfit. Ott dolgozik és egy nagyon érdekes állásról tett
említést. Van egy alapítvány, biztos már te is hallottál róla: a Velence veszélyben Alapítvány, amelynek itt
is van egy kis csoportja. Adományokat gyűjtenek a műemlékek restaurálására. És
azt mondja, eddig leginkább tehetős magánszemélyek csatlakoztak hozzá, de nagy
szükségük lenne egy szakértőre, hogy a legsürgősebb, legfontosabb munkák
kerüljenek a lista élére. És ki más lenne erre a legalkalmasabb, mint valaki,
aki építész diplomával rendelkezik és Velencében született? Tulajdonképpen
konkrétan fel is ajánlotta az állást, én pedig azóta csak arra tudok gondolni,
hogy el kéne fogadnom. Kértem egy kis gondolkodási időt, de odahaza túl sokan
vagyunk arra a néhány feladatra, amit a város finanszírozni tud, és egy ilyen
alapítványban tényleg hasznossá tehetném magam, és hát nyilván a fizetés is
jóval magasabb lenne.
-Jól hangzik – szakította meg a lány hadarását Lucia. Kicsit
irigykedve gondolt rá, hogy Chiara tényleg belenyúlhatott a számára legjobb
lehetőségbe ezzel az állásajánlattal, míg ő inkább csak a buktatókat látta a
maga területén. Türelmetlenül az ajtó felé indult.
-Gyere, beszélnem kell a lányokkal! Nem tudom, nektek mik a
további terveitek, de én legszívesebben indulnék haza.
-Ó ... – biggyedt le Chiara szája széle. Haza? Most, amikor a
lehető legjobban kezdenek alakulni a dolgok? Na, de talán tényleg beszélniük
kellene mindannyiuknak, mert önző módon nem tarthatja vissza őket, ha nincs
miért maradniuk.
*
A másik szobában a tűzpiros Theresa éppen Maddalenának sírta el
már sokadszorra a bánatát. Nála már csak a kis apáca volt vörösebb, amiért a
barátnője kendőzetlenül tárta elé az elmúlt este néhány igencsak intim részletét.
-Nem is velem volt, hanem a halott feleségével. Én csak pótlék
voltam neki, egy test, de nem szerelemből feküdt le velem – szipogta keserűen
Theresa. A másik lány sápadtan ingatta a fejét. Milyen megalázó lehetett! Lucia
pedig éppen végszóra nyitott be.
-Na, látod, ez velem nem történhetett volna meg! – jelentette ki
megfellebbezhetetlenül. -Ha velem bújik ágyba, garantálom, hogy nem kevert volna
össze senkivel – szúrta oda, mire Theresa, tőle teljesen szokatlanul, harciasan
nézett vissza rá:
-De nem te voltál ott vele! Engem választott! És tudom, hogy
bármelyikünk lehetett volna, akkor is az a Gabriela járt volna a fejében –
tette hozzá végül teljes meggyőződéssel a hangjában.
A háttérben Gaby szomorúan bólogatott. Hát igen, ennek elég nagy
a valószínűsége. Pedig olyan jó ötletnek tűnt, hogy a tulajdonságai alapján a
férje majd megtalálja köztük azt a nőt, akit szeretni tudna, de hát éppen
eléggé belelátott a lelkébe ahhoz, hogy tudja, Theresa igazat mondott:
bármelyikük lehetett volna, Robert akkor is őrá gondolt volna.
A lányok csöndben emésztették a gondolatot, vajon tényleg egyikük
sem lett volna képes elhomályosítani azt a régi szerelmet? Maddalena tért
leghamarabb napirendre a kérdés felett, és hangosan felsóhajtott.
-Clark egészen más! Olyan jó ember, olyan kedves. Elvitt az
Üdvhadsereg egyik irodájába, bemutatott egy csomó embernek. Felvilágosítottak mindenről,
amiről egy kívülállónak talán kissé regényesek az elképzelései. Mutattak
fotókat, videókat. Szerintem tized ennyi időt sem töltöttek volna velem, ha nem
kísér el. De ismert ott valakit, ezért aztán valósággal a tenyerükön hordoztak.
Végül kiderült, hogy szívesen alkalmaznának az itteni kórházukban, ahol
hajléktalanokat ápolnak. Nekik legalább akkora szükségük van segítségre, mint a
harmadik világ éhezőinek és betegeinek. Én azt hiszem, itt maradok! – bökte ki
végül. A többiek döbbenten hallgattak. Maddalena Los Angelesben? Lucia nem is
bírta magában tartani a véleményét:
-Édesem! Vágathatsz magadnak brazil fazont, megcsináltathatod a
francia körmödet és angolosan távozhatsz is, de ettől még nem leszel egy
világlátott valaki. Los Angeles fel fog falni egy hét alatt. Talán még sokat is
mondtam. Ne felejtsd el, hogy honnan jössz! Még életedben nem tetted ki a lábad
Velencéből. Erre a mostani utazásra sem volt még pénzed sem. Ha nem karolunk
fel, ott vethetnéd még mindig a keresztet a Szent Ágnesben.
-Első dolgom lesz neked átutalni a pénzt, Lucia – emelte fel
dacosan a fejét a szép olasz lány. -És egyébként sem leszek egyedül – tette
hozzá álmodozó tekintettel. –Clark tudna lakást szerezni, munkám is lesz,
odahaza pedig nem vár senki.
-Ó, igen! A Szent Clark! – aki felkarol és a segítségedre lesz.
Tudjuk. Meg azt is, hogy mi ennek az ára. Csak azt nem tudom kis szüzikém, te
tisztában vagy-e vele, hogy mivel fogsz fizetni a nagylelkűségéért? – nézett Lucia
csúfondárosan a lányra, aki a felháborodástól szinte szóhoz sem jutott.
Theresa intette le őket. –Lucia! Nincs igazad! Csak azért, mert
nekünk nem úgy alakultak a dolgok, ahogy reméltük, neki még lehet szerencséje.
Ez az ügynök egyébként tisztességes fickónak látszik, nem olyannak, aki
szűzlányokat ront meg néhány szívességért cserébe. Miért ne szerethetett volna
bele Maddalénába? Hiszen tényleg nagyon szép lány – mosolygott bátorítóan a
lányra.
-Na igen, és ilyen szép lányokkal vannak tele a mulatók meg a
bordélyházak – szólalt meg Franca is, mire Lucia diadalmasan intett. –Ezt
mondom én is!
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése