Egy lélek útja 17.

Robert az utolsó pillanatban lépett a pedálra és a hatalmas fémtest előre lódult, ahogy a fékek keményen és határozottan reagáltak. A gumik szinte odatapadtak az aszfalthoz, őt pedig a biztonsági öv rántotta vissza az ülésbe. A nyitott ablakon át eljutott füléig a középkorú férfi felháborodott hangja: Vakegér! Oké! Hát, figyelmetlen volt, de még időben megállt, mire fel ez az ingerültség? - vágott grimaszt, aztán tekintete a közlekedési lámpára tapadt, lába pedig ott várakozott a gázpedál felett. A lámpa talán még nem is váltott zöldre, amikor beletaposott és a Grand Cherokee nekirugaszkodott az emelkedőnek. Elege volt a városból, még a háza kertjének látszólagos nyugalmából is. Meg nem tudta volna mondani, honnan érkezett a késztetés, hogy kocsiba üljön és tekeregjen egyet a városon kívül. Ez a nyomorult lámpa volt az utolsó akadály, mielőtt gondtalanul suhanhatott volna a kétsávos úton a látszólagos végtelen felé. Gaby halála után  eldöntötte, hogy soha többé nem vesz és nem ül be játékszernek beillő kocsiba. Ez a méregzöld járgány pedig tankként védte. A kisebb kocsik sofőrjei mintha tisztelték is volna a látható erőfölényt, rendre kitértek előle. Általában élvezte a motorizáció áldásait, de néha egy utopisztikus világra gondolt, ahol nincsenek bűzös négykerekűek. Erről aztán Velence jutott az eszébe. Autónélküliség! Olyan idilli kép volt, akár a Paradicsom, amelybe csak a vaporettók rondítottak bele páncélos hátú svábbogarakként araszolva a csatornán. Meg az a néhány hatalmas óceánjáró, amiket nem is értett, hogy merészkedhettek fel a Guideccán. Bár nem volt szerelmese a városnak, de Gaby szemével látva a történelem ma is élő törékeny színpadát, elviselhetetlennek érezte volna, ha egy ilyen gépszörnyeteg kárt tesz benne. 

Velence! A lányok! – vonta össze a szemöldökét, ahogy az elmúlt hét megrázó találkozásaira gondolt. Az utóbbi napokban már nem is először. Már önmagában az a tény is felzaklatta, hogy megjelent öt lány, mindegyikük Gaby valamilyen meghatározó tulajdonságával felruházva. Ha nem élte volna át személyesen, el sem hitte volna, hogy ilyesmi létezik. Az önnön reakciója volt az, amit nem hagyta nyugodni. Tőle ugyanis nem telt többre, mint hogy együtt vacsorázzon velük, majd másnap egyiküket megfektesse. Bravó! Nagy voltál Cranston! – vetett egy gunyoros pillantást a visszapillantó tükörbe, ahol egy sportkocsi közeledett a tőle elvárható észbontó sebességgel. 

A hosszú emelkedő meg sem kottyant a kis tűzgolyónak, ami elviharzott mellette, mintha az őalatta dübörgő 250 lóerő lomha teknős lett volna csak. A látvány régi, rossz emléket idézett fel benne és önkéntelenül is lassított. A vezetőt nem látta, de biztos volt benne, hogy egy újgazdag ficsúr hajtja meg apuci járgányát. Senki más nem vezetne ilyen felelőtlenül – jöttek elő a régi beidegződések, amiket már Gabynak is elmondott annak idején. A sportkocsi közben, mintha az emelkedő tetejére érve egyre közelebb látszott volna, mire végre felfogta, hogy az illető félreállt az út szélére. Errefelé ritkán járt autós, ő maga is azért jött ebbe az irányba, mert nyugodtan járhattak a gondoltai és nem kellett már a város közlekedési szabályaival törődnie. Önkéntelenül is lelassított és beállt a kis kocsi elé, hátha segítségre szorul a sofőr. A  sötétített ablakok mögött mintha csak rá vártak volna. Az ajtó kipattant és pont abban a pillanatban, amikor ő is megindult a kocsi felé, egy karcsú nő egyenesedett ki az alacsony karosszéria mellett. Robertbe mintha  villám csapott volna. Gaby! Ez volt az első gondolata, ahogy az égővörös zabolázatlan tincseket meglátta, melyeket játékosan lobogtatott a fennsík szellője. Legalább a derekáig érthet – futott át az agyán. De a hajkoronához egy manöken alkata párosult, legalábbis a testre simuló nadrág és a jóval köldök felett véget érő kis trikó ezt engedte sejtetni. Biztosan a szeme is zöld – gondolta megbabonázottan, ám ekkor már ott állt előtte és a szépség lekapta a napszemüvegét. A tenger mélye nézett vissza rá.

-Köszönöm, hogy megállt! Már későn jutott eszembe, hogy a kocsiban várva aligha akad errefelé egy segítő kéz. Defektet kaptam – magyarázta az igéző jelenség, és a kerék felé mutatott, amely felnin állva tanúskodott a történtekről. Robert már régen túllendült a Gabrielával való hasonlóságon, ha volt is ilyen.

-Ahogy elrobogott mellettem, csoda, hogy nem az árokban kötött ki – motyogta a régről ismerős konoksággal, ha közlekedésről, biztonságról volt szó. A vöröske elmosolyodott, és ettől, mintha a dombok mögül még egy nap kelt volna fel. A kék szemek valósággal elvakították a férfit, ahogy ott tükröződött bennük a nő vidámsága, életszeretete. Nyilván mulattatta az alig becsomagolt rendreutasítás is.

-Nem szoktam így száguldozni, de az unokahúgom születésnapjára igyekeztem és már így is jócskán késésben voltam. A repülőm is késett, még ha ez nem is mentség egy tíz éves nagylány számára. 

Robert a lapos kereket nézte. Még ha fel is ajánlaná, hogy kicseréli a kereket, az is csak időveszteség lenne, mert az biztos, hogy nem egy Forma 1-es szerelőcsapat gyorsaságával csinálná. Ennél aztán jobb ötlete támadt.

-Szívesen elviszem, ha van szíve itt hagyni a játékszerét – biccentett a vörös autó felé, amin lassan leülepedett a kerekeik által felvert por.

-Ja, ez nem az enyém – rántotta meg a vállát a szépség. –Jeremy majd elugrik érte és bevontatja, mert itt vagyunk már egészen közel. Azért is lenne őrület pont most itt ragadni. Nagyon megköszönöm, ha elvisz, csak átpakolom az ajándékot – lépett a csomagtartóhoz, amiből egy hosszúkás, gyönyörű gondossággal becsomagolt méretes dobozt vett elő. 

Robert egy pillanatra elakadt Jeremy említésénél. Mindennél jobban szerette volna tudni, hogy ez a Jeremy ki lehet a szép lány életében. Volt egy sejtése róla, hogy egy tehetős barát. Tehetősség kérdésében fel tudta volna venni vele a versenyt, de az is biztos, hogy soha többé nem engedne egy szívének kedves nőt – főként, ha az a sebesség megszállottja – egy ilyen törékeny erőgépbe ülni. A lány vele szemben állt. A kocsiját már bezárta és most arra várt, hogy elinduljanak a Cherokee Jeep felé, ezért Robert megrázta a fejét, hogy szabaduljon a kissé messzire vezető és egyáltalán nem időszerű gondolatoktól. Még a nevét sem tudja, de már védelmezné. Megőrült? Erről eszébe jutott,hogy ő maga sem mutatkozott még be.

-Robert Cranston vagyok. És mutassa az utat! Ha nem is olyan gyorsan, mint ezzel a kis roadsterrel, de biztonságban célba juttatom.

-Julia Carpenter Minetti – mutatkozott be a lány is, aztán hozzátette: -Nyújtanám a kezem is, de ahhoz le kéne tennem ezt a babát. Meglehetősen nehéz, de azért remélem, Sylviának tetszeni fog. Igazi különlegesség. 

Robert a kezét nyújtotta a dobozért, hogy segítsen, és meg kellett állapítsa, a lány egyáltal nem túlzott. Ólomsúlyú baba lapulhatott benne. Óvatosan befektette a csomagtartóba, aztán egy lovagias mozdulattal sarkig tárta a lány előtt az anyósülés ajtaját. Meg sem lepődött, amikor bemutatkoztam – gondolta magában. Tulajdonképpen újdonsült ismerőse és útitársa egy pillanatra sem viselkedett mellette a híres emberek közelében tapasztalt görcsösséggel. De hogy a fenébe nem futottak még össze valamelyik partyn? A pénzes családok ifjú hajadonjai nagy előszeretettel vadásztak azokon a rendezvényeken, ahol ő is megjelent. Beült, becsatolta magát és előírásszerűen körülnézve visszahajtott az útra. Néhány perccel később Julia egy útmenti táblára mutatott, amelyen csak egy név állt, alatta pedig néhány ló száguldott, mint valami vadnyugati filmben. „Carpenter”

-Ez az! Itt forduljon be! Kicsit hosszú a házhoz vezető út, de a lovaknak sok hely kell – mondta, aztán a távolba mutatott, ahol egy porfelhő mutatta, hogy az említett négylábúak éppen mozgásban vannak. 

-Azt mondta, az unokahúga születésnapja lesz. Akkor a testvéréék laknak itt? – érdeklődött Robert, miközben elismerően nézte a házhoz vezető fasor két oldalán elterülő birtokot. Kaliforniában szárazság volt hónapok óta, de itt a növények mintha megkapták volna a frissességükhöz szükséges csapadékot. A levelek haragos zöld színben pompáztak.

-Nem, csak így egyszerűbb fogalmazni. Sylvia a mostohaanyám lánya. Ő apa második felesége és éppen terhes volt, amikor apu feleségül vette. De nincs köztünk vérségi kapcsolat, úgyhogy nem a mostohatestvérem. De igazán különleges gyerek. Mások talán furcsának mondanák, de a maga nemében igazi tehetség. Nagyon szeretem.

Robert válasz nélkül hagyta a meglepő információkat. Annál is inkább, mert már felbukkant a ház, egy valóságos mexikói villa. A saját háza is pazarlóan túlzó volt, de ez ... a gazdagságnak valami elképesztő mértékét sugallta. 

-Szép ház – mondta elismerően, mire a lány felnevetett.

-Apa örülni fog, hogy valaki végre nem palotaként emlegeti. A haja egyenesedik ki, amikor a vendégei áradoznak. Számára ez tényleg csak egy ház. Amit – igaz – a saját elképzelései szerint építtetett. A lovak jelentik számára a mindenséget, és a mérnöki munkája, amivel elegendő vizet képes biztosítani a birtoknak. Ez az utóbbi pedig meglehetősen jól jövedelmez a hasonlóan vízszegény országokban – adott magyarázatot a lány a látványos gazdagság eredetére.

-Az édesapja lakik itt? – nézett rá csodálkozva a férfi, miközben leparkolt a belső udvaron álló kocsik mellé. Nyilván már itt vannak a születésnapi vendégek – gondolta, ahogy végignézett a drága márkákon. Egy gazdag család gazdag baráti köre. Majd a választ meg sem várta, mert az épületből egy magas, őszes hajú férfi lépett ki. Nyilván a papa. 

-Alexander Carpenter – nyújtotta a kezét a férfi, miközben másik karja ölelésre tárult, melybe Julia valósággal belesimult. Az apa tekintetébe halvány meglepettség költözött, ahogy a szituációt felmérte, de nem kérdezősködött.

-Robert Cranston – mutatkozott be Robert, mire a férfi elnevette magát.

-Igen, tudom. Mondania sem kell! A városban a legtöbb plakáton a maga fizimiskája köszön vissza.

Julia csodálkozva nézte őket.

-Jézusom! Maga valami híresség? Én meg csak lazán kihasználtam, hogy hozzon el? Nyilván más dolga lett volna, csak magára erőszakoltam magam. Bocsásson meg!

Robert zavartan biccentett, de Alexander mély, rekedt hangon nevetett fel.

-Julie! Méghogy valami híresség? Mit művelsz te ott Európában, hogy nem ismered fel Robert Cranstont, Hollywood egyik hírességét?

-Jesszusom, maga színész? Akkor duplán kérek elnézést! Az az igazság, hogy nem nagyon járok moziba, filmet szinte kizárólag dvd-n nézek, és azok is többnyire kísérletező kedvű fiatal európai filmesek munkái  magyarázkodott a lány, amit Robert kifejezetten aranyosnak érzett, annak ellenére, hogy az egóját nem nagyon hízlalta.  

-Semmi baj! – rázta meg zavartan a fejét. Nem kellett volna így éreznie, mégis mintha a szép vöröske lenullázta volna a teljesítményét, amiért közönségsikerekben vett eddig csak részt. Még csak nem is igazán rajta múlott, hiszen vonzották a kihívások. A független filmesek világában nem volt sok pénz, és az ügynöke szerette a jutalékát.

–Nos, nem is akarok tovább zavarni – szólalt meg, hogy a beállt kissé kínos csöndet feloldja. –A kocsiról ne feledkezzen meg! –intette Juliát, ahogy hátrálni kezdett a kocsija felé.

-Mi van a kocsival? – nézett homlokráncolva Alexander a lányára.

-Defektet kaptam és Robert szerencsére éppen arra járt. A kocsiért majd elküldöm Jeremyt.

-Jeremy nem jött el – mormogta az apja, és elnézett a lánya feje fölött, mintha a messzeség adhatna rá választ, miért. Julia pillanatok alatt paprikázódott fel. Csípőre tett kézzel és villogó szemekkel szinte forrt a hirtelen támadt dühtől. Elképesztően gyönyörű volt. Robert észre sem vette, hogy foglya maradt a látványnak. 

-Tulajdonképpen egyikünk sem hitte el, amikor megígérte – csendesítette Alexander a lányát.

-Én igen. Én elhittem! – kiabált Julia. –Megígérte. Azt mondta, rendbe akar hozni mindent. Azt gondoltam... mindegy! – vett erőt a felindultságán. –Nem fogom kérdőre vonni. Ha nem jött el, hát nem jött. Tudomásul veszem a döntését. Ezek után, ha csak telefonálni merészel is, soha többé nem állok vele szóba. Ez volt az utolsó dobása. A kocsija pedig tőlem ott rohadhat az út szélén. Remélem, arra jár valaki, feltöri és ellopja –jelentette ki indulatosan és egyenes tartással a ház felé indult. Alexander tudta, hogy csak a könnyeit igyekszik palástolni, éppen ezért bocsánatkérőn fordult Roberthez.

-Ne haragudjon! Azt hiszem, az elmúlt pillanatokban egy régen halódó és sehova sem vezető kapcsolat látványos halálának voltunk a szemtanúi. Én a magam részéről szinte örülök, hogy így alakult. Egy pofon az imádott kedvestől sokkal kijózanítóbb, mint amikor egy apa próbál a lánya eszére hatni.

-Ez a Jeremy a barátja? – kérdezte óvatosan Robert, mire a másik férfi arcán egy ideges rángás futott át.

-Ha csak a barátja lenne, senki nem is foglalkozna a dologgal. De a férje. Egy meggondolatlanul kötött házasság és minden, ami az ilyesmivel jár. – túrt a hajába a férfi, és szemei elhomályosultak, ahogy arra gondolt, szeretett lánya hiába készült feladni az álmait azért a szélhámosért. Örült persze a hazatérésének, de tudta, hogy Julia túl nagy árat készült fizetni ezért az örömért. Ha másért nem is, ezért már meg tudta volna fojtani Jeremyt, aki fel sem fogja, micsoda kincset hagy cserben. 

-A férje – lehelte Robert, és arra a néhány pillanatnyi gyengeségére gondolt, amikor nyilvánvalóan megérintette a lány szépsége és vadócsága.

-Nem maradna itt? – kérdezte váratlanul Alexander, és Robert meglepettségében még szabadkozni is elfelejtett, csak beleegyezően bólintott. Az ajtón átlépve azonban hirtelen megtorpant.

-Julia azt mondta, születésnap van. Nálam pedig nincs ajándék. Igaz, az övé is még a kocsiban van. Azonnal behozom.

-Juliet ismerve egy igazi különlegesség lesz – mosolyodott el a férfi. –Az ajándék miatt pedig ne aggódjon! Sylviának a legnagyobb ajándék maga lesz. Egy igazi híresség a szülinapi partyján...

-Lehet, egy bohóccal jobban járt volna –húzta el Robert a száját. 

Alexander nevetve emelte ki a dobozt a csomagtartóból, aztán meglepve Robertre nézett.

-Ezt hozta Julie? Mi van ebben? Ólom?

Robert megvonta a vállát.

-Én sem láttam még, de tudom, hogy nagyon nehéz. És azt is tudom, hogy a lánya kifejezetten erős, mert egészen könnyedén emelte ki a sportkocsija csomagtartójából.

-Majd elküldök valakit a kocsiért – sóhajtott az apa. -Igaz, hogy Jeremyé volt, de én vettem neki. Itt az idő, hogy visszavegyem. Bár, nem hiszem, hogy valaha is visszatérne követelni a dolgait. Egy ideje azt hallottam róla, hogy egy nagyon gazdag idős nő kitartottja. Nyilván a válásra hajt, talán el is veszi majd azt az öreglányt, hogy az örökségéhez jusson. Azt hiszem, aznap szeretett ki a lányomból, amikor kiderült, hogy az örökségén osztoznia kell Sylvievel. Ő a másik lányom – tette hozzá magyarázatképpen.

- Igen, tudom. A lánya említette. 

-Nos, Sylvie a hagyományos vélekedés szerint talán nem normális kislány – állt meg a férfi. –De igazából semmi baja. Mentálisan sem, bármit is állítsanak egyesek. Muszáj felkészítenem, mert akik váratlanul kerülnek vele kapcsolatba, azokat hajlamos megijeszteni. Talán Jeremy miatta is döntött úgy, hogy nem akar továbbra a családunk tagja maradni. Sylvienek ugyanis különleges képessége van. Belelát az emberekbe. Jeremyt sosem szerette, és talán ő volt az egyetlen, akit az a szélhámos nem tudott becsapni. Olyasmiket tudhat Önről is, amiket talán soha senkinek nem mondott el. Nagyon kérem, ha úgy érzi, nem tud ezzel megbirkózni, akkor inkább valóban menjen el. De ha képesnek érzi magát a természetes viselkedésre, akkor nagyon örülnék, ha maradna.

Robert hallgatott. Néhány napja még hülyeségnek titulálta Lucia öreg nénikéjének szavait, aki kártyából vetett jóslatot; és most itt volt egy újabb spirituális találkozás. Egyszerre volt ettől rémült és kíváncsi. Végül az utóbbi győzedelmeskedett.

-Szeretnék gratulálni a lányának, Alexander! – nézett a férfi szemében, aki ráhunyorított annak az apának az elismerésével, aki nem is várt más választ.

*