Robert az utolsó pillanatban lépett a pedálra és a hatalmas
fémtest előre lódult, ahogy a fékek keményen és határozottan reagáltak. A gumik
szinte odatapadtak az aszfalthoz, őt pedig a biztonsági öv rántotta vissza az
ülésbe. A nyitott ablakon át eljutott füléig a középkorú férfi felháborodott
hangja: Vakegér! Oké! Hát,
figyelmetlen volt, de még időben megállt, mire
fel ez az ingerültség? - vágott grimaszt, aztán tekintete a közlekedési
lámpára tapadt, lába pedig ott várakozott a gázpedál felett. A lámpa talán még
nem is váltott zöldre, amikor beletaposott és a Grand Cherokee nekirugaszkodott
az emelkedőnek. Elege volt a városból, még a háza kertjének látszólagos
nyugalmából is. Meg nem tudta volna mondani, honnan érkezett a késztetés, hogy kocsiba
üljön és tekeregjen egyet a városon kívül. Ez a nyomorult lámpa volt az utolsó
akadály, mielőtt gondtalanul suhanhatott volna a kétsávos úton a látszólagos
végtelen felé. Gaby halála után
eldöntötte, hogy soha többé nem vesz és nem ül be játékszernek beillő
kocsiba. Ez a méregzöld járgány pedig tankként védte. A kisebb kocsik sofőrjei
mintha tisztelték is volna a látható erőfölényt, rendre kitértek előle. Általában
élvezte a motorizáció áldásait, de néha egy utopisztikus világra gondolt, ahol
nincsenek bűzös négykerekűek. Erről aztán Velence jutott az eszébe. Autónélküliség!
Olyan idilli kép volt, akár a Paradicsom, amelybe csak a vaporettók rondítottak
bele páncélos hátú svábbogarakként araszolva a csatornán. Meg az a néhány
hatalmas óceánjáró, amiket nem is értett, hogy merészkedhettek fel a Guideccán.
Bár nem volt szerelmese a városnak, de Gaby szemével látva a történelem ma is
élő törékeny színpadát, elviselhetetlennek érezte volna, ha egy ilyen
gépszörnyeteg kárt tesz benne.
Velence! A lányok! – vonta össze a szemöldökét, ahogy az elmúlt
hét megrázó találkozásaira gondolt. Az utóbbi napokban már nem is először. Már
önmagában az a tény is felzaklatta, hogy megjelent öt lány, mindegyikük Gaby
valamilyen meghatározó tulajdonságával felruházva. Ha nem élte volna át
személyesen, el sem hitte volna, hogy ilyesmi létezik. Az önnön reakciója volt
az, amit nem hagyta nyugodni. Tőle ugyanis nem telt többre, mint hogy együtt
vacsorázzon velük, majd másnap egyiküket megfektesse. Bravó! Nagy voltál
Cranston! – vetett egy gunyoros pillantást a visszapillantó tükörbe, ahol egy
sportkocsi közeledett a tőle elvárható észbontó sebességgel.
A hosszú emelkedő meg sem kottyant a kis tűzgolyónak, ami
elviharzott mellette, mintha az őalatta dübörgő 250 lóerő lomha teknős lett
volna csak. A látvány régi, rossz emléket idézett fel benne és önkéntelenül is
lassított. A vezetőt nem látta, de biztos volt benne, hogy egy újgazdag ficsúr
hajtja meg apuci járgányát. Senki más nem vezetne ilyen felelőtlenül – jöttek
elő a régi beidegződések, amiket már Gabynak is elmondott annak idején. A
sportkocsi közben, mintha az emelkedő tetejére érve egyre közelebb látszott
volna, mire végre felfogta, hogy az illető félreállt az út szélére. Errefelé
ritkán járt autós, ő maga is azért jött ebbe az irányba, mert nyugodtan
járhattak a gondoltai és nem kellett már a város közlekedési szabályaival
törődnie. Önkéntelenül is lelassított és beállt a kis kocsi elé, hátha
segítségre szorul a sofőr. A sötétített
ablakok mögött mintha csak rá vártak volna. Az ajtó kipattant és pont abban a
pillanatban, amikor ő is megindult a kocsi felé, egy karcsú nő egyenesedett ki
az alacsony karosszéria mellett. Robertbe mintha villám csapott volna. Gaby! Ez volt az első
gondolata, ahogy az égővörös zabolázatlan tincseket meglátta, melyeket
játékosan lobogtatott a fennsík szellője. Legalább a derekáig érthet – futott
át az agyán. De a hajkoronához egy manöken alkata párosult, legalábbis a testre
simuló nadrág és a jóval köldök felett véget érő kis trikó ezt engedte
sejtetni. Biztosan a szeme is zöld – gondolta megbabonázottan, ám ekkor már ott
állt előtte és a szépség lekapta a napszemüvegét. A tenger mélye nézett vissza
rá.
-Köszönöm, hogy megállt! Már későn jutott eszembe, hogy a
kocsiban várva aligha akad errefelé egy segítő kéz. Defektet kaptam –
magyarázta az igéző jelenség, és a kerék felé mutatott, amely felnin állva
tanúskodott a történtekről. Robert már régen túllendült a Gabrielával való
hasonlóságon, ha volt is ilyen.
-Ahogy elrobogott mellettem, csoda, hogy nem az árokban kötött
ki – motyogta a régről ismerős konoksággal, ha közlekedésről, biztonságról volt
szó. A vöröske elmosolyodott, és ettől, mintha a dombok mögül még egy nap kelt
volna fel. A kék szemek valósággal elvakították a férfit, ahogy ott tükröződött
bennük a nő vidámsága, életszeretete. Nyilván mulattatta az alig becsomagolt
rendreutasítás is.
-Nem szoktam így száguldozni, de az unokahúgom születésnapjára
igyekeztem és már így is jócskán késésben voltam. A repülőm is késett, még ha
ez nem is mentség egy tíz éves nagylány számára.
Robert a lapos kereket nézte. Még ha fel is ajánlaná, hogy
kicseréli a kereket, az is csak időveszteség lenne, mert az biztos, hogy nem
egy Forma 1-es szerelőcsapat gyorsaságával csinálná. Ennél aztán jobb ötlete
támadt.
-Szívesen elviszem, ha van szíve itt hagyni a játékszerét –
biccentett a vörös autó felé, amin lassan leülepedett a kerekeik által felvert
por.
-Ja, ez nem az enyém – rántotta meg a vállát a szépség. –Jeremy
majd elugrik érte és bevontatja, mert itt vagyunk már egészen közel. Azért is
lenne őrület pont most itt ragadni. Nagyon megköszönöm, ha elvisz, csak
átpakolom az ajándékot – lépett a csomagtartóhoz, amiből egy hosszúkás,
gyönyörű gondossággal becsomagolt méretes dobozt vett elő.
Robert egy pillanatra elakadt Jeremy említésénél. Mindennél
jobban szerette volna tudni, hogy ez a Jeremy ki lehet a szép lány életében.
Volt egy sejtése róla, hogy egy tehetős barát. Tehetősség kérdésében fel tudta
volna venni vele a versenyt, de az is biztos, hogy soha többé nem engedne egy
szívének kedves nőt – főként, ha az a sebesség megszállottja – egy ilyen
törékeny erőgépbe ülni. A lány vele szemben állt. A kocsiját már bezárta és
most arra várt, hogy elinduljanak a Cherokee Jeep felé, ezért Robert megrázta a
fejét, hogy szabaduljon a kissé messzire vezető és egyáltalán nem időszerű
gondolatoktól. Még a nevét sem tudja, de már védelmezné. Megőrült? Erről eszébe
jutott,hogy ő maga sem mutatkozott még be.
-Robert Cranston vagyok. És mutassa az utat! Ha nem is olyan
gyorsan, mint ezzel a kis roadsterrel, de biztonságban célba juttatom.
-Julia Carpenter Minetti – mutatkozott be a lány is, aztán
hozzátette: -Nyújtanám a kezem is, de ahhoz le kéne tennem ezt a babát.
Meglehetősen nehéz, de azért remélem, Sylviának tetszeni fog. Igazi
különlegesség.
Robert a kezét nyújtotta a dobozért, hogy segítsen, és meg
kellett állapítsa, a lány egyáltal nem túlzott. Ólomsúlyú baba lapulhatott
benne. Óvatosan befektette a csomagtartóba, aztán egy lovagias mozdulattal
sarkig tárta a lány előtt az anyósülés ajtaját. Meg sem lepődött, amikor bemutatkoztam – gondolta magában.
Tulajdonképpen újdonsült ismerőse és útitársa egy pillanatra sem viselkedett
mellette a híres emberek közelében tapasztalt görcsösséggel. De hogy a fenébe
nem futottak még össze valamelyik partyn? A pénzes családok ifjú hajadonjai
nagy előszeretettel vadásztak azokon a rendezvényeken, ahol ő is megjelent.
Beült, becsatolta magát és előírásszerűen körülnézve visszahajtott az útra. Néhány
perccel később Julia egy útmenti táblára mutatott, amelyen csak egy név állt,
alatta pedig néhány ló száguldott, mint valami vadnyugati filmben. „Carpenter”
-Ez az! Itt forduljon be! Kicsit hosszú a házhoz vezető út, de a
lovaknak sok hely kell – mondta, aztán a távolba mutatott, ahol egy porfelhő mutatta,
hogy az említett négylábúak éppen mozgásban vannak.
-Azt mondta, az unokahúga születésnapja lesz. Akkor a testvéréék
laknak itt? – érdeklődött Robert, miközben elismerően nézte a házhoz vezető
fasor két oldalán elterülő birtokot. Kaliforniában szárazság volt hónapok óta,
de itt a növények mintha megkapták volna a frissességükhöz szükséges
csapadékot. A levelek haragos zöld színben pompáztak.
-Nem, csak így egyszerűbb fogalmazni. Sylvia a mostohaanyám
lánya. Ő apa második felesége és éppen terhes volt, amikor apu feleségül vette.
De nincs köztünk vérségi kapcsolat, úgyhogy nem a mostohatestvérem. De igazán
különleges gyerek. Mások talán furcsának mondanák, de a maga nemében igazi
tehetség. Nagyon szeretem.
Robert válasz nélkül hagyta a meglepő információkat. Annál is
inkább, mert már felbukkant a ház, egy valóságos mexikói villa. A saját háza is
pazarlóan túlzó volt, de ez ... a gazdagságnak valami elképesztő mértékét
sugallta.
-Szép ház – mondta elismerően, mire a lány felnevetett.
-Apa örülni fog, hogy valaki végre nem palotaként emlegeti. A
haja egyenesedik ki, amikor a vendégei áradoznak. Számára ez tényleg csak egy
ház. Amit – igaz – a saját elképzelései szerint építtetett. A lovak jelentik
számára a mindenséget, és a mérnöki munkája, amivel elegendő vizet képes
biztosítani a birtoknak. Ez az utóbbi pedig meglehetősen jól jövedelmez a
hasonlóan vízszegény országokban – adott magyarázatot a lány a látványos
gazdagság eredetére.
-Az édesapja lakik itt? – nézett rá csodálkozva a férfi,
miközben leparkolt a belső udvaron álló kocsik mellé. Nyilván már itt vannak a
születésnapi vendégek – gondolta, ahogy végignézett a drága márkákon. Egy
gazdag család gazdag baráti köre. Majd a választ meg sem várta, mert az
épületből egy magas, őszes hajú férfi lépett ki. Nyilván a papa.
-Alexander Carpenter – nyújtotta a kezét a férfi, miközben másik
karja ölelésre tárult, melybe Julia valósággal belesimult. Az apa tekintetébe
halvány meglepettség költözött, ahogy a szituációt felmérte, de nem
kérdezősködött.
-Robert Cranston – mutatkozott be Robert, mire a férfi elnevette
magát.
-Igen, tudom. Mondania sem kell! A városban a legtöbb plakáton a
maga fizimiskája köszön vissza.
Julia csodálkozva nézte őket.
-Jézusom! Maga valami híresség? Én meg csak lazán kihasználtam,
hogy hozzon el? Nyilván más dolga lett volna, csak magára erőszakoltam magam.
Bocsásson meg!
Robert zavartan biccentett, de Alexander mély, rekedt hangon
nevetett fel.
-Julie! Méghogy valami
híresség? Mit művelsz te ott Európában, hogy nem ismered fel Robert
Cranstont, Hollywood egyik hírességét?
-Jesszusom, maga színész? Akkor duplán kérek elnézést! Az az
igazság, hogy nem nagyon járok moziba, filmet szinte kizárólag dvd-n nézek, és
azok is többnyire kísérletező kedvű fiatal európai filmesek munkái magyarázkodott a lány, amit Robert
kifejezetten aranyosnak érzett, annak ellenére, hogy az egóját nem nagyon
hízlalta.
-Semmi baj! – rázta meg zavartan a fejét. Nem kellett volna így
éreznie, mégis mintha a szép vöröske lenullázta volna a teljesítményét, amiért
közönségsikerekben vett eddig csak részt. Még csak nem is igazán rajta múlott,
hiszen vonzották a kihívások. A független filmesek világában nem volt sok pénz,
és az ügynöke szerette a jutalékát.
–Nos, nem is akarok tovább zavarni – szólalt meg, hogy a beállt
kissé kínos csöndet feloldja. –A kocsiról ne feledkezzen meg! –intette Juliát,
ahogy hátrálni kezdett a kocsija felé.
-Mi van a kocsival? – nézett homlokráncolva Alexander a lányára.
-Defektet kaptam és Robert szerencsére éppen arra járt. A
kocsiért majd elküldöm Jeremyt.
-Jeremy nem jött el – mormogta az apja, és elnézett a lánya feje
fölött, mintha a messzeség adhatna rá választ, miért. Julia pillanatok alatt
paprikázódott fel. Csípőre tett kézzel és villogó szemekkel szinte forrt a
hirtelen támadt dühtől. Elképesztően gyönyörű volt. Robert észre sem vette,
hogy foglya maradt a látványnak.
-Tulajdonképpen egyikünk sem hitte el, amikor megígérte –
csendesítette Alexander a lányát.
-Én igen. Én elhittem! – kiabált Julia. –Megígérte. Azt mondta,
rendbe akar hozni mindent. Azt gondoltam... mindegy! – vett erőt a
felindultságán. –Nem fogom kérdőre vonni. Ha nem jött el, hát nem jött.
Tudomásul veszem a döntését. Ezek után, ha csak telefonálni merészel is, soha
többé nem állok vele szóba. Ez volt az utolsó dobása. A kocsija pedig tőlem ott
rohadhat az út szélén. Remélem, arra jár valaki, feltöri és ellopja –jelentette
ki indulatosan és egyenes tartással a ház felé indult. Alexander tudta, hogy
csak a könnyeit igyekszik palástolni, éppen ezért bocsánatkérőn fordult
Roberthez.
-Ne haragudjon! Azt hiszem, az elmúlt pillanatokban egy régen
halódó és sehova sem vezető kapcsolat látványos halálának voltunk a szemtanúi.
Én a magam részéről szinte örülök, hogy így alakult. Egy pofon az imádott
kedvestől sokkal kijózanítóbb, mint amikor egy apa próbál a lánya eszére hatni.
-Ez a Jeremy a barátja? – kérdezte óvatosan Robert, mire a másik
férfi arcán egy ideges rángás futott át.
-Ha csak a barátja lenne, senki nem is foglalkozna a dologgal.
De a férje. Egy meggondolatlanul kötött házasság és minden, ami az ilyesmivel
jár. – túrt a hajába a férfi, és szemei elhomályosultak, ahogy arra gondolt,
szeretett lánya hiába készült feladni az álmait azért a szélhámosért. Örült
persze a hazatérésének, de tudta, hogy Julia túl nagy árat készült fizetni
ezért az örömért. Ha másért nem is, ezért már meg tudta volna fojtani Jeremyt,
aki fel sem fogja, micsoda kincset hagy cserben.
-A férje – lehelte Robert, és arra a néhány pillanatnyi
gyengeségére gondolt, amikor nyilvánvalóan megérintette a lány szépsége és
vadócsága.
-Nem maradna itt? – kérdezte váratlanul Alexander, és Robert
meglepettségében még szabadkozni is elfelejtett, csak beleegyezően bólintott.
Az ajtón átlépve azonban hirtelen megtorpant.
-Julia azt mondta, születésnap van. Nálam pedig nincs ajándék.
Igaz, az övé is még a kocsiban van. Azonnal behozom.
-Juliet ismerve egy igazi különlegesség lesz – mosolyodott el a
férfi. –Az ajándék miatt pedig ne aggódjon! Sylviának a legnagyobb ajándék maga
lesz. Egy igazi híresség a szülinapi partyján...
-Lehet, egy bohóccal jobban járt volna –húzta el Robert a
száját.
Alexander nevetve emelte ki a dobozt a csomagtartóból, aztán meglepve
Robertre nézett.
-Ezt hozta Julie? Mi van ebben? Ólom?
Robert megvonta a vállát.
-Én sem láttam még, de tudom, hogy nagyon nehéz. És azt is
tudom, hogy a lánya kifejezetten erős, mert egészen könnyedén emelte ki a
sportkocsija csomagtartójából.
-Majd elküldök valakit a kocsiért – sóhajtott az apa. -Igaz,
hogy Jeremyé volt, de én vettem neki. Itt az idő, hogy visszavegyem. Bár, nem
hiszem, hogy valaha is visszatérne követelni a dolgait. Egy ideje azt hallottam
róla, hogy egy nagyon gazdag idős nő kitartottja. Nyilván a válásra hajt, talán
el is veszi majd azt az öreglányt, hogy az örökségéhez jusson. Azt hiszem,
aznap szeretett ki a lányomból, amikor kiderült, hogy az örökségén osztoznia
kell Sylvievel. Ő a másik lányom – tette hozzá magyarázatképpen.
- Igen, tudom. A lánya említette.
-Nos, Sylvie a hagyományos vélekedés szerint talán nem normális
kislány – állt meg a férfi. –De igazából semmi baja. Mentálisan sem, bármit is
állítsanak egyesek. Muszáj felkészítenem, mert akik váratlanul kerülnek vele
kapcsolatba, azokat hajlamos megijeszteni. Talán Jeremy miatta is döntött úgy,
hogy nem akar továbbra a családunk tagja maradni. Sylvienek ugyanis különleges
képessége van. Belelát az emberekbe. Jeremyt sosem szerette, és talán ő volt az
egyetlen, akit az a szélhámos nem tudott becsapni. Olyasmiket tudhat Önről is,
amiket talán soha senkinek nem mondott el. Nagyon kérem, ha úgy érzi, nem tud
ezzel megbirkózni, akkor inkább valóban menjen el. De ha képesnek érzi magát a
természetes viselkedésre, akkor nagyon örülnék, ha maradna.
Robert hallgatott. Néhány napja még hülyeségnek titulálta Lucia
öreg nénikéjének szavait, aki kártyából vetett jóslatot; és most itt volt egy
újabb spirituális találkozás. Egyszerre volt ettől rémült és kíváncsi. Végül az
utóbbi győzedelmeskedett.
-Szeretnék gratulálni a lányának, Alexander! – nézett a férfi
szemében, aki ráhunyorított annak az apának az elismerésével, aki nem is várt
más választ.
*
3 megjegyzés:
Wohhhhhooooow! Az igéző hatodik... ;)
Kíváncsi vagyok, mit lát majd a kislány!
Tetszett!
K&P
Nna egy új befutó :) még a végén így lesz a legjobb :)
Várom hogy mi lesz! :)
Köszi jucus, pusza
Szia, örülök hogy megtörtént a találkozás.. érdekel hogy mi fog történni velük, meg hogy a lányoknak hogy folytatódik az élete, ki marad és ki megy vissza :-) Anna
Megjegyzés küldése