Egy lélek útja 21.

-Vigyázzon, kicsit csúszik a lépcső! – intette Julia a férfit, aki elegáns Massimo Dutti bőrcipőjében bizonytalanul mozgott a kikötő tengervíztől nedves deszkáin. Késő este volt már, egy fárasztó nap és néhány pohár pezsgő után, nem ártott az óvatosság. A nőt nézte, aki pazar ruhájában egész este úgy festett, mint bármelyik kolléganője, akinek a fesztiválon való megjelenés néha fontosabb volt, mint maga a film, amelyik miatt itt volt; mégis sokkal vonzóbb volt náluk. Elegáns volt és nagyvilági, aki feszengés nélkül képes viselni egy méregdrága divatház kreációját, mégis hiányzott belőle az a magamutogató vonás, amely a filmszínésznők mosolyát hamissá, a kamerának szólóvá tette. Velük ellentétben a lány minden mozdulata természetes volt, mintha nem ebben a tervezői csodában és kényelmetlen tűsarkúban töltötte  volna az estét, hanem farmerben és tornacipőben. Láthatóan a kamerák sem hozták zavarba, körbevette a pénz és az ismertség aurája, de nem irritálóan, éppen csak kíváncsivá téve az embereket.

A hajóra lépve Julia megkönnyebbült nemtörődömséggel rúgta le a topánkákat, majd a kormányhoz lépett és megnyomta az indítógombot. Robert még épp csak helyet foglalt a hajó farában, amikor a bivalyerős Yamaha motorok felbőgtek és alig észrevehető rándulással nekilódultak. A csónaktest megszelídülve siklott a hullámokon, ahogy lendületet kapott. A motorok hangja is jóval csendesebb lett, és Robert azon kapta magát, hogy megbűvölve nézi a törékeny nőt, ahogy ennek a hajónak parancsol keze alig látható érintéseivel.

-Azt hittem... – kezdett bele, mire a nő huncut mosollyal hátranézett.

-Mit? Hogy taxival megyünk majd haza?

-Hát, itt mindenki azzal jár. Vagy gondolával – vonta meg a vállát Robert.

-Ne higgye! A taxikkal leginkább a tehetős turisták, gondolával a szerelmesek és a turisták járnak. A többiek a vaporetókkal. Istenem, hogy utálom őket! Olyanok, mint valami kemény páncélú svábbogár, amely úszik a vízen, nem?

-Még sosem gondoltam rá – húzódott mosolyra a férfi szája, ahogy eszébe jutott, ő maga is valami ilyesmi hasonlatot talált a fedeles hajókra, amikkel tele volt a Canal Grande. Semmi kecsesség nem volt bennük, igaz, cserébe tömegeket mozgattak a városban. –Egy ilyen játékszer azonban nem olcsó mulatság. Gondolom. – mutatott a műszerfalra, amely kísértetiesen világított a félhomályban. 

-Hát, tényleg nem – ismerte el a lány minden álszemérem nélkül. -De itt úgyszólván elengedhetetlen, ha az ember nem akar kiszolgáltatott lenni. Talán nem kéne ennyire fényűzőnek lennie, de néha engedem a gyengeségeim felszínre törni. Imádom ezt a hajót, mert számomra a szabadságot szimbolizálja.

-Szabadság? Egy kapcsolatból? Vagy anyagilag?

-Mindenképpen az utóbbi. Én nem vágyom szabadulni egy kapcsolatból, ha az kielégítő. A házasságom nem volt az és mégis próbáltam életben tartani. Ez mondjuk, utólag belátom, hiba volt. De képes vagyok tanulni a saját káromon, többé nem kerülök ilyen helyzetbe.

-Nem megy többé férjhez?

-Nem választok többé rosszul – mondta a nő, de nem nézett vissza a válaszadásnál, csak a vizet figyelte a hajó orra előtt.

-Ezt könnyű kijelenteni, de ki ad biztosítékokat?

-Nem kell biztosíték. Érezni fogom. Már tudom, mik a jelei a rossz választásnak és elkerülöm őket. Ennyi. Maga jól választott annak idején.

Robertet meglepte a hirtelen témaváltás, aminek már ő került a középpontjába.

-Sylvie árulkodott?

-Nem. Ő látó ugyan, de nála tökéletesebben senki nem őriz titkokat. Nem akar beszélni róla?

-A feleségemről? Tulajdonképpen miért ne! Ha meg akarnám fogalmazni, miért szerettem bele, éretlen tacskónak tartana. Még ma is legekben beszélnék róla, és ezt kevés nő szereti hallani.

-Pedig tiszteletre méltó, ha valaki képes a mély érzésekre. Igazából én is kutakodtam maga után, de persze jóval kevesebbet találtam, mint maga rólam. Botrányoktól mentes házasság és egy borzalmas baleset, amelyben megözvegyült. Ennyi. Eseménytelennek tűnhet, de én kiegyensúlyozottnak látom. Jó lehet így élni! – tette hozzá álmodozva.

-Egy művészt nem a zsongás inspirál? – kérdezte Robert és őszintén érdekelte is a válasz. Élvezte ezt a furcsa beszélgetést, amit jó részt a lány hátával folytatott, mivel az a vizet figyelte maga előtt. Még csak meghittnek sem nevezhette, hiszen a motorok hangját csak kiabálva lehetett túlharsogni.

-Néha az is – ismerte el a lány. –De ne akarja látni azokat a szobraimat, amiket bánat és szorongás hívott életre. Még én sem szeretem őket. Csak azért nem süllyesztem a tengerbe őket, mert akkor olyan gátat építenék a telkem elé, hogy nem tudnék kikötni a hajóval. Pedig valamit kezdenem kéne velük, ha túl akarok lépni az életemnek azon a korszakán – mormolta maga elé alig hallhatóan.

-Nem sajnálná? Hiszen mégiscsak az alkotásai.

-Vannak rossz karmájú dolgok, amikhez nem lenne szabad ragaszkodni – jelentette ki a lány. –De beszéljünk most még inkább magáról. Ha meglátja őket, úgyis egyet fog érteni velem.

-Rendben. Mit szeretne tudni?

-A felesége művész volt, jól tudom?

-Igen. Szaxofonon és zongorán játszott. Jazz-zenész volt.

-Sajnálom, hogy nem ismertem. Biztosan nagyon tehetséges volt.

-Ő is tele volt kételyekkel, mint mindenki, aki vásárra viszi a bőrét a színpadon, de nekem tetszett, ahogy játszott. És mindig tele volt az előjegyzési naptára, úgyhogy igen, azt hiszem, mondhatjuk, hogy sikeres volt.

-Sokat utazott?

-Igen, elég sokat.

-És Maga ... hogy viselte?

Robert elgondolkodott, talán először ezen a kérdésen. Annak idején valahogy természetesnek tűnt, valahányszor Gaby összecsomagolt és elutazott, mint ahogy ő maga is gyakran utazott a forgatásokra.

-Nem is tudom. De most, hogy rákérdezett, néha szerettem volna, ha otthon van és engem vár. Biztosan nagyon önzőnek éreztem ezt a véleményemet, mert soha nem mertem kimondani hangosan.

-Az nem önzés, ha mindig vele akar lenni.

-Igen ám, de én is sokat utazom. És ez természetesnek tűnt számomra, bele sem gondoltam, hogy ő is jobban szeretné, ha többet lennék vele. A baleset után gondoltam rá először, hogy mennyi időt elvesztegettünk külön.

-Nem elvesztegetett idő az, hiszen ez kellett hozzá, hogy újra és újra egymásra találjanak. Kell néha egy kis távolság, hogy értékelni tudjuk a közelséget.

-Talán igaza van, de így sosem gondoltam rá régebben. 

A hajó érezhetően lassult, ahogy a szárazföldhöz közeledtek. Robert eddig a beszélgetésre figyelt, de annyit azért érzékelt, hogy a tulajdonképpeni Velencétől már alaposan eltávolodtak.

-Itt lakik? – állt fel és a kormány mellett álló nőhöz lépett.

-Ott! – mutatott egy kis világítótorony felé a lány.

-Hol vagyunk tulajdonképpen? Amikor azt olvastam, hogy Velencében él, azt hittem, valahol a városban.

-Ez Pellestrina, egy kis halászfalu. Csendes, nyugalmas, remetéknek való.

-Maga lenne a remete? – nevette el magát a férfi, ahogy a nő estélyi ruháját és a fényűző hajót nézte.

-Modernkori – kuncogott Julia.

-Sokkal inkább egy kis Hamupipőke, aki mindjárt visszavedlik a szokásos farmerébe és trikójába – fűzte tovább a gondolatmenetet a férfi.

-Hát, munka közben nem sokáig lennék ilyen elegáns. Hamarosan csak egy mocskos rongy lógna rajtam.

-Maga abban is gyönyörű lenne!

-Most bókol?

-Nem. Csak kimondom az igazságot.

-Hízeleg.

-Maga tényleg nagyon szép, ez nem hízelgés, nyilván van tükre. 

Julia nem válaszolt. Kikapcsolta a motort és hangtalanul, szinte észrevétlenül koccantak a fa mólóhoz.

-Megérkeztünk. Most majd meglátja, hogyan élek. Ez a hajó az egyetlen luxuscikkem. És a szabadságom. A többi pedig a hamisítatlan Julia Carpenter Minetti.

-Már akartam kérdezni ... honnan a Minetti?

-Az édesanyám lánykori neve volt, és az iránta érzett tiszteletem jeléül vettem fel.

-Igen, azt olvastam, hogy ő olasz volt.

-Nemcsak olasz, de velencei is. Ezért is telepedtem le itt, amikor dolgozni kezdtem. Ez a város jelenti számomra a gyökereket, még ha Los Angelesben születtem is. Ő is szeretett volna művész lenni, de az apám kedvéért itt hagyta a várost és maga mögött hagyta az álmait is. Azért jöttem vissza, hogy egyszerre teljesítsem be az övéit és a sajátjaimat.

-Sosem menne el innen?

-Ha nem muszáj – nézett rá egy lapos, kutató pillantással a lány. –Legalábbis mindig visszatérnék. Itt remekül tudok alkotni. De hát az ember soha ne mondja, hogy soha. Sosem lehet tudni, mit hoz a holnap.

-Igaza van, ezt nálam jobban kevesen tudhatják – ismerte el Robert csendesen. Aztán megállt, ahogy a lány is megtorpant a kissé rozoga stégről a szárazföldre lépve. 

-Legyen üdvözölve! – mutatott körbe Julia és Robert kissé megborzongva nézte a sötétségbe burkolózó kertet, amelyben néma árnyakként meredeztek a lány munkái. Nem lehetett kivenni a körvonalakon túl a finom részleteket, de mégis borzongatóan baljóslatúak voltak.

-Nem szokott itt félni?

-Mitől? Kitől? Bár innen nem látszik, de hatalmas ez a terület. És nincs itt semmi érték, amiért érdemes lenne beljebb jönnie bárkinek is. Az egyetlen érték a hajóm.

-És maga, a biztonsága – szúrta közbe Robert. –Egy magányos, védtelen nő.

-Ne ijesszen meg!

-Nincs szándékomban. Inkább én aggódom, hogy egyedül van itt eldugva a világ szeme elől.

-Gondoltam rá, hogy beszerzek néhány kutyát. Tele van a környék kóbor állatokkal, biztosan lenne köztük néhány, akik szívesen csatlakoznának hozzám, ha nem felejtek el nekik rendszeresen enni adni – nevette el magát a lány.

-Jó gondolat! – bólintott Robert. Juliát egyedül tudni ezen az isten háta mögötti helyen valóban idegesítő volt. Már meg sem lepődött rajta, hogy felébredt benne a védelmezés ösztöne. De valahol a háttérben a birtoklásé is. Ha valaha is összefonódna a sorsuk, nem biztos, hogy jól tűrné, ha Julia ezt a szigetet választaná helyette. 

-Adja a kezét, mert elég nyaktörő az út a házig! – nyújtotta felé Julia a kezét és Robert örömmel fogta a kezébe a keskeny, mégis erős kezet. Kéz a kézben ballagtak a távolban sötétlő épület felé. Julia a szabad kezében lóbálta az elegáns cipőket és mezítlábasan lépdelt a régi téglákból épített járdán. Robert már a hajón megszabadult a nyakkendőjétől és most legszívesebben lerúgta volna ő is a cipőit, mintha ezzel a kötöttségeket is maga mögött hagyhatta volna. A levegő virágillattól volt terhes és lassú, mély levegővétellel töltötte meg a tüdejét az édes aromával.

-Minek van ilyen átható illata? – kérdezte szinte bódultan.

-Jázmin – felelte a lány. –Tulajdonképpen ez a hely eredeti neve is: Jázmin-villa. Bár most nem látszik, de hatalmas jázminbokrok veszik körbe a telket. Néha annyira bódító az illatuk, hogy az ágyban fekve és a fehér lengedező függönyöket elnézve, arra gondolok, meghaltam és ez a mennyország.

-Ilyet ne is mondjon! – morrant fel Robert és a szorítása erősebb lett a felindultságtól. –A halálban nincs semmi szép!

-Sajnálom, nem úgy értettem – mormolta Julia, észbe kapva, hogy a férfi alighanem a felesége elvesztésére emlékeztette az előbb.

-Nem! Maga ne haragudjon! Csak a halál említésére még mindig rosszul reagálok. Valóban azt mondják, a mennyország varázslatos hely, de azért én jobban szeretném a földön átélni azt a varázslatot.

-Aludjon itt ma éjjel! – fordult hirtelen szembe vele a lány, mire Robert önkéntelenül is meglepetten megemelte a szemöldökét. Tulajdonképpen más vágya se lenne, de azért meglepően korán érkező ajánlatnak tűnt ez a lánytól.

-Úgy értem ... szóval, nagyon késő van már. Messze is vagyunk a várostól. Ha egy ital után visszaviszem ... még beszélgetni sem tudunk, pedig hát azért hívtam. Van vendégszobám, kényelmes ággyal és fehér függönyökkel. Reggel aztán eldöntheti, hogy túloztam-e az előbbi hasonlattal – folytatta Julia és Robert legszívesebben fejbe verte magát, amiért már átizzadt lepedőket vizionált.