Egy lélek útja 15.

A forgatókönyv szerint egy kígyó hajlékonyságával kellett volna előre haladnia a sziklák között, de igazság szerint akkor sem lett volna képes gyorsabban mozogni, ha az a kígyó a nyomában járt volna, villás nyelvével a halál ígéretét sziszegve. Százéves vénembernek érezte magát, és nemcsak a tagjai húzták le ólomsúllyal, de a lelke is. Sosem hitte volna magáról, hogy ilyen érzéketlen barom. Greg, a rendező már harmadszor állította le a jelenetet.

-Hívjam Trentet? Csinálja meg ő? – kérdezte halkan, fejével a kaszkadőr felé intve, aki nem kevés lesajnálással a tekintetében figyelte őket a háttérből, készen rá, hogy a helyére lépjen. Jézus az égben! Kaszkadőr egy olyan jelenethez, amit egy aggastyán is képes lenne megcsinálni, akinek volt alkalma kétszer felmászni a Los Angeles felett magasodó domboldalra? Ha azt akarja, hogy rajta röhögjön a város, csak bólintania kell, Greg nyilván gond nélkül oson húsz métert ezeken az istenverte sziklákon. Könnyű neki, hiszen a feje nincs tele a tegnap este emlékeivel, amik egyenként és együttesen is tökéletesen alkalmasak rá, hogy férfiembert padlóra vigyenek. Legalábbis egy olyan férfit, amilyennek régebben hinni szerette volna magát. Nem pedig annak a hülye pöcsnek, aki tegnap volt.

-Inkább csak álljunk le egy fél órára – kérte halkan. –Ígérem, összekaparom magam – motyogta megszégyenülten.

-Nem lehet! – fortyant fel Greg. Eddig a percig megértően tűrte a vezető színésze töketlenségét, de mostanra kifogyott a türelemből. –Most jók a fényviszonyok – tette hozzá, tudva, hogy Robert is tisztában van vele, a műteremben akármikor leállhatnak. Egyszerűen csak nem akart a színész kedvére tenni. Hiszen ő sem próbálta meg, hogy megkönnyítse a munkát. Beállított ide nyusziszeműre ivott tekintettel még jóval a többiek előtt. A sminkeseknek csodát kellett művelniük, hogy egyáltalán kamera elé állhasson. És akkor most még elvárná, hogy az egész stáb vigyázzállásban asszisztáljon a vegetálásához? Hát, nem! Egy vagyont tesz zsebre a szerepért, a legkevesebb, ha most azonnal összeszedi magát és befejezik végre ezt a nyomorult snittet.

-Mi a franc bajod van? – morogta halkan a bajusza alatt. Régen dolgoztak már együtt, nem is az első közös filmjük volt a mostani, és ez megengedett némi baráti közvetlenséget. –Beteg vagy? 

Hát, lehet – gondolta Robert, ahogy eszébe jutott az éjszaka Theresával. A lány ösztönös volt, bár nem kifejezetten gyakorlott. Ez még tetszett is neki, mint a férfiak többségének, akik nem szeretik a könnyű hódításokat és a nőket, akik válogatás nélkül osztogatják a kegyeiket. Teljesen más volt, mint Gaby, és mégis, folyamatosan olyan érzése volt, mintha őt ölelné. Ez aztán okozott is némi kínos problémát, akikor elélvezve a lány fülébe kiabálta a felesége nevét. Theresa vagy nem hallotta, vagy csak nem akarta még nagyobb szégyenbe hozni azzal, hogy szóvá teszi a dolgot. Ha így volt, örökké hálás lesz érte. A lány nem szólt, ő pedig a saját bunkóságától döbbenten nem kért elnézést. És talán ez zavarta a legjobban. A legelemibb taplóságot követte el. Nem is a tény ütötte pofon, hogy lefeküdt valakivel végre Gaby halála óta először, hanem, hogy igazából csak használt egy testet, mely hasonlított a szeretett nőéhez. Nem segített a lelkiismeret furdalásán az a tény sem, hogy ez a test felettébb adakozó volt. Theresa első szóra követte őt, nem kellett kapacitálnia, ígérgetnie, és úgy adta oda magát, hogy benne kétség sem maradt, elveheti, amit kínálnak.

Szinte rögtön az aktus után – még zavartan a kínos elszólástól - felöltöztek és visszavitte a lányt a szállodába. Vállalta, hogy megbukik egy közúti ellenőrzésen azzal a néhány pohár borral a fejében, amit az este során megivott, de egy percig sem bírta volna tovább kettesben Theresával. Hiányzott az együttlétükből a kellemes megnyugvás és ellazulás. Bár a teste megkönnyebbült, a lelke elnehezült, mintha valami tiltott dolgot tett volna. De annyit még ő is felfogott, hogy az végképp megalázó lenne a lány számára, ha beültetné egy taxiba, mint egy fizetett prostit. A lány nem ezt érdemelte. Végül még egy önkéntelen kis mosolyra is képes volt az egész úton tartó zavart hallgatás után, ahogy kisegítette a kocsiból és aprót igazított a lány zilált haján. Tulajdonképpen bájos kis virágszál volt. 

-Köszönöm ezt az estét! – mondta halkan, de közben már képtelen volt Theresa szemébe nézni. Nem akarta ott látni a csalódottságot, amiért ezzel a rövid, személytelen köszönettel lealacsonyítja a korábbi órák meghittségét, ami talán esélytelen reményekre sarkallhatta a lányt. Csupán egy emlékezetes estével akarta megajándékozni, és ez végül sikerült is, bár nyilvánvalóan nem úgy, ahogy tervezte. Pillanatnyilag azt sem bánta volna, ha holnap reggel nyomtatásban látja egy bulvárújságban, hogy micsoda szemétláda. Az volt, de most már ezzel a tudattal kell együtt élnie. Erre is képes. Theresa szótlanul biccentett és sietve eltűnt a szálloda hatalmas forgóajtajában. A benti fényekben elveszve Robert meg sem próbálta követni az alakját. Visszaszállt a kocsiba és a tengerpartra hajtott. Szeretett ülni a partra sodródó hullámok ritmusos, monoton hangjában elveszve, hagyni, hogy a gondolatai kiürüljenek, mintha a parti föveny szívná magába őket.

*

Gaby valósággal őrjöngött, ahogy ott ragadt a szálloda előcsarnokában. Azt sem tudta, az este két szereplője közül éppen melyiket kövesse, melyiknek az önutálatát segítsen elsimítani. Fájdalmas volt látnia, ahogy az egész nagyszerűen kigondolt terve félrecsúszott. Sajnálta a megalázott lányt, de még Robertnek is jutott a sajnálatából. Az a pillanat, ahol az érzékiség ködéből az ő neve bukott ki, mélyen megrázta. Drága Rob! Milyen borzasztóan érezheti magát! A férje sosem volt kegyetlen, de Theresát most akaratán kívül sikerült megsebeznie. Minden sajnálata mellett is tudta, hogy a lány – merő női önvédelemből - hamarabb fogja túltenni magát ezen az éjszakán, mint a férfi. Saját magából próbált kiindulni, és úgy érezte, egy nő mindig is erősebb, ha az érzésekről van szó. Bármilyen mély is a sebük, ha kell, a hajuknál fogva rángatják ki magukat az elkeseredésükből. A férfiak erre mintha alkatilag képtelenek lennének. Vagy érzéketlenek, akik fel sem kapják a fejüket egy ilyen sértésre, vagy – mint Robert – elássák magukat. A férje eddig megbújt a csigaházában. Most végre előmerészkedett és azonnal sikerült tönkre is tennie ezt a próbálkozást. Hogy fog ebből talpra állni? Döntött. Robertnek most nagyobb szüksége lehet rá, ha egyáltalán képes lesz megérezni a jelenlétét ebben a feldúlt állapotában. Látta, ahogy Theresa lopva letörli a könnyeit, amíg arra vár, hogy a portás átadja neki a kulcsát. Nagyot sóhajtott és Robert után indult.

*

Alberto összevont szemöldökkel nézte az előtte álló lányt. Csak a vak nem láthatta, micsoda erővel próbálja fegyelmezni önmagát, és biztos volt benne, hogy abban a pillanatban fog összeomlani, ahogy a szobaajtó becsukódik mögötte. Ökölbe szorult a keze, ahogy arra gondolt, micsoda várakozásteljes vidámsággal szállt be néhány órával ezelőtt az érte érkező taxiba. Komolyabb összegbe mert volna fogadni, hogy tudja, hol járt a lány, és ez egyben azt is jelentette, hogy tudta, ki törte össze a szívét. Az utálata a színész iránt az egekbe szökött, ahogy meglátta az elmázolt szemfestéktől pandás szemeket. Amióta Theresa Monti átlépte a szálloda küszöbét, szívesen jártatta rajta a szemét. Sajnálta, hogy nagy valószínűséggel hamar visszatér Európába, mert szívesen adott volna egy esélyt a vele való ismerkedésnek.  De ez a Theresa ma este egy összetört lány volt és Albertóban felhorgadt az indulat, hogy megtorolja a lányt ért sérelmet, bármi is legyen az.

Theresa minden erejét összeszedte, hogy tartani tudja magát egy földije előtt, aki már ebbe a furcsa és álságos világba tartozik, és talán jobban érti az itteni játékszabályokat, amiket ő nyilvánvalóan nem. Az önutálattól legszívesebben zokogott volna, de nem akarta mások előtt közszemlére tenni a kiborulását. Ezt nem akarta! Nem? Dehogynem! De mégsem így, egy éjszakás ribancként – gondolt magára elítélően. Az este kezdetben maga volt az életre kelt álom. Robert Cranston kocsit küldetett érte, a saját házába hívta meg, egy pazarul megterített asztallal várta. Igazán romantikus hangulatot teremtett és Theresa bódultan adta át magát ennek a világnak, s benne a férfinak. Nem kellett sokat kapacitálni, hogy a vacsora végén kövesse őt a hálószobába. Ott aztán ízelítőt kapott abból, amiről nők milliói csak fantáziálhattak. Egy ízig-vérig szenvedélyes férfit, aki nemcsak elvette, amit megkívánt, de cserébe olyan világba vezette, amiről korábbi szegényes tapasztalatai révén fogalma sem volt. A hidegzuhany azonban kijózanítóan hatott. A férfi vigyázott rá, védekezett és hajszolta mindkettőjük élvezetét a csúcsig, ahol aztán ... a felesége nevét kiáltotta bele elkínzottan az éjszakába. 

Alberto magához intette az egyik recepcióst, aki csak egy cigarettát elszívni merészkedett elő a hátsó irodából, de vesztére főnöke türelmetlen mozdulatába szaladt bele, aztán még éppen elérte a lányt a lift előtt. Szótlanul kísérte fel Theresát az emeletre és némán lépdelt mellette, hogy az ajtónál a kezét nyújthassa a szobakártyáért. Egy könnyed mozdulattal szélesre tárta az ajtót, egyetlen pillantásával megbizonyosodott róla, hogy minden a legnagyobb rendben van, majd gyengéden betolta a bénultan ácsorgó lányt is a stílusos nappaliba. A bárhoz lépett és némi töprengés után egy vodkát töltött neki.

-A ház  ajándéka! – legyintett a lány tiltakozó mozdulatára. –Csak szeretnék megbizonyosodni róla, hogy minden rendben van – tette hozzá, ahogy Theresa kérdőn ránézett.

-Persze, semmi baj! – szipogott a lány, magában reménykedve, hogy a kedves olasz mégiscsak itt marad vele, mert egyedül maradni a mostani állapotában nem volt túlságosan vonzó alternatíva.

-Én nem hiszem – suttogta a férfi és ujjaival gyengéden letörölte a könnyektől maszatos arcot. Theresa bénultan hagyta.

*