Érintés 6.

Két hét telt el azóta a nap óta, amikor a sors újra összehozott Melanie Boltonnal. Egyszerre vonzott nőként és olyan hivatalos személyként, akinél képességem titka lapult. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Keressem? Várjak, amíg ő keres meg? Azt hittem, a tőlem kapott információkkal kezdve hamarosan hívni fog, hogy mit talált vagy nem talált. De csend volt, ami elbizonytalanított. Ráadásul a Baliról hazafelé tartó út magabiztossága is már a múlté volt, mintha a jó öreg Puchettel sosem találkoztam volna. Igaza lehetett, amikor a hazautazásom előtt figyelmeztetett, sokat kell még tanulnom. Legolcsóbb és legegyszerűbb megoldásként visszaköltöztem a srácokhoz, de még mindig csak ködös magyarázatokat gyártottam nekik a múltban történtekről. Szerencsére mindegyikük elég elfoglalt volt ahhoz, hogy ne nagyon akarjanak mélyebbre ásni. A szobám spártai egyszerűsége meglepte őket, de betudták a Balin összeszedett hóbortjaim egyikének. A tengerifű szőnyeg és a matrac, valamint a sarokban álló régi hajókoffer, ami kevéske holmim szekrényéül szolgált, volt minden, amivel a közel harminc négyzetméter berendezését letudtam. És Julia képe. Amit a legnagyobb értetlenséggel fogadtak, hogy azóta sem vettem egy tv-t, egy nagy plazmát, amilyen a korábbi volt, és amelyik most Sven szobájának falán függött, mivel annak idején nagylelkűen neki adományoztam. Igazság szerint nem hiányzott. A laptopom és az internet így is egész nap a monitor elé ültettek. Folyamatosan jegyzeteket készítettem a legfrissebb benyomásaimról, az áramütés szerű érintésekről, melyek mind egy-egy nyugtalan éjszaka hírvivői voltak. Az utóbbi időben már csak olyankor merészkedtem az utcákra, amikor rajtam kívül alig lézengett valaki odakint. A forróság éppen ilyen időszak volt. Mégis, az utóbbi idők legrémesebb emlékét egy majdnem kihalt sikátorban gyűjtöttem be.

A söröző mellékhelyisége vállalhatatlan állapotban bűzlött, engem viszont sürgetett a szükség, ezért a csehó mögötti sikátorba mentem, hogy a rozsdás konténerek között könnyítsek magamon. Már majdnem végeztem, kapatos derűvel mintákat locsolva a porba, amikor mellettem megmozdult egy szemétkupac. Még fel sem ocsúdtam, amikor egy keskeny női kéz ragadott meg. A szívem majdnem megszűnt dobogni a rémülettől. Talán éppen különös képességem szikrája volt az, ami végül újra indította a görbémet. Dermedten álltam, képtelenül a menekvésre, vagy bármiféle cselekvésre, amikor végre eljutott az agyamig, hogy ez már nem az egyre erőtlenedő kéz, sokkal inkább a fejemben életre kelő kép hatása volt. A brutalitás ereje még engem is helyhez szögezett, fájdalmasan összerándultam minden csapásnál. Egyszerre éltem át az áldozat haláltusáját és az elkövető örjöngő erőszakosságát. Azon sem csodálkoztam volna, ha kezem önálló életre kell és önmagam fojtogatásába kezd.

Ami azonban mélységesen felzaklatott, az a szinte kiabáló hasonlóság volt a korábbi esettel, amely felszínre hozta átokként rám nehezedő képességemet. A női kéz végképp elernyedt és lecsúszott rólam, én pedig ijedten kaptam utána, nehogy elveszítsem a kontaktust a lelki szemeim előtt lejátszódó szörnyűséggel. Beszélnem kell Melanieval! – ez dübörgött a tudatom mélyén, miközben minden igyekezetemmel próbáltam minél több részletet megjegyezni. Még éreztem a gyenge pulzust, ezért a nő kezét szorongatva a telefonom után kotorásztam. Szerencsém volt, nem hagytam Sven és Jason előtt az asztalon! Hamarosan nagyot fújtatva vágtam zsebre, bár azt korántsem állítottam volna, hogy megkönnyebbülten.

-Jön a segítség! – suttogtam a szemétkupacnak és magamban elátkoztam a rendőrt, aki azt mondta, eszembe se jusson bármihez hozzányúlni. Talán nem voltam elég világos, miközben elhadartam a segítségkérő mondataimat. Hogyan ne nyúljak semmihez, amikor a legfontosabb itt kapaszkodott belém és rajtam keresztül talán az életbe? Az áldozatot teljesen elborította a sok szemét, keze valóságos felkiáltójelként állt ki belőle. –Hamarosan itt lesznek, tartson ki! – motyogtam szinte könyörögve, miközben óvatosan kezdtem lepakolni szerencsétlenről a konténer mocskát. Ahogy fél kézzel félrekotortam a különböző hulladékokat egy előbukkanó szőke fej körül, a hátam mögött kék-vörös lámpák villódzása kavarta fel az éjszakai sötétséget, és egy hang harsant:

-Fel a kezekkel! Forduljon meg és a kezeit kulcsolja a nyaka mögé!

Nem mozdultam. Kihasználva a pillanatnyi csendet egy újonnan érkező mentő-sziréna sikoltásában, visszakiabáltam:

-Én hívtam segítséget! Nem tudom elengedni, különben újra elmerül a szemétben. Még él!

Addigra két oldalról közrefogtak és elemlámpák erős fénye pásztázta a hatalmas kuka belsejét. A szőke fejen megcsillant a fény, az arcot nem lehetett kivenni, mert a vonásokat egy bestiális verés nyomai torzították el. Vér és más testváladékok között egy üveges szempár meredt ránk, mint egy reflektorfénybe került vadállat meredt tekintete. A pupillák kitágultak és kísérteties mozdulatlansággal néztek a semmibe. Már abban sem voltam biztos, nem csaptak-e be az érzékeim, és talán csak a hullamerevség miatt kapaszkodott-e még belém, amikor egy újabb emlék rohant le.

Morris, ne! – tartotta maga elé egy szőke nő a karjait, hogy védekezni próbáljon a rá záporozó ütések ellen. Morris! – sikoltott a fejemben a hang, aztán elsötétült minden. Egy Morris nevű fickó verte össze. És talán ő az is, aki a korábbi gyilkosságokat elkövette. Beszélnem kell Melanieval! Aki sajnálatosan nem érkezett a helyszínre ezzel a társasággal.

*

-Köszönöm, Jordan! – mosolygott rá a nyomozóra Melanie, ahogy belépett a kihallgatóba. Egy kis üveget és egy csomag papírtörlőt dobott elém az asztalra, miközben elhelyezkedett az asztal túloldalán. A Jordannak nevezett köpcös fickó bólintott és komor tekintettel kilépett a helyiségből. Meglehetősen csalódott volt. Majdnem másfél órámba telt, mire meggyőztem a fickót, hogy hívassa ide Melaniet, addig azt a képtelenséget színezgette magában, hogy én vagyok a tettes, akit sikerült a helyszínen elfogniuk. Nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen hülyének nem beszélhettem Morrisról. Úgysem kezdene semmit az információval. Ezért volt szükségem Melaniera. Ehhez azonban a vallomásomba muszáj volt belecsempésznem egy apró hazugságot. Jordan nyomozó kérdésére ugyanis azt válaszoltam, hogy Melanie Bolton nyomozó kérésére mentem aznap este a sörözőbe, mert volt egy fülese, de nem akarta felfedni magát, és engem kért meg, hogy nézzek szét a pubban. Jordan hülyeségét mi sem bizonyította jobban, mint hogy végül is hitt nekem.

-Bocsásson meg, hogy iderángattam, de a fickó képtelen volt felfogni, miért talált a helyszínen, ha semmi közöm az ügyhöz – suttogtam halkan, remélve, hogy akkor sem hallanak a tükör mögött, ha van ott pillanatnyilag valaki.

-Mi történt? – kérdezte a nő, majd a kezébe fogta a kis üvegcsét és a tenyerembe öntött a tartalmából. –Egy kis kézfertőtlenítő. El tudom képzelni, milyen büdös lehetett a konténer belseje – fintorgott, ahogy azt figyelte, milyen akkurátusan kenem el a kézfejemen a színtelen zselés anyagot. –Törölje le! – tépett le egy jókora darabot a kéztörlőből. Én meg, mint egy jól nevelt óvodás, szót fogadtam neki. Valamiért nagyon jól esett a gondoskodása. Amikor bejöttünk az őrsre, megengedték, hogy kezet mossak, de őszintén szólva egészen addig viszolyogtam a saját kezemtől, amíg Melanie lehetőséget nem adott egy alaposabb tisztálkodásra. Mint kiderült, a szőke nő szemei nem véletlenül voltak már homályosak, mire kiemelték a mocsok alól. Haldoklásának utolsó perceit velem töltötte, és ez egy kis elégedettséggel töltött el, mihelyst túltettem magam a hiábaló veszteség feldolgozásán. Legalább nem volt egyedül! – mantráztam magamban. Reménykedhetett, hogy megmenekül, még ha erre vajmi kevés esélye is volt.

-Kimentem a söröző mögötti sikátorba, mert a mosdó ... szóval, érti... még ez a hely is tisztábbnak tűnt. És éppen végeztem, amikor az a nő egyszerűen kinyúlt a szemét közül és megmarkolta a karomat. Azonnal telefonáltam, de a diszpécser azt mondta, ne nyúljak hozzá. Talán ha kihúzom, segíthettem volna rajta – motyogtam keserűen.

-Nem segíthetett volna – csóválta meg a fejét a nő. –Olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy esélye sem volt. Nemcsak a fejét érték csapások, de egy szúrt sebet is talált az orvos az oldalán. Borzasztó vérveszteséggel, szétroncsolt arccal... esélye sem volt. De talán jobb is így. Az a brutális állat alaposan elbánt vele, talán a legjobb plasztikai sebész se tudta volna helyrehozni.

-A szúrt sebről nem tudtam – vallottam be csendesen, miközben próbáltam felidézni az emlékeimet. –Amíg magánál volt, egy nevet suttogott. Azt motyogta: Morris! – szépítettem a dolgon, hiszen az öntudatlan nő csak az én fejemben sikoltotta bele az éjszakába azt a rövidke mondatot: Morris, ne!

-Biztos benne? Morrist mondott? – élénkült meg a nő. –Ez egy jó nyom lehet. Ahogy sikerül megállapítanunk a személyazonosságát, sorra vehetjük az ismerőseit, családtagjait. Hátha valamelyikük ez a Morris – rágta a körmét Bolton nyomozó, és a mozdulattól a jegygyűrű megint felszikrázott.

-Történt valami előrelépés a másik két ügyben? – kérdeztem megbűvölve bambulva a gyűrűre.

-Milyen másik két ügyben? – zavarodott össze a nő.

-Amiről a múltkor beszéltünk – ráncoltam a homlokom. Mégse vett volna komolyan? – futott át a fejemen.

-Nos, csak annyit mondhatok, hogy folyamatban lévő ügyről nem beszélhetek illetéktelenekkel – suhant át fanyar mosoly a nő arcán.

-Illetéktelennel? . kérdeztem vissza és nem is próbáltam elrejteni hangomból a sértettséget.

-Maga nem tett hivatalos vallomást. Így illetéktelen. De örüljön, ha sikerül megőrizni az inkognitóját. Fogalma sincs, mit művelne magával a sajtó, ha megsejtenék, milyen minőségben volt a segítségemre.

-Engem nem zavarna – vontam vállat.

-Higgye el, zavarná! – fonta össze az ujjait az asztalon és a szemembe mélyedt. –Ma éjjel látott valamit?

-Csak néhány ütést, ahogy egy férfiököl közelít felém és már annyira fáj mindenem, hogy nem tudok érezni. Aztán a nő hangját hallottam, ahogy azt mondja: Morris, ne! Ennyi.

-Ez is valami. Talán maga a megoldás, bár nem vagyok olyan elbizakodott, hogy ebben igazán higgyek. De legalább egy nyom. Köszönöm!

-Most sem fog felhívni? Nem mondja el, hogyan alakul az ügy? – kérdeztem vissza. –Azt hiszem, segítene nekem megszabadulni a nyomasztó álmaimtól, ha tisztában lennék a folytatással is – próbálkoztam egy leheletnyi zsarolással. Úgy tűnt, működik. Melanie Bolton előhúzta a tárcáját a farzsebéből és elővett egy névjegykártyát.

-Hívjon fel! Egy kávé mellett, nem hivatalosan beszélgethetünk a városi bűnesetekről úgy általában – kacsintott rám, és még én is éreztem, milyen nevetségesen reagálok. Ugyanis tátva maradt a szám, ahogy a nő egy könnyed libbenéssel eltűnt az ajtó mögött.