Rowena a fejére húzta a puha
tollpárnát, aztán elkeseredetten felült és a közeli alakot leste a sötétben. A
tűz már nem égett, a levegő érezhetően lehűlt, Broden a két szembefordított
fotelben feltett lábakkal, ülve aludt. A feje lekókadt, de ez sem akadályozta
meg abban, hogy fülsértően horkoljon. A férfi szája – nyilván a kényelmetlen
póztól – kinyílt és ezért adta ki azokat a hangokat, amelyek nem hagyták aludni
a lányt. Lábujjait fázósan görbítette be a takaró alatt, és ezzel el is dőlt a
dolog. Óvatosan felkelt és igyekezett csöndben megrakni a tűzet. Elrebegett egy
apró fohászt, aztán a gyufát a gallyak közé dugta. Már majdnem a körmére égett,
amikor a kis ágacskák végre lángra kaptak. Lassan, óvatosan táplálta az egyre
erősödő lángokat, míg végül belekaptak egy vastag száraz fahasábba. A sikertől
elégedetten felegyenesedett, tenyereit megdörzsölte a lángok felett, aztán
megfordult, hogy visszamásszon a lúdtollpaplan rejtekébe. Broden ébren volt és
őt figyelte.
-Mint egy igazi kis cserkész –
suttogta a férfi, mintha a sötétség ezt követelné tőle, holott ketten voltak a
kihalt házban, és mindketten kellően éberek ahhoz, hogy a hangos beszéd ne
zavarhassa őket.
-Miért? A tűzrakás nem olyan nagy
dolog! – jelentette ki a lány, homályban hagyva, hogy hol szerezte meg a
tudást.
-Hát, a testvéreim között nem is
egyet találna, aki vitába szállna ezzel a kijelentéssel – kuncogott Broden,
aztán már nem volt kedve kuncogni, ahogy
újra felrémlett előtte a tűzet élesztgető lány alakja. Ahogy a lángok
belekaptak a fába és ő elindult vissza a meleg takaró felé, a hátulról érkező
fény olyan domborulatokat mutatott meg az amúgy szűziesen zárt, hosszú hálóing
alatt, amitől minden egészséges férfiember szája kiszáradt volna. –Horkoltam? –
kérdezte inkább, bár tisztában volt vele, hogy a válasz Igen lesz. Mindig horkolt, ha ülve aludt, és ez sokszor előfordult
otthon a birtokon, ha az állatoknál maradt kint éjszakára, vagy a ritka, fagyos
éjszakákon át próbálta melengetni a legkényesebb töveket. Az emberei ugratták
is eleget, de ott férfiak vették körül és volt ennél nagyobb bajuk is olyankor.
Még Jasminek ígérte meg, hogy megoperáltatja az orrsövényferdülését, de
valahogy soha nem volt alkalmas az időpont. Igazság szerint egyszerűen félt a
műtéttől, mint valami kisgyerek.
-Nem volt vészes – szépítette a
lány a korábbi kínlódást, amikor még a tollpárna sem tudta elnyomni a
fűrészelés hangjait.
-Füllent, de azért köszönöm! –
mosolyodott el a férfi és sokatmondóan a kanapé végébe dobott párnára bökött.
–Még az alatt is hallotta, igaz?
Rowena elnevette magát. Így
próbálja védelmezni egy férfi hiúságát.
-Tényleg nem volt annyira vészes.
Egyszer volt egy betegem, egy kis francia bulldog. Jean volt a neve és
hangosabban horkolt, mint egy szakasz baka. Na, az borzasztó volt. Ráadásul
velük amúgy is mindig sok a gond, úgyhogy inkább virrasztottam mellette egész
éjjel. Amikor a gazdája eljött érte, kérdeztem is, hogy hogyan tud mellette
aludni, mire azt válaszolta, hogy amíg nem volt otthon a kicsi Jean, nem aludt
egy szemhunyást sem, annyira hiányzott neki a megnyugtató horkolása hangja. Én
orvos létemre többször attól féltettem, hogy megfullad szegény pára, de a
gazdája szerint az lenne a nyugtalanító, ha csendben lenne.
-Akkor én nem voltam olyan
hangos? – nevetgélt a férfi. Tulajdonképpen mulatságos dolog volt, hogy a lány
állandóan valamelyik négylábú pácienséhez hasonlította az elmúlt napokban.
-Nem, maga csak egy volt abból a
szakaszból – nevetett most már a lány is. Az ablak felé lesett, ahol a sűrű
csipke mögött már derengett az ég alja. –Hajnalodik.
-Ha nem álmos, akár fel is
kelhetünk – tornáztatta meg a nyakát a férfi. Eleget aludt már ahhoz, hogy
érezze a fotel kényelmetlenségét. Rowena egyetértően bólintott.
-Arra gondoltam, hogy kezdjük a
hálószobákkal. Maga nézze át a nagyapám szobáját, én pedig felmegyek a
nagyiéba. Ha bármit talál, elég egyet kiáltania, hallani fogom és jövök – adta
ki a lány az utasítást, miközben gyors mozdulatokkal kapkodta magára a kihűlt
ruhadarabokat. Amikor ki kellett volna bújnia a hálóingből, a maradék holmit a
hóna alá kapva kifelé indult. Broden csalódottan bámult utána. Aztán egy mély
sóhajjal eltolta maga elől az egyik fotelt és lerakta a lábát. Rowena
kényelmesen átöltözött az éjszakához, ő azonban úgy tért nyugovóra, ahogy volt.
Feltápászkodott, kicsit kereste a fájdalom első jeleit, de a lába rendben volt,
csak a térde gémberedett el kicsit. Murray nagypapa szobája felé indult és
remélte, a közelben talál egy jól felszerelt fürdőszobát is.
*
Már órák óta kutakodtak, de még
minden eredmény nélkül. Broden a sötét, nagy darab bútorokkal berendezett
férfiszobában semmi érdekeset nem talált. Akár egy szerzetes is élhetett volna
itt, annak sem lett volna kevesebb nyoma. Murray McMillan puritán életvitelű
ember lehetett. Szobájába csak a McMillan klán színeit viselő ágytakaró, és a
kisasztalon maradt félig üres brandys üveg hozott némi színt és életet. A nagy
ágy a fal mellett lapult, de nem a fejrésszel, hanem az egyik oldallal simulva
hozzá. Árulkodó póz, hogy csak egyetlen lakója volt a szobának. Az íróasztalban
üres levélpapírok, beszáradt tinták, néhány régi levél gumival átfogva, melyek
valószínűleg elég érdektelenek voltak ahhoz, hogy a hagyatéki eljáró se
törődjön velük. Broden türelmetlenül lökte félre őket, pillantásra sem
érdemesítve a feladót, valami hivatalosnak tűnő pecsétet. Egy gazdasággal
foglalkozó könyv és egy régi útinapló került még elő a fiók mélyéről. Utóbbi
talán még érdekes is lehetett volna, ha most nem valami egészen mást vágyott
volna találni a férfi. Sehol semmi Seumasról. Persze, ebben nem is nagyon
reménykedett. Hiszen ki őrizget bármit is az ellenségéről? De sehol egy kép a
családról, a feleségéről, az unokáiról sem. Talán csak a temetés után a
családtagok hordták szét ezeket az ereklyéket? – morfondírozott a férfi, aztán
megunva a hiábavaló keresgélést, Rowena nyomába indult.
A lány a felette levő, hasonlóan
komor szobában ült az ágyon és egy könyvet olvasgatott. Megtalálta volna és nem
is szólt? – horgadt fel a férfiban a rosszallás. A szoba egyébként éppen csak
egy fokkal volt nőiesebb, mint az első. Talán csak a függönyök és a rózsás
ágytakaró hoztak némi vidámságot a sötét bútorok és kárpitok közé. Ahogy
belépett, Rowena zavartan felpattant.
-Megtalálta? – bökött Broden
fejével a könyv felé. Rowena szeliden elmosolyodott.
-Nem, ez valami egészen más.
Kislányként az egyik kedvenc könyvem volt. Aztán a nagyi egyszer karácsony
előtt mesélt nekem a nehéz sorsú gyerekekről, akik senkitől nem kapnak
ajándékot, és arra biztatott, hogy adjak valamit a kedvenc holmijaim közül. Ő majd eljuttatja az
árvaházba. Ezt a könyvet adtam neki, de a könyv úgy látszik, sosem jutott el a
rendeltetési helyére.
-Vajon miért nem? – motyogta a
férfi. Rowena tanácstalanul rántott egyet a vállán, majd a könyvet az ágyra
dobta.
-Itt nincs semmi! – sóhajtott
keserűen. A Mama nem tudom, mivel töltötte a napjait, mert itt nincs semmi, ami
segíthetett volna elűzni az unalom óráit. Otthon olyan gazdag könyvtáruk volt. De
még tollakat sem találtam, vagy levélpapírt, úgyhogy teljes csőd – húzta el a
száját. Brodent nézte, aki végigsétált a fal mellett, belesett minden festmény
alá és öklével időnként a falat ütögette.
-Á, menjünk inkább, együnk
valamit! – lépett ki mellette a szobából, aztán néhány lépés után megállt és a
férfi után kiáltott: -Broden! Ezt meg kell néznie!
A férfi úgy sietett ki a
szobából, majd átesett a küszöbön. Rowena néhány lépésnyire állt az ajtótól egy
másik vastag tölgyfaajtó előtt, melyet vastag acélpánt és egy lakat védelmezett
az illetéktelen behatolókkal szemben.
-Mi van itt? – forgatta a férfi a
kezében a méretes lakatot. Rowena éppen kilesett az egyik ablakon.
-Odafönt is lennie kell egy
szobának. Annak a bejárata lehet, mert máshogy nem lehet oda feljutni.
-Hát, kulcs nélkül aligha fogunk
feljutni oda – fintorgott a férfi. –Hacsak...
-Hacsak? – kapaszkodott ebbe a
szóba a lány.
-Hacsak le nem verjük a
lakatosmunkák eme dicső darabját – tartotta kezében a lakatot a férfi. Rowena
szinte reménytelennek látta a dolgot, de azért engedelmesen leballagott a
földszintre, hogy a konyhában valami megfelelő szerszámot keressen. Kis idő
múltán diadalmas arccal emelt a magasba egy kétkilós kalapácsot.
-Próbálkozzon! – nyomta Broden
kezébe, aztán újra lefelé indult. –Amíg kinyitja, én csinálok teát és valami
szendvicset. Ha szerencsénk lesz, már odafönt reggelizhetünk.
Broden a fejét csóválva nézett
utána: -Próbálkozzon! – utánozta
kissé eltúlozva a lány hangját. Hát mi ő? Lakatos? Kovácsmester? De azért
engedelmesen meglendítette a nehéz szerszámot és teljes koncentrálással a
lakatra csapott.
Rowena lehunyt szemmel, idegesen
hallgatta a fentről érkező erőteljes csapások csengő-bongó hangját. Sosem
fogják kinyitni. De vajon erre rá tudja-e ébreszteni Brodent is, vagy itt fogja
hallgatni a csapkodását, amíg a férfi teljesen bele nem fárad? Mindent felpakolt
egy tálcára és a lépcső felé indult. Annyira koncentrált, hogy a forró teával
teli kancsó le ne csússzon, hogy észre sem vette, hogy a csörömpölés egy ideje
elhallgatott. Amikor felért, először zavarodottan nézett a sötéten ásító
lépcsőfeljáróra. Ez az előbb is itt volt? Aztán
ráeszmélt, hogy ez rejtőzhetett az ajtó mögött. Az ajtó mögött, amely
nem volt sehol. Csak a szétvert zsanérok és a szemközti oldalon valami
formátlan fémdarab árulkodott róla, hogy Broden alighanem hozzáértően forgatta
a nagy kalapácsot, akárcsak Thor, a mondák és Marvel-képregények hőse.
Óvatosan, hogy a szűk feljáróban
is elférjen, felfelé lépdelt a tálca terhével. Még néhány lépés és az ámulattól
megtorpant. Broden egy hamisítatlan női budoár
közepén üldögélt egy valószínűtlenül törékeny kis széken, mint Rodin
Gondolkodója. Körben világos színek, melyek még annyi év elteltével sem tűntek
fakóbbnak, mint amilyenek akkoriban lehettek, amikor egy törékeny nő volt ennek
a szobának a lakója. Csipkék, finom kelmék, légies, fehér bútorok, talán
franciák, mert ennyi bájt csak az öreg kontinens élvhajhász Franciaországa volt
képes élettelen tárgyakba sűríteni. Nyilvánvaló volt, hogy a lakat évtizedek
óta elzárta ezt a lakrészt, ahol minden úgy maradt, ahogy a nagyanyja utolsó
napjaiban lehetett.
Rowena agyán kellemetlen gondolat
suhant át: -Talán nem is kegyeletből lett lezárva ez a rész. Gondolja, hogy
bezárva tartotta itt őt?
Nem kellett magyarázkodnia, hogy
kikre gondol, a férfi pontosan tudta! Hozzáértő módon kutatott, mint aki nem
először keres valami nyomot egy női hálószobában. Félretolt az asztalkán néhány
hajkefét és apró üvegcsét a férfi. Utóbbiból kihúzta a dugót és beleszagolt.
Francia! Senki más nem tud ilyen raffinált illatszereket készíteni – ebben
biztos volt.
Rowena letette a tálcát és
kivette a férfi kezéből az apró üvegcsét.
-Még sosem hallott olyanról, hogy
nem szagolunk bele egy ismeretlen üvegbe? Mi van, ha valami bódító szer van
benne? Netán méreg?
-Érdekes, hogy ezt mondja –
motyogta a férfi, aztán a lány felé fordította az üvegcse címkéjét: Poisson d’Amour. –Mielőtt az orvosságos
táskájáért rohanna, ez csak egy parfüm. Egy kicsit régi, de nem romlott meg.
Talán a nagyié volt?
-Ki másé lehetett? – suttogott
Rowena. Ugyanakkor a szoba annyira nem illett a nagyanyjához. A maga módján
hagyománytisztelő, klasszikus ízlésű asszony volt, legalábbis az otthoni ház
berendezése erről árulkodott. Nem tudta róla elképzelni, hogy ilyen
évszázadokkal ezelőtti budoárban érezte volna jól magát. Már-már olyan volt,
mint valami főúri körökben forgó kurtizán szobája. A kilátás tagadhatatlanul
csodás volt, de a többi akár egy babaszobában.
Broden is éppen az ablakon bámult
ki. Érdekes szoba volt. Az ablakok sokkal alacsonyabban kezdődtek, mégsem
voltak ajtónyi méretűek. Kettő közülük nyitható volt, a középső nem. Ha igaz,
hogy a nagymama öngyilkos lett lent a sziklákon, miért nem ezt a módját
választotta a halálnak? Csak egy apró mozdulat, egy kis egyensúlyvesztés, az
eredmény pedig garantált. Ebből a magasságból lezuhanni a biztos halált
jelentette volna. Félretolta ezt a gondolatot, amit nem oszthatott meg a
lánnyal, ha nem akarta túlságosan felzaklatni, és inkább leroskadt az ágyra.
Megpaskolta maga mellett. –Jöjjön, együnk valamit, aztán aprólékosan
végigvizsgálunk mindent!
Rowena két tányérral a kezében
leült mellé. Broden éhesen harapott a szendvicsbe. Nagyokat harapott,
akkurátusan megrágta, lenyelte. Észre sem vette, hogy egy figyelő szempár nem
képes elereszteni a látványt. Amikor már nem mart bele az éhség a gyomrába,
Rowenára nézett, hogy egy kis teát kérjen tőle. Akkor vette észre, hogy a lány
szinte megbabonázva nézi őt. Letette maga mellé a tányért és óvatosan két keze
közé fogta Rowena arcát. A száját fixírozta. Vajon milyen lehet a csókja íze?
Óvatosan ráhajolt és egy leheletnyi csókot nyomott a lágyan elnyílt ajkakra.
Mámorító volt. Lassan hátrahanyatlott, magával húzva a lányt is és egy újabb,
kissé merészebb csókkal csábította. Rowena a férfi hajába kapaszkodott.
Egyszerre akarta megadni magát az érzésnek és kíváncsiságnak, milyen lehet
ebből az ambróziából még többet kapni, s ugyanakkor eltolni magától, mielőtt
olyan területre tévednek, amelyet egyikük sem akarhatott igazán. Nem, ha még
maradt egy csöpp józan eszük. Broden óvatosan kifeszegette az ujjait és
kinyújtotta a fejük felett az ágyon. Már egész testével a csókot támogatta,
szinte tolta fölfelé a lányt, s egyszer csak azt érezte, hogy a női test
megfeszül alatta. Nem kellett megszólalnia, hogy tudja, Rowena itt akarja
abbahagyni. Nem örült a fejleményeknek, de megértően igyekezett megadni neki a
szabadságot. Várta, hogy egy pofon csattan az arcán, de a lány hasra penderült
alatta és kezeivel félredobálta a csipkés kis párnák halmát. A férfi meglepetten
nézte. Mi az ördög bújhatott belé? De máris megkapta a választ, ahogy a lány
lelkesen a magasba emelte a zsákmányát. Ott
volt a napló! A nagyi a legjobb helyre dugta. Szinte szem előtt hagyta,
tudva, hogy aki kutat utána, a legnyilvánvalóbb helyen úgysem keresné. A
szenvedélyük elröppent. Olyan hirtelen csapott le rájuk a felfedezés izgalma,
hogy a korábbi szexuális izgatottságot nyom nélkül mosta el. Most egyikük sem
tudott haragudni a másikra. Sem azért, mert belekezdtek, sem azért, mert hirtelen
vége lett. A válaszok elérhető közelségbe kerültek, és ez most minden másnál
fontosabb volt.
„Rettegek tőle. Engem is el fog pusztítani. Megöl a zsarnokságával, a
kegyetlenségével.Mint ahogy a gyerekeimmel tette. Sosem fogja megbocsátani, hogy beleszerettem
Seumasba, majd kihordtam az ellenségévé lett egykori legjobb barátja gyermekét.
De én sem fogom neki megbocsátani soha, hogy elvette őt tőlem, elpusztította,
pedig Seumas kedvéért le tudtam volna mondani róla. Hagytam volna, hogy az apja
mellett nőjön fel, szeretetben. Mert itt, ebben a fertelmes börtönben őrá is
csak a szenvedés várt volna. Néha már azt hiszem, Keith jobban járt, hogy
elűzte ettől a háztól. Ártatlan kicsi angyalkám, tudom, hogy hamarosan
találkozunk.” – ez volt az utolsó bejegyzés a napló könnyekkel áztatott
lapjain. Broden mégsem tudott hinni abban, hogy Edme öngyilkosságba menekülve
próbált volna a gyermeke után menni. Isten az égben! Született egy gyermeke
Seumas Camerontól, itt hordta ki, távol a világtól, és amikor megszületett, a
férje elvette tőle és elpusztította azt az ártatlan csöppséget? – rázkódott
össze a férfi. Micsoda kegyetlen bosszú volt ez az öreg McMillantól? És hogy
tudták ezt annyi éven át titokban tartani? Egy féltestvér, akiről azt sem tudják,
fiú volt-e vagy lány, de valamilyen rejtélyes oknál fogva máris rokoni
érzelmekkel viseltetett iránta. Az ő apja egyke volt, de Seumasnak lehetett
volna még egy gyermeke, s talán ez a szerelemgyerek megváltoztatta volna az
öreg mogorvát. Az ő számára pedig egy nagybácsi vagy nagynéni lehetett volna.
Talán némi barátságos hang Achnacarry mindig rideg falai között. Kemény
felfedezés volt ez a naplókeresés kalandjában. Ösztönösen az utolsó bejegyzést
keresték, a múltat ráértek felderíteni. És az utolsó néhány sor máris micsoda
tragédiák sorát villantotta fel. Bele sem mert gondolni, mi mindenre
bukkanhatnak még.
Egymásra nézve ültek dermedten.
Rowena szívét hideg járta át. Az ő nagyapja nem tehetett ilyen szörnyűséget!
Jó, sosem volt az az igazi, melegszívű nagyapó, akit kívánt volna magának, de
ezek a sorok itt most gyilkosságról árulkodtak. Egy ilyen ember mellett kellett
leélnie az életét a nagyinak? Már nem is csodálkozott rajta, hogy inkább a
viharos tengert és a sziklákat választotta.
-Azt hiszem, most innunk kéne
valami erőset – állt fel a férfi és kezét Rowenának nyújtotta. A lány úgy
kapaszkodott belé, mint aki meg sem tudna állni a lábán a támasza nélkül. És ez
alighanem így is volt. Lassan, óvatosan araszoltak lefelé a lépcsőkön, nem is
szóltak egymáshoz. Rowena mélységes szégyent érzett a nagyapja miatt, Broden
pedig azon törte a fejét, hogyan tudna valami többet megtudni arról a
szerencsétlen csecsemőről.
*
-Kísérteties volt az a fönti
szoba – sóhajtotta Rowena, miközben mustárral kente meg a szeletelt kenyeret és
egy szelet marhasültet fektetett rá. Oda sem figyelt, mit csinál, a kezei
automatikusan tették a dolgukat. Úgy tűnik, ez valami évezredes beidegződés,
hogy krízis helyzetben egy nő azonnal ételt készít, gondoskodik, holott egyikük
sem volt éhes.
-Inkább olyan babaszoba, de
furcsa volt, ez tény – motyogta Broden már az első falatokat rágva.
-Á, a nagyi nem volt ilyen
csipkés hófehérbe öltöző. Ráadásul az egész házban nem is láttam a nyomát. Sehol
egy kézimunka, pedig gyönyörűen hímzett. Unaloműzésként nem igaz, hogy ne
hímzett volna éppen valamit, mielőtt meghalt. De odafönt nincs semmi
félbehagyva. Sehol egy könyv, pedig szeretett olvasni. Abban a szobában még egy
szekrény sem volt, amiben a ruháit tartotta volna. De a fiókos kis komódban ott
a rengeteg csipkés fehérnemű. Annyira abszurd. Olyan, mintha ez a ház, de
leginkább az a szoba, lett volna a börtöne. Bezzeg a Papa még egy dolgozószobát
is használt, pedig ez elvileg egy nyaraló, egy vadászház. De onnan se került ki
semmi a Mamához.
-Talán csak akkor csináltatta a
nagyapja a dolgozószobát, amikor ideköltöztek – ötletelt a férfi.
-Lehet – hagyta rá a lány. –De
akkor is. A nagyi rab volt ebben a házban. Érzem. Még egy vendég is több nyomot
hagy maga után.
Broden elmélázott, ő vajon milyen
nyomait hagyta rajta Rowena házán? A lány azonban folytatta: -Fel sem foghatom,
miért tért vissza hozzá. Nem tudom elképzelni, hogy ne ismerte volna a Papa
sötét oldalát és ne tudta volna, mi vár rá. Egy ember nem fordulhat ki ennyire
önmagából; tudnia kellett, hogy a férje bosszút fog állni.
-Elég nagy sokk lehetett az
öregnek, hogy a legjobb barátja és a felesége... – dünnyögte Broden. Próbálta
elképzelni a helyzetet. Jasmine ugyan nem a legjobb barátját választotta, de
ettől a seb ugyanolyan élénken lüktetett. Nem tudta elképzelni, hogy a fájdalom
erősebb lehetne. –Egy férfi büszkeségét így megalázni ... , ki tudja, mit vált
ki a leghiggadtabb férjből is? – próbálkozott újra, de Rowena egyértelműen a
megboldogult nagymama pártján állt.
-Akkor váltak volna el! Az apám az
anyja nélkül nőtt fel egy szeretet nélküli házban. Csoda, hogy egyáltalán
normális felnőtt lett belőle. De tudom, hogy a gyerekkorában sok árnyék volt és
az anyám jelentette neki az igazi családot, meg persze később mi, a lányai és
anyu.
Broden a saját gyerekkorára
gondolt. Az ő szülei elváltak, de ezt megelőzően sok-sok boldogtalan évnek
kellett eltelnie, mire Kaliforniában rendeződött a sorsuk. És még így sem
lettek az a képeslapokba illő, összetartó család. Széthullottak, mert fogalmuk
sem volt róla, hol nőnek az igazi gyökereik. Itt, ezen a vad tájon, ahol az
érzelmek is vadabbak voltak, vagy Kalifornia szelíd lankáin, ahol – ha nem is
mindig őszintén, de - sokkal többet mosolyogtak az emberek? Ott még ő maga is
bevándorlónak számított a birtok, a rengeteg munka és elismerés ellenére is. Ő
maga azt próbálta elhitetni önmagával, hogy oda tartozik, de Jasmine összetörte
benne ezt az álomképet. Az öccsei visszajöttek, de sejtette, hogy az ikrek
kivételével a többiek nem érzik túl jól magukat a bőrükben. Kényelmetlen
kérdések voltak ezek, s nem azért volt itt, hogy a saját lelkét elemezze.
Megrázta a fejét, mintha így szabadulhatna a gondolataitól. Lenyelte az utolsó
falatot és egy hajtásra megitta a maradék whiskyét.
-Ne ítélkezzünk, amíg nem
olvastuk a napló korábbi oldalait is! – állt fel, és a kandallópárkányra tett
bőrkötésű könyvecskéért nyúlt. Rowena nem tiltakozott. Talán könnyebb lesz
Broden érzelemdús hangján hallani, mi vezetett a valamikori tragédiához. Nézte
a férfit, ahogy visszaül a karosszékbe és a tűz felé nyújtja a lábait. Úgy
festettek, mint valami öregedő házaspár, akik egy borús napon a kandalló előtti
olvasgatással akarják elütni az időt. Még eszébe jutott, hogy fel kellene hívni
a család többi tagját, hogy még egy éjszakát töltenek a házban. Catrionát, aki
némán, de beszédes tekintettel integetett utánuk, amikor elindultak. Tudta,
hogy a húga valami regényes románcra gondolt, amikor bejelentették, hogy Skyra
utaznak, és most kicsit sajnálkozva gondolt rá, hogy a valóságban nem erről van
szó. Hogyan fogja elmondani neki, amit találtak? Elmondja-e egyáltalán valaha?
Vagy hagyja meg legalább az ő hitét, hogy a McMillan család ősei nemes
tartással viselték egykoron a botrány következményeit?