Skót szerelem 10. fejezet

10. fejezet

Rowena a fejére húzta a puha tollpárnát, aztán elkeseredetten felült és a közeli alakot leste a sötétben. A tűz már nem égett, a levegő érezhetően lehűlt, Broden a két szembefordított fotelben feltett lábakkal, ülve aludt. A feje lekókadt, de ez sem akadályozta meg abban, hogy fülsértően horkoljon. A férfi szája – nyilván a kényelmetlen póztól – kinyílt és ezért adta ki azokat a hangokat, amelyek nem hagyták aludni a lányt. Lábujjait fázósan görbítette be a takaró alatt, és ezzel el is dőlt a dolog. Óvatosan felkelt és igyekezett csöndben megrakni a tűzet. Elrebegett egy apró fohászt, aztán a gyufát a gallyak közé dugta. Már majdnem a körmére égett, amikor a kis ágacskák végre lángra kaptak. Lassan, óvatosan táplálta az egyre erősödő lángokat, míg végül belekaptak egy vastag száraz fahasábba. A sikertől elégedetten felegyenesedett, tenyereit megdörzsölte a lángok felett, aztán megfordult, hogy visszamásszon a lúdtollpaplan rejtekébe. Broden ébren volt és őt figyelte.

-Mint egy igazi kis cserkész – suttogta a férfi, mintha a sötétség ezt követelné tőle, holott ketten voltak a kihalt házban, és mindketten kellően éberek ahhoz, hogy a hangos beszéd ne zavarhassa őket.

-Miért? A tűzrakás nem olyan nagy dolog! – jelentette ki a lány, homályban hagyva, hogy hol szerezte meg a tudást.

-Hát, a testvéreim között nem is egyet találna, aki vitába szállna ezzel a kijelentéssel – kuncogott Broden, aztán  már nem volt kedve kuncogni, ahogy újra felrémlett előtte a tűzet élesztgető lány alakja. Ahogy a lángok belekaptak a fába és ő elindult vissza a meleg takaró felé, a hátulról érkező fény olyan domborulatokat mutatott meg az amúgy szűziesen zárt, hosszú hálóing alatt, amitől minden egészséges férfiember szája kiszáradt volna. –Horkoltam? – kérdezte inkább, bár tisztában volt vele, hogy a válasz Igen lesz. Mindig horkolt, ha ülve aludt, és ez sokszor előfordult otthon a birtokon, ha az állatoknál maradt kint éjszakára, vagy a ritka, fagyos éjszakákon át próbálta melengetni a legkényesebb töveket. Az emberei ugratták is eleget, de ott férfiak vették körül és volt ennél nagyobb bajuk is olyankor. Még Jasminek ígérte meg, hogy megoperáltatja az orrsövényferdülését, de valahogy soha nem volt alkalmas az időpont. Igazság szerint egyszerűen félt a műtéttől, mint valami kisgyerek.

-Nem volt vészes – szépítette a lány a korábbi kínlódást, amikor még a tollpárna sem tudta elnyomni a fűrészelés hangjait.

-Füllent, de azért köszönöm! – mosolyodott el a férfi és sokatmondóan a kanapé végébe dobott párnára bökött. –Még az alatt is hallotta, igaz?

Rowena elnevette magát. Így próbálja védelmezni egy férfi hiúságát.

-Tényleg nem volt annyira vészes. Egyszer volt egy betegem, egy kis francia bulldog. Jean volt a neve és hangosabban horkolt, mint egy szakasz baka. Na, az borzasztó volt. Ráadásul velük amúgy is mindig sok a gond, úgyhogy inkább virrasztottam mellette egész éjjel. Amikor a gazdája eljött érte, kérdeztem is, hogy hogyan tud mellette aludni, mire azt válaszolta, hogy amíg nem volt otthon a kicsi Jean, nem aludt egy szemhunyást sem, annyira hiányzott neki a megnyugtató horkolása hangja. Én orvos létemre többször attól féltettem, hogy megfullad szegény pára, de a gazdája szerint az lenne a nyugtalanító, ha csendben lenne.

-Akkor én nem voltam olyan hangos? – nevetgélt a férfi. Tulajdonképpen mulatságos dolog volt, hogy a lány állandóan valamelyik négylábú pácienséhez hasonlította az elmúlt napokban.

-Nem, maga csak egy volt abból a szakaszból – nevetett most már a lány is. Az ablak felé lesett, ahol a sűrű csipke mögött már derengett az ég alja. –Hajnalodik.

-Ha nem álmos, akár fel is kelhetünk – tornáztatta meg a nyakát a férfi. Eleget aludt már ahhoz, hogy érezze a fotel kényelmetlenségét. Rowena egyetértően bólintott.

-Arra gondoltam, hogy kezdjük a hálószobákkal. Maga nézze át a nagyapám szobáját, én pedig felmegyek a nagyiéba. Ha bármit talál, elég egyet kiáltania, hallani fogom és jövök – adta ki a lány az utasítást, miközben gyors mozdulatokkal kapkodta magára a kihűlt ruhadarabokat. Amikor ki kellett volna bújnia a hálóingből, a maradék holmit a hóna alá kapva kifelé indult. Broden csalódottan bámult utána. Aztán egy mély sóhajjal eltolta maga elől az egyik fotelt és lerakta a lábát. Rowena kényelmesen átöltözött az éjszakához, ő azonban úgy tért nyugovóra, ahogy volt. Feltápászkodott, kicsit kereste a fájdalom első jeleit, de a lába rendben volt, csak a térde gémberedett el kicsit. Murray nagypapa szobája felé indult és remélte, a közelben talál egy jól felszerelt fürdőszobát is.

*

Már órák óta kutakodtak, de még minden eredmény nélkül. Broden a sötét, nagy darab bútorokkal berendezett férfiszobában semmi érdekeset nem talált. Akár egy szerzetes is élhetett volna itt, annak sem lett volna kevesebb nyoma. Murray McMillan puritán életvitelű ember lehetett. Szobájába csak a McMillan klán színeit viselő ágytakaró, és a kisasztalon maradt félig üres brandys üveg hozott némi színt és életet. A nagy ágy a fal mellett lapult, de nem a fejrésszel, hanem az egyik oldallal simulva hozzá. Árulkodó póz, hogy csak egyetlen lakója volt a szobának. Az íróasztalban üres levélpapírok, beszáradt tinták, néhány régi levél gumival átfogva, melyek valószínűleg elég érdektelenek voltak ahhoz, hogy a hagyatéki eljáró se törődjön velük. Broden türelmetlenül lökte félre őket, pillantásra sem érdemesítve a feladót, valami hivatalosnak tűnő pecsétet. Egy gazdasággal foglalkozó könyv és egy régi útinapló került még elő a fiók mélyéről. Utóbbi talán még érdekes is lehetett volna, ha most nem valami egészen mást vágyott volna találni a férfi. Sehol semmi Seumasról. Persze, ebben nem is nagyon reménykedett. Hiszen ki őrizget bármit is az ellenségéről? De sehol egy kép a családról, a feleségéről, az unokáiról sem. Talán csak a temetés után a családtagok hordták szét ezeket az ereklyéket? – morfondírozott a férfi, aztán megunva a hiábavaló keresgélést, Rowena nyomába indult.

A lány a felette levő, hasonlóan komor szobában ült az ágyon és egy könyvet olvasgatott. Megtalálta volna és nem is szólt? – horgadt fel a férfiban a rosszallás. A szoba egyébként éppen csak egy fokkal volt nőiesebb, mint az első. Talán csak a függönyök és a rózsás ágytakaró hoztak némi vidámságot a sötét bútorok és kárpitok közé. Ahogy belépett, Rowena zavartan felpattant.

-Megtalálta? – bökött Broden fejével a könyv felé. Rowena szeliden elmosolyodott.

-Nem, ez valami egészen más. Kislányként az egyik kedvenc könyvem volt. Aztán a nagyi egyszer karácsony előtt mesélt nekem a nehéz sorsú gyerekekről, akik senkitől nem kapnak ajándékot, és arra biztatott, hogy adjak valamit a kedvenc  holmijaim közül. Ő majd eljuttatja az árvaházba. Ezt a könyvet adtam neki, de a könyv úgy látszik, sosem jutott el a rendeltetési helyére.

-Vajon miért nem? – motyogta a férfi. Rowena tanácstalanul rántott egyet a vállán, majd a könyvet az ágyra dobta.

-Itt nincs semmi! – sóhajtott keserűen. A Mama nem tudom, mivel töltötte a napjait, mert itt nincs semmi, ami segíthetett volna elűzni az unalom óráit. Otthon olyan gazdag könyvtáruk volt. De még tollakat sem találtam, vagy levélpapírt, úgyhogy teljes csőd – húzta el a száját. Brodent nézte, aki végigsétált a fal mellett, belesett minden festmény alá és öklével időnként a falat ütögette.

-Á, menjünk inkább, együnk valamit! – lépett ki mellette a szobából, aztán néhány lépés után megállt és a férfi után kiáltott: -Broden! Ezt meg kell néznie!

A férfi úgy sietett ki a szobából, majd átesett a küszöbön. Rowena néhány lépésnyire állt az ajtótól egy másik vastag tölgyfaajtó előtt, melyet vastag acélpánt és egy lakat védelmezett az illetéktelen behatolókkal szemben.

-Mi van itt? – forgatta a férfi a kezében a méretes lakatot. Rowena éppen kilesett az egyik ablakon.

-Odafönt is lennie kell egy szobának. Annak a bejárata lehet, mert máshogy nem lehet oda feljutni.

-Hát, kulcs nélkül aligha fogunk feljutni oda – fintorgott a férfi. –Hacsak...

-Hacsak? – kapaszkodott ebbe a szóba a lány.

-Hacsak le nem verjük a lakatosmunkák eme dicső darabját – tartotta kezében a lakatot a férfi. Rowena szinte reménytelennek látta a dolgot, de azért engedelmesen leballagott a földszintre, hogy a konyhában valami megfelelő szerszámot keressen. Kis idő múltán diadalmas arccal emelt a magasba egy kétkilós kalapácsot.

-Próbálkozzon! – nyomta Broden kezébe, aztán újra lefelé indult. –Amíg kinyitja, én csinálok teát és valami szendvicset. Ha szerencsénk lesz, már odafönt reggelizhetünk.

Broden a fejét csóválva nézett utána: -Próbálkozzon! – utánozta kissé eltúlozva a lány hangját. Hát mi ő? Lakatos? Kovácsmester? De azért engedelmesen meglendítette a nehéz szerszámot és teljes koncentrálással a lakatra csapott.

Rowena lehunyt szemmel, idegesen hallgatta a fentről érkező erőteljes csapások csengő-bongó hangját. Sosem fogják kinyitni. De vajon erre rá tudja-e ébreszteni Brodent is, vagy itt fogja hallgatni a csapkodását, amíg a férfi teljesen bele nem fárad? Mindent felpakolt egy tálcára és a lépcső felé indult. Annyira koncentrált, hogy a forró teával teli kancsó le ne csússzon, hogy észre sem vette, hogy a csörömpölés egy ideje elhallgatott. Amikor felért, először zavarodottan nézett a sötéten ásító lépcsőfeljáróra. Ez az előbb is itt volt? Aztán  ráeszmélt, hogy ez rejtőzhetett az ajtó mögött. Az ajtó mögött, amely nem volt sehol. Csak a szétvert zsanérok és a szemközti oldalon valami formátlan fémdarab árulkodott róla, hogy Broden alighanem hozzáértően forgatta a nagy kalapácsot, akárcsak Thor, a mondák és Marvel-képregények hőse.

Óvatosan, hogy a szűk feljáróban is elférjen, felfelé lépdelt a tálca terhével. Még néhány lépés és az ámulattól megtorpant. Broden egy hamisítatlan női budoár  közepén üldögélt egy valószínűtlenül törékeny kis széken, mint Rodin Gondolkodója. Körben világos színek, melyek még annyi év elteltével sem tűntek fakóbbnak, mint amilyenek akkoriban lehettek, amikor egy törékeny nő volt ennek a szobának a lakója. Csipkék, finom kelmék, légies, fehér bútorok, talán franciák, mert ennyi bájt csak az öreg kontinens élvhajhász Franciaországa volt képes élettelen tárgyakba sűríteni. Nyilvánvaló volt, hogy a lakat évtizedek óta elzárta ezt a lakrészt, ahol minden úgy maradt, ahogy a nagyanyja utolsó napjaiban lehetett.

Rowena agyán kellemetlen gondolat suhant át: -Talán nem is kegyeletből lett lezárva ez a rész. Gondolja, hogy bezárva tartotta itt őt?

Nem kellett magyarázkodnia, hogy kikre gondol, a férfi pontosan tudta! Hozzáértő módon kutatott, mint aki nem először keres valami nyomot egy női hálószobában. Félretolt az asztalkán néhány hajkefét és apró üvegcsét a férfi. Utóbbiból kihúzta a dugót és beleszagolt. Francia! Senki más nem tud ilyen raffinált illatszereket készíteni – ebben biztos volt.

Rowena letette a tálcát és kivette a férfi kezéből az apró üvegcsét.

-Még sosem hallott olyanról, hogy nem szagolunk bele egy ismeretlen üvegbe? Mi van, ha valami bódító szer van benne? Netán méreg?

-Érdekes, hogy ezt mondja – motyogta a férfi, aztán a lány felé fordította az üvegcse címkéjét: Poisson d’Amour. –Mielőtt az orvosságos táskájáért rohanna, ez csak egy parfüm. Egy kicsit régi, de nem romlott meg. Talán a nagyié volt?

-Ki másé lehetett? – suttogott Rowena. Ugyanakkor a szoba annyira nem illett a nagyanyjához. A maga módján hagyománytisztelő, klasszikus ízlésű asszony volt, legalábbis az otthoni ház berendezése erről árulkodott. Nem tudta róla elképzelni, hogy ilyen évszázadokkal ezelőtti budoárban érezte volna jól magát. Már-már olyan volt, mint valami főúri körökben forgó kurtizán szobája. A kilátás tagadhatatlanul csodás volt, de a többi akár egy babaszobában.

Broden is éppen az ablakon bámult ki. Érdekes szoba volt. Az ablakok sokkal alacsonyabban kezdődtek, mégsem voltak ajtónyi méretűek. Kettő közülük nyitható volt, a középső nem. Ha igaz, hogy a nagymama öngyilkos lett lent a sziklákon, miért nem ezt a módját választotta a halálnak? Csak egy apró mozdulat, egy kis egyensúlyvesztés, az eredmény pedig garantált. Ebből a magasságból lezuhanni a biztos halált jelentette volna. Félretolta ezt a gondolatot, amit nem oszthatott meg a lánnyal, ha nem akarta túlságosan felzaklatni, és inkább leroskadt az ágyra. Megpaskolta maga mellett. –Jöjjön, együnk valamit, aztán aprólékosan végigvizsgálunk mindent!

Rowena két tányérral a kezében leült mellé. Broden éhesen harapott a szendvicsbe. Nagyokat harapott, akkurátusan megrágta, lenyelte. Észre sem vette, hogy egy figyelő szempár nem képes elereszteni a látványt. Amikor már nem mart bele az éhség a gyomrába, Rowenára nézett, hogy egy kis teát kérjen tőle. Akkor vette észre, hogy a lány szinte megbabonázva nézi őt. Letette maga mellé a tányért és óvatosan két keze közé fogta Rowena arcát. A száját fixírozta. Vajon milyen lehet a csókja íze? Óvatosan ráhajolt és egy leheletnyi csókot nyomott a lágyan elnyílt ajkakra. Mámorító volt. Lassan hátrahanyatlott, magával húzva a lányt is és egy újabb, kissé merészebb csókkal csábította. Rowena a férfi hajába kapaszkodott. Egyszerre akarta megadni magát az érzésnek és kíváncsiságnak, milyen lehet ebből az ambróziából még többet kapni, s ugyanakkor eltolni magától, mielőtt olyan területre tévednek, amelyet egyikük sem akarhatott igazán. Nem, ha még maradt egy csöpp józan eszük. Broden óvatosan kifeszegette az ujjait és kinyújtotta a fejük felett az ágyon. Már egész testével a csókot támogatta, szinte tolta fölfelé a lányt, s egyszer csak azt érezte, hogy a női test megfeszül alatta. Nem kellett megszólalnia, hogy tudja, Rowena itt akarja abbahagyni. Nem örült a fejleményeknek, de megértően igyekezett megadni neki a szabadságot. Várta, hogy egy pofon csattan az arcán, de a lány hasra penderült alatta és kezeivel félredobálta a csipkés kis párnák halmát. A férfi meglepetten nézte. Mi az ördög bújhatott belé? De máris megkapta a választ, ahogy a lány lelkesen a magasba emelte a zsákmányát. Ott volt a napló! A nagyi a legjobb helyre dugta. Szinte szem előtt hagyta, tudva, hogy aki kutat utána, a legnyilvánvalóbb helyen úgysem keresné. A szenvedélyük elröppent. Olyan hirtelen csapott le rájuk a felfedezés izgalma, hogy a korábbi szexuális izgatottságot nyom nélkül mosta el. Most egyikük sem tudott haragudni a másikra. Sem azért, mert belekezdtek, sem azért, mert hirtelen vége lett. A válaszok elérhető közelségbe kerültek, és ez most minden másnál fontosabb volt.

„Rettegek tőle. Engem is el fog pusztítani. Megöl a zsarnokságával, a kegyetlenségével.Mint ahogy a gyerekeimmel tette.  Sosem fogja megbocsátani, hogy beleszerettem Seumasba, majd kihordtam az ellenségévé lett egykori legjobb barátja gyermekét. De én sem fogom neki megbocsátani soha, hogy elvette őt tőlem, elpusztította, pedig Seumas kedvéért le tudtam volna mondani róla. Hagytam volna, hogy az apja mellett nőjön fel, szeretetben. Mert itt, ebben a fertelmes börtönben őrá is csak a szenvedés várt volna. Néha már azt hiszem, Keith jobban járt, hogy elűzte ettől a háztól. Ártatlan kicsi angyalkám, tudom, hogy hamarosan találkozunk.” – ez volt az utolsó bejegyzés a napló könnyekkel áztatott lapjain. Broden mégsem tudott hinni abban, hogy Edme öngyilkosságba menekülve próbált volna a gyermeke után menni. Isten az égben! Született egy gyermeke Seumas Camerontól, itt hordta ki, távol a világtól, és amikor megszületett, a férje elvette tőle és elpusztította azt az ártatlan csöppséget? – rázkódott össze a férfi. Micsoda kegyetlen bosszú volt ez az öreg McMillantól? És hogy tudták ezt annyi éven át titokban tartani? Egy féltestvér, akiről azt sem tudják, fiú volt-e vagy lány, de valamilyen rejtélyes oknál fogva máris rokoni érzelmekkel viseltetett iránta. Az ő apja egyke volt, de Seumasnak lehetett volna még egy gyermeke, s talán ez a szerelemgyerek megváltoztatta volna az öreg mogorvát. Az ő számára pedig egy nagybácsi vagy nagynéni lehetett volna. Talán némi barátságos hang Achnacarry mindig rideg falai között. Kemény felfedezés volt ez a naplókeresés kalandjában. Ösztönösen az utolsó bejegyzést keresték, a múltat ráértek felderíteni. És az utolsó néhány sor máris micsoda tragédiák sorát villantotta fel. Bele sem mert gondolni, mi mindenre bukkanhatnak még.

Egymásra nézve ültek dermedten. Rowena szívét hideg járta át. Az ő nagyapja nem tehetett ilyen szörnyűséget! Jó, sosem volt az az igazi, melegszívű nagyapó, akit kívánt volna magának, de ezek a sorok itt most gyilkosságról árulkodtak. Egy ilyen ember mellett kellett leélnie az életét a nagyinak? Már nem is csodálkozott rajta, hogy inkább a viharos tengert és a sziklákat választotta.

-Azt hiszem, most innunk kéne valami erőset – állt fel a férfi és kezét Rowenának nyújtotta. A lány úgy kapaszkodott belé, mint aki meg sem tudna állni a lábán a támasza nélkül. És ez alighanem így is volt. Lassan, óvatosan araszoltak lefelé a lépcsőkön, nem is szóltak egymáshoz. Rowena mélységes szégyent érzett a nagyapja miatt, Broden pedig azon törte a fejét, hogyan tudna valami többet megtudni arról a szerencsétlen csecsemőről.

*

-Kísérteties volt az a fönti szoba – sóhajtotta Rowena, miközben mustárral kente meg a szeletelt kenyeret és egy szelet marhasültet fektetett rá. Oda sem figyelt, mit csinál, a kezei automatikusan tették a dolgukat. Úgy tűnik, ez valami évezredes beidegződés, hogy krízis helyzetben egy nő azonnal ételt készít, gondoskodik, holott egyikük sem volt éhes.

-Inkább olyan babaszoba, de furcsa volt, ez tény – motyogta Broden már az első falatokat rágva.

-Á, a nagyi nem volt ilyen csipkés hófehérbe öltöző. Ráadásul az egész házban nem is láttam a nyomát. Sehol egy kézimunka, pedig gyönyörűen hímzett. Unaloműzésként nem igaz, hogy ne hímzett volna éppen valamit, mielőtt meghalt. De odafönt nincs semmi félbehagyva. Sehol egy könyv, pedig szeretett olvasni. Abban a szobában még egy szekrény sem volt, amiben a ruháit tartotta volna. De a fiókos kis komódban ott a rengeteg csipkés fehérnemű. Annyira abszurd. Olyan, mintha ez a ház, de leginkább az a szoba, lett volna a börtöne. Bezzeg a Papa még egy dolgozószobát is használt, pedig ez elvileg egy nyaraló, egy vadászház. De onnan se került ki semmi a Mamához.

-Talán csak akkor csináltatta a nagyapja a dolgozószobát, amikor ideköltöztek – ötletelt a férfi.

-Lehet – hagyta rá a lány. –De akkor is. A nagyi rab volt ebben a házban. Érzem. Még egy vendég is több nyomot hagy maga után.

Broden elmélázott, ő vajon milyen nyomait hagyta rajta Rowena házán? A lány azonban folytatta: -Fel sem foghatom, miért tért vissza hozzá. Nem tudom elképzelni, hogy ne ismerte volna a Papa sötét oldalát és ne tudta volna, mi vár rá. Egy ember nem fordulhat ki ennyire önmagából; tudnia kellett, hogy a férje bosszút fog állni.

-Elég nagy sokk lehetett az öregnek, hogy a legjobb barátja és a felesége... – dünnyögte Broden. Próbálta elképzelni a helyzetet. Jasmine ugyan nem a legjobb barátját választotta, de ettől a seb ugyanolyan élénken lüktetett. Nem tudta elképzelni, hogy a fájdalom erősebb lehetne. –Egy férfi büszkeségét így megalázni ... , ki tudja, mit vált ki a leghiggadtabb férjből is? – próbálkozott újra, de Rowena egyértelműen a megboldogult nagymama pártján állt.

-Akkor váltak volna el! Az apám az anyja nélkül nőtt fel egy szeretet nélküli házban. Csoda, hogy egyáltalán normális felnőtt lett belőle. De tudom, hogy a gyerekkorában sok árnyék volt és az anyám jelentette neki az igazi családot, meg persze később mi, a lányai és anyu.

Broden a saját gyerekkorára gondolt. Az ő szülei elváltak, de ezt megelőzően sok-sok boldogtalan évnek kellett eltelnie, mire Kaliforniában rendeződött a sorsuk. És még így sem lettek az a képeslapokba illő, összetartó család. Széthullottak, mert fogalmuk sem volt róla, hol nőnek az igazi gyökereik. Itt, ezen a vad tájon, ahol az érzelmek is vadabbak voltak, vagy Kalifornia szelíd lankáin, ahol – ha nem is mindig őszintén, de - sokkal többet mosolyogtak az emberek? Ott még ő maga is bevándorlónak számított a birtok, a rengeteg munka és elismerés ellenére is. Ő maga azt próbálta elhitetni önmagával, hogy oda tartozik, de Jasmine összetörte benne ezt az álomképet. Az öccsei visszajöttek, de sejtette, hogy az ikrek kivételével a többiek nem érzik túl jól magukat a bőrükben. Kényelmetlen kérdések voltak ezek, s nem azért volt itt, hogy a saját lelkét elemezze. Megrázta a fejét, mintha így szabadulhatna a gondolataitól. Lenyelte az utolsó falatot és egy hajtásra megitta a maradék whiskyét.

-Ne ítélkezzünk, amíg nem olvastuk a napló korábbi oldalait is! – állt fel, és a kandallópárkányra tett bőrkötésű könyvecskéért nyúlt. Rowena nem tiltakozott. Talán könnyebb lesz Broden érzelemdús hangján hallani, mi vezetett a valamikori tragédiához. Nézte a férfit, ahogy visszaül a karosszékbe és a tűz felé nyújtja a lábait. Úgy festettek, mint valami öregedő házaspár, akik egy borús napon a kandalló előtti olvasgatással akarják elütni az időt. Még eszébe jutott, hogy fel kellene hívni a család többi tagját, hogy még egy éjszakát töltenek a házban. Catrionát, aki némán, de beszédes tekintettel integetett utánuk, amikor elindultak. Tudta, hogy a húga valami regényes románcra gondolt, amikor bejelentették, hogy Skyra utaznak, és most kicsit sajnálkozva gondolt rá, hogy a valóságban nem erről van szó. Hogyan fogja elmondani neki, amit találtak? Elmondja-e egyáltalán valaha? Vagy hagyja meg legalább az ő hitét, hogy a McMillan család ősei nemes tartással viselték egykoron a botrány következményeit?

Skót szerelem 9. fejezet

9. fejezet

Broden mogorván lapozgatta az előtte fekvő gazdasági könyvet. A nagyapja aprólékosan vezette egy ideig, majd egy pontnál érezhetően érdektelenné vált a birtok ügyeivel kapcsolatban. Az öreg nem bízott a technikában – gondolt otthoni számítógépes programjára, amely a telepítésektől, az évközi gondozáson át a betakarításig minden feladatot kijelölt és az aktuális időjárási adatoknak megfelelően programozott. A könyvelést valóságos kis csapat végezte, itt pedig minden egy életunt öregember kezében futott össze. Még szerencse, hogy a leltárt még az örökösök értesítése előtt megejtették, mert semmi kedve nem lett volna azzal foglalkozni a gyorsan fogyó napok hátralevő részében. Szeme időről időre visszatért a szemközt mereven őt figyelő női arcképhez. Edme McMillan valamit sugallni akart neki, vagy annak, aki ebben a székben ült, de fogalma sem volt róla, mi lehetett az. Talán csak meglódult fantáziája játéka ez – masszírozta meg a nyakát. Mint ahogy ma reggel is. A vendégük alaposan belakmározott a reggelinél, majd megkérte őket, had készítsen egy felvételt erről a barátságos családról, akik ilyen segítőkészen fogadták be a borzalmas vihar idejére. Azt gondolta, készít egy fotót a közelében ülőkről, de ez a McCleary összeterelte őket az étkező hatalmas kandallója elé, a végén már mindenki mindenkit magához ölelt, hogy beleférjenek abba a nyomorult felvételbe. Az egészben az egyetlen jó Rowena virágillata volt, amely az orrába kúszott, ahogy a lány szinte a mellére simult. Önkéntelenül is köré fonta a karját, hogy vonakodva engedje el, amikor az a fajankó végre elégedetten zsebre vágta a masináját. Nos, akkor öntötte el az a furcsa kellemetlen érzés. Először is azért, mert a lány valósággal elmenekült a közeléből, de igazából a vendég feltűnően cikázó, mindent felmérő tekintetétől. El is határozta, hogy majd utána néz a fickónak, mielőtt elutazik Skóciából.

Már éppen fel akart tápászkodni, hogy kérjen még egy csésze kávét, amikor az ajtóban mintegy varázsütésre megjelent Rowena. Kezében a már ismerős bögrével, melyet mosolyogva tett le elé az asztalra, miután gondosan aláhúzott néhány papírlapot, hogy megóvja a fényes politúrt. A köszönetet már csak a lány hátának dadoghatta el. Rowena végigsétált a hatalmas könyvespolc előtt, néha kuncogva kihúzott egy-egy láthatóan régi és értékes, de talán éppen ezért témájában már meglehetősen idejét múlt kötetet, végül leemelt egy aprócska festményt a könyvespolcról.

-Ez vajon hogy került ide? – mutatta Broden felé a festményt. A lány azonnal megismerte a családi legendáriumból elhíresült McMillen házat Skye szigetén. A hatalmas ház egy része egyben világítótoronyként is szolgált a hajósoknak, mutatva az utat a viharos tengeren a menedék felé. A sors ironiája, hogy mégis ott, azokon a baljós sziklákon lelte halálát a nagyanyja, amelyeken még a festő ecsetje is tajtékos hullámokat vetett a fehéren világító épület aljában, visszaadva a valóságban is folyvást haragosan ostromló áradatot.

-Miért, mi ez a hely? – kérdezett vissza Broden, csendesen gyönyörködve a lány nyakának ívében, ahogy vizsgálódva az apró festmény fölé hajolt.

-A nagyapám háza Skye-on – szusszantott a lány. –Annak fényében, amit a Viszályról mesélt, meglehetősen furcsa, hogy pont itt látom viszont. De talán a nagyi adta emlékül a maga nagyapjának.

-Hogy örökre arra emlékeztesse, ott tért vissza a férjéhez? Elég kegyetlen ajándéknak tűnik. Ráadásul ott lelte a halálát is, úgyhogy mindenképpen búskomorrá tehette azt, aki csak rápillantott – mormogta a férfi, egy pillanatra átélve a nagyapja szenvedését. Furcsa érzés volt, hogy az öregnek bárki fájdalmat tudott okozni. Ő a maga részéről úgy hitte mindig is, hogy Seumasnak nincs is szíve. Vagy ha van, akkor kizárólag olyan élettelen darab lehet, mint Skócia ősrégi sziklái.

-Igaza lehet – vont vállat a lány és visszatette a képet a polcra. –Akkor ez is egy újabb talány az őseink tettei körül – simított végig még utoljára a fájó emlékeket felidéző kis festményen, majd kis szünetet tartott és úgy folytatta: –Igazából az jutott az eszembe, hogy lenne-e kedve eljönni velem oda? Talán találunk ott is valamit, ami a Viszályra utal. A házvezetőnőnk például sokáig emlegette a nagyival kapcsolatban, hogy talán az okozhatta a vesztét, hogy minden gondolatát papírra vetette. De soha senki nem látta a naplóit, úgyhogy nem hiszem. Itthon a kastélyban mindenesetre semmi nyoma nem volt naplónak. Talán odakint a Házban, nem tudom. Bár, a nagyapám aligha tűrte volna el a létezésüket, ha tudomást szerez róluk. De talán elrejtette őket, nem gondolja? – nézett izgatottan kíváncsi szemekkel a férfira, akinek már újra meglódulóban volt a fantáziája. Most kivételesen nem Rowena csábos alakját nézte, hanem valami belső mozit, amiben az a boldogtalan asszony élete minden jó és rossz döntését papírra veti, hogy több emberöltővel később az utódaik megérthessék tettének mozgatórugóit. Hazudott volna, ha azt állította volna, hogy nem akarja látni azokat a naplókat.

-Remek ötlet. Akár már ma elmehetnénk. ... De talán jobb lenne, ha nem csapatostul törnénk a házra. Csak mi ketten, mint rangidős testvérek. Ha nem találunk semmit, nem dúlja fel egy horda Cameron az ősi McMillan fészket. Ha pedig rátalálnánk a nagyanyja naplóira, akkor kettőnk titka maradhat akár, ami bennük van.

-Megegyeztünk! – mosolygott a lány, és tekintetében máris a kaland várakozásteljes izgalma csillogott. Broden pedig felállt és indult, hogy beszéljen a testvéreivel. Döntöttek, és eltökélt volt, hogy útnak is indulnak, mielőtt Rowena meggondolja magát és megfutamodna.

Rowena arcára bizonytalan árny suhant, ahogy a férfi elhagyta a könyvtárat. Reggel óta érezte a bizsergést, amikor a családi fotó kedvéért összepréselődve Broden Cameron átölelte. Az ujjaiból szinte villamos kisülések bizsergették a bőrét. Ő pedig nyílt ajánlatot tett most a férfinak, hogy kettesben keressék fel a nagyapja szigeti házát. Ha volt is valaha, most biztosan elment az esze! Még egy pillantást vetett a nagyanyjára és szeretettel elmosolyodott. Ilyen érzés volt, nagyi? – suttogta halkan, majd a húga keresésére indult. Biztos volt benne, hogy Catrionának nem lesz ellenére még egy nap a jóképű Edan Cameronnal.

*

A szél olyan erővel tépte Broden kabátját, hogy attól tartott, vitorlaként ragadja magával a viharos tengerre. Sérült lábát nehézkesen vetette meg a part menti mohos sziklákon, mint egy harcban sebeket szerzett ősi harcos, szürke szeme a tajtékos vizet fürkészte, mintha a vikingek hajóit várná felbukkanni a távolban. Ha Rowena nagyanyja ilyen időben jött ide ki, esélye sem lehetett az életben maradásra. A víztömeg olyan erővel ostromolta a partot, hogy azon csodálkozott, még nem mosta el a föld színéről, beleveszve a szürkészölden tomboló hullámsírba. Amikor megérkeztek, a lány kimentette magát, hogy lakhatóvá tegyen két szobát, ő pedig bolond fejjel úgy gondolta, ez remek alkalom az időutazásra. Látni akarta a vad partot, ahova még sosem jutott el, de amelyről annyi mindent olvasott. Olvasmányai hősei életre is keltek képzeletbeli vetítővásznán, és a metsző szélben szinte érezni vélte a szablyák szúrását, ahogy az esőcseppek utat találtak az öltözékén. Bolond ötlet volt ebben az időben a séta, mégsem tudott ellenállni a vágynak, hogy a maga őserejének teljében láthassa a tájat. Ez volt az igazi Skócia! Mindeddig azt hitte a tavak szélén magasodó zord hegyek, a vadakban gazdag erdők, vagy a hanga borította rétek jelentik Skóciát. Azok is. Azt a Skóciát, amit ő ismert. Ezt a senkinek nem engedelmeskedő, mások akarata előtt meg nem hajoló Skóciát még nem ismerte, de azonnal a rabja lett. Egy pillanatra átfutott a fején, micsoda bolond ötlet, hiszen itt aztán semmit nem tudna kezdeni, mert ezen a vad tájon talán még zöldségek sem maradnak életben, nemhogy hőn szeretett szőlőtőkéi. De azért állta a vihar erejét és magába szívta, mintha feltölthetné őt is. Ezen a tájon erős emberek éltek, és itt nemcsak fizikai erejükre gondolt. Nem kevés lelkierő kellett ahhoz, hogy valaki itt élje le az életét. Itt nem voltak divatos üzletek, a kényelmet kiszolgáló szolgáltatások. Csak egy komor kőépület volt és a mindent maga alá hajtó őserő. Ő mégis látta mindebben a szépséget. Kíváncsian fordult a ház felé, amely tulajdonképpen egy rég volt világítótorony és a hozzá tartozó kisebb erőd volt. Épp olyan megtörhetetlen,  mint körülötte a táj. A torony fehérsége mára hozzászürkült a mellé épített épülethez, zöld mohafoltok színezték. Furcsa! Nem tudta elképzelni a lány nagyapját, ahogy betölti a hajósok védőszentjének szerepét, nyilván nem is volt az. Egészen biztosan megvolt erre az embere. Elhatározta, hogy utána jár, hogyan került egyáltalán a család birtokába az épület, de most elsősorban a nagymama naplójának keresésére érkeztek – emlékeztette magát. Amikor biztos volt benne, hogy biztonságban visszasántikálhat a házhoz, elindult. De meg mert volna esküdni rá, hogy a sziklák között egy fehér ruhás nő nyújtja segítségkérőn felé a karjait. Megborzongott. Ritkán gondolt kísértetekre, s azok is inkább a saját múltjának szereplői voltak. De ez a nő úgy festett, mint Rowena, és ez szinte megrémítette. De aztán eszébe jutott a festmény a saját nagyapja könyvtárában és elhessegette a rossz érzést. Képzelgett, de a nő már valóban kísértet volt, nem egy hús-vér segítségre szoruló asszony. 

Meglepte, hogy bár eddig úgy érezte, szinte érzi a felcsapó hullámok jéghideg cseppjeit, az épület mégis meglehetősen távol állt a szakadéktól. A szárazföldtől az „Óriás” névre keresztelt meredek sziklafal és a támogatását jelentő zöld lejtős fennsík választotta el. Előtte a vad, viharos tenger, mögötte a szelíd öböl, a kis kikötő és a fehér tetőtérbeépítéses házakból álló házsor. Az a néhány család valaha talán McMillan birtok személyzeteként építette a kis házsort, aztán az évek múlásával helyi halászok, vagy talán kalandra éhes londoniak vették meg nyaralónak. A keskeny mezsgye, a szeles fennsík innen olyan keskenynek tűnt, mint amin autóval meg sem kísérelhetnék az átkelést. A valóságban biztonságosan széles volt, akár egy kétszer háromsávos autópálya a leállósávokkal együtt. Amikor megérkeztek, a szél még nem tombolt ilyen erővel, s csak most kezdte érezni, mennyire elszigeteltek lesznek itt a következő napokban. A kocsihoz érve, a csomagtartóból kiemelt két nagy szatyrot, hogy a maga módján ő is segédkezzen a vacsorához. Kissé kellemetlenül érintette, hogy a csomagok nagy részét a lány már behordta, amíg ő odakint nézelődött. Soha nem volt az a férfi, akit kiszolgálnak, és erre még sérülten sem tartott igényt. Szeretett férfi lenni egy kapcsolatban, akkor is, ha az csak amolyan férfi-nő barátság volt is. Ezen a ponton kissé elkalandozott, hogy miként minősítse a lánnyal való kapcsolatát, de amikor a házba lépve az első dolog, amit megpillantott, Rowena kerek feneke volt, ahogy a kandalló előtt szorgoskodik, egy halvány csuklással kísérve beismerte maga előtt az igazságot. Ez nem csak amolyan férfi-nő barátság. Meg sem kísérelte felcímkézni, de éppen elég barátja volt odahaza még a nők között is, hogy tudja, ez nem az.

-De jó, hogy visszajött! Már nem is emlékeztem, mennyire viharos idefönt az idő – csacsogott a lány, miközben egy újabb vékony gallyacskát próbált lángolásra bírni. A kandalló szélére már kikészített két pohár whiskyt és most úgy döntött, az egyikkel megpróbálja feléleszteni a tüzet, ahogy a nagyapjától látta. Murray McMillan ugyan nem házias akart lenni annak idején, hanem mérgében vágta a poharát a tűzbe, de az úgy lobbant fel, mintha egyenesen a pokol bugyrából érkezett volna az ereje. Gyerekként egészen megrémült, de talán nem is a tűz erejétől, hanem a nagyapja dörgő hangjától, ahogy azt üvöltötte Rowena apjának: Sosem fogom elismerni! Rowena azóta sem tudta, mire gondolhatott a nagyapja, de olyan indulat tombolt akkor benne, hogy attól a naptól kezdve tulajdonképpen képtelen volt már a szerető nagyapát látni a férfiban. Nem mintha korábban kiérdemelte volna e címet. A trükk bevált, a majd harminc éves ital pillanatokon belül fáklyákká változtatta az addig csak parázsló ágakat. Kiegyenesedett és hátralépett, mert szinte elemésztette a hőség. Amikor megfordult, örült, hogy van mire fognia az arca pirosságát, mert Broden Cameron úgy nézte őt, mint valami éhes farkas a zsákmányát. –Fogalmam sincs, hogy bírták ki a nagyszüleim idefönt. Vagy másfél évig éltek itt, mielőtt a mama... – halkult el a hangja, ahogy a tragédiára gondolt. –Talán az időjárás is hozzájárult, hogy nem látta értelmét az életének. A papával kettesben ezen a helyen ... erősebb lelkeket is próbára tenne a dolog, a nagymama pedig mélyen érző nő volt.

Tudta, hogy csak fecseg össze-vissza, de legalább lefoglalta magát a beszéddel, különben odarohant volna a férfihoz, hogy a széltől kócos hajába túrja az ujjait. Határozottan  meggondolatlan lépésnek érezte ezt a kirándulást.

-Azt hiszem, jól tettük, hogy hoztunk magunkkal ennivalót, mert a házban semmi mást nem találtam, csak erős italokat. Rebesgették, hogy a papa is sokat ivott, amikor itt éltek. Nem tudom, miért erőltette rá a mamára ezt a helyet. Tudom, hogy ő nem szerette a házat, mint ahogy nem szerette a családból senki más sem. – Rowenából csak úgy dőlt a szó, maga sem tudta miért. Addig szerencsétlenkedett a kandallóval, hogy tulajdonképpen egyetlen szobát sem tett rendbe éjszakára. Sőt még a nappalit sem. Még minden bútort leplek borítottak és por, de most úgy érezte, ennél a helyiségnél jobbat erre az egyetlen éjszakára úgysem találnának. Itt pedig már legalább lobog a tűz. Szívből remélte, hogy a férfi is beéri a kissé rövid kanapé vagy a két összetolt fotel kényelmetlenségével.

-Jó! Akkor együnk valamit! – jött meg végre Broden hangja is. Fogalma sem volt róla, mennyire látványosan esett rabul a lány bájai előtt, de határozottan zavarban érezte magát miatta. –Majd vacsora közben kitaláljuk, hol kezdjük a kutatást – rázta le végre a kabátot magáról. Hanyag mozdulattal a kandalló előtti egyik fotel támlájára dobta, aztán megindult a könyvespolc előtt, lassan, mindent felmérve a tekintetével. Amikor elérte az íróasztalt, ujjai játékosan doboltak rajta egy ideig, aztán a lány felé indult. –Nézzük, mi ehetőt pakolt be Bridget!

* 

A csirkesült és a hideg sült kolbász fűrészporként forgott a lány szájában. Próbált enni, de nem igazán volt étvágya. De nem szólt, mert Broden – vele ellentétben – jó étvággyal vágta magának a falatokat. A férfi gondolatai nem az étel körül jártak, ujjai szinte robotszerűen kezelték a kést és villát. Komótosan rágott és nyelt, hogy közben dolgozhassanak az agysejtjei. Ahogy a szájához emelte a következő falatot, megdermedt a mozdulat közben.

-Azt tudjuk, hogy egy házassági krízis okán költöztek ide. A nagymamája visszatért a férjéhez. De vajon feleségként is visszatért hozzá? – bökött a késsel Rowena irányába. A lány megrántotta a vállát. Zavarba ejtő kérdés volt. Ha valamit, hát a nagyszülei házaséletét nem akarta maga elé képzelni. Ugyanakkor a férfi megállapítása helytállónak tűnt. Az biztos, hogy egy kapcsolatban a megcsalás tönkreteszi a bizalmat. És ugyan mi más lehetne bizalmasabb az együttlétnél? Vajon a nagyapja olyan férfi volt, aki kényszeríti a feleségét? Nem, ezt nem tudta elképzelni róla.

-Ki tudja? Itt volt vele. Ez máris több, mint amit sok feleség akkoriban megtett, hiszen az asszonyok többnyire csak akkor követték a férjeiket a vadászházba, ha vendégeik voltak. Egyébként a férfiak birodalma volt a vidéki birtok.

-Én arra gondolok, hogy vajon a szobájukat is megosztották? – mutatott rá a zsíros késsel Broden a kérdés lényegére.

-Oh, azt nem hiszem – pirult el a lány, végképp megértve a kérdésben rejlő intimitást. –Otthon sem közös szobájuk volt. A mama szerint ez az előkelő körökben így volt hagyomány. A férj, ha ... kedvet érzett ... nos, ha a házastársi jogait... izé... – nyögött egyre jobban elpirulva, de a férfi kisegítette:

-Szóval csak akkor feküdtek le egymással, ha a férjnek éppen olyan kedve volt? És ritkán volt olyan kedve? És éppen ezért külön szobájuk volt? – A férfi hangja nem volt gunyoros, inkább tárgyilagos, de szemének csillogása elárulta, hogy jól mulat a lány zavarán.

-Úgy valahogy – fújt nagyot Rowena.

-Borzasztó házasságok lehettek ezek – merengett el egy pillanatra a férfi. Számára fontos volt a felesége közelsége. Egészen addig a napig, amíg bizonyosságot nem nyert, hogy Jasminenek bárki közelsége megfelelt. Onnantól már ő sem ragaszkodott ahhoz, hogy osztozzanak a hatalmas baldachinos ágyon. Sőt, szinte undort érzett – elsősorban önmaga iránt – amiért még mindig vonzónak tartotta az asszonyt és már csak azért sem akarta a közös ágyat, mert nem volt biztos önmagában, nem nyúlna-e érte, megkockáztatva, hogy még nagyobb hülyét csinál magából.

-Ha végzett, megágyazok itt a tűz előtt – zökkentette ki a lány hangja. Önkéntelenül is körbenézett, de csak egy kényelmetlen kanapét látott és két öblös fotelt.

-Hát, végül is csak egy éjszakára jöttünk – motyogta bizonytalanul. –De azért alaposan át kellene kutatnunk a hálószobákat. Én vállalom a nagyapjáét, ha nincs ellenére, hogy egy idegen kutakodjon a holmija között.

-Maga nem idegen! – nézett rá merőn a lány. –Már úgy értem, a két családnak közös titka van, és ha maga bukkan rá, az ugyanolyan, mintha én tettem volna. Bár, nem hiszem, hogy a Papa szobájából kerülne elő bármi bizonyíték a felesége hűtlenségével kapcsolatban. De akkor én nézem át a Mama szobáját. Az egy emelettel feljebb van.

-Nem bízták a véletlenre – húzta el a száját Broden.

-Micsodát? – értetlenkedett Rowena.

-Hogy táplálják magukban a történtek miatti lelkiismeret furdalást és dühöt. De igazából még egy emelet sem választana el az asszonytól, akit vissza akarok hódítani, ha ő maga is hajlandó rá. De a maga nagyanyja aligha akart újra McMillan asszony lenni. A látszatot megőrizték, de ez itt maga lehetett a jeges pokol – borzongott össze a férfi.

-Talán úgy volt, és talán holnap ki is derül – rántotta meg a vállát a lány. Próbált szolidárisan viselkedni, de a szíve mélyén nem értette, hogyan volt képes a nagyanyja visszatérni a férjéhez, amikor ebben a börtönben kellett leélje az életét. Murray nagyapa nyilván keményen megbüntette a hűtlen asszonyt, és Rowena viszolyogva gondolt rá, hogy itt a világtól elzártan, talán még erőszakosan is veselkedett, hiszen nem látta senki, aki miatt vissza kellett volna fognia magát. Talán a nagyi ezért is menekült a hullámsírba, mert nem tudta elviselni, hogy merő szenvedés legyen a hátralevő élete. 

Amíg ilyen borús gondolatok foglalkoztatták, kezei szinte automatikusan tették a dolgukat. Óvatosan leemelte a lepleket és igyekezve, hogy minél kevesebb port bolygasson meg, összegyűjtötte őket a sarokban. Felszaladt az első emeletre és a vendégszobából magával hozta a vastag tollpaplanokat, aztán egy újabb körben a párnákat is. Broden a tűz előtt ült egy karosszékben, majd zavartan feltápászkodott.

-Bocsásson meg! Nem vagyok valami nagy segítség, pedig nekem kellene cipekednem, de igazság szerint fáj a lábam. Talán nem kellett volna kimennem a sziklára. Nem igazán túracipő – emelte előre a gipszet. Rowena gondterhelten pillantott rá.

-Szerintem csak elfáradt. Ha holnap reggel is úgy érzi, hogy fáj, akkor beviszem a kórházba és megröntgeneztetjük.

-Nem hiszem, hogy szükség lenne rá – tiltakozott azonnal a férfi. –Sokat járkáltam és a terepviszonyok sem kifejezetten használtak. Csak ennyi történt. Ha egy kicsit pihentetem, minden rendben lesz. Nyugodjon meg, biztosan tökéletes munkát végzett, csak én nem vagyok egy szófogadó jó beteg. Igazság szerint az elmúlt két napban még az injekciót is elfelejtettem beadni magamnak. Talán a poggyászból nem hagytam ki, de az agyam annyi mindenen járt, hogy az sem lenne meglepő.

-Jézusom! Ezzel ne játsszon! – kiáltott fel a lány. –Hol a csomagja?

-Még a kocsiban.

Rowena válasz nélkül indult kifelé. Orra alatt morgolódott ugyan a felelőtlen, nemtörődöm férfi betegről valami korántsem hízelgőt, de azért ment, hogy behozza a csomagot. Amikor visszatért, a két fotel már összetolva terpeszkedett a kandalló egyik oldalánál. A kanapét pedig közelebb húzta a férfi a tűzhöz. Első pillanatra már-már romantikusnak tűnt a berendezés, de aztán észbe kapott, hogy az álmodozás helyett orvosként viselkedjen. A férfi ölébe ejtette a táskát.

-Vegye elő! És nagyon ajánlom, hogy benne legyen, mert ha nem, akkor az időjárással és a sötéttel nem törődve azonnal visszaindulunk. – Amikor a férfi tiltakozni akart, olyan szemekkel nézett rá, hogy Boden inkább engedelmesen túrta fel a táskáját. Hamarosan őszinte, megkönnyebbült mosollyal emelte fel a vérhigítót tartalmazó injekciós dobozt. Rowena kissé gonoszkás mosollyal nyúlt érte.

-Legyen az a büntetése, hogy ma az orvosa adja be Önnek!

Broden nagyot nyelt. Az egy dolog, hogy ő esténként a saját fenekét szurkálta, hogy megelőzzön egy trombózist, de Rowenával nem akart ilyen bizalmas helyzetbe kerülni egy teljességgel kihalt házban. Végül megadóan bólintott és miközben a lány kezébe nyújtotta az egyszer használatos kis fecskendőt, gombolni kezdte a farmerét.

Skót szerelem 8. fejezet

8. fejezet

Viharos, baljós este volt. Akár egy Agatha Christie regény megfilmesített változatában, már délután villámok szaggatták fel a látóhatárt, és ahogy leszállt a sötétség, ezek az elektromos kisülések valósággal foglyul ejtették a kastélyt és lakóit. A hatalmas ablaktáblák megremegtek az égzengésben, a víz pedig oly bőséggel ömlött, mintha el akarná mosni a masszív építményt. Az ősi falak derekasan állták az égiek ostromát, lakói pedig a természet erőinek vad tobzódásával mit sem törődve szerény vacsorájukat fogyasztották a szalonban. Bridget Morven nem húzta sokáig az időt, azonnal elfoglalta az állását, és egyszerű, de ízletes ételt varázsolt a készletekből, Broden és a többiek nem is lehettek volna elégedettebbek. Edan remek borokat talált a pincében, amiből bőven töltögettek már a poharakba, így aztán az égzengést felerősítő Lochiel zabolátlan rohanásának dübörgése sem zavarta őket a beszélgetésben. A folyó felduzzadva hömpölygött a sziklák között, itt-ott fákat sodorva magával, melyek megakadtak a meder hatalmas kőtömbjeiben, majd szinte sikoltva igyekeztek kiszabadulni a fogságból. Ha bármelyikük érzett volna kedvet hozzá, a toronyszobából csodálhatta volna az őserők tombolását. De őszintén szólva sokkal csábítóbb volt a hideg kőfalak között a kellemes meleget árasztó kandalló közelsége. A desszertnél tartottak, amikor hirtelen kialudt a villany, s ezzel egyidőben valaki hangosan megverte a bejárati ajtót. Az első reakciójuk a döbbent csodálkozás volt, ahogy a kandalló lángjainak fényénél egymásra néztek. Ebben az ítéletidőben vajon ki érezte magára nézve kötelezőnek az örökösök meglátogatását? 

Wallace felállt és az előtérben uralkodó félhomályban minden sietség nélkül az ajtóhoz ballagott. Akárki áll odakint, hívatlanul érkezett. Néhány száz évvel korábban fegyverrel fogadták volna, de most sem örültek neki. Még túl friss volt az élmény, nem szándékoztak megosztani senkivel. Senki olyannal, akit nem ismertek. Egy utolsó pillanatnyi tétovázás után kitárta az ajtót és bosszúsan végigmérte az odakint ácsorgó esőkabátos alakot. Az illető a kabátot fázósan húzta össze magán, szemüvege megcsillant a kapucni alatt. Tett egy lépést a hívogató száraz fedél felé, aztán észbe kapott.

-Bocsánat a késői zavarásért! Látom, maguknál is elment az áram. Úton voltam, de a kocsi megelégelte a vizet és lefulladt, nem tudtam életet lehelni bele. Meghúzhatnám magam Önöknél, amíg kicsit enyhül a vihar? – hadarta kérlelőn, és le sem tagadhatta volna, hogy a helyi nyelvjárást igyekszik keverni az angollal.

-Jöjjön be! – lépett hátra Wallace, éppen akkor, amikor az öccse megjelent egy gyertyával a háta mögött. Annak fényénél egy ötven körüli szemüveges, jelentéktelen külsejű férfit láttak, aki megkönnyebbülten bújt ki éppen az esőkabátjából.

-Elnézést, összevizezek itt mindent! – szabadkozott a férfi, aki körül máris tócsába gyűlt a víz. Wallace elhessegette a halvány rossz érzést, ami abban a pillanatban ébredt benne, ahogy meglátta odakint ezt a figurát, és egy kedélyes vendéglátói mosolyt erőltetett magára.

-Akassza csak oda! – mutatott a kis beugró felé, ahol gumicsizmák sorakoztak és hasonló kabátok lógtak a fogasokon. –Jöjjön! A család a tűz körül melegszik. Gondolom, Ön is örülne egy kis melegnek. Vacsorázott már?

A jövevény ujjaival éppen hátra gereblyézte ritkuló haját. Hálásan pislogott Wallacera. -Igen, ettem még a vihar kitörése előtt, de egy forró italt szívesen elfogadnék. Egészen átfagytam odakint. De engedje meg, hogy jóvátegyem az udvariatlanságomat és bemutatkozzam: Edgar McCleary vagyok Invernessből.

-Üdvözlöm! – nyújtotta felé Wallace a kezét. –Wallace Cameron vagyok, ő pedig az öcsém,  Edan. – Miközben beléptek a szalonba, a többiek felé mutatott: -Népes családunk többi tagja és a vendégeink. Srácok, az úr Edgar McCleary. Menedéket kért a vihar elől, és egy forró italt. Egy grogot talán? – nézett a jövevény felé, aki egyetértően bólogatott. Broden pedig nagyot sóhajtva kedvetlenül bámult a tűzbe. Ha a fickó iszik Edan forró grogjából, ma már nem fog kocsiba ülni. Utálta, hogy máris egy ismeretlennel kell osztoznia a házuk kényelmén és Rowena figyelmén. A lány ugyanis előzékenyen odébb húzódott a kanapén, hogy az újonnan érkező is leülhessen.

*

Egy jó órával később mindannyian a szobájukban ültek az ágyaik tetején. A vihar töretlen lendülettel tombolt, áram még mindig nem volt, de egyiküknek sem volt kedve az alagsorban keresni a biztosítékokat. A gyertya imbolygó fénye pedig sokkal inkább ébren tartotta őket, mintsem elálmosította. Broden átkozott mindent és mindenkit. Az este nem egészen úgy alakult, ahogy elképzelte, és az ilyen eseteket menetrendszerűen követte a rosszkedve. Olyan szépen elképzelte, ahogy Rowenával kutakodnak a könyvtárban, felfedezik a családjaikat elválasztó Viszály gyökereit és más érdekességeket. Majd dolguk végeztével elkíséri a lányt a szobájához, talán meg is csókolja. Csak azért, hogy érezze, hogy tudja, milyen lehet azokat a lágy rózsaszín ajkakat megérinteni. Ehelyett itt bambult a sötétben, az ablaktáblákon lecsurgó víz játékos útját figyelve. Bezzeg Edan magabiztosan a karjába fonta a kis Catriona karját és kuncogva kísérte a szobájához. Ő talán még ezt az elképzelt csókot is behajtotta. Egyáltalán nem törődött a végrendelet záradékával. Irigyelte az öccsét, akit állandóan  gúnyolt , amiért képtelen volt komolyan venni a nagy betűs élet dolgait. Most kezdte úgy érezni, hogy talán mégis neki van igaza. Ő legalább merészel részt venni ebben az Életnek nevezett játékban. Nem futamodik meg az önmaga által hajuknál fogva előrángatott kifogások elől, mint ahogy Broden teszi. Utálta, hogy zavarosak a gondolatai, valahányszor Rowenára gondol. Egyszerre szerette volna beismerni és tagadni, hogy napok óta az ajka ívéről álmodozik. A nyakában göndörödő pihékről, a karcsú, hosszú lábakról, a gyengéden ápoló kezekről. És igen, határozottan zavarta ennek a fura idegennek a felbukkanása is, aki úgy ült közöttük, mint aki dolgozatot akar írni az estéjükből, minden apró kis mozdulatra figyelve, némán. Ha jól belegondol, azért is javasolta, hogy térjenek nyugovóra, mert a fickó csak gyűjtögette a velük kapcsolatos kis információ-morzsákat, miközben önmagáról nem osztott meg semmi használhatót. Beszélt a kocsijáról, a lehetséges hibáról, de egy szóval sem arról, hogy honnan és hova tart ebben az ocsmány időben. Hogy várja-e odahaza valaki. Mondott egy nevet, amit persze nem ellenőrizhettek le, most pedig itt szuszog a fedelük alatt. Egy idegen. Egy ellenszenves, gyanús idegen.

*

Edgar McCleary kényelmesen elhelyezkedett a hideg ágyban. Sokkal rosszabbhoz szokott, hiszen már nem egyszer fordult elő, hogy a megfigyelő munkája a szabadba száműzte, vagy éppen a kocsijában éjszakázott. Most a hidegtől eltekintve, szinte főúri körülmények között hajthatta nyugovóra a fejét. Persze ezekben a régi, ősi kastélyokban nem számíthatott központi fűtésre. De volt vastag paplan és még volt a poharában is a forró grogból, amely az este folyamán átmelegítette dermedt tagjait. Magánnyomozóként nem kényeskedhetett. Remélte, hogy senki nem megy megkeresni az út mentén hagyott autót, mert akkor hamar rájön, hogy tulajdonképpen semmi baja. Már a kastélynál járt, amikor eszébe jutott, hogy a zuhogó esőben elfelejtette lehúzni a gyertyakábelt, hogy mozgásképtelenné tegye a kocsit. Nem akart mohónak mutatkozni, pedig szívesen evett volna egy falatot, de beérte a forró groggal, amit az egyik fickó bőven mért a korsójába. Bírta az italt, de aki ezt készítette, nem sajnálta belőle a rumot. Álmosan pislogva gondolta végig, milyen utasításokkal látta el Mr. Ansley. Figyelnie kell, és ha lehetősége adódik, felvételeket is készíteni, ha a két McMillan lánnyal bármelyik fickó bizalmasan viselkedne. Az ügyvéd valami aggodalmaskodó vőlegényről beszélt, de őt sem ejtették a fejére. Ha egy vőlegény adta a megbízást, miért kell mind a két lányt figyelnie? Vajon mibe keveredett ez a két csinos lány, amiért az öreg Ansleyt ennyire érdekli a szerelmi életük? És kik lehetnek ezek a fickók, akik le sem tagadhatják, hogy testvérek? Hallott valamit rebesgetni az utóbbi idők egyik legnagyobb örökségéről a környéken. Nagyon úgy festett, mintha ők lennének az örökösök. Talán éppen őket félti a vén betyár, hogy a vagyon idevonzza a kis pillangókat? Ha ettől félt, hát már az első pillanatra is egyértelmű volt, hogy a fiúk közül ketten már a bűvkörükbe kerültek. Nézegette a telefonját, amellyel a felvételeket készítette. Nem volt elégedett. Sem a fényviszonyok nem feleltek meg, de a lehetősége is korlátozott volt. Nem fotózhatott kedvére, így aztán a képek többsége élvezhetetlen lett, bizonyító ereje egyiknek sem volt. Így is elég átlátszónak tűnt, hogy csak azt nézi az este folyamán jó néhányszor, hogy van-e már térerő. Na, mindegy. A vendégágyat felajánlották, talán reggelivel is megkínálják majd, akkor pedig talán jobb esélyei lesznek néhány megfelelő fotó elkészítésére. Felverte a párnáját, aztán lehunyta a szemét. Nem zavarta az égzengés, üres gyomrát a grog már rég elálmosította, ideje volt, hogy megadja magát ennek a késztetésnek.