3. fejezet
Rowena csak az utolsó szavakat
kapta el, ahogy benyitott, de az éppen elég volt, hogy az arcába kergesse a
vért. Nem ismerte túl jól Gordon Ansleyt, de kifejezetten ellenszenvessé tette,
ahogy a családjáról beszélt. Nem értette pontosan, hogyan is kerültek szóba a
hugával, de nem is akarta tudni. Tudta, hogy a családja és Broden családja
között feszül valami régi ellentét, de azt hitte, ez csak az öregek harca volt.
Most, hogy Seumas meghalt és az öreg Murray is már a családi kriptában pihent,
nem is értette, mi értelme van felemlegetni a régi ellenségeskedést. Már bánta,
hogy a kötelességtudat a betegéhez hívta, amikor két aggódó gazda között meg
akarta nézni, hogy érzi magát a férfi. Jobban járt volna, ha inkább a
kartotékjait rendezi. Legnagyobb sajnálatára azonban azokat is ebben a
helyiségben tárolta. Már úgyis túl volt egy veszekedésen Scottal, aki
izgatottan hívta fél, és nem nagyon
hatotta meg, hogy éppen vizsgálat közben zavarta meg. Végül sikerült
leraknia, miután a férfi a lelkére kötötte, találjon egy kis szabadidőt ma
délután, hogy egy Nagyon Fontos Dologról beszélhessenek.
Őszintén remélte, hogy nem a házasságról, esküvői előkészületekről akart vele
beszélni, mert egyre kevésbé volt biztos abban, hogy ezt végig akarja csinálni.
-Bocsánat a zavarásért, de meg
kell néznem a beteget – fordult a közjegyző felé, aki zavartan kapkodta össze a
holmiját.
-Semmi gond, már úgyis végeztünk,
mert amíg a többi örökös meg nem érkezik, nem tudunk továbblépni – fintorgott
fontoskodva.
-Többi örökös? – nézett rá
csodálkozva Rowena.
-Az öcséim – szólt közbe Broden,
miközben a pillantása a feltűzött hajkoronából kiszabadult kósza göndör tincsre
tévedt a lány nyakában, amely az ajtórésen át beszűrődő napfényben tüzes
ragyogással csillant meg. A szeme megrebbent, ahogy a közjegyző elköszönt, de
nem is pazarolt rá több figyelmet. Most, hogy már átmelegedett és fájdalmai sem
voltak, viszonylag kényelmesen hevert, mintha az agya is lassan működésbe
lépett volna. Eddig meg se nézte alaposabban a mentőangyalát. Igen, angyal – ez
volt az első, ami eszébe ötlött, amikor magához tért. Nos, az angyal
meglehetősen szexi külső mögött bújt meg. Magas volt, izmos és a helybeli
lányokra jellemző világos, itt-ott szeplős bőrrel áldotta meg az ég, legalábbis
a köpeny kivágásából ennyit látott kivillanni. Most éppen fölé hajolt és a
pulzusát számolta, amelyről ő maga úgy érezte, rendellenesen felgyorsult. Zöld
a szeme – állapította meg és valósággal zavarba jött, ahogy a zöld szempár most
hirtelen rá tapadt.
-Fáj valamije? A lába? –
érdeklődött a lány komolyan, kissé rekedt hangon.
-Nem, minden oké. Ha mozoghatnék,
kifejezetten jól érezném magam – válaszolt némi torokköszörülés után. Nem
hangzott ez egy kicsit kétértelműen? – futott át a fején, de a doktornő
nyilvánvalóan nem értette félre.
-Sajnos, amíg a fekvőgipsz van
csak a lábán, szigorú fekvésre kell kárhoztatnom.
Milyen furcsa kifejezés... –
merengett el Broden. Kárhozat? Talán
máris a kárhozat útjára lépett, hogy itt vizslatja a fiatal doktornőt, aki nem
mellesleg McMillan-utód, és mint olyan, tiltott gyümölcs? Nem is annyira maga
miatt, sokkal inkább az öccsei miatt, mindenáron meg akarta szerezni az
örökségüket. Ha még úgy is érezné, hogy a nőben is felébredt a kíváncsiság iránta,
akkor is csírájában kellene elfojtania az érdeklődést. Persze, erről szó sem
volt, hiszen a doktornő már-már közömbösen vizsgálta, az adatokat pedig egy
kartonra rögzítette. Broden vidáman gondolt rá, hogy megannyi Jack, Colin,
Bundás és Maszat közé az ő kartotékja is bekerülhet.
-Nem szereti az állatokat? –
érkezett a kérdés, mintha a nő a gondolatai közé látott volna. Nem szereti? Miből gondolja, hogy nem
szereti őket? Hiszen neki magának is volt a birtokon két kutyája. Persze, nem
amolyan házi kedvencek, kanapéharcosok, de szerette őket, szívesen vette, ha
kísérték a tőkék között, és sokszor dobált nekik faágakat a folyóba meleg nyári
napokon, hogy a stégről beugorva versenyt ússzanak értük.
-Miből gondolja, hogy nem
szeretem őket? – kérdezte homlokráncolva.
-Hajnalban azt mondta, nem nagyon
érdekli, hogy megsérült-e a tehén, amelyiknek a balesetét köszönheti. Bár, az
is lehet, talán maga volt figyelmetlen – szúrt oda némi éllel.
-Ja, azért! Hát, nézze el nekem!
Egyrészt hálás már csak nem lehetek neki, de azért azt tényleg nem szeretném,
ha neki is baja lett volna. Lett egyébként?
-Nem, semmi baja nem lett. Talán
meg sem ijedt. Amikor rátaláltam, békésen ballagott az út mentén. Tudja,
kismama; egy kalandor vérű kismama. A gazda reggel hazavitte, ő pedig megszoptatta
a borját, de szerintem máris újabb kalandokon töri a buksiját – enyhült meg a
lány.
-Buksiját? Az egy hatalmas árny volt
a kocsim előtt. Egy bölény – borzongott meg Broden az emléktől.
-Bölények nem élnek Skóciában, de
a teheneink valóban nem apró állatok. Higgye el, Mirjam volt a hatalmas árnyék
– kuncogott a doktornő.
-Szóval, Mirjam. Még neve is van
az árnyéknak? Remek. Akkor a biztosítómnak tartandó élménybeszámolómban
feltétlenül a nevén fogom emlegetni – nevette el magát a férfi. Skócia! Bolond egy hely!
A lány éppen a lábszárát
vizsgálta. A helyiség sarkában álló hűtőszekrényből egy csomag mirelit
zöldborsót vett elő és a kötésre helyezte. -Kicsit dagadt, de ez normális. A
jegelés használni fog neki. Persze, ne fagyassza le, csak hagyja, hogy a
következő negyed órában hűtse. Majd bejövök és visszarakom a hűvösre. Van
mindene, amire szüksége lehet? Víz? Gyümölcs? Mona nemsokára hoz egy kis
ennivalót.
-Akinek az a szürke óriási
kutyája van?
-Igen, ő, Drew felesége. Isteni
gulyást tud készíteni, szerintem magának is ízleni fog. Látja, ezzel máris
jobban járt, mintha kórházban lenne, mert a kórházi koszt egészen biztosan nem
ilyen finom. És Monát ismerve, valami finom édes meglepetésben is része lesz.
Nem ismerek senki mást, aki ilyen fantasztikus süteményeket készítene.
-Miért kényeztetnek engem? –
könyökölt fel Broden. –Én vagyok a fő Cameron-örökös, és mint olyan, előléptem
elsőszámú vőlegényjelöltté? – kérdezte viccelődve, de a lány arcán átfutó
haragtól elnémult.
-Maga megőrült! – suttogta
felháborodottan Rowena. Az ajtó felé indult, de mielőtt kilépett volna, annyit
még odavetett: -Csak, hogy tudja, gyűrűs menyasszony vagyok. Maga pedig
egyáltalán nem olyan férfi, akit a férjemnek kívánnék! – azzal bevágta maga
mögött az ajtót. A csattanástól valahol távolabb egy kutya szűkölni kezdett.
Rowena odakint zihálva megállt. Micsoda
hazugság! Pont ilyen férfit képzelt el magának álmaiban. Persze, nem ilyen
arrogáns beképzelt hólyagot, de a szeme, a keze, az alkata ... Broden Cameron
minden olyan pontban megfelelt az elképzeléseinek, amelyeket semmiképpen nem
vehetett figyelembe, amikor a jövőjéről készült dönteni. A telefon zizegni
kezdett a zsebében és rápillantott. Scott! A fenébe! Nem álmodozhat másról,
amikor lezáratlan ügyei vannak. Fogadta a hívást és igyekezett leplezni a
hangjában a kelletlenséget, ahogy a vőlegénye javaslatát hallgatta az esti
találkát illetően.
Nem tudhatta, hogy odabent Broden
megbántottan bambul a keményen bevágott ajtóra. Hiszen nem is ismeri! Honnan
tudhatná Rowena McMillan, hogy ő nem felelne meg férjjelöltnek? Kaliforniában
bezzeg válogathatna a jelentkezők között – horgadt fel benne a büszkeség, aztán
megrántotta a vállát. A lánynak talán igaza van. Hiszen egyszer már csúfos
kudarcot vallott a házasságában. Talán csak képtelen beismerni a hibáit. Végül
is mindegy. Most nem nősülni készül, így aztán teljesen mindegy, hogy a
lobbanékony doktornő mit gondol róla. De azért a szíve mélyén tisztában volt
vele, hogy egyáltalán nem mindegy.
*
Broden kinyomta a telefont. Nem
csalódott a testvéreiben. Nem kellett sokat magyarázkodnia. Mint mindig, most
is elfogadták a legidősebb testvér hívó szavát. Tudták, hogy nem kérné őket, ha
nem lenne fontos, így az egész beszélgetés alig pár percig tartott, amiben nem
is tett említést a balesetről. Talán ha váratlanul szembesülnek a begipszelt
lábával, akkor megússza a viccelődéseiket, bár ismerve a többieket, ebben nem
nagyon bízhatott. Duncannal beszélt, aki a maga részéről már védett volt az
egész jogi procedúra alól, lévén már nős ember. És a választottjáról egészen
biztosan tudhatták, hogy nincs köze a McMillan familiához.
Broden, mint rangidős, újkeletű
felelősséget érzett az öccseiért. Amikor a családjuk elhagyta Skóciát,
menekülve a zsarnoki nagyapa közelségéből, ő még épp csak járni kezdett, a
többiek már Londonban születtek, ahol az apja a parlament tagjaként fontos
pozíciót töltött be. Hogy milyet, azt a családi kalendárium nem jegyezte fel. Ő
úgy emlékezett, hogy szívesen hitte az apját M6-os ügynöknek, olyan titokzatosság
övezte a munkáját. Mindenesetre rájuk nem sok ideje maradt. Nem is nagyon
emlékezett együtt töltött nyaralásokra vagy ünnepekre, de még egy olyan csendes
estére sem, ahol az apjával a földön térdelve építettek volna várat a
kockáiból. Még szerencse, hogy sokan voltak testvérek, így nem unatkoztak. Az
anyjuknak azonban alighanem más volt a véleménye. Egy ideig tűrt, aztán beadta
a válópert. Két évvel a hivatalos felbontás után pedig feleségül ment egy
kaliforniai szőlősgazdához, Roy Rosgoodhoz, akivel egyszer találkozott ugyan,
de az nyilvánvalóan egy életre szóló vonzalomnak bizonyult. Roy tősgyökeres
amerikai volt, egy egészen idegen életformát villantott meg előttük. Már magát
Kaliforniát is úgy látták, mintha egy idegen bolygóra kerültek volna. Nekik ez
egy óriási kalandnak ígérkezett, sok napfénnyel, lazasággal a londoni esős évek
és szigorú, hagyománytisztelő megkötések után. Roynak nem voltak gyerekei,
viszont volt egy hatalmas gazdasága, ami visszavárta Kaliforniába, úgyhogy nem
is volt kérdés, hogy mindannyian követik. Az apjuk nem is nagyon harcolt a
fiaiért, mert a magányát addigra egy bárénekesnő enyhítette, aki a segítségével
egyre magasabbra jutott. Amikor pedig felért a csúcsra, a régi – és kiöregedett
– pártfogóra már nem volt szüksége. Apjáról sokat elárult, hogy ez jobban
összetörte, mint a családja elvesztése. Egy évre rá IRA terroristák
merényletében végezte be földi pályafutását egy olyan utazáson, ahova
eredetileg nem is neki kellett volna elutaznia. A temetésén úgy álltak a
ravatal körül a fiai, mintha valami távoli rokon feküdne előttük a lezárt
koporsóban. Stuart Cameron – úgy tűnt – nemcsak az örökségéhez nem jutott
hozzá, de a gyermekei szívből jövő szeretetéhez sem. Scarlett az emlékein
pityergett, azokon a szerelmes éveken, amikor a családjuk egyre bővült és ő még
tele volt romantikus álmokkal a boldog jövőről. De amikor új férje a kezéért
nyúlt, a mosolya őszinte volt. Stuart már csak a sajnálatát kaphatta meg, a
szeretete már Royé volt és persze a fiaié, akik kivétel nélkül úgy festettek,
mint az a kiterített férfi a koporsóban, amikor még fiatal volt, egy szerelmes
ifjú.
Broden elég idős volt hozzá, hogy
ezek az apró közjátékok feltűnjenek neki. Amennyire vágyott kisgyerekként az
apja társaságára, legalább akkora volt a csalódottsága, amikor megértette, hogy
az általa oly nagyon szeretett férfinak fontosabb volt a munkája, mint a fiai
és a felesége. Ökölbe szorított kézzel esküdött meg, hogy ő soha nem fog így
viselkedni, ha felnő. Amikor pedig szembesülnie kellett vele, hogy megszegte az
önmagának tett esküt, az sok keserű, álmatlan éjszakát okozott neki. Egyetlen
dolog vigasztalta, hogy Jasmine és ő legalább nem tettek boldogtalanná egy
csapat gyereket is.
Wallace és Duncan a temetés
évében lettek nagykorúak és úgy döntöttek, visszaköltöznek az Egyesült
Királyságba. Az anyjuk betegeskedett, majd amikor a rákos sejtek ellen
elvesztette a harcot, a család kezdett széthullani. Hamarosan a többiek is
követték az ikreket, mintha mindannyiukat valami láthatatlan szál vonzaná
vissza a szülőhazájukba. Skóciáig egyikük sem merészkedett, dölyfös nagyapjuk
sem hívta őket, de ők sem vágytak vissza a rideg kastélyba. Ahogy felvételt
nyertek a főiskolákra, egyetemekre, összetartó kis csapatként újra együtt éltek
egy bérelt lakásban, amelyet nevelőapjuk fizetett a számukra. Csak Broden
maradt a birtokon. Roy Rosgood mindig is apjukként szerette őket és nem volt kérdés, hogy a birtok vezetését
legidősebb nevelt fiára bízza. Jó döntésnek bizonyult, mert Brodennek volt
érzéke hozzá, és továbbra is sikeres gazdaságként jegyezték őket a környéken. Az
ő ötlete volt, hogy a borászat mellett fektessenek a turizmusba az újonnan
épült vendégházzal, és igazán szép pénzt hozott a kis üzlet is, ahol saját
termelésű sonkát, sajtot árultak. De a borászat még Kaliforniában is erősen
függött a mindenkori időjárástól, így aztán annyiban neki is szüksége volt az
örökségére, hogy legyen egy kis tartaléka a nagy beruházások után. Égett benne
a bizonyítási vágy, hogy bebizonyítsa Roynak, érdemes a bizalmára. A férfi még
megélhette, hogy nevelt fia beteljesíti a régi nagy álmot és egyesíti a
szomszédos birtokot a magukéval, aztán egy éjszaka csendesen elaludt, végképp
Broden gondjaira bízva élete munkáját. És megmenekülve annak felismerésétől,
mekkora árat fizetett a fiú ezért az álomért.
Broden a nőkkel való kapcsolatai
terén már korántsem volt olyan sikeres. Néhány említésre sem méltó kaland után
szeretett bele Jasmine Riverába, a szomszédos Buona Vista birtok örökösnőjébe.
Már régen izgatta a birtok múltja, és egy fesztiválon végre alkalma nyílt
fesztelenül beszélgetni a gyönyörű nővel. Tőle tudta, hogy a nő családjának
tulajdonában levő birtok a Napa völgy egyik vezető szőlészete, amely nagy
szerepet játszott a környező borvidék fellendülésében. Az 1800-as évek második
felében, az aranyláz idején egy európai férfi, egy magyar gróf telepedett itt
le és tette le az alapjait a szőlészetnek, amely aztán sok-sok évvel később, házasságok
és pénzügyi tranzakciók sora után kötött ki a Rivera család kezében. Alonso
Rivéra azonban sokkal inkább pénzember volt, nem pedig borász, így aztán Broden
tűkön ülve várta a megfelelő alkalmat, hogy üzletet köthessen vele. Az üzlet
végül megköttetett, de ő a mai napig úgy gondolt rá, mint élete legnagyobb
balfogására. Egyetlen tőke különleges szőlő sem érte meg azt a kanosszajárást,
amit Jasmine mellett elszenvedett. Jasmine gyönyörű volt és szenvedélyes. Aztán
elteltek a mézeshetek és a két birtok túl sok munkát adott a fiatal férjnek.
Hogy Jasmine szenvedélyét más is megtapasztalhatta, arra csak akkor jött rá,
amikor már az őrületbe kergette őt az állandó utazásaival. Szó sem volt szakmai
utakról vagy legalábbis nem az volt a fő céljuk ezeknek a távolléteknek. Sokkal
inkább a hódítás, az érzéki örömök hajszolása. Jasmine kivirult, Broden pedig túl
fáradt, túl fásult volt hozzá, hogy próbálja visszahódítani az asszonyt. Így
aztán elhatározta, hogy tisztázza a helyzetet, és megpróbálja a lehető
legtöbbet kihozni a szerencsétlen házasságból. Ha sikerül Jasminre
rábizonyítania a házasságtörést, talán egyben tarthatja a két birtokot,
legalább addig, amíg a befektetései megtérülnek. Kissé számítónak tűnt a
megoldás, de magánnyomozót fogadott, aki bőven hordta elé az asszony
hűtlenségének bizonyítékait. Már a válást fontolgatta, ügyvédi tanácsot kért, páncélszekrényében
őrizgetve a magánnyomozó bizonyítékait, csak a megfelelő időpontra várt, amikor
egy jótékonysági árverésről hazatérve holtan találta Jasminet. Máig nem derült
ki, hogy ki és miért végzett vele. Az illető azzal sem vesződött, hogy balul
elsült betörésnek álcázza a dolgot. Hidegvérű gyilkosság volt, sokkoló, annak
ellenére, hogy nem voltak véres részletek. Az asszonyt megfojtották. Valaki,
akit ő engedett be, de aki gondosan eltűntette a nyomait. Az egyetlen nyom,
amin a rendőrség elindulhatott, a páncélszekrényből eltűnt boríték lehetett
volna, mely a házasságtörés bizonyítékait tartalmazta, de ez a nyom sem
vezetett sehova. Idővel meg is feledkezett a képekről, legalább nem
emlékeztették állandóan megaláztatása nehéz időszakára. Az asszony meghalt, más
örökös nem jelentkezett, így Broden művelhette tovább a birtokot. Őt, mint első
számú gyanusítottat, hosszas meghurcolás után bizonyítékok hiányában
felmentették ugyan, de még most is sokan összesúgtak a háta mögött, ha
megjelent valahol, úgyhogy jó ürügy volt ez az utazás, hogy végre egy kis időre
maga mögött hagyhassa a nyomasztó házat és – igen – szeretett gazdaságát is.
Kár, hogy a balszerencse ide is elkísérte, hogy ezzel a balesettel nehezítse az
életét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése