Viharos, baljós este volt. Akár
egy Agatha Christie regény megfilmesített változatában, már délután villámok
szaggatták fel a látóhatárt, és ahogy leszállt a sötétség, ezek az elektromos
kisülések valósággal foglyul ejtették a kastélyt és lakóit. A hatalmas
ablaktáblák megremegtek az égzengésben, a víz pedig oly bőséggel ömlött, mintha
el akarná mosni a masszív építményt. Az ősi falak derekasan állták az égiek
ostromát, lakói pedig a természet erőinek vad tobzódásával mit sem törődve
szerény vacsorájukat fogyasztották a szalonban. Bridget Morven nem húzta sokáig
az időt, azonnal elfoglalta az állását, és egyszerű, de ízletes ételt varázsolt
a készletekből, Broden és a többiek nem is lehettek volna elégedettebbek. Edan
remek borokat talált a pincében, amiből bőven töltögettek már a poharakba, így
aztán az égzengést felerősítő Lochiel zabolátlan rohanásának dübörgése sem
zavarta őket a beszélgetésben. A folyó felduzzadva hömpölygött a sziklák
között, itt-ott fákat sodorva magával, melyek megakadtak a meder hatalmas
kőtömbjeiben, majd szinte sikoltva igyekeztek kiszabadulni a fogságból. Ha
bármelyikük érzett volna kedvet hozzá, a toronyszobából csodálhatta volna az
őserők tombolását. De őszintén szólva sokkal csábítóbb volt a hideg kőfalak
között a kellemes meleget árasztó kandalló közelsége. A desszertnél tartottak,
amikor hirtelen kialudt a villany, s ezzel egyidőben valaki hangosan megverte a
bejárati ajtót. Az első reakciójuk a döbbent csodálkozás volt, ahogy a kandalló
lángjainak fényénél egymásra néztek. Ebben az ítéletidőben vajon ki érezte magára
nézve kötelezőnek az örökösök meglátogatását?
Wallace felállt és az előtérben
uralkodó félhomályban minden sietség nélkül az ajtóhoz ballagott. Akárki áll
odakint, hívatlanul érkezett. Néhány száz évvel korábban fegyverrel fogadták
volna, de most sem örültek neki. Még túl friss volt az élmény, nem szándékoztak
megosztani senkivel. Senki olyannal, akit nem ismertek. Egy utolsó pillanatnyi
tétovázás után kitárta az ajtót és bosszúsan végigmérte az odakint ácsorgó
esőkabátos alakot. Az illető a kabátot fázósan húzta össze magán, szemüvege
megcsillant a kapucni alatt. Tett egy lépést a hívogató száraz fedél felé,
aztán észbe kapott.
-Bocsánat a késői zavarásért!
Látom, maguknál is elment az áram. Úton voltam, de a kocsi megelégelte a vizet
és lefulladt, nem tudtam életet lehelni bele. Meghúzhatnám magam Önöknél, amíg
kicsit enyhül a vihar? – hadarta kérlelőn, és le sem tagadhatta volna, hogy a
helyi nyelvjárást igyekszik keverni az angollal.
-Jöjjön be! – lépett hátra
Wallace, éppen akkor, amikor az öccse megjelent egy gyertyával a háta mögött.
Annak fényénél egy ötven körüli szemüveges, jelentéktelen külsejű férfit
láttak, aki megkönnyebbülten bújt ki éppen az esőkabátjából.
-Elnézést, összevizezek itt
mindent! – szabadkozott a férfi, aki körül máris tócsába gyűlt a víz. Wallace
elhessegette a halvány rossz érzést, ami abban a pillanatban ébredt benne,
ahogy meglátta odakint ezt a figurát, és egy kedélyes vendéglátói mosolyt
erőltetett magára.
-Akassza csak oda! – mutatott a
kis beugró felé, ahol gumicsizmák sorakoztak és hasonló kabátok lógtak a
fogasokon. –Jöjjön! A család a tűz körül melegszik. Gondolom, Ön is örülne egy
kis melegnek. Vacsorázott már?
A jövevény ujjaival éppen hátra
gereblyézte ritkuló haját. Hálásan pislogott Wallacera. -Igen, ettem még a
vihar kitörése előtt, de egy forró italt szívesen elfogadnék. Egészen átfagytam
odakint. De engedje meg, hogy jóvátegyem az udvariatlanságomat és
bemutatkozzam: Edgar McCleary vagyok Invernessből.
-Üdvözlöm! – nyújtotta felé
Wallace a kezét. –Wallace Cameron vagyok, ő pedig az öcsém, Edan. – Miközben beléptek a szalonba, a
többiek felé mutatott: -Népes családunk többi tagja és a vendégeink. Srácok, az
úr Edgar McCleary. Menedéket kért a vihar elől, és egy forró italt. Egy grogot
talán? – nézett a jövevény felé, aki egyetértően bólogatott. Broden pedig
nagyot sóhajtva kedvetlenül bámult a tűzbe. Ha a fickó iszik Edan forró
grogjából, ma már nem fog kocsiba ülni. Utálta, hogy máris egy ismeretlennel
kell osztoznia a házuk kényelmén és Rowena figyelmén. A lány ugyanis
előzékenyen odébb húzódott a kanapén, hogy az újonnan érkező is leülhessen.
*
Egy jó órával később mindannyian
a szobájukban ültek az ágyaik tetején. A vihar töretlen lendülettel tombolt,
áram még mindig nem volt, de egyiküknek sem volt kedve az alagsorban keresni a
biztosítékokat. A gyertya imbolygó fénye pedig sokkal inkább ébren tartotta
őket, mintsem elálmosította. Broden átkozott mindent és mindenkit. Az este nem
egészen úgy alakult, ahogy elképzelte, és az ilyen eseteket menetrendszerűen
követte a rosszkedve. Olyan szépen elképzelte, ahogy Rowenával kutakodnak a
könyvtárban, felfedezik a családjaikat elválasztó Viszály gyökereit és más
érdekességeket. Majd dolguk végeztével elkíséri a lányt a szobájához, talán meg
is csókolja. Csak azért, hogy érezze, hogy tudja, milyen lehet azokat a lágy
rózsaszín ajkakat megérinteni. Ehelyett itt bambult a sötétben, az
ablaktáblákon lecsurgó víz játékos útját figyelve. Bezzeg Edan magabiztosan a
karjába fonta a kis Catriona karját és kuncogva kísérte a szobájához. Ő talán
még ezt az elképzelt csókot is behajtotta. Egyáltalán nem törődött a
végrendelet záradékával. Irigyelte az öccsét, akit állandóan gúnyolt , amiért képtelen volt komolyan venni
a nagy betűs élet dolgait. Most kezdte úgy érezni, hogy talán mégis neki van
igaza. Ő legalább merészel részt venni ebben az Életnek nevezett játékban. Nem
futamodik meg az önmaga által hajuknál fogva előrángatott kifogások elől, mint
ahogy Broden teszi. Utálta, hogy zavarosak a gondolatai, valahányszor Rowenára gondol.
Egyszerre szerette volna beismerni és tagadni, hogy napok óta az ajka ívéről
álmodozik. A nyakában göndörödő pihékről, a karcsú, hosszú lábakról, a
gyengéden ápoló kezekről. És igen, határozottan zavarta ennek a fura idegennek
a felbukkanása is, aki úgy ült közöttük, mint aki dolgozatot akar írni az
estéjükből, minden apró kis mozdulatra figyelve, némán. Ha jól belegondol,
azért is javasolta, hogy térjenek nyugovóra, mert a fickó csak gyűjtögette a
velük kapcsolatos kis információ-morzsákat, miközben önmagáról nem osztott meg
semmi használhatót. Beszélt a kocsijáról, a lehetséges hibáról, de egy szóval
sem arról, hogy honnan és hova tart ebben az ocsmány időben. Hogy várja-e
odahaza valaki. Mondott egy nevet, amit persze nem ellenőrizhettek le, most
pedig itt szuszog a fedelük alatt. Egy idegen. Egy ellenszenves, gyanús idegen.
*
Edgar McCleary kényelmesen
elhelyezkedett a hideg ágyban. Sokkal rosszabbhoz szokott, hiszen már nem
egyszer fordult elő, hogy a megfigyelő munkája a szabadba száműzte, vagy éppen
a kocsijában éjszakázott. Most a hidegtől eltekintve, szinte főúri körülmények
között hajthatta nyugovóra a fejét. Persze ezekben a régi, ősi kastélyokban nem
számíthatott központi fűtésre. De volt vastag paplan és még volt a poharában is
a forró grogból, amely az este folyamán átmelegítette dermedt tagjait. Magánnyomozóként
nem kényeskedhetett. Remélte, hogy senki nem megy megkeresni az út mentén
hagyott autót, mert akkor hamar rájön, hogy tulajdonképpen semmi baja. Már a
kastélynál járt, amikor eszébe jutott, hogy a zuhogó esőben elfelejtette
lehúzni a gyertyakábelt, hogy mozgásképtelenné tegye a kocsit. Nem akart
mohónak mutatkozni, pedig szívesen evett volna egy falatot, de beérte a forró
groggal, amit az egyik fickó bőven mért a korsójába. Bírta az italt, de aki ezt
készítette, nem sajnálta belőle a rumot. Álmosan pislogva gondolta végig,
milyen utasításokkal látta el Mr. Ansley. Figyelnie kell, és ha lehetősége
adódik, felvételeket is készíteni, ha a két McMillan lánnyal bármelyik fickó
bizalmasan viselkedne. Az ügyvéd valami aggodalmaskodó vőlegényről beszélt, de
őt sem ejtették a fejére. Ha egy vőlegény adta a megbízást, miért kell mind a
két lányt figyelnie? Vajon mibe keveredett ez a két csinos lány, amiért az öreg
Ansleyt ennyire érdekli a szerelmi életük? És kik lehetnek ezek a fickók, akik
le sem tagadhatják, hogy testvérek? Hallott valamit rebesgetni az utóbbi idők
egyik legnagyobb örökségéről a környéken. Nagyon úgy festett, mintha ők
lennének az örökösök. Talán éppen őket félti a vén betyár, hogy a vagyon
idevonzza a kis pillangókat? Ha ettől félt, hát már az első pillanatra is
egyértelmű volt, hogy a fiúk közül ketten már a bűvkörükbe kerültek. Nézegette
a telefonját, amellyel a felvételeket készítette. Nem volt elégedett. Sem a
fényviszonyok nem feleltek meg, de a lehetősége is korlátozott volt. Nem
fotózhatott kedvére, így aztán a képek többsége élvezhetetlen lett, bizonyító
ereje egyiknek sem volt. Így is elég átlátszónak tűnt, hogy csak azt nézi az
este folyamán jó néhányszor, hogy van-e már térerő. Na, mindegy. A vendégágyat
felajánlották, talán reggelivel is megkínálják majd, akkor pedig talán jobb
esélyei lesznek néhány megfelelő fotó elkészítésére. Felverte a párnáját, aztán
lehunyta a szemét. Nem zavarta az égzengés, üres gyomrát a grog már rég
elálmosította, ideje volt, hogy megadja magát ennek a késztetésnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése